Hullámok
– Önfejű lány vagy, Hanako – sóhajtja lemondóan az idős férfi. – Ha te valamit elhatározol, attól semmi nem tántoríthat el, igaz?
– Senki és semmi. Ezt tőled örököltem, papa.
A szoba falait vörösre festik a lemenő nap álmos sugarai. Hanako odalép az ablakhoz, behúzza a sötétítőfüggönyöket, de még azokon át is beszűrődik egy kis halványpiros ragyogás.
A lány ujjai között gyufa sercen. A fésülködőasztalon álló gyertyák kanócain nagyot lobbanva kezdik meg táncukat a sárga lángok. Hanako leül a tükör elé. Kezébe vesz egy gyöngyház nyelű fésűt, és végigszánt vele hajának hosszú, fekete szálain.
– Valóban szereted? – hangzik a kételkedő kérdés a szoba sarkából, ahol apja üldögél egy régi karosszékben.
Hanako a tükör szélére ragasztott fényképek egyikére pillant, amelyen viharos szél fúj fehér, habos hullámokat a tengerre. Megmagyarázhatatlan, különös szerelem ez.
– Igen, papa – feleli.
– Akkor igazán bemutathatnád – morogja a férfi.
Hanako nem tud jól hazudni, ezért lesüti a szemét, hogy ne lássa tükörképe szemrehányó tekintetét.
– Nemsokára – ígéri, majd felpillant, és rúzsával rózsaszín csillogást fest a szájára. – Kérlek, hagyj magamra, papa! Szeretnék felöltözni.
A férfi feltápászkodik a karosszékből. Mielőtt kilépne az ajtón, rámosolyog a lányára, aztán, hogy megőrizze szülői tekintélyét, még egyszer megcsóválja a fejét.
– Isten veled, papa! – suttogja Hanako, és amióta meghozta a döntését, először érez egy kis szomorúságot.
Leveti köpenyét, szekrénye fiókjából előkeresi a legszebb fehérneműjét. Egy pillanatra eltöpreng, hogy talán fürdőruhát kellene vennie, de csábítóbbnak tűnik a csipke fekete virágmintája.
Nem sokszor van alkalma estélyit ölteni. A hosszú, ezüstszálakkal átszőtt selyemanyag hideg simogatással siklik végig a testén. Hanako megpördül benne. Nevetve hallgatja a selyem suhogását a szoba csendjében.
Amíg arra vár, hogy az óra éjfelet üssön, elbúcsúzik az életétől. Végigjárja kicsinyke lakását. Megöntözi a virágokat. Letörölgeti a port a polcokon sorakozó, ajándékba kapott, szerencsehozó, műanyag macskákról. Rondák, de megőrizte őket, mert szeretetből és hálából adták mindet. A fényképezőgépét hagyja utoljára. Tőle a legnehezebb megválnia. A sok polaroidkép, melyet vele készített ott díszeleg a nappalija falain. Más megijedne egy ilyen dekorációtól, de Hanako világa kisgyermekkora óta különbözik a többi, átlagos emberétől. A legtöbb képen, csak úgy, mint azokon, amik a tükrére vannak ragasztva, a tenger hullámzik.
Az éjfelet várja, mégis meglepi, mikor elérkezik. Újra végighúzza haján a fésű fogait, megigazítja a ruháját, és indult.
A város kihalt. Cipősarkainak kopogása felveri a csendet álmából.
Ahogy Hanako közeledik felé, a tenger halk sóhajai vészjósló morgássá hangosodnak. Nyoma sincs a nappali nyüzsgésnek. A színes törülközők eltűntek, csak a homok egyszínű sötétsége takarja a partot, mint egy óriási, puha szőnyeg.
A felhőtlen égre csillagképeket hímez az éjszaka.
Hanako bokája megbicsaklik. Lehajol, kicsatolja a szandálját, és mezítláb folytja útját. Ruhájába belekap a szél, hajának hosszú, fekete szálai arcába kócolódnak. Eléri a partot nyaldosó sötét hullámnyelveket. Körbenéz, de se közel, se távol egy teremtett lelket sem lát. Megérinti ruhája pántját. Remegnek az ujjai. Szemébe könnyeket csal az izgalom.
– Nincs visszaút – bíztatja magát. – Ez a sorsod, Hanako.
Az estélyi selyme búcsúzóul még egyszer borzongást simogat a bőrére, mielőtt a part homokjára gyűrődik.
Hanako dideregve lép a hullámok közé. A víz hideg érintése egyre feljebb kúszik a testén. Maró sókristályok mossák le szájáról a rúzs csillogását. Felsikolt a fájdalomtól, a torka megtelik sós ízű vízzel. Prüszkölve köpi ki. Karjai és lábai ösztönösen próbálják megmenteni, kétségbeesetten kapálóznak, harcra kelnek a tenger egyre szorosabbra fonódó ölelésével.
Hanako lehunyja a szemét. A tenger hideg ujjai bekíváncsiskodnak a testére simuló csinos, fekete csipkevirágok alá. Valahányszor a felszínre bukkan, haja nyálkás hínárként csavarodik a nyaka köré.
– Menni akarok! – kiáltja az ég felé. – Kérlek, engedj el!
És ekkor véget ér a harc. Teste felhagy a küzdelemmel, és odaajándékozza lelkét a túlvilágnak.
…
Nevetést hint a szél a hullámok morajába. Jókedv szóródik a szomorú tengerbe.
Abigail a testéről lassan felszáradó vízcseppek halálában gyönyörködik, míg a körülötte zsibongó élet muzsikáját hallgatja. Egy gyerek szalad el mellette, piros játékvödréből forró homokszemek hullanak a combjára. Felszisszen az égető fájdalomtól, mert bőre még őrzi a tenger hidegét.
A napsütés ujjai göndörséget fésülnek haja nedves szőkeségébe. Megborzongatja az érintés gyöngédsége.
Sóhajtva nyújtózik el törülközőjén, lehunyja a szemét, és álomba merül.
Hanako az üres karosszékre pillant. El kell gondolkodnia rajta, mit vagy kit nélkülöz. Olyan bágyadt, mintha egy nagyon hosszú, mély álomból ébredt volna. Kicsit szédül. Elmosódik körülötte a szoba, a falakon hullámzik a tapéta. Eltántorog a fésülködőasztalig, leül, kíváncsi pillantást vet tükörképére. Nem tűnik sápadtnak, de azért megcsipkedi az arcát. Megfésülködik, kirúzsozza a száját, kis csipesszel megigazítja szemöldöke ívét.
– Nem is olyan rossz – állapítja meg a sminkelés eredményét látva.
Az ágyához lép, felemeli a selyem estélyi ruhát…
Cipősarkai nem csapnak zajt. Átsuhan a város néma utcáin. A tengerhez érve, szíve vad vágtába kezd. Elsétál a hullámokig, melyek ezen az éjszakán valahogy nyugodtabbnak tűnnek.
Kibújik a ruhájából. Vágyat ébreszt benne a selyem érzéki érintése.
Abigail felriad. Egyedül fekszik a sötétbe burkolózó tengerparton.
A nyár forróságát nem enyhíti éjszakai szellő, de a tenger fekete morajlása frissítő hideget lehel a levegőbe. Abigail fázósan húzza össze magát. Feláll, hogy hazainduljon, de ekkor halk suhogás hangja üti meg a fülét. A távolban valami csillan. Abigail addig hunyorog, amíg a sötétségen át megpillant egy alakot. Az ő ruháját fújja egy nem létező vihar dühös szele. A könnyű selyem anyag felé integet, mintha hívogatná. Abigail dermedten áll, és figyeli a földre tévedt csillagot, ami egyszer csak belehullik a part homokjába.
Ott, a távolban, valaki a tenger felé sétál. Amikor eléri a hullámszegélyt, a magasba emeli karjait, mintha el akarná érni az eget, aztán elmerül, eltűnik Abigail szeme elől.
– Ne! – kiáltja ijedten a lány, és futásnak ered.
Az alak nem bukkan fel újra.
Abigail a parton hagyott ruhát keresi, de hiába. Mintha csak álmodta volna az egészet, a homok sem őriz ott lábnyomokat, ahol a látomás eltűnt a hullámok között.
– Istenem, mi volt ez?
Miután nem kap választ sem önmagától, sem az éjszakától, kételkedni kezd, hogy valóban látott-e valakit.
Abigail figyeli az embereket. Megrökönyödést, félelmet, szomorúságot keres az idegen arcokon. Érzések után kutat, melyek elárulhatnák neki, hogy nem hallucinált. Az öngyilkosokra nem illendő emlékezni, mégis mindig hagynak maguk után egy kis fájdalmas döbbenetet. A parton napfürdőzőkön nem látszik semmi borús hangulatú érzelem, jókedvüket vagy közönyüket nem árnyékolja be halálhír.
Csupán képzelte volna?
A felé a partszakasz felé tekintget, ahol a ruha suhogása ezüstfénnyel integetett felé. Milyen szép volt!
Ezen a délutánon nem fürdik meg a tengerben, mert talán mégiscsak gyilkoltak a hullámai. Lehet, hogy később kap szárnyra a hír, miután partra sodorja a testet a dagály. A ruha is előkerül majd, hiszen nem foszolhatott semmivé.
És ha… kísértet volt? Nevetséges!
Abigail megdörzsöli a szemét, mintha egy álmot akarna elzavarni a fejéből, pedig abból az álomból, ami nem hagyja nyugodni, ha álom volt egyáltalán, már régen felébredt.
Fekszik a parton, ujjaival ábrákat rajzol a forró homokba.
Közeledik az este, mire elhatározássá érik benne egy bolondos ötlet: Marad, és vár rá.
Hihetetlenül lassan telik az idő, mintha megállt volna. A naplemente kitartó vöröse nem akar a horizont alá bukni.
Abigail sétára indul a parton.
Különös kapcsolatot ápol az öngyilkossággal. Nem borzad tőle, néha-néha eljátszik a gondolatával. Véleménye szerint mindenki így van ezzel. Elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki úgy élje le az életét, hogy egyetlen egyszer se akarjon véget vetni neki. A megszületésünkről nem mi döntünk, érvel, de a hálálunk jogát, még ha erőszakkal is, visszavehetjük a sorstól.
Megtorpan. Éppen ott áll, ahol múlt éjjel a hullámok közé vetette magát az a lány. Ekkor említi magában először lány-ként. Nem látta tisztán, inkább csak érezte a fiatal, karcsú test szépségét.
Merengéséből egy kíváncsi tekintet zavarja fel. Egy kisgyerek toporog mellette, és egyik lábáról a másikra áll – számára még vidám táncmulatság az élet –, és vattacukrot majszolva bámul rá.
– Mi az? Van rajtam valami érdekes? – kérdezi bosszúsan Abigail, mire a gyerek megrántja a vállát, és nézi tovább.
Abigail duzzogva hátat fordít neki.
Egy sziklamorzsát pillant meg, amelyet a partot körülvevő csipkés kőszirtből harapott ki az idő. Tökéletes búvóhelynek ígérkezik.
Hanako egymásba illeszti melltartója pántján az apró kapcsokat. A virágcsipkék széle belecsíp a bőrébe.
– Fenébe! – szisszen fel a fájdalomtól. – A fürdőruhát kellett volna választanom.
Felveszi az estélyit, majd a fésülködőasztalhoz megy, és megkeresi a rúzsát. Sokáig bíbelődik a sminkeléssel, olyan sokáig, hogy egyszer csak az utcán találja magát. Meglepetten néz körbe. A csendes házfalakról sötét ablaküvegszemek csillognak rá. Fülel, merre morajlik a tenger. A hullámok hívogató hangja egészen közelről szól, mintha sistergős-recsegős gramofonfelvételt hallgatna.
A parton kibújik magas sarkú szandáljából. Talpát kellemesen bizsergeti a homok meleg szőnyege. Ruhája uszályába belekap a hirtelen feltámadó szél. A könnyű, selyem anyag megadja magát és elszakad. Hanako lábai kacéran villannak elő.
Abigail elbóbiskolt a szikla mögött, az estélyi suhogása ébreszti. Nincs ideje megrémülni, mert a jelenés csak párlépésre áll előtte, és minden idegszála az ő szépségét lesi. Keleti nő, talán japán. Hosszú, fekete hajzuhatag omlik a hátára. Nem áttetsző, még csak nem is foszforeszkál. Abigailnek az az érzése támad, hogy, ha megérintené, bársonyos bőrt markolna, nem levegőt. A látomás leveti ruháját, az ezüstös ragyogás pontosan úgy hullik a földre, mint előző éjjel. Abigail reszketve figyeli, nem mer sem mozdulni, sem kiáltani. Hiszen már úgyis halott! Hagyja, hogy újra elnyeljék a hullámok. Csak akkor merészkedik elő rejtekéből, mikor a hold kibújik a felhők mögül, és végigpásztázza fényével a partot.
Most már kétség sem fér hozzá, hogy szellemmel van dolga. Egy halott lányra lelt, aki minden áldott éjjel újra meg újra a tengerbe öli magát.
Abigail csak annyit tud a kísértetekről, amennyit a könyvekből olvasott róluk. A regényekben mindig okkal bukkannak fel valaki életében.
Véletlen látta meg, vagy meg kellett pillantania? És ha nem volt véletlen, mi köze neki ehhez az idegen nőhöz?
Mámorító izgalom lesz úrrá rajta. Egész álló nap a szellemen jár az esze.
Nem találja helyét a tengerparton, pedig sehol máshol nem érzi hasonlóan otthonosan magát. Zaklatottan sétál fel-alá a hullámnyelvek között. Hamisnak tűnnek a nappalok vidám fürdőzői, a gyereknevetés, a kutyaugatás, egyedül a túlvilágról érkezett éjszakai látogató valóságos. Nem emlékszik, mikor lelkesedett utoljára ennyire valamiért. Éppen egy kalandot él át. Izgalmas, regénybe illő szellemtörténet főszereplőjévé válik.
Szóba lehet elegyedni egy kísértettel? És vajon a kísértet is látja őt?
Ez utóbbi kérdésre a legkönnyebb feladat választ találni, csak egy kis merészség kell hozzá. Abigailnek egy teljes hétre van szüksége, hogy összegyűjtögesse magában.
Addig is, amíg elérkezik a megfelelő alkalom, csaknem minden éjjel ott kuporog a szikla mögött, és nézi, ahogy a szél belekap a lány ruhájának selymébe.
Hanako kisimogatja az estélyi gyűrődéseit. Mielőtt indulna, vet egy utolsó pillantást a tükörbe. Mivel nincs megelégedve a látvánnyal, még egyszer kirúzsozza a száját, és megfésüli a haját.
Túl korán van, de már futna, rohanna a tenger imádott hullámaihoz. Erőt vesz magán, és lassú léptekkel sétál végig a városon. A parton felnéz az égboltra. Ezen az éjszakán a szokásosnál sokkal több csillag ragyog rajta.
Abigail kilép a szikla mögül. A szellem alig egy méterre áll tőle, és a hullámokban gyönyörködik. Úgy tűnik, nem szándékozik elkapkodni a vízbefulladást.
Abigail közelebb lopódzik. Érezni véli az illatát. Testéből meleg árad, mintha odabent a szíve még keringetné a forró vérfolyókat.
Mit kell ilyen alkalmakkor mondani? Vajon mi a helyes formula? Tegeződhetnek, vagy a halottnak járó tisztelet folytán magáznia kell?
Abigail az égre pillant. Viharfelhők gyülekeznek a semmiből. Félnie kellene, de egyszeriben őrült bátorság szállja meg. A gyerekek érezhetnek így, akik még bíznak benne, hogy valami nemes céllal érkeztek a világra.
Viharos szél tép a hajába, és ő bosszúsan simítja el a szempilláira akadt szálakat. Csak akkor veszi észre, hogy a szellem haja meg sem lebben, amikor az éjszaka jeges körmökkel karcol bele a bőrébe.
Mintha nem ugyanazon a parton állnának.
Lehet, hogy nem fog tudni elérni hozzá?
A lány kecses mozdulatokkal, melyeket jól ismer már, kibújik a ruhájából. Az estélyi óriási könnycseppként fénylik a földön, és Abigail zavarában inkább az anyag gyűrött ezüstjének szenteli figyelmét, mint a szellem testére simuló csinos, francia szabású fehérneműnek.
Egyre hidegebb lesz. Abigail fogai összekoccannak a vacogástól. Muszáj tennie végre valamit, mielőtt beléfagy a lélegzet. Amikor a lány a hullámnyelvek felé lép, végre összeszedi a bátorságát, és azt suttogja:
– Várj!
Először azt hiszi, nem mondta elég hangosan, mert a szellem tesz még egy lépést, de nem meri megismételni.
Pár pillanat elteltével csendesedni kezd a szél vad tombolása, a levegő megtelik vibráló forrósággal, mintha odafent az égen kisütött volna egy nem létező, fekete nap.
A kísértet nem mozdul, Abigail mégis egyik pillanatról a másikra szembe találja magát vele. Egymásra néznek. Abigailben csak akkor váltja fel az elragadtatás mámorát a keserű fájdalom, miután felismeri a lányt.
Hogyan feledkezhetett meg róla?!
Hogy hogyan? Mert hét lakat alá zárta az emlékét. Elrejtette magában azt a különös találkozást.
Ez hát a magyarázat. A kaland rémálomba fordul, és Abigail sírva fut el.
Kedvetlenül játszadozik lábujjaival. Megint a parton ücsörög, és kívülállóbbnak érezi magát, mint valaha. Azon a napon és így érzett. Akkor, amikor megismerte Hanakót.
A szokásos ébren álmodásából arra eszmél, hogy valaki nézi. Ritkán esik meg vele, hogy magára vonja mások figyelmét, többnyire észre sem veszik, olyan alázattal és csendességgel üldögél a parton, szinte egybeolvad a homokkal. A lány tekintete nem tolakodó, csak néha-néha pihen meg rajta. Abigail szívdobogva fogadja az érdeklődést. Mindig ideges izgalmat vált ki belőle, ha valami nem megszokott történik. A lány egy narancssárga fürdőlepedőn fekszik, mellette könyv hever, a könyvön meg egy polaroid fényképezőgép. Abigail kacéran fésül bele ujjaival a hajába, a hosszú, szőke tincsek csábítóan hullanak vissza vállaira. Tündökölni szeretne, ki akarja érdemelni a figyelmet. Ismerősnek rémlik neki a mandulavágású szempár és az arc meghatóan egyszerű szépsége, de nem tudja felidézni, hol, mikor láthatták már egymást ők ketten. Mintha ez az arc is egyike lenne azoknak, melyek újra meg újra elővillannak a tömeg szürke ködéből.
A lány úszni indul. Karcsú, középmagas termete van, és olyan járása, mint egy manökennek, csípője táncolva ring hosszú combjain.
A partra egyre több strandolni vágyó érkezik. A tarka fürdőlepedők úgy nőnek ki a homokból, akár a virágok a rét fűszőnyegéből. Abigail átvág a tömegen, és letelepszik a lány magára hagyott törülközője mellé.
Sokáig kell várnia, mire a hullámok közül előbukkan a szépséges alak.
– Szia! – üdvözli, és felnéz az előtte álló lányra, akit vakító ragyogással vesznek körül a napsugarak. A hosszú, fekete hajzuhatagból tengercseppek csöpögnek a homokra.
– Szia! – Ez a szia olyan halkan szól, hogy Abigail inkább csak elképzeli, mint hallja.
– Abigail vagyok.
– Szép név.
– Köszönöm. Esetleg nem akarod elárulni a tiédet, hogy én is bókolhassak neked?
A lány elneveti magát. Kacagása magára von néhány kíváncsi tekintetet, ezért pirulva ül le a narancssárga fürdőlepedőre, és szégyellősen támasztja állát felhúzott térdeire.
– Hanako – mutatkozik be.
– Ez is igazán szép név.
– Kedves vagy.
– Nem igaz – jelenti ki Abigail. – Azt hiszem, eléggé elviselhetetlen természetem van.
Hanako a tengert nézi, de pillantása lopva rá-rátéved a különös jövevényre.
– A tenger is szeszélyes – mondja végül. – Kislánykoromban költözött ebbe a városba a családom. Emlékszem az első napra, amikor ellátogattunk a partra. Sehol máshol nincsenek olyan gyönyörű hullámok, mint itt.
Abigail szemügyre veszi a hullámokat. Megpróbálja eldönteni, valóban olyan különlegesen szépek-e. Megszokottnak találja őket.
– Még soha nem láttalak itt. Hogy lehet, hogy eddig nem figyeltem fel rád? – töpreng hangosan.
– Én viszont gyakran látlak téged – mosolyogja Hanako. A mosolya is olyan szép és egyszerű, mint ő maga. – Soha nem nézel rá igazán senkire.
Abigail sóhajtva nyújtózik el Hanako mellett.
– Úgy tűnik, meg lettem figyelve. Furcsa, hogy te már azelőtt gondoltál rám, hogy én észrevettelek. Miért nem szólítottál meg?
– Megszólítottalak. Addig gondolkodtam rajtad, amíg ide nem vonzottalak a fürdőlepedőmre. – Hanako komoly akar maradni, de a mondat végén elneveti magát. – Sajnálom, ha butaságokat beszélek. Szörnyű zavarba hoz a szépséged.
Abigail lélegzete elakad. Váratlan fordulatot kezd venni a találkozás.
Valóban váratlant? Nem Hanakótól várta ezt a vallomást, inkább magától számított volna rá.
– Hamarosan jön a dagály. – A lány figyelme megint a tenger felé fordul. – Vajon milyen lehet vízbe fulladni? – kérdezi.
Abigail megborzong. Hanako sem kevésbé szeszélyesebb nála.
– Biztosan szörnyű – feleli, bár nem biztos benne. Inkább regénybe illőnek találja. – Nem tűnsz szomorúnak – néz végig Hanakón, aki még mindig mosolyog, annak ellenére, hogy pár másodperce még a halálról beszélt.
– Nem is vagyok az. Sétálunk egyet?
Abigail lehunyja a szemét, és élvezi a feltámadt szellő kellemes hűvösét. Elérnek az egyik, partot szegélyező szikláig. A hullámok sírva csapódnak neki a kőcsipkéknek. Hanako ábrándos tekintettel nézi a fehér tajtékfodrokat.
Ez a lány szerelmes a tengerbe – gondolja magában Abigail.
A naplemente vörös sálat kanyarít az ég aljára.
Hanako készít pár fényképet a horizontról, majd Abigailt veszi célba, mire a lány szemérmesen fordul el. A hátát mutatja.
– Nem szeretem, ha fényképeznek. Ronda vagyok a képeken. Hé, hagyd abba! – tiltakozik az ellen, hogy pár perc erejéig modell legyen.
Hanako elveszi arca elől a fényképezőgépet, és a szíjánál fogva a vállára akasztja.
– A polaroid képeken néha láthatatlan dolgok válnak láthatóvá – magyarázza, és megmutatja Abigailnek a róla készült fotót, amelyen a lány szemében boldog fény csillog.
Abigail elámul.
– Nahát! Nem is tudtam, hogy ilyen boldog vagyok – nevet keserű iróniával.
– Ezért akartam megmutatni.
Abigail kinyújtja a karját. Ujjai épphogy csak érintik Hanako szélkócolta hajszálait.
– Talán csak álmodom ezt a találkozást – suttogja.
– Vagy inkább én álmodom – kacsint rá a Hanako. – Van kedved hintázni?
A kérdés legalább olyan váratlanul éri Abigailt, mint a vízbefulladás semmiből előkerült témája.
– Hintázni? – kérdez vissza meglepetten.
– Igen – mosolyog Hanako. Kézen fogja, és futva indul vissza a strand felé.
Abigail mámorittasan lohol a nyomában.
A játszótér magára hagyottan szomorkodik a sötétben, de rögtön felvidul, amint megpillantja a két, felé tartó lányt. Jelenlétükben még a kopás is díszítésnek tűnik a hinta festésén.
– Nem emlékszem, mikor hintáztam utoljára – lelkendezik Abigail, és nagyobb lendületet vesz, hogy magasabbra szálljon.
– Gyakran járok ide – meséli Hanako – újraélni a gyerekkoromat, vagy akkor, ha repülni vágyom.
Abigail Hanako hajának röptét nézi. Mintha fekete madár szállna mellette, a szárnysuhogását is hallani véli.
– Én már elfelejtettem a gyerekkoromat. Néha úgy érzem, nem is voltam gyerek – vallja be, és kicsit elszomorodik, mert halvány sejtelemként él még benne valami kellemes, biztonságos nyugalom emléke, a gyermekkora árnyéka, amit örökre elveszített.
Hanako rátekint. Szemében kíváncsiság villan. Abigail örül, hogy nem sajnálatot lát a különleges, mandulavágású tekintetben. Bevárja a lányt, és megragadja kezét, hogy hintáik együtt repíthessék őket az ég felé.
Sétálnak. Keresztül-kasul barangolják a város kanyargós utcát. Abigail zavarban van valahányszor Hanakóra néz, mert a lány csak egy fürdőruha felsőt és egy, a derekára csinos szoknyává kötött, kendőt visel. Forró éjszaka van. A házak ablakai tárva nyitva ásítoznak, felfedve a mögöttük zajló hétköznapi életet. Tévé képernyője villan a csatornaváltások között, valaki hamisan énekel egy felkapott slágert, szerelmesek ölelik egymást, miközben a teliholdat csodálják.
Ostobaságokról fecsegnek, hiszen a bensőséges vallomásokhoz nem ismerik eléggé egymást, még akkor sem, ha úgy érzik, egymásért jöttek világra.
Ki vagy te? – ismételgeti magában a kérdést Abigail, de hangosan nem teszi fel, mert tudja, hogy fájdalmas ürességet hagyna benne a válasz. Valahogy többnek érzi Hanakót annál a lánynál, aki ringó csípővel sétál mellette, aki elárulja, hogy rajong a tengerért, és hogy gyerekkorában szeretett hintázni.
És ő vajon mit mondhatna magáról? Egy lány a partról, semmi extra, semmi csoda.
A kimondatlanban legalább ott a rejtélyesség bódító varázsa.
A hullámnyelvek mellett találják magukat. Nem tudják, hogyan kerültek újra a tengerpartra, mert túlságosan lefoglalták őket az érzéseik, amelyeket próbáltak megfejteni – némelyekkel sikerrel jártak, másokkal kudarcot vallottak.
Megint ott állnak a tengernél, és a zúgását hallgatják. Hanako haja meg-meglebben a szélben.
Egyedül vannak. Már nagyon későre járhat. Abigail fél, hogy a reggel fényessége megöli az elragadtatást, elűzi ezt a különös álmot, amelyet együtt álmodnak. Lecsap a pillanatra.
– Őrültnek fogsz tartani, ha azt mondom, szeretlek? – kérdi.
Hanako némán áll. Abigail megrémül, hogy talán túl messzire ment, de mielőtt megbánhatná vallomását, a lány felé fordul.
– Bolondnak nézel majd, ha kérek egy csókot tőled? – Teszi fel a kérdést, de nem vár a válaszra. Tenyere Abigail tarkójára simul. Perzsel az érintése.
Abigail a kért csókkal felel. Egymásba kócolódnak a szőke és fekete hajtincsek, nem bánják, hogy szépséges táncukat egyszínű sötétre festi az éjszaka.
Hanako sóhajt egy nagyot. Mondani akar valamit, de végül úgy dönt, megtartja magának a titkot, mert Abigail mohó simogatása eléri a dereka köré kötött kendőt, és a csomóval bíbelődik. Előre hajol, szájával újra megkeresi a lány puha ajkait.
Besüpped a homokszőnyeg térdeik alatt. Nevetnek, fel-felnyögnek a vágytól, szavakat suttognak, melyeket rajtuk kívül nem érthet meg senki, csókolnak, ölelnek, simogatnak, elvesznek a kéjben, majd újra és újra megtalálják egymást, pont olyan rejtélyes módon, ahogy pár órával ezelőtt egymásra leltek ugyanitt.
Abigail hajnalban ébred. Egyedül fekszik a narancssárga fürdőlepedőn. Zavartan néz körül. Korán kelő strandolók lépteinek hangja fekszik a hullámok hátára, és úszik el hozzá.
Dühös és csalódott, amiért egy szó nélkül magára hagyták. Eldönti, hogy soha többé nem gondol Hanakóra. Ezzel fogja büntetni a lányt.
Miért? Többször ismétli magában ezt a kérdést, mint ahányszor lélegzetet vesz. Miért éppen ő segítse át a túlvilágra ezt az eszement lányt, aki kísértetként itt rekedt? Mit üzen ezzel a sors? Bosszú vagy ajándék a viszontlátás?
Abigail tépelődik. Nem tud elhatározásra jutni. Elmehetne, itt hagyhatná örökre a partot, vagy maradhat, és újra láthatja, ahogy Hanako minden áldott éjjel kibújik a selyem estélyi ruhából.
Végül úgy dönt, elhagyja, de előtte még el fogja mondani neki, hogy ostoba volt, amiért helyette inkább a hullámsírt választotta.
Hanako kisujjával megigazítja ajkain a rúzs fényét. Belebújtatja lábát a magas sarkú szandálba, ami töri a sarkát. Melege van a ruhában, legszívesebben egy szál fehérneműben indulna a partra, de túl jól ismeri már ahhoz a halált, hogy a változtatás lehetőségével álltassa magát. A részletek mindig ugyanazok, csak az egész lehet más. Kisimít egy gyűrődést a selymen.
Elindul. Nem siet, az éjszaka megvárja.
Abigail nézi a lányt. Még mindig szépnek találja, talán szebbnek, mint valaha, mert csodálatába szenvedély és düh vegyül. Az estélyi ruhán megcsillan a hold egyik éles sugara. Abigail várja, hogy ott, ahol belevágott a fénypenge, vér serkenjen ki a selyemből. De nincs vér, nincs élet.
– Hanako! – szólítja meg a kísértetet, mielőtt az nekiállna a vetkőzésnek. Szüksége van a ruha csillogására, bátorságot kölcsönöz neki.
A lány megfordul. Nem tűnik meglepettnek. Haját nem létező szél fújja az arcába.
Ezen az éjszakán Abigailt veszi körül nyomasztó szélcsend. Szőkesége mozdulatlanul, szinte dermedten keretezi sápadt arcát.
– Hanako! – ismétli, és már nem haragszik.
Nézik egymást, úgy, mint azon a napon.
– Őrültnek fogsz tartani, ha azt mondom, szeretlek? – teszi fel a kísértet azt a kérdést, amely egykor Abigail tulajdona volt.
Nem könnyű ilyen helyzetben megőriznie az embernek a józan eszét, de Abigail körömszakadtáig küzd, hogy egyensúlyban maradjon az élet és halál közé kifeszített láthatatlan damilszálon.
– Hogyan segítsek? – kerüli ki kérdéssel a feleletet.
Hanako meglepettnek tűnik. Ajkán megremeg a nyugodt mosoly.
– Szeretsz még engem? – faggatja Abigailt, aki nem tudja, mit mondjon, mert még mindig szereti, csakhogy durván megsértették a szerelmét, és most duzzog, büszkeségében inkább választaná a boldogtalanságot.
– Hogyan segítsek? – Ennyire telik tőle. Megakadt a tű a lemezen, ugyanaz a taktus ismétlődik.
Hanako elsimítja haját az arcából. Mozdulata hívogató, mintha érintésre várna. Hiába. Abigail a mellkasára szorítja karjait, hogy megóvja szívét egy újabb összetöréstől.
Hanako a tenger felé hátrál. Hullám harap ruhája szegélyébe.
– Egyfolytában csak rád gondolok – árulja el. – Akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz.
– De hát nem is ismersz. – Abigail tudja, hogy érvelése hazug és ostoba, hiszen ő sem ismerte jobban Hanakót, amikor szerelmet vallott neki, de egy szellemmel szemben állva, az embert hirtelen megszállja a realitás utáni vágy.
Hanako hallgat. Abigailt figyeli, türelmesen várja, hogy a lány riadt tekintete megállapodjon rajta.
– Miért tetted? – A kérdés sokkal inkább a hullámokat faggatja, mint a szellemet.
– Szerelemből.
– Marhaság! Ne hidd, hogy a tenger jobban szerethet nálam! – robban ki Abigailből a düh. Szilánkjai elérik az eget, villámot tépnek a csillagok közé.
Elered az eső. Mintha szurok hullana. Fekete esőcseppek függönye takarja el Abigail szeme elől Hanakót.
– Szóval szeretsz? – kap a szellem az öntudatlan vallomáson.
– Talán… Azon a napon szerettelek. Veled akartam lenni, de te elhagytál. Miért jöttél vissza?
Hanako ekkor átlép az esőfüggönyön, és megragadja a lány kezét.
– Gyere velem! – hívja.
– Dehogy megyek! – kiáltja ijedten Abigail, mire a szellem felnevet. Gyöngyöző a kacaja. Talán a tenger fenekéről hozta a kagylót, amelyből kilopta.
– Nem a hullámok közé. Elárulok egy titkot.
– Milyen titkot?
– Még titok – kacsint rá Hanako.
A város felé indulnak.
A part homokja forrón és szárazon süpped be Abigail léptei alatt. Csak képzelte volna az iménti felhőszakadást? Vajon ezt a bizarr viszontlátást is csak képzeli?
Egy szellemmel sétafikál éjnek évadján az alvó város szendergéséből folyton fel-felriadó utcáin. Ha nem vele történne, Abigail giccsesen túlzónak találna egy hasonló szerelmi történetet. A halott lány visszatér, hogy magával csábítsa kedvesét a túlvilágra. Ponyva. De, mint minden ponyvának, ennek is megvan a varázsa: Bugyuta bájával egy kis időre kiszakítja olvasóját a valóságból.
Élvezi az éjszakát. Élvezi, ahogy Hanako haja meg-meglibben járása ritmusára. Élvezi a vágyat, melyet a selyem suhogása kelt benne. Egyszeriben csak Hanako tűnik ismerősnek, a város, ami körülveszi, idegenné válik, mintha soha nem járt volna még benne.
A szellem érintése bizsergető, ott is van, meg nem is az ujjain.
Egy zsákutca végén álló házhoz érnek. Az ablakokban muskátli virágzik, az ajtó előtt feketemacska dorombol, sárga szeme gyertyalángként fénylik át a sötéten, meglátja a láthatatlant, és Hanako lábához dörgölőzik.
– Boszorkány! – neveti Abigail.
– Majdnem, de nem egészen – tekint rá rejtélyesen Hanako, miközben kitárja az ajtót. – Üdvözöllek az otthonomban!
Abigail habozik.
– És ha azóta… Szóval mi van, ha valaki beköltözött?
– Az emberek gyávák ebbe a házba költözni. – Hanako hangjába dacos büszkeség vegyül, ahogy kimondja a gyáva szót, mert ő bátor, ő leélte az életét ebben a házban.
Az előtérből keskeny lépcsősor vezet fel a nappaliba, ahonnan a többi helyiség nyílik. A nehéz, bársony sötétítőfüggönyök mind be vannak húzva. A sötétben Abigail nekiütközik egy bútornak. Talán egy fotel lehet, vagy a kanapé széle.
Mécsesek lángjai lobbannak fel, halvány fényár söpör végig a szobán. Varázslat.
– Ez ