Holdfény
Geréb megkomolyodott, töprengő lett, majdhogynem búskomor.
Jól állt neki ez a hangulatváltozás. Tekintetének kékje tengermélyen sötétlett. Arcának sápadt, márványos fehérsége antik szobrokhoz tette hasonlatossá. Ajkai nem húzódtak mosolyra, hanem szomorúan őrizték szépen rajzolt érzékiségüket. Hajának sötétszőkéjében egyre több álmodozó fényű, búzakalászszőke tincs vetett hullámot. Egy szó mint száz, Gerébet megszépítette a szerelmi gyötrelem. És mivel Boka megállás nélkül, fáradhatatlanul kínozta, a fájdalmával egyenes arányban napról napra nőtt a vonzereje is, ami meg Bokát emésztette, csakhogy rajta nem látszott meg annyira a szenvedés. Már ez is piszokság volt tőle!
Megváltozott a barátságuk. Nem volt többé különleges.
Boka, életében először, nem tartotta be az ígéretét. Visszahajózott a szigetére, és ott tábort vert a makacs hallgatás falai között.
Geréb nem adta fel, hősiesen próbálkozott, de fogytán volt az energiája. Ráadásul sehogy sem tudta szerét ejteni a tapasztalatszerzésnek, mert Boka hidegen bánt ugyan vele, de szinte minden nap igényt tartott a társaságára, csak azokon a délutánokon nem követelte meg az együtt tanulást, mikor biztos volt benne, hogy barátja zongoraórát vesz, vagy a francia igeragozást gyakorolja. Időközben a pénze is elfogyott, mert muszáj volt mindenféle édességet vennie Bokának. Gyönyörűség volt látni, ahogy Boka csokoládét majszol, vagy cukrot szopogat. Ha máshogyan nem tudta, hát így igyekezett meghódítani a száját.
Az a délután! Az rontott el mindent!
Rettenetes volt nap mint nap egymás mellett ülni az elvarázsolt szobában, érintések és csókok nélkül.
Gerébet felrázta gondolataiból a csöndbe beledübörgő nevetés.
Ja, tényleg! Ő színházban van. Mit is néz? Ja, igen! Az Ahogy tetszik-et Shakespeare Vilmostól. Vajon miről szól? Jó lett volna odafigyelni, csakhogy Bokával a fejében nem tudott odafigyeli semmire. Képtelenség! Boka egész embert kívánt, testestül-lelkestül.
Egy hónap telt el azóta.
Az óta változott meg minden. Geréb érezte, hogy megint elpirul, mindig elpirult, ha gondolatába jött az a dolog. Rákönyökölt a páholy erkélyének puha, bársony szélére, és tovább álmodozott. Folyton azon kaptat magát, hogy újra éli azt a pillanatot… azt, amikor Boka benyúlt a nadrágjába. Az idő erre az ijesztően ismeretlen élményre is jótékony hatással volt, kiszínezte és kívánatossá tette, régi kedves ismerőssé. Bárcsak ne rémült volna halálra! Bárcsak ne árulta volna el, hogy fél! De hát nem éppen azért voltak barátok, hogy mindent elmondjanak egymásnak? Hát, nem. Ugyanis Boka azóta se szólt egy szót se a történtekről. Úgy csinált, mintha csak a magolás érdekelné. Megsértődött rá.
Geréb bőgni szeretett volna, az utóbbi időben hosszú órákat töltött ezzel a foglalatossággal, de nem bőghetett, mert a szülei, meg a szülei barátai mind ott nyüzsögtek körülötte, és úgy tettek, mintha érdekelné őket a színház, pedig csak az érdekelte őket, hogy a szünetben ihatnak a bárban, és társasági életet élhetnek. Geréb Boka csendes kis szigetére vágyott, oda Boka mellé, ha lehet, kéz a kézben, mint régen.
Valami megérzés a színpad felé vonzotta a tekintetét. Két fiú… – kapta a gukkert – nem, egy fiú és egy fiú ruhába öltözött lány civódott egymással szerelmesen. Nocsak. Geréb figyelni kezdett.
Az álruhás Rozalinda arra tanította Orlandót, hogyan kell szeretni. Volt ebben valami borzongató. Legalábbis Geréb hátán ezernyi hangya szaladgált tőle. Nézte a közönséget, azok nem vették észre, azok nem érezték azt, amit ő… Azt, hogy itten tulajdonképpen két fiú szeret egymásba. Jó, nem, de majdnem, kis fantáziával, és Gerébnek elég nagyra nőtt a fantáziája, amióta ingerelték.
