Hetedik poszt - Új élet
A tavasz lassan beletorkollik a nyárba. Hetek óta szikrázó napsütés ébreszt. Talán eljött az ideje, hogy behúzzam a sötétítőfüggönyt, ha már Adammel felszenvedtük a karnisra.
A rádió szerint viruló jókedvem kell, hogy kerekedjen, mert a szép idő meghozta végre a boldogságot. A közmédia úgy véli, a tél és a hideg minden szomorúság és nyomorúság gyökere. Ez csak a felnőttek világában lehet így, mert Adammel régen a hóesésben is boldogok voltunk.
Ma reggel Emma köszönt rám a konyhában. Hát, nem kerekedett viruló jókedvem a látványától. Adam pólójában ácsorgott a tűzhely mellett, és rántottát sütött.
– Kérsz? – A kezében tartott fakanállal rámutatott a serpenyőben szilárdulásnak induló, de még kocsonyás tojásokra.
Asszociációim támadtak. Legyőztem őket.
Mivel Emma nem törpe, és Adam sem óriás, a póló alól kikandikált a fél segge. Ha nem kószált volna tévútra bennem egy gén, simán rágerjedhettem volna.
– Kösz. – Lehuppantam egy székre, és álmosan támasztottam az államat.
– Kösz, igen, vagy kösz, nem? – Az a baj a nőkkel, hogy elvesznek a részletekben.
– Igen. – Hangsúlyomba túl sok nyomaték került, és ettől gúnyossá vált, pedig nagyon igyekszem szeretni Emmát. Csak hát ott volt az a kékeslilás folt a nyakán, és én nem tudtam nem irigyelni érte.
– Oké. – Rám villanó mosolya távolságtartóan simult ajkaira. A seggét készségesen megmutatta, de a lelkét nem volt hajlandó feltárni előttem.
Újfent megállapítottam, hogy szép nő, ráadásul okos, független és határozott. Perverz elégedettséget éreztem. Soha nem bocsátottam volna meg Adamnek, ha egy közönséges nőbe szeret bele.
A tűzhelyen sülő tojások sistergését hallgattuk. Úgy tettünk, mintha teljesen lekötné a figyelmünket. Vízcsepp csöppent a hajamról az asztalra. Elkentem az ujjammal. Minden apró részlet izgalmasnak tűnt a közöttünk vibráló feszültségben.
Mindketten fellélegeztünk, amikor megjelent Adam.
Érintése úgy suhant át Emma fenekén, mint egy árnyék. Nyoma sem volt benne a szokásos hetero seggfogdosás közönségességének. Gyöngéd, visszafogott és intim volt. A csókját már csak hallottam, mert tüntetőleg ráborultam az asztalra, és lehunytam a szemem.
Nem igazán hozta meg az étvágyamat a szerelem látványa, de jólneveltségből betoltam a rántottámat, aztán magukra hagytam őket. Szerencsére elkezdődött a vizsgaidőszak, és én viszonylag hihetően hivatkozhattam arra, hogy tanulnom kell.
Behallatszott a szobámba a nevetésük. Úgy éreztem magam, mint egy karantén lakója. Valami szörnyű betegség kitaszított a társadalomból, és örökös magányra ítélt.
Emma tízkor végre lelépett. Alig tette ki a lábát a lakásból, Adam már meg is jelent az ajtómban. Felpillantottam, majd visszabújtam a jegyzeteimbe. A matracomhoz sétált, onnan az ablakhoz lépett, és macerálni kezdte a függönyt. Úgy téblábolt, mint egy rosszban sántikáló kisgyerek. A közeledő nyár világosszőkére festette a haját, tekintete smaragdzölden csillogott. Kétségtelenül azért született ilyen szépnek, hogy engem kínozzon.
– Mi van? – Elvesztettem a türelmemet, mert még az enyém is véges.
Visszament a matracomhoz és leült rá. A napsugarak átsütöttek fehér pólója vékony anyagán. Beletúrt a hajába. Fájdalmasan vonzó kócossága felkeltette bennem a vágyat. Elképzeltem, ahogy belemarkolok a selymes fürtök dzsungelébe, és az ujjaim meg sem állnak fejbőre érzéki meztelenségéig.
– Neked… Ö… – A padlót nézte.
Kezdett érdekelni a mondanivalója, mert még soha nem akart olyat mondani, amit ilyen látványosan nem mert kimondani.
– Mi az? – Teátrálisan lecsaptam a füzetemet az íróasztalomra. Adam úgy tett, mintha meglepte volna a mozdulatom, de valójában örült neki, és ezt az időt is arra használta fel, hogy összeszedje a bátorságát.
– Éjjel… Emmanuelle… Szex közben…
Ajaj! Egy csapásra elszállt belőlem a kíváncsiság. Felsírtam magamban: Ne! Kérlek, ne legyél hozzám ilyen kínosan és leplezetlenül őszinte. Kinőttünk a mindent-elmondunk-egymásnak korból. A felnőtteknek titkaik vannak.
– Neked… – Tengerkék szemmel nézett rám. – …csinálta valamelyik nőd azt?
– Mit azt?
Adam szégyellősen elmosolyodott. Kisfiúnak tűnt, aki éppen rácsodálkozik a világra. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy magamhoz öleljem, de hát én sosem teszem, amit a szívem diktál.
– Hát… azt…
– Arra akarsz kilyukadni, hogy hugyoztak-e már le? – Muszáj volt valami baromságot mondanom, mert kezdett idegesíteni a tökölődés.
– Hülye vagy?
– Csak türelmetlen. – Sikerrel jártam.
Adam végre kinyögte:
– Szóval… Emma bedugta közben az ujját oda… És… Öcsém! – Hátravetette magát a matracomon. Keze végigsimított farka domborulatán. Ösztönös mozdulat volt, az átélt élvezet emlékét érintette. – Ha még nem csinálta neked senki, akkor feltétlen rá kell venned a kövi csajt, hogy megtegye. Ezt nem hagyhatod ki! Oltári!
A vér úgy zúdult bele az arcomba, hogy azt hittem, menten leszakad a pofám. Mázli, hogy Adam a plafont nézte.
– Ne mondd, hogy ennyi dugás után Emma az első, aki becélozta a prosztatádat! – Dühösen és türelmetlenül csengett a hangom, mint egy szülőnek, amikor nem ér rá gyereknek lenni.
Adam felkönyökölt, és úgy bámult rám, mintha én lennék minden titok nyitja.
– Neked már csinálták?
Arra gondoltam, hogy ha egyszer, ne adj isten, elmondom az igazat, akkor Adam nagyon meg fog utálni, amiért ilyen súlyosan hülyére vettem éveken át.
– Igen. – Úgy véltem, a jelenlegi helyzetben csak egy ilyen visszafogott válasz volt adható. Mit mondhattam volna? Világosítottam volna fel, hogy ha fasszal csinálják, még jobb?
Adam visszadőlt a matracra. Nem ismételte meg az előbbi mozdulatot.
– Soha nem mondasz el nekem semmit – duzzogta. Olyan rengetegszer játszotta már le ezt a lemezt, hogy recsegett.
– Be kellene számolnom a szexuális életemről? – Megint túl sok gúny került a hangomba. Még szoknom kell ezt a valódi és kétségbeejtő boldogtalanságot. Mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert.
– Én éppen ezt tettem.
– Nem kértelek rá. – Éreztem, hogy vissza kellene fognom magam, de a dühöm önállósult és szavakba öntötte magát.
– És ha én megkérlek rá? – Átölelte magát. Ezt a szokását gyerekkorából hozta. Adam sajátos ölelés-nyelvet dolgozott ki, amelynek megvoltak a csak kevesek számára érthető grammatikai szabályai. Régen én is a kevesek közé tartoztam. Mostanra megkopott a nyelvtani tudásom. Nem vagyok képes hátsó gondolatok nélkül értelmezni az érintéseit.
– Miért érdekel? – Felé forogtam a forgószékkel.
– Nem tudom. Lehet, hogy csak nem akarlak elveszíteni.
Volt ebben a reggelben valami nem odaillő. Úgy látszik, ránk negatívan hatott a jó idő.
Olyasmit akartam mondani, hogy ugyan már, miért veszítenél el?!, de még időben rajtakaptam magam a hazugságon. Ha továbbra is így fogom szeretni, muszáj lesz elhagynom, mert a szenvedésnek is vannak határai, és én nem születtem mártírnak.
Mindenesetre Adam megérzett valamit a bennem tomboló zűrzavarból, és, mint minden ember, lefordította a saját félelmeire.
Nem bírtam nézni, ahogy elszomorodik, és ráadásul pont az én matracomon.
Mégiscsak egy kibaszott mártír vagyok!
– Szóval megujjaztak – vigyorogtam. Magamban hozzátettem: Ó, ti szegény, hetero férfiak! Mi minden jóból maradtok ki.
Adam olyan szép mosollyal mosolyodott el, hogy belesajdult a szívem. Valószínűleg engem szeret a legjobban ezen a világon. Ha kevésbé szeretne, talán felvállalnám a kockázatát egy vallomásnak, de így túl sokat veszíthetek.
– Még soha nem élveztem ekkorát. – Hopp! Keze megint a farkán. Csak egy pillanat. Megjegyeztem. Majd bevetem, ha legközelebb masztizok.
– Kevés csaj tudja, hogy a pasiknak is van G-pontjuk – bölcseltem.
– Én sem tudtam. – Adam újra felkönyökölt. Kíváncsi fény ragyogott szürkészöld pillantásában. Várta, hogy szakértsek még egy kicsit a témában. Nem sejtette, hogy akár le is doktorálhatnék.
Visszarejtőztem a tanulásba. Adam tovább fixírozott.
– Nincsen semmi dolgod? – tudakoltam meg a szabadulás reményében.
– Délutános vagyok. Figyu, kilenckor végzek, utána bandázhatnánk.
– Emma nem ér rá?
– Nem csak a csajomból áll az életem. – Összevonta a szemöldökét. Ritkán pöccen be, és akkor sem mutatja ki, de ezeken az apró jeleken rajta lehet kapni.
Mivel szeretek vele lenni, nem szívatom magam büszkeségből. Rábólintottam a minden legyen úgy, mint régen rohamára. Lassan úgyis rájön, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen. Legalábbis én így képzelem. A szerelem mindent megváltoztat majd. Ezt kell tennie. Ezért írnak róla filmeket meg könyveket. A szerelem egy felforgató erő. A szerelemből új élet születik, azelőtt egymásnak idegen emberek döntenek úgy miatta, hogy családként folytatják tovább.
– Menjünk moziba! – indítványoztam, újfent kitérve a komoly beszélgetés lehetősége elől. – Adják 3D-ben azt a túlhájpolt amerikai baromságot. – Komolyan nem tudom, miért beszéltem úgy, mint egy emo korszakába serdült idióta, arról a filmről, amit hetek óta meg akartam nézni. Pedig Adam előtt nem kell szégyellnem, hogy rajongok a romantikus tucatfilmekért. Ő bármit készségesen megnéz velem, és még élvezi is.
Ha Adam meleg lenne, egyszerűbb lenne az élet… vagy ha nő lennék. Csakhogy Adam nem akar meleg lenni, én meg nem akarok nő lenni, és az élet marad bonyolult.
Miután beígértem a közös programot, magamra hagyott. Természetesen egy mondatot sem fogtam fel az előttem heverő tételsorból, így hagytam az egészet a fenében. Most, hogy egyedül maradtam a világomban, kényelmesen elnyújtóztam benne, és kiélveztem a fantáziám korlátlan lehetőségeit.
Mindenféle szexuális helyzetben és pózban el tudom képzelni Adamet, kivéve az orális aktust. Ez a gondolat kiüti bennem az összes biztosítékot. Valószínűsítem, hogy ezzel ő is így lenne, ha tudná… vagyis nem, mert azt is valószínűsítem, hogy ő soha nem képzelne el engem semmilyen intim helyzetben, de képzelés nélkül is totál kiakadna.
Nem érdekel, hová dugja a farkát, de ami a száját illeti… A szája az enyém is, akármilyen hülyén hangzik. Beszél hozzám, puszit ad vele.
Sajnos kétlem, hogy ne csinálná azt. A nők nem csak a szépségéért vannak annyira oda érte.
Én tíz voltam, Adam tizenhárom, amikor először szembesültünk az emberi fajfenntartás mibenlétével.
Apa videó kazettái közül egyen nem volt címke. Úgy feketéllett a polcon, mint egy foghíj. Apa természetfilmeket gyűjtött. Mivel akkoriban csak a mesefilmekre buktam, nem törődtem velük, de az a kakukktojás, az a renitens feketeség kíváncsivá tett.
Azon a bizonyos napon a szüleim étteremben romantikáztak, és felelőtlenül egymás gondjaira bíztak minket Adammel. Unatkoztunk, és nekem eszembe jutott a rejtélyes kazetta.
Hát, mit is mondjak? Rémálmaimban néha még visszajár ez az emlék.
Azelőtt soha nem töprengtem azon, hogyan lesz a gyerek, vagy hogy mit csinálnak a szerelmesek a rengeteg csókolózáson kívül.
Úgy megijesztett a látvány, hogy sírva fakadtam. Adam mérges lett, amiért úgy viselkedtem, mint egy kis szaros, és a rinyálásom miatt nem tudta végignézni a kazettát. Azt hiszem, ő is akkor látott először szexet, de persze őt nem rémítette meg a dolog. Bezárkózott a fürdőszobába, és legalább egy órán át nem jött ki. Mialatt ő felfedezte a testét, én a folyósón futó szőnyegen üldögéltem, és pityeregve vártam rá.
Amikor Adam elhúzott melózni, felhívtam a vészhelyzetekre tartogatott dugócimborámat, és bekéredzkedtem az ágyába. A gimiben találtunk egymásra, miután Adam elballagott. Pár hónapig talán még szerelmesnek is képzeltük magunkat, de aztán elmúlt a fellángolás, viszont a szex és a barátság megmaradt. Ha nem vágyom alkalmi kalandra, hozzá menekülök. Állandóan szerelmes valakibe. Ebben hasonlítunk egymásra… ebben a kitartó szeretésben. Nem írok róla bővebben, mert arról sem regélek, hogy megiszom egy pohár vizet, vagy hogy dobok egy sárgát. A szükségletek és kielégítésük unalmasan hétköznapi dolgok.
Majdnem lekéstem a mozit.
Adam két púpozott zacskó pattogatott kukoricával álldogált a bejáratnál.
– Hol a frászban voltál? – Inkább ijedt volt, mint dühös.
– Bocs, de annyit dumáltál a szexről, hogy kedvet kaptam hozzá. – Még velem is előfordul, hogy néha igazat mondok.
– Kivel? – Adam reménykedve várta, hogy hátha végre beavatom a magánéletembe.
Csalódást kellett okoznom neki.
– Csak egy csajjal.
– Azt gondoltam. Na, menjünk be! – Adamnek nem szokása zárt ajtón dörömbölni, szereti kivárni, amíg az emberek maguktól beengedik.
A könyöke néha hozzám ért, amikor belemarkolt a pattogatott kukoricába. Sajnos túl hamar megette. Ezután már csak a jelenlétét élvezhettem. Kilestem a szemüvegem mögül, és a mozivászon fényében szemügyre vettem azokat a részeit, melyeket feltűnés nélkül bámulhattam. Kezét a térdén… a szék karfáján.. megint a térdén. Farmerbe bújtatott lábait. Divatos vászoncipőjét. Mivel multifunkcionális az agyam, még a filmre is tudtam figyelni. Tetszett. A szerelem önzéséről szólt. Eltöprengtem, hogy önző vagyok-e, végül arra jutottam, hogy Adam az. Ha tudná, hogy a szeretetem szerelem, akkor talán elengedne. Remélem, szeret annyira, hogy meghozná értem ezt az áldozatot.
A 3D-s élménytől szédelegve jöttünk ki a teremből. Adam az üzeneteit olvasgatta, amíg én nyűgösen ásítoztam mellette.
– Emma azt írja, megmaradt egy csomó kaja. Menjünk, zabáljuk tele magunkat!
Lehet, hogy ehhez nem ártana magyarázatot fűznöm, mert e nélkül is éppen elég értelmetlen a blogom. Szóval Emmának és a tesójának van egy menő vállalkozása, ami partiszervezéssel foglakozik, ugyanis tisztán a művészetből nem lehet megélni, de ezt Adam példáján már bemutattam. Ismeretterjesztés letudva.
– Nincs kedvem konyhamalacot játszani – nyafogtam, mire Adam megragadta a karomat, és átráncigált az éjszakán. Érintésétől megbabonázva követtem, pedig mára már kezdett elegem lenni belőle.
Először jártam Emma lakásában, ami egy két emeletet elfoglaló műteremmel és tetőterasszal gazdagított csoda. Egyből vágtam, Adam miért lóg állandóan nála.
Miután befaltam egy csomó kaviárt meg fagylaltot, kiálltam a teraszra, és elgyönyörködtem az elképesztő panorámában. Kis ideig Emma és Adam is osztozott velem az éjszaka sötét romantikájában. Egy kanapén ültek, amit nem tudom, hová tesznek, ha esik az eső, és bort ittak. Megkínáltak, de nem kértem. Megelégedtem a korlátra könyökölés mámorával. Aztán egyszer csak eltűntek. Nem zavart az egyedüllét. Említettem már, hogy szeretek egyedül lenni. Ilyenkor végtelenül szabadnak érzem magam. Néztem az éjszakai várost, és dalokat dúdoltam. Nem kellett senki előtt szégyellnem, hogy hamis a hangom.
Amikor az utolsó cseppig kiélveztem a magányomat, leváltam a korlátról, és elindultam befelé, hogy egy, a szabad levegőnek kevésbé kitett, kanapé után nézzek.
– Szép jó estét! – Ezt az a sötét alak mondta, aki miatt majdnem szívinfarktust kaptam, és aki Adam helyén üldögélt.
– Azt a kurva! Baszd meg! – Elhagy a jó modor, ha be vagyok parázva. – Mit csinálsz te itt?
Voltaire töltött magának egy pohár bort, mielőtt felelt volna.
– Lakok. – Ezt valamiért roppant mulatságosnak találta, mert felnevetett. – Kérsz?
Kértem, pedig ki nem állhatom a bor savanykás ízét. Leültem mellé. Kicsinek éreztem magam. Van Voltaire-ben valami megfoghatatlan, amitől kisebbségi érzése támad az embernek. Lehet, hogy az eleganciája, vagy a jóképűsége, vagy csupán a már elmúlt huszonhét évének bölcsessége. Az is lehet, hogy csak a neve kelti ezt az illúziót.
– Tetszik a kéglitek. – Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, mert ő makacsul hallgatott.
– Kösz.
– Jól mehet az üzlet.
– Az emberek szeretnek bulizni, meg néha Em és én is túl tudunk adni egy-egy olyan múló állapotban született alkotásunkon, mikor teljesen alaptalanul művésznek hisszük magunkat. – Túl kifinomult és felnőttes volt, ahogyan beszélt. Későre járt, nehéz volt követnem, de kitartóan próbálkoztam.
– Adam mesélte, hogy Emma milyen tehetséges művész. Örülök, hogy összejöttek.
– Tényleg?
– Persze. Adam semmit nem tart meg magának. Ma reggel például azt ecsetelte, hogyan kapott prosztatamasszázst szex közben. – Mivel nem bírom a piát, kezdtem becsípni a második pohár bortól.
– A kérdésem a második mondatodra vonatkozott. – Voltaire pontosan ugyanúgy tette keresztbe a lábait, mint múltkor a melegklubban. – Nem igazán vagyok kíváncsi a húgom szexuális életére.
– Ó! Hát, ezt így nem raktam össze – mentegetőztem –, de végül is logikus.
Voltaire elmosolyodott. Majdnem olyan szép a mosolya, mint Adamnek.
Megint hallgatunk egy sort. Megint én vetettem véget a csendnek.
– Ugye nem mondtad el Emmának?
– Mit? – Voltaire felém fordult. Háta mögé került a bentről kiszűrődő lámpafény és körberagyogta.
– Rólam… azt.
– Miért mondtam volna el?
– Én lehet, hogy megtettem volna – vallottam be.
– Szerencsédre én nem te vagyok.
– Inkább a te szerencsédre. – Ezt a kijelentést viccesnek szántam, de komolyra sikerült.
Nem mondta, hogy hülye vagyok, azt se, hogy unalmasan búskomor. Ehelyett elkísért egy óriási szobában árválkodó kanapéig. Amíg pokrócot keresett, megnéztem a falon lógó képeket. Nyakatekerten művésziek voltak. Elhatároztam, hogy másnap megpróbálom megérteni őket, hátha akkor tetszeni fognak.
– Jó éjt!
– Jó éjt!
Mialatt elfészkeltem magam a takaró alatt, Voltaire az ajtókeretnek vetette a hátát, és kiitta az utolsó korty bort a kezében tartott kristálypohárból. Úgy tűnt, mintha őrködni készülne az álmaim felett, de végül magamra hagyott.
Azt hiszem, arra vár, hogy megmutassam, valójában milyen vagyok.
Türelme türelmetlen kíváncsiságot ébreszt bennem.
Talán már nem is fáj annyira, hogy Adam magával hurcolt az új életébe.