Hatodik rész
78.
Maurice végtelenül türelmes ember. Ez azért van, mert nagyon sok mindent elviselt már. Eleinte morgolódott, de aztán leszokott róla, és csak hallgatott.
Amikor balhéba keveredek a suliban, ő mindig azt tanácsolja, hogy fogjam be a számat. Sokáig azt hittem, hogy ez gyávaság, aztán rájöttem, hogy ehhez kell a legnagyobb bátorság. Ezzel a taktikával egyszerre győzedelmeskedsz magadon és az ellenségeden. Bizonyos helyzetekben irtó nehéz hallgatni, ráadásul az emberek egyfolytában dumálnak, többnyire baromságokat, és ilyenkor lehetetlen megállni, hogy a képükbe vágd, mennyire buták és gonoszok. De Maurice szerint igenis meg kell állni, mert a butákkal és gonoszokkal nem lehet elbánni, annyian vannak. A csend viszont falakat épít, amik megvédenek. Aki hallgat, abba nem tudnak belekötni. Aki hallgat, az felülemelkedik ezen a buta és gonosz világon.
Természetesen a hallgatás nem egyenlő a tétlenséggel. Maurice például meséket ír, Dorian meg énekel.
79.
Aznap délután, amikor felhívtam a hírrel, hogy ő jön velünk vidékre csapatot építeni, Maurice éppen a türelmet gyakorolta.
Az elégedetlen vevő már negyedórája üvöltött vele. Maurice füle rettenetesen zúgott a belezúduló szóáradattól. Nem ő tehetett róla, hogy a gyárban, ahol összerakták az autót, silány munkát végeztek, mégis neki kellett állnia a sarat. Ez nem volt új helyzet, ezért rezignált nyugalommal engedte meg a gondolatainak, hogy Dorian körül kalandozzanak. Így történhetett meg az, hogy amikor az ideges vevő azt bömbölte:
– Maga egy barom!
Maurice, oda sem figyelve, rábólintott:
– Igen, uram, önnek teljesen igaza van.
Ez a meglepő fordulat kizökkentette a férfit az ordibálásból, és végre csend lett, amibe kényelmesen belezenélhetett a telefonhívásom.
Maurice soha nem fogad magánhívást a munkahelyén, de velem természetesen kivételt tesz, mert tudja, hogy csak akkor telefonálok rá, ha életveszélyben vagyok, vagy ha kifogytunk az ásványvízből.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – intett udvariasan a hisztériázó vevőnek, és beleszólt a telefonba: - Hacsak nem az ablakpárkányba kapaszkodva lógsz ég és föld között, akkor visszahívlak – mondta.
– Okés, de nagy hírem van – harangoztam be a szenzációt.
A vevőnek nem tetszett a drámájában beállt kényszerszünet, ezért az üzletvezető irodája felé indult. Maurice óriási dilemmába került.
– Megvár amíg hazaérek, vagy szertefoszlik? – kérdezte.
– Ha előbb értesülsz róla, akkor tovább örülhetsz neki – feleltem bölcsen, mire Maurice megadta magát.
– Mondjad gyorsan!
– Csa-csapatépítő táborba me-megyünk a kórussal a ko-koncert előtt, és te fogsz elkísérni minket – újságoltam el dadogva az izgalomtól.
– Ennyi? – Maurice hangja csalódottnak tűnt.
Először nem értettem, mi a baj, aztán rájöttem, hogy ő nem tekinti Doriant a kórus tagjának, inkább valamiféle különös földöntúli lénynek látja, aki a hírnév szárnyain lebeg mindenki felett.
– Dorian is velünk jön – világosítottam fel.
– Ühüm – nyögte erre.
– Örülsz? – faggattam, mert szörnyű volt ez a bizonytalanság.
Maurice, amióta megismerte Doriant, szokatlanul szófukar lett, ha a szerelmi életéről beszélgettünk.
– Mondtam már, Arthur, hogy maradj ki ebből! – bosszankodott, de a hangja elárulta, hogy nagyon boldog. – Most leteszlek.
És ezzel köszönés nélkül bontotta a vonalat.
Maurice mindig csendben és titokban örül, mintha attól félne, hogy ha túlzottan kimutatja az érzelmeit, akkor valaki felfigyel rájuk és ellopja őket.
A nap végén a főnöke megint behívatta magához. Mivel Maurice éppen rózsaszínben látta a szürke valóságot, kevésbé parázott, mint a múltkor.
Legnagyobb meglepetésére a kövér ember azt mondta neki:
– Jól elbánt azzal a barommal! Végre kezd beletanulni a szakmába.
Maurice nem akart hinni a fülének. Valami nagyon nem volt rendjén. Először megtudta, hogy együtt fog táborozni Doriannal, aztán meg dicséretet kapott a munkahelyén. Ez ellenkezdett az élete szabályaival, vagyis azzal, hogy neki folyton pechje van.
80.
A következő hetekben semmi különleges nem történt, ezért nem fárasztom sem magamat, sem titeket ennek a semminek a leírásával, és rögtön a lényegre térek.
Maurice hasonló viszonyban van az utazással, mint a palacsintával. Csak az a sajnálatos különbség, hogy a palacsinta egyedül az ő gyomrát fekszi meg, de az utazásfóbiája rám is hatással van.
– Most mit izélsz? Nem a világ végére megyünk – szóltam rá a lépcsőházban ingerülten, amikor már harmadszor akart visszafordulni. – Ha véletlenül nem pakoltuk be a fogkeféket, akkor majd veszünk ott. Siessünk, mert még elindul nélkülünk a busz!
Maurice téblábolt a lépcsőházban és az állát vakarta.
– Azt hiszem, nem pakoltam be a pizsamámat – dünnyögte.
– Akkor alszol meztelenül – rántottam meg a vállam idegesen. – Agyamra mászol ezzel a pánikolással! A fél lakást belezsúfoltuk a bőröndbe, erre te pont a másik felében hagyod a pizsamádat! Kibírhatatlan vagy!
– Jól van. Menjünk – adta meg magát végre Maurice.
Nem szeretek veszekedni vele, mert ilyenkor mindig olyan szomorúan néz, hogy legszívesebben egy cuppanós puszit nyomnék az arcára. De nem puszilhatok meg valakit, akire éppen haragszom. Az nem lenne logikus.
Maurice-t csak elindítani nehéz az úton, aztán már megy magától.
Szerencsére a sok vacakolás ellenére is időben megérkeztünk a rádió épülete elé, ahol egy hatalmas busz várt ránk. A kórusvezető kezet rázott Maurice-szal, aztán úgy tett, mintha sürgős dolga volna, és elfordult tőle. Maurice a tenyerére meredt, mert azt hitte, a kézfogásával nem stimmelt valami (Talán túl buzis volt.).
– Szálljunk fel, és keressünk egy jó helyet! – mondtam, hogy kizökkentsem a töprengésből.
81.
Az élet alapvető törvényszerűségei a teljesség igénye nélkül:
1, A vajaskenyér pofával landol a padlón.
2, Akkor szakad le az ég, amikor nincs nálad esernyő.
3, A vétlen sofőr húzza a rövidebbet.
4, A gazdag nyer, a szegény veszít.
5, A kiszemelted barátjának jössz be.
6, Ha futva közelítesz hozzá, nem vár meg a villamos.
7, Ha délcegen akarsz vonulni, hasra esel.
8, Tutira leeszed a fehér blúzod még az ünnepély előtt.
9, Akkor hívnak ki felelni, amikor nem tanultad meg a leckét.
10, A dolgok sohasem úgy alakulnak, ahogyan eltervezted őket.
Dorian nem utazott velünk a buszban, hanem külön kocsival fuvarozták a fenekét.
Amikor elindultunk nélküle, nagyon megijedtem, hogy egyáltalán nem jön, és Maurice hajában is kókadásnak indult a mindig vidám göndörség, de aztán felvilágosítottak minket, hogy Dorian a szállodában vár ránk.
82.
Maurice becsületére legyen mondva, hogy ő aztán igazán nagyon össze akart haverkodni a kórustagokkal. De nem sikerült neki. Valamiért senki nem vette komolyan. (Lehet, hogy az elálló fülei miatt.) Még azután sem figyeltek rá, hogy elosztogatta az összes rágómat.
A gyerekek nem ismerik fel az álruhás királyfikat, mert nem néznek a kopott gúnyájuk alá, csak azt látják meg, ami a felszínen van, és csak akkor, ha csillog.
Maurice az út közepén felhagyott a próbálkozással, és Dorian híján leült mellém.
– Ne törődj a srácokkal! – vigasztaltam. – Hülyék.
– Azért vagyok itt, hogy törődjek velük – emlékeztetett Maurice.
Visszavághattam volna azzal, hogy valójában Dorian miatt jött, de nem akartam szekálni.
– Tudod, hogy a rókákat sokkal könnyebb megszelídíteni, mint az embereket – kacsintottam rá. – Négy egész napod lesz, hogy megnyerd őket.
– Annyi nekem nem elég – búslakodott Maurice.
Maurice-t elég kevesen szeretik. Ez gyerekkora óta nagy szívfájdalma, ugyanis nem tud szeretet nélkül élni. Igazából senki sem tud, de ez most mellékes. Igazságtalanság, hogy mindig az kapja a legkevesebb szeretetet, akinek a legnagyobb szüksége volna rá. (Ez a 11. pont az élet törvényszerűségei között.) Maurice szeretéssel próbálja pótolni a hiányt. Ezért lett az apukám, és ezért van annyi cserepes virágunk.
– Mit fogsz csinálni, amíg mi próbálunk? – kérdeztem tőle.
Maurice megvakarta a füle tövét.
– Hallgatni foglak titeket – felelte ábrándos tekintettel.
– Hűha! – vihogtam. – Valaki nagyon szerelmes.
– Arthur, fejezd ezt be! – szólt rám felháborodva.
Erre elegem lett a titkolózásból, és kifakadtam.
– Talán szégyelled, hogy beleestél? – róttam fel neki.
– Nem. Azt szégyellem, hogy reménytelenül szeretek – felelte Maurice halkan, mire befogtam a lepcses számat.
Ez a szerelem most komoly volt, nem illett viccelődni vele. Szerettem volna elmondani Maurice-nak, hogy szerintem nem reménytelen, és jó lenne, ha ezt felfogná végre, de nem volt hozzá bátorságom, mert igazából semmit sem tudtam a szerelemről, ráadásul a meséket is utáltam.
83.
A meséknek mindig jó a vége. – Kivéve Andersen meséit, de azokat most hagyjuk! – Ez azért unalmas egy kicsit, mert hát min izguljon az ember, ha előre tudja, hogy a szegénylegényé lesz a fele királyság meg a fele királylány, és a sárkány így is, úgy is elpatkol?!
Mi a titkuk a meséknek?
Azt hiszem, az, hogy mi, olvasók mindig a valóságból indulunk ki, és folyton meglepődünk, amikor csoda történik bennük.
Ideje, hogy az én mesémben is bekövetkezzen a várva várt csoda.
84.
Késő délután érkeztünk meg a birtokra, ahol a szállodánk állt. Az épület úgy nézett ki, mint egy kastély, csak éppen kacsalábon nem forgott.
– Ezt ugye nem mi fizetjük? – súgta a fülembe Maurice ijedten.
– Dorian állja a cechet – nyugtattam meg.
– Basszus, tényleg nagyon híres lehet.
– Ja, az.
Leraktuk a csomagokat a hallban, és lármásan vártuk, hogy Maurice meg a kórusvezető kiosszák a szobakulcsokat. Minden annyira puccos volt, hogy semmihez sem mertünk hozzáérni, inkább egymással kötekedtünk. Az egyik srác megkérdezte tőlem, hogy Maurice tényleg meleg-e, vagy csak úgy néz ki. Hozzátette, hogy semmi ellenszenvet nem érez a melegek iránt, de azért szereti tudni, kivel alszik egy szállodában. Igaz, hogy Maurice arra tanított, hogy tűrjek és hallgassak, de én inkább kiutaltam egy nyaklevest. Rosszul döntöttem, mert cserébe kettőt kaptam vissza. Csak azért nem verekedtünk össze, mert Maurice közénk állt.
– Ez meg mi volt? – kérdezte.
Nem volt szívem megmondani az igazat, ezért hárítottam:
– Ő kezdte!
– Akkor máskor ne folytasd! – okított Maurice.
Ezután következett a csoda.
A szállodának nem volt liftje, de a szobáink legfölül, a harmadik emeleten voltak. Maurice megfogta a hátizsákom, aztán a többi gyerekre nézett, és azt mondta:
– Ha valakinek nehéz a csomagja, akkor adja ide!
Ez olaj volt a tűzre, és Maurice pillanatokon belül úgy nézett ki, mint a karácsonyfa. Mindenére hátizsákok voltak aggatva. Kicsit tántorgott, de azért hősiesen megindult velük.
Nem vette észre Doriant, aki az ebédlő felől érkezett.
Tudjátok, vannak azok a pillanatok, amikor megáll az idő, amikor az ember elfelejt lélegzetet venni, mert valami olyan történik, ami sokkal fontosabb. Na, ez a pillanat olyan volt.
Én láttam Doriant. Akkor még nem ismertem a legendát a londinerek titokzatos jótevőjéről, ezért nem értettem, miért nézte Maurice-t olyan elkerekedett szemekkel. Először meglepetés tükröződött az arcán, azután valami olyan érzés remegett meg a szája sarkában, amit nem tudok leírni, mert én még hasonlót sem éreztem.
Elszállt a pillanat és Maurice szembe találta magát vágyai tárgyával.
– Segítek – mondta Dorian, és leszedett róla pár hátizsákot.
– Köszönöm – hebegte Maurice.
– Nem, én köszönöm – hangzott a különös válasz.
85.
Kutatások bizonyítják, hogy a szerelmes ember szívverésének dallama megváltozik, és felveszi a párja szívdobogásának ritmusát.
Ha mindkettőjük szíve így tesz, akkor egymás zenéjét játsszák.
86.
Maurice irtó sokáig elvolt a hátizsák hordással. Már kezdtem aggódni érte, amikor végre beállított a szobánkba. Bamba vigyor ült a képén, amiből egyből tudtam, mi történt.
– Megint csókolóztatok, igaz? – kérdeztem.
– Ezt honnan veszed? – játszotta Maurice az ártatlant.
– A szád még mindig örvendezik – feleltem. – És tudom, hogy Dorian imád csókolózni.
– Na jó, egy kicsit talán tényleg csókolóztunk – vallotta be Maurice.
– Ez azt jelenti, hogy jártok? – kíváncsiskodtam tovább.
– Ez nem jelent semmit.
– Jaj, ne már! Miért ilyen bonyolult ez? – értetlenkedtem. – Láttam, hogyan nézett rád. Teljesen odavan érted.
– Hogyan nézett rám?
– Hát, úgy. – Lázasan kerestem a hasonlatot Dorian tekintetére meg a szája sarkában megbúvó remegésre. – Mint amikor valaki fényes páncélú lovagot lát – böktem ki boldogan.
– Az milyen? – kérdezte Maurice, amivel megint felhúzott.
– Honnan tudjam?! Te írsz meséket! – vágtam a fejéhez.
Este mindannyian egy hosszú asztalnál vacsoráztunk a szálloda teraszán. Még soha nem ettem a csillagos ég alatt. Kabócák ciripeltek körülöttünk, és virágillat fűszerezte a levegőt. Szóval a díszlet filmszerűen romantikus volt. Hiába kötötte le a figyelmemet a desszertre kapott óriási marcipános tortaszelet, azért észrevettem, hogy Dorian néha-néha lopva Maurice-ra pillantott. És Maurice mindig megérezte ezeket a pillantásokat, mert azonnal visszanézett.
Vacsora után szentjánosbogarat akartam fogni a kertben, de túlságosan tele volt a gyomrom a vadászathoz, ezért leültem a csillogó bokrok elé, és azon gondolkodtam, vajon én is olyan hülyén fogok-e viselkedni, mint Maurice, ha szerelmes leszek.
Dorian lesből támadva letelepedett mellém.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Roppant kíváncsi lettem a szándékaira, mert nyilvánvaló volt, hogy nem az én hogylétem érdekelte. Gyorsan rövidre zártam az egészségügyi témát.
– Jól – feleltem. – De ez most mindegy. Elmondod, mi érdekel valójában, vagy az időjárást is megtárgyaljuk? – pimaszkodtam.
Dorian nem sértődött meg, mert már akkor is nagyon szeretett engem, és sok mindent elnézünk annak, akit szeretünk.
– Oké – mondta. – Mi az a fontos dolog, amit még nem tudok Maurice-ról? – tudakolta meg.
Eltöprengtem, aztán elárultam az egyetlen olyan dolgot, amit Doriannak feltétlen tudnia kellett:
– Képtelen elhinni, hogy szereted.
– Miért? – kérdezte Dorian.
Erre roppant tudálékos pofát vágtam.
– Van rá egy elméletem – mondtam. – Olvastam a neten, hogy az indiánok először nem látták Kolumbusz hajóit, csak a víz fodrozódását érzékelték. Kiálltak a partra, és meresztették a szemüket, de még így sem láttak semmit. Azért nem vették észre a hajókat, mert még soha nem találkoztak akkora monstrumokkal. Az agyuk nem tudta hová tenni a létezésüket, és dacból nem vett róluk tudomást. Az indiánok hamarosan vállat vontak, és szétszéledtek, de a varázslójuk kitartott. Ő addig-addig kémlelte a horizontot, amíg egyszer csak képes lett meglátni a hajókat. Gyorsan visszarohant a faluba, hogy elújságolja a felfedezését. Hittek neki, mert nagy tekintélye volt, és amikor újra kimentek a partra, már mindenki látta a hajókat. Szerintem Maurice hitetlenkedésének is valami ilyen oka lehet. Még nem szerette senki igaz szerelemmel, ezért nincs hozzászokva.
– Akkor mondd el neki, hogy szeretem! – kérlelt Dorian, de én megmakacsoltam magam, mert ideje volt, hogy a felnőttek felnőttek legyenek, a gyerekek meg gyerekek.
– Ezt neked kell elmondanod Maurice-nak – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
Dorian gondterhelten a hajába túrt. Szőke tincsein ezüst holdsugarak csillogtak. Az eget bámulta. Faggatta a csillagokat a sorsáról.
– Te sem hiszed el, hogy újra szerelmes vagy, igaz? – fitogtattam meg koravén bölcsességemet.
Dorian ámulva nézett rám, aztán magát kezdte el figyelni a szemem tükrében. Ha jól értelmezem, ezzel elismerte, hogy kimondtam a frankót.
– A meséket ugyan nem szeretem, de a szívekből szívesen olvasok – magyaráztam nevetve.
– Mi bajod a mesékkel? – kérdezte Dorian.
– Ez hosszú történet – legyintettem –, de van egy mese, amire nagyon kíváncsi vagyok. Kérlek szépen, vedd rá Maurice-t, hogy írja meg a végét!
Dorian erre cinkosan rám mosolygott.
– Ráveszem – ígérte.
87.
Azt szeretem a legjobban Dorianban, hogy minden körülmények között állja a szavát.
Még aznap este beszélt Maurice-szal, és én arra ébredtem éjfélkor, hogy tök egyedül vagyok a szobában.
Öh…
Hát, izé.
Az van, hogy a mesekönyvekben ugyan gyakran házasodnak, viszont sohasem szerelmeskednek. Azt csak úgy tudjuk, mint ahogy én is vágtam azonnal, hová tűnt Maurice éjnek évadján.
Vannak, akik az ilyesmit, mármint amit két pasi csinál egymással, undorítónak tartják, meg természetellenesnek. Maurice egyszer elmagyarázta, hogy neki az lenne a természete ellen, ha lányokkal kellene ágyba bújnia. Szóval a természet nem az a skatulyába zárható dolog. A szerelem sem az. Teljesen mindegy, kivel boldog az ember, a lényeg, hogy boldog. És Dorian meg Maurice végre mindketten úgy ragyogtak, mint a szentjánosbogarak. Nem emlékszem a tábor egyetlen percére sem, mert végig őket figyeltem. Nyilvánosan alig szóltak egymáshoz, de minden mozdulatuk beszélt. A szemvillanásaik meg egyenesen fecsegtek.
– Látom ám! – mondtam Maurice-nak, mire viccesen elpirult.
– Ugye milyen szép! – áradozott. – A bőre selymes, akár a virágszirom, a nyakán és a csípőjén édes, mint a méz, a combján fűszeres. Az ajkai puhák, a csókjai lágyak, a sóhajtása friss tavaszi szellő, testének érzéki remegése lombkoronatánc a napfényben. Dorian pont olyan csodálatos, mint a dalban a rózsa.
88.
A rózsa a virágok virága, az emberiség illatozó kézfogása. Szentség és szeretet.
Laksmi, a szépség indiai istennője, rózsabimbóból született. A rózsa Szűz Mária virága. A fehér rózsák a mennybe szálló Mohamed verejtékcseppjei.
89.
Elérkezett a koncert napja. Maurice az első sorban ült, és le nem vette a szemét Dorianról, aki olyan csodaszép volt, mint egy angyal.
Szerencsére a reflektorok annyira vakítottak, hogy nem láttam a nézőtéren örvénylő tömeget, csak Maurce-t, és azt, hogy mennyire boldog. Azt hiszem, Dorian is ugyanolyan boldog volt. Tisztán és vidáman csengett a hangja, végleg eltűnt belőle a szomorúság.
Miután hazaértünk a koncertről, Maurice nekiállt palacsintát sütni, majd nagy komolyan leültünk a vacsoraasztalhoz, és családi kupaktanácsot tartottunk.
– Zsúfoltan leszünk – aggodalmaskodott Maurice.
– Engem nem zavar – vágtam rá azonnal.
– Talán mégsem jó ötlet, hogy ideköltözzön – rinyált tovább Maurice.
– Miért nem? – kérdeztem unottan, mert úgy éreztem, hogy ez a megbeszélés tisztára hülyeség. Nyilvánvaló volt, hogy Maurice meg Dorian minden nappalt együtt akartak tölteni és minden éjjel együtt akartak aludni.
– Mi lesz, ha meggondolja magát? – folytatta Maurice a kifogáskeresést.
– Akkor visszaköltözik az Óperenciás-tengeren túlra – vontam meg a vállam.
– Ő híresség. Lehet, hogy az útjában leszünk – jött a következő ellenérv.
– Sok minden lehetséges, de felesleges a jövőn rágódnunk, mert úgysem tudhatjuk előre, mit tartogat – okoskodtam.
– Tehát beleegyezel, hogy két apukád legyen? – nézett rám Maurice esdeklő tekintettel.
Megcsóváltam a fejem. A felnőttek idegesítően rossz színészek.
– Szerintem ebbe neked kell beleegyezned – sóhajtottam. – Nekem abszolút okés a szitu. Eggyel több apuka már nem oszt, nem szoroz.
– Jól van, akkor megpróbáljuk – mondta ki a végszót Maurice.
És megpróbáltuk.
Eleinte nem ment minden zökkenőmentesen, főleg a fürdőszoba-használat nem, de aztán beletanultunk az együttélésbe. Dorian egyáltalán nem hiányolta a szállodák luxusát. Amikor belépett az ajtón, leakasztotta a hátáról a szárnyait, és közönséges emberi halandóként járt-kelt a lakásban. Szeretett a kanapén üldögélni és ropit enni tévénézés közben, szeretett teli szájjal nevetni, és szeretett odabújni Maurice-hoz. Nem szeretett takarítani, és a mosógép használata is okozott neki némi fejtörést. De a leginkább egyedül lenni nem szeretett, ezért ha turnéra ment – bárhol is járt, bármennyit is énekelt – mindig szakított rá időt, hogy felhívjon minket. Mi lettünk a hang a telefonban.
90.
Dorian immáron négy éve a másik apukám. A kis párizsi lakásban élünk, ami Maurice szerint még mindig egy egérlyuk, de Dorian meg én ragaszkodunk hozzá, mert szeretjük. Vasárnaponként palacsintát sütünk, és Dorian annyit eszik, hogy Maurice-nak sosem marad belőle.
A Wikipédia szerint a szerelem mély és erős társas kiértékelő érzelem, amely által szorosan kötődik az ember valakihez. Hát, ez engem egyáltalán nem győz meg arról, hogy szerelmesnek lenni jó dolog, de ha azt írnák, hogy a szerelem eleszi előled a palacsintát, amit úgy utálsz, hogy ránézni sem bírsz, máris kedvet kapnék rá. Persze a palacsintámat nem adnám, de ha valaki lecsapna a menzás gyümölcslevesemre, abba azonnal fülig beleesnék.
És ezzel elérkeztem a mesém végére.
Megint egy csomót gondolkodtam, mi lenne a tökéletes befejezés, de sehogy se tudtam kitalálni, mert a szokásos mesevégek hülyén hangzanak. Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak, stb. Mégis hová kellene elfutni vele? És a mi nyakunkra aztán senki se járjon, hogy vajon igaz-e az ez egész! Az meg, hogy meddig élünk és milyen boldogan, nem jósolható meg előre.
Szóval egyetlen megoldás maradt: Maurice történetének a szívtelen herceg meséjével kell véget érnie.
Levettem hát a polcról a vékonyka kötetet, amin egy nagy szivárványszínű karikába rajzolt 18-assal jelezték, hogy nem gyerekeknek szól, és felcsaptam annál a történetnél, amit a Rózsának dedikált.
Én tudom a legjobban, milyen nehezen született meg a vége, ezért nagy tisztelettel másolom ide.
A földműves legkisebb fia egyezséget kötött a dacos szívvel, és megígérte, hogy nem vár semmiféle fizetséget a mentőakcióért. Miután kiszabadította a vártoronyból, a kabátja alá rejtette, hogy meg ne fázzon, amíg átszeli vele a mesék birodalmát. A szív eleinte házsártosan dobogott, de aztán szépen lassan megszerette a szegénylegény szívének egyszerű lüktetését, és mire megérkeztek a királyi palotához, már egyáltalán nem volt kedve előbújni a kopott gúnya alól.
– Visszahoztam a szíved – hajolt meg a szegénylegény a szépséges herceg előtt, aki ridegen mérte végig, majd a szívért nyúlt és visszatette a mellkasába.
De a szív megmakacsolta magát, és nem akart dobogni.
– Rossz szívet hoztál! – bosszankodott a herceg.
A szegénylegény erre odalépett hozzá és halált megvető bátorsággal átölelte.
A herceg megrökönyödve állt, karja lendült, hogy hívassa a hóhért, de akkor egyszer csak megdobbant benne a szív. Nagyon régóta nem érezte már azt a dallamot, ezért megbabonázva hallgatta, még arról is megfeledkezett, hogy eltaszítsa magától a szegénylegényt.
– Milyen ütem ez? – kérdezte.
– A szerelemé – hangzott a válasz.
A herceg lehunyt szemmel figyelte a simogató dobogást. Ajkaira lassan mosoly rajzolódott. Amikor a szegénylegény el akart húzódni tőle, ő szorosan a karjai közé zárta, hogy ne hagyhassa magára… hogy soha többé ne hagyja magára.
VÉGE