Milyen jól állna a színház Bokának! Az ülések vörös bársonya illene a barna tekintetéhez. Geréb felsóhajtott. Nehéz dolog ez a szerelem! De a Boka még ebben is megelőzte, szebben, büszkébben viselte, nem bőgött folyton folyvást. Geréb ereiben megfagyott a vér. Lehet, hogy nem is szereti! Nem, az lehetetlen, hiszen megérintette… ott.
– Jól vagy, kisfiam? – simogatta meg tarkóját az anyja.
Geréb megfeledkezett róla, hogy arra a dologra nem szabad gondolnia. Most tessék, görnyedezhet, amíg el nem múlik a hiába sóvárgó vágya.
– Igen, anya – bólogatott feltűnő buzgalommal.
A szünetben bent maradt a páholyban, és élvezte a magányt. Vagyis, dehogy volt magányos! Boka is ott ült mellette, láthatatlanul. Egy fontos dolgot legalább megtanult: Nem kellett együtt lenniük ahhoz, hogy Boka mindig vele legyen.
Nemecsekné gyöngéden elsimogatta Boka homlokából a hajat.
– Mi a baj, János?
Ez a szép szőke, időnek előtte megöregedett asszony átlátott rajta, nem hazudhatott neki.
– Szeretek valakit – vallotta be, és kellemes melegség töltötte el azonnal, ahogy kimondta. Végre nem egyedül őrizte a titkot.
A nő elmosolyodott, mintha a szerelem kedves kis mulatság volna, és nem fájó gyötrelem. Elnézte az asztalánál üldögélő fiút, mindig szomorú szemét, mindig komoly pillantását, és belesajdult a szíve. Volt ez a Boka valaha gyerek?
– Biztosan kedves kislány – mondta.
Boka bólintott, hogy igen, az, és még jobban elkomorult. Egy kérdésen töprengett.
– Miért szeretnek egymásba az emberek? – tette fel hangosan. – Hogyan történhet meg az ilyesmi ilyen észrevétlenül? Ez merénylet.
Nemecsekné nevetett. Bokának most először sikerült megnevettetnie úgy igazán, úgy, mint ahogy Geréb tette a bolondságaival.
– Nem tudom, János – felelte, mikor szóhoz tudott jutni a kacagástól. – Azt hiszem, ez az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. – Az ura felé pillantott, aki úgy tett, mintha mélységesen elmerült volna a munkájában, és nem hallana semmit, de valamiért mégis mosoly bujkált a szája szegletében.
Késő este volt, mikor Boka elköszönt Nemecsekéktől. Az úton fiákerek vitték a színházból hazafelé tartó úri közönséget. Úgy el volt gondolkodva, hogy csaknem elüttette magát az egyikkel. A kocsis vadul rázta felé az öklét. Megállt, hogy kifújja magából az ijedtséget. Pont ott állt, ahol Geréb ült, mikor először szegődött a nyomába. Milyen nevetséges volt, ahogy ott kuporgott a macskaköveken. Boka megmosolyogta az emléket. Miért nem látta azelőtt Gerébet? És ha olyan sokáig nem látta, akkor most miért látta meg hirtelenjében? Érthetetlen.
Elindult. Arra felé vitték a lábai, amerre a szíve súgta nekik.
Gerébék házának ablakaiban sötét volt, egyedül a cselédszobából szűrődött ki egy kis fény. A kerítés előtt egy vastag törzsű, öreg fa állt. Boka nekivetette a hátát, és várt. Nem érezte a hideget, mert fűtötte a szenvedély. Minden nap láthatta Gerébet, ott ült a szobájában, egy érintésnyire tőle, ez a leselkedés mégis nagyobb örömmel és várakozással töltötte el, mint azok a délutánok. Most nem kellett hazudnia, sem Gerébnek, sem önmagának, nem kellett színlelnie, a fa törzsének takarásában őszinte lehetett. Sokáig kellett várnia, de nem bánta, mert tudta, hogy előbb-utóbb megpillanthatja Gerébet.
Csaknem éjfél volt, mikor lovaskocsi állt meg a kapu előtt, és a kandeláberek sápadt fényében megjelent Geréb Dezső, az egykori áruló, az egykori szeleburdi gyerek, aki annyi keserűséget okozott a Pál utcai fiúknak a háborúban.
Boka szíve a torkában dobogott. A fába kapaszkodott, hogy támaszt találjon. Az előkelően kiöltözködött apa és anya mögött görbe háttal, leszegett vállal kullogott a fiú, kezében fogta a kalapját, szőke hajába, mint egy szép búzatáblába, bele-bele szántott a szél. Boka ekkor ismerte fel, hogy mennyire tetszik neki Geréb haja. Olyan más, mint az övé, vékonyszálú és selymes, nem durva tapintású és folyton kócosan hullámzó. Nyílt a kapu, a család tagjai bevonultak rajta. Mielőtt Geréb bezárta volna maguk mögött, mintha megérzett volna valamit, körbepillantott az úton. Boka ijedten lapult a fához. Aztán elhalt Gerébék lépteinek kopogása, a ház ablakaiban fény gyulladt. Boka látni vélte barátja csinos sziluettjét a függönyön. Jól emlékezetébe véste ezt a képet, majd hazasietett vele.
A Pál utcai fiúk gyűlést tartottak. Weisz készségesen magára vállalta a bűnbak szerepét, tudniillik azt, hogy az ő hibájából olyan nagyon szomorú Boka János, és hajlandó volt mindent megtenni annak érdekében, hogy összebékítse a szétszakított barátokat. Mivel már nem követte senki a két fiút, nem tudhatták, hogy a kínos incidens óta még több időt töltöttek együtt, ugyanis Boka kétségbeesésében így akarta elejét venni Geréb tapasztalatszerzési kísérleteinek.
A gyűlés másnapján, rögtön az első órát követő szünetben, Weisz odafordult Gerébhez:
– Ha levelet szeretnél írni, én szívesen segítek továbbítani – ajánlkozott.
Geréb úgy nézett rá, mintha azt feltételezné, hogy a padtársának elment az esze.
– Írj neki levelet! – biztatta tovább a Weisz.
Hát, azért ez mégiscsak sok! Miért hiszik azt, hogy a levélírás megszállottja, csak mert írt néhányat?
– Te, Weisz! – mondta nyugalmat erőltetve magára. – Én eddig sem kedveltelek, de ha nem hagysz nekem békét, akkor egyenesen utálni foglak!
Meglepetésére a fiú nem sértődött meg.
– Jó – fogadta beletörődéssel az elhangzottakat –, de azért, ha szeretnél, akkor csak írj nyugodtan.
Geréb megcsóválta a fejét. Ez elmebeteg!
Aztán történelem órán ráeszmélt, hogy nem is olyan rossz ötlet a levélírás. Ha még a Weisz is megérezte, hogy tarthatatlan a jelenlegi helyzet, akkor tényleg tenni kell valamit. Talán Boka leírja azt, amit nem mer kimondani.
Geréb kitépett egy lapot a füzetéből, és felírta rá:
Tegnap este színházban voltunk. Az Ahogy tetszik-et adták. Nem figyeltem a darabra, mert egyfolytában te jártál az eszemben.
Lesz, ami lesz! Gombóccá gyűrte, és átadta Weisznek, aki a legnagyobb diszkrécióval indította útnak. A Pál utcai fiúk olyan szépen dolgoztak össze, hogy öröm volt nézni, meg sem kellett szólítaniuk egymást, a tekintetükkel üzentek.
Boka igencsak meglepődött, mikor a kis Csengey ölébe ejtette az üzenetet. Kihajtogatta, elolvasta. Elakadt a lélegzete. Csak nem meglátta Geréb tegnap a fa mögött? Mi történt, hogy megtörte a négy hete tartó hallgatólagosan megkötött távolságtartási szerződésüket? Csak nem megszerezte a tapasztalatot?! Boka megszédült. Nem! Ha elment volna ahhoz a lányhoz, akkor egészen biztosan nem küldene neki levelet. Boka biztos volt benne, hogy amint Geréb összefekszik egy lánnyal, az ő barátságuk örökre megszakad, ebben a meggyőződésében még Geréb kitartó szerelme sem tudta megingatni.
Mit tegyen? Ha nem válaszol, még az előtt eltaszítja magától, mielőtt önként távozna. A fene essen ebbe a Gerébbe, hogy állandóan egzecíroztatja!
Boka nem volt az a levelező típus. Hosszan töprengett, mit írjon.
Tegnap Nemecsekéknél vendégeskedtem.
Mit tegyen még hozzá? Ez az információ nyilván nem fogja lázba hozni Gerébet. Mivel nem árulhatta el, hogy utána rögvest ment a barátja után leskelődni, így folytatta:
Te is eszembe jutottál néha.
Ez a Boka már csak ilyen, törődött bele Geréb a néhába.
A levelezésben az a jó, hogy a beszélgetők nem látnak egymás szemébe, így kevésbé jönnek zavarba. Geréb kihasználta a lehetőséget az újabb vallomásra:
Hiányzik a hajad az ujjaim közül.
Ez merész húzás volt, főleg, hogy az óta a kéz meg az ujjak, sőt maga az érintés is egészen új jelentőséget nyertek a kapcsolatukban. Gerébet elkapta a hév:
Néha (!) – ha már kapta, gondolta, visszaadja – úgy érzem, belehalok, úgy szeretlek.
Boka leizzadt, pedig nem fűtötték túl az osztálytermet.
„Ez a szegény világ már majdnem hatezer éves, és egész idő alatt nem volt egy
ember se, aki személyesen meghalt volna konkrétan szerelmi okból…
Az emberek időnként meghalnak, a kukacok megeszik őket, de nem
a szerelem miatt”*. – írta vissza, hogy kissé lehűtse Gerébben a szenvedélyt.
Geréb megcsóválta a fejét. Boka az Boka, nem volt mit tenni.
Akkor én leszek az első! – jelentette ki mindenre elszánt, délceg betűkkel.
Boka dühbe gurult.
És én mit kezdek majd magammal nélküled? – ezt úgy vágta rá a papírra, hogy végig se gondolta, mit írt le.
Gyere ki a lovira! Tuti tippem van!
Boka nagyot nézett, nem erre a válaszra számított.
– Ezt a Csónakos küldi – nyugtatta meg Csengey.
Gerébnek még nem jutott ideje felelni, mert minden idegszálával Boka legutóbbi levelét ölelte.
– Ma meggazdagszunk, papuskáim! – adta Csónakos mindeközben az osztály tudtára suttogva.
És ekkor megszólalt a csengő. Mindenki bánatos volt, mert még soha nem élvezték ennyire a történelem órát.
Délután a Pál utcai fiúk egész hadteste ott nyüzsgött a lóversenyen. Csónakos már rávette a Cselét, a Barabást, a Kolnayt meg a Weiszt, hogy szálljanak be a fogadásba, és éppen Gerébet győzködte, aki nem igazán akart figyelni rá, mert semmi a világon nem érdekelte Bokán kívül.
– Tíz az egyhez, papuskám! Óriási pénz lesz! – érvelt a fiú.
– Jól van – adta be a derekát Geréb, csak hogy szabaduljon, és kapta az erszényét, minél gyorsabban, mert még mindig szégyellte.
Boka a kerítést támasztotta, és a lovakat nézte. Szép barna tekintete álmodozónak tűnt. Szokása szerint, tartotta a távolságot. Nem bandázott nyíltan a fiúkkal.
Geréb arra gondolt, hogy most védtelen. A szobája falai között ő volt az úr, könnyű szerrel parancsolhatott neki, tarthatta magát úgy távol tőle, hogy a közvetlen közelében üldögélt. De itt! A lóversenypályán Boka nem tilthatta meg neki, hogy odasomfordáljon hozzá, és csak úgy véletlenségből megérintse.
Mellé lépett.
– Arra fogadunk, ott! – mutatott egy angol telivérre.
– Szép – állapította meg Boka, aki egyáltalán nem értett a lovakhoz, és még annyira sem értett a lóversenyhez.
Boka keze a kerítésen nyugodott. Geréb megbabonázva nézte. Ez a kéz titkokat tudott róla. Boka tekintete továbbra is a távolba révedt. Megmozdult a keze, ujjaival megérintette ajkait. Geréb megszédült, tüdeje küszködött a levegővétellel. Ő ezt nem bírja tovább! Boka olyan volt, hogy ha az ember egyszer már csókolózott vele, akkor nem tudott tőle szabadulni, nem lehetett csak úgy beszüntetni a vágyat.
Geréb lehuppant a földre.
– Neked meg mi bajod? – nézett rá Boka riadtan.
Nem tudta meg, mi baja van Gerébnek, mert Csónakos megkezdte az ostromát.
– Tíz az egyhez, papuskám!
– Nincs pénzem – közölte vele Boka halkan, de határozottan, közben Gerébet leste, aki továbbra is a földön kuporgott.
– De tíz az egyhez! – erősködött Csónakos.
– Akkor sincsen! – Boka, hogy demonstrálja szegénységét, kifordította zsebeit. Meglepetésére három krajcárt talált bennük. Odavágta őket Csónakosnak.
– Na látod, papuskám!
Boka mindenféle szenvedélyt lenézett, így természetesen a lóversenyt is. Mikor megkezdődött a futam, a nézőtéren mindenki üvölteni kezdett, mintha attól gyorsabban futnának a lovak. Bolondság! A fiúk is mind tomboltak, integettek meg óbégattak. Még Geréb is feltápászkodott a földről, és hosszú idő óta vesztegetett másra is egy kis figyelmet, rajta kívül. Ez féltékennyé tette Bokát. Szomorúan vette tudomásul, hogy önző gazember, és hogy jogtalanul kínozza szegény Gerébet. Az általános szurkolás rejtekében Geréb mögé lépett, és átkarolta a derekát. Nem tervezte el a mozdulatot, ez kívánkozott ki belőle ösztönösen.
Gerébbel megfordult a világ. Ha Boka így folytatja tovább, gondolta magában, hamarosan kóreset leszek. Ez már kegyetlenség! Egyszer eltaszítja magától, olyan hidegen, mint egy jéghegy, másszor meg ilyeneket művel! Most akkor akarja szeretni vagy nem? És miért csodálkozik, ha tétovázik, vagy megijed tőle, ha egyfolytában olyan dolgokat csinál vele, amire ő még nincs felkészülve?
Mit tegyen? Boka karja a dereka körül felszította benne a tüzet. Lépett egyet hátra, aztán még egyet. Megcsapta a fiú testéből sugárzó kellemes meleg, ami még a vastag szövetű felöltőn is átjutott. Érezte a hátán a levegővételét, mellkasának emelkedését-süllyedését.
Boka esze azt súgta, hogy itt kellene abbahagynia a dolgot, ha nem szeretne megint könnyeket csalni Geréb szép kék szemébe. De nem bírt ellenállni a csábításnak. Túlságosan vágyott Gerébre, azóta vágyott rá, hogy először megcsókolták egymást. Szorított az ölelésén. A mozdulat azt eredményezte, hogy csípője Geréb fenekéhez préselődött. Számított a futásra, de ezúttal elmaradt. Geréb nem menekült el. Állt dermedten, és a pályán száguldó lovakat nézte, majd, mikor magához tért kicsit a révületből, ujjai begyével megcirógatta Boka kezét a derekán.
Geréb meg akarta állítani az időt. Így akart maradni, és soha többé nem mozdulni. Az üvöltő tömegben mélységes csend vette körül, csak a saját vadul vágtázó szívdobogását hallotta.
Sajnos az idő nem hagyta magát beledermeszteni a percbe, múlt tovább.
A lovak befordultak a célegyenesbe, már csak néhány méterre voltak… már csak néhány pillanatra… és akkor Csónakos akkorát füttyentett, hogy majd megsüketültek tőle.
Boka ijedten ugrott el Gerébtől. Tenyerét a fülére tapasztotta, pedig nem is a füttyszó sértette a dobhártyáját, hanem a testében visszhangzó örömujjongás. Lehet, hogy nem tudta, mit tartogat számára a jövő, de azt már tudta, mi teszi boldoggá. Zavarba ejtő volt ez a tudás, de Boka nem riadt meg tőle. Bátor fiú volt, semmi kétség.
A Pál utcai fiúk még soha életükben nem láttak ennyi sok pénzt. Úgy adogatták kézről kézre, mint valami furcsa, egzotikus állatot. Szagolták, simogatták. Miután kigyönyörködték magukat a nyereményben, megkezdődött az ötletelés, hogy mit kezdjenek vele.
– Vegyünk édességet!
– Inkább új kalapot!
– Kamatoztassuk egy bankban!
– Menjünk kávéházba!
– Alapítsunk egyletet!
Csónakos bevárta, amíg mindenki elmondta a maga mániáját, csak azután vette magához a szót:
– Amatőrök vagytok, papuskáim! Arra fogjuk költeni, amire szokás – jelentette ki titokzatosan.
– És mire szokás? – tudakolta meg Weisz, aki meg volt sértve, hogy ezúttal sem alapítanak egyletet.
– Hát, nőkre! – csapott a levegőbe Csónakos, és fene nagy jókedvében újból füttyentett egyet.
Geréb szeme felragyogott, Boka lelke a mélybe zuhant.
Mindenki az ötletgazdára bámult. Kényes volt a felvetés, nem lehetett csak úgy megvétózni. Ki ne akart volna nővel lenni?! Csak hát, azért ez nem olyan dolog volt, mint a cukorka- vagy a kalapvásárlás.
– Mit rinyáltok? – kérdezte Csónakos, és cigarettára gyújtott. Kihívóan nézett végig a barátain. Elég volt neki egyetlen pillantás, és már tudta is, kisfiúval vagy nagyfiúval van dolga. A Weisz majd összecsinálta magát, a Leszik a cipőjét mustrálta, a Barabás vigyorgott, a Kolnay megnyalta a szája szélét, a Csele fülei pirosan izzottak, a kis Csengey már ott se volt, a Geréb úgy nézett vissza rá, mintha tőle várná a megváltást, a Boka meg… Na igen, a Boka a hátát mutatta neki. – Na, ne tököljünk, papuskáim!
De hiába szólította fel őket, a Pál utcai fiúk vagy félórán át tököltek még, mire ki-ki döntésre jutott.
Lement a nap, mikor a kis csapat végre elindult a legközelebbi nyilvánosház felé.
Barabás határozott léptekkel ment, ismerte már a járást. Csele sem először kószált arra, de ezt nem kívánta a többiek tudtára adni, ezért meg-megtorpant, mintha csodálkoznék, hogy Pesten ilyen környék is van. Kolnay majd minden második lépésnél megbotlott izgalmában. Geréb elszántan vonult.
Boka leghátul kullogott. Akkor érzett hasonló megrendülést, amikor Janó hidegvérrel a tudtára adta, hogy volt grund, nincs grund. Abba se halt bele, ebbe se fog, de azért fájt, nagyon fájt. Szemrehányó pillantásokat vetett Geréb hátára.
– Bagót? – csatlakozott hozzá Csónakos.
Boka nem dohányzott, de jelenlegi lelki állapotában nem látott kivetnivalót a füstölésben. Rágyújtott, köhögött.
– Kezdő vagy, mi? – vihogott Csónakos.
Boka elgondolkodott, hogy ezt vajon mire érti a fiú, a dohányzásra vagy a nőkre.
– Nem mondhatnám – felelte dacosan, mert meg volt sértődve Csónakosra a hülye ötlete miatt, ami mindent tönkre tesz majd közte és Geréb között.
Csónakos meglepetten pislogott rá. Mi ez a haragos villogás a Boka szemében? Hát, nem ő akart jönni?!
– Tudtam én, hogy vagány gyerek az elnök úr! – próbált tréfálni, amivel csak azt érte el, hogy Boka szemei még szebb ragyogással szórták rá a haragot.
A célban volt egy kis kavarodás, mert zavarában mindenki előre akarta engedni a másikat. Végül Geréb elunta a huzavonát, és belépett elsőnek. Csalódás érte. Nem így képzelte el az olvasmányai alapján. Sehol egy félmeztelenre vetkőzött, táncoló nő, sehol egy elhízott öregúr, sehol a drága perzsaszőnyeg, sehol a pezsgőszökőkút. Helyette szűk előcsarnok, komor, sötét folyosók, szomorú bársonyfüggönyök.
Elegáns hölgy sietett elébük, nyájasan köszöntötte őket. Mosolygott. Szerette a csinos, fiatal fiúkat. Legalább ezen az estén jól szórakoznak majd a lányaim, gondolta.
Mindenki meglepetésére a Csónakos óriási szájában bennrekedt a magabiztosság. Ilyen luxus helyen ő még nem járt, ő cselédlányokhoz meg a Füvészkert gyepéhez szokott. A Csele vette magához a szót. Diszkréten és határozottan tárgyalt, mintha nagy gyakorlata lenne benne. Mert volt is.
Mikor megköttetett az üzlet, a nő egyenként a fiatalemberek mellé lépett, és a fülükbe súgott egy-egy szobaszámot.
Ezután már nem néztek egymásra, elköszönés nélkül ki-ki ment a maga folyosóján.
Egyedül Boka álldogált még az előcsarnokban. A madám kíváncsian mérte végig. Vajon mire vár ez a komoly kis szépség? Csak nem fél? Megérintette a legyezőjével az állát, mire Boka ráemelte a tekintetét. Annyi érett kétségbeesés volt benne, hogy a nő alig győzött ellenállni a kísértésnek, hogy vigasztalóan meg ne csókolja.
– A legcsinosabb lányomat adtam neked – biztatta mosolyogva.
– És melyiket adta annak a szőkének? – kérdezte Boka hidegen.
A madám arcáról lefagyott a negédesség, ajka lebiggyedt. Elkapta a fiú álla alól a legyezőjét és bosszúsan legyintett vele. A mozdulat ezt hivatott kifejezni: Kár érte! De azért elárulta, melyik szobában készült tapasztalatot szerezni Geréb.
Boka nehéz lábakkal mászta meg a lépcsőt. A félhomályban nehezen találta meg a tizenhármas szobát. Tizenhármas?! Nem volt babonás, de azért mégis, na! Az ajtó egészen egyszerű tölgyfaajtó volt, nem volt ráírva, hogy végzetes bánatra nyílik. Boka fel-alá sasszézott előtte. Most mihez kezdjen? Az járt a fejében, amit a levelében írt, az, hogy a szerelembe még senki nem halt bele. Hát, sajnos tényleg nem. Ebbe nem lehet csak úgy egyszerűen belehalni, ezzel együtt kell élni, és az sokkal de sokkal rosszabb. Megállt, fülelt, de nem hallott semmi neszt. A ház tervezője kínosan ügyelt a diszkrécióra. Ez elviselhetetlen! Jaj, mit csináljon? Kopogjon be? De mit mondjon? Nem szólhat bele Geréb életébe! Nem rángathatja le a lányról!
Nem talált megoldást a helyzetre. Egyetlen dolgot tehetett: Sírva fakadt.
A mindig csöndes, zárkózott Boka elbújt az ajtóval szemben nyíló ablakot takaró vastag brokátfüggöny mögött, és zokogott.
– Jó estét! – köszönt Geréb sután, amikor belépett.
Köszönésére gyöngyöző kacagás volt a válasz. Egy paraván mögül szólt.
Geréb tétován toporgott, kalapja karimáját gyűrögetve. Körülnézett. Egészen barátságos helyiség volt. Baldachinos ágy, olcsó, de mutatós festmények a falon, nevenincs művészek munkái. Távol állt Boka varázsvilágától, de nem érezte kellemetlenül magát benne. Azon lepődött meg a leginkább, hogy egy csöppet sem félt. Az akarat mindent legyőzött benne, a józan észt és a rettegést is. Ezt már tapasztalta néhányszor, de sosem bírta megszokni. Kíváncsian indult felfedezőútra a szobában. A szemle végeztével lehuppant az ágyra.
A paraván mögött rejtőző nő újra kacagott.
Geréb arra gondolt, hogy bárcsak ugyanazzal a nővel hozta volna össze a sors, mint Bokát, mert akkor… Szóval az maga lenne a mámor. Boka érintésének nyomában haladni! Azt a szájat csókolni, amelyet Boka csókolt. A nő elmesélhetné neki, hogy milyen Boka, amikor… Geréb elszégyellte magát. Micsoda gondolatai vannak! Valóban elveszi az eszét ez a szerelem.
– Jó estét, kisfiú! – kacagott megint a nő, és végre előbújt a paraván mögül.
Fiatal volt. Hosszú gesztenyebarna haja csaknem a térdéig ért. Más egyéb nem is volt rajta.
Geréb ekkor látott életében először hús-vér meztelen nőt. Elkapta róla a tekintetét, mire a nő újra nevetni kezdett.
– Mondd csak, kisfiú, szép vagyok? – kérdezte.
Geréb pillantása visszatalált rá, és ezúttal jól megnézte. Nem volt összehasonlítási alapja, de abban biztos volt, hogy nem így néz ki egy ronda nő, ezért bólintott.
Újabb kacagás. Gerébet kezdte dühíteni ez a viháncolás, mert Boka csendjéhez volt szokva. Mivel kizárólag Boka volt Boka, és senki más nem tudott úgy Boka lenni, ahogy Boka, ebből az következett, hogy mindenki mást idegesítőnek és unalmasnak talált.
A nő közelebb lépett hozzá. Rózsa illatú volt a bőre. Lesimogatta róla a kabátot, kigombolta a mellényét, megoldotta a nyakkendőjét, aztán csak nézte azokkal a fáradt, homályosan fénylő szemeivel.
Geréb nem türelmetlenkedett. Viszonozta a pillantást. Kék tekintetében egyetlen szikrányi vágy sem csillogott. Diák volt, aki különórát készült venni. Hanyatt dőlt az ágyon, és várta, hogy tanítsák. De a tanárnő megmakacsolta magát. Mellé feküdt, és ő is várt, már nem kacagott.
Hirtelen valami mély szomorúság terült a szobára, mintha molyrágta takarót borítottak volna rá.
Geréb nagy sokára felkönyökölt. Nézte a mellette fekvő nőt, aki meg a plafont figyelte, ahol sötét árnyékok járták táncukat. Megérintette a mellét. Éppen elfért a tenyerében. Puha volt, bársonyos. Lejjebb siklott az érintése, a nő hasára, le a csípője felé…
Kéjes sóhaj fújta el homlokából a kócos hajszálakat. Geréb megdermedt. Rájött valamire. Pontosan tudta, mit kell tennie, a nélkül tudta, hogy bárki megtanította volna rá, és azt is tudta, mit kellene tennie akkor, ha Bokával lenne. Erről szól a szerelem, erről az ösztönös tudásról. És ekkor rájött még valamire: arra, hogy Boka miért haragudott meg rá.
Az igaz, hogy ostoba gyerek volt, de nem azért, mert még nem érintett, hanem azért, mert még nem szeretett.
Most Gerében volt a nevetés sora. Hülye volt. Oltári nagy hülye. Olyan hülye, hogy az ő hülyeségét össze se érdemes hasonlítani a Weiszével, mert a Weisz hülyesége kispályás az övéhez képest.
Felkelt, elővette az erszényét, a nőnek ajándékozta az összes megtakarítását, majd fogta a kabátját meg a kalapját, és úgy, ahogy volt, kigombolt mellényben, megbontott nyakkendővel, kiiszkolt a szobából.
A sötét folyosó ablakán besütött a hold. A hold? Geréb még egyszer odanézett. Nem a hold kukucskált ki a függöny mögül, hanem Boka könnyáztatta, sápadt képe.
Geréb kezéből kiesett a kalap, kabát. Tántorgó lépéseket tett Boka felé, mintha részeg lenne.
Barátja nagy szemei védtelenül ragyogtak rá, kifecsegték összes titkukat, félelmüket.
Geréb lecövekelt, nem bírt megszólalni, csak egy szégyellős nemet intett. Nem, nem tett semmi olyasmit ott bent, mert neki nem kellett senki más, csak Boka. A következő pillanatban Boka úgy vágódott neki, mintha nekifutásból indult volna, pedig helyből startolt. Majd ledöntötte a lábáról. Hogy visszanyerje egyensúlyát, széles mozdulattal magához szorította a fiút, aki úgy reszketett, akár egy riadt kismadár.
És már ott is voltak egymás karjaiban.
Eszelősen ölelték egymást. Mintha össze akartak volna forrni, mintha egymás bőrébe akartak volna bújni. Nevetve sírtak, sírva nevettek, mint a bolondok. Aztán rátaláltak egymás szájára, és akkor elcsendesedtek.
Csókolózás közben mindketten ugyanarra gondoltak: A francokat nem lehet belehalni a szerelembe! Ők éppen most halnak egymásba. Ezek után még a Jóisten se fogja tudni szétválasztani őket!
Eközben a Csónakos megkövülten állt a folyosó végében. Sok mindent látott már, de ilyet még nem. Megfagyott az agya. Nézte, csak nézte, ahogy az a kettő veszettül csókolódzik. Így ő még nem csókolt senkit… ilyen hévvel… ilyen érzékiséggel. Abbahagyják-e egyáltalán, vagy az öröklétig ott fognak ölelkezni, és ő mászhat ki az ablakon? Tanácstalan volt. Nem mert megmozdulni, nehogy észrevegyék. Még gondolkodni sem mert, nehogy kihallatszon fejéből a fogaskerekek csikorgása. Nem tehetett egyebet, bámulta őket. Boka és Geréb! Magasságos Úristen! Papuskáim, mi lesz ebből?!
Jegyzet:
* Shakespeare: Ahogy tetszik (ford.: Nádasdy Ádám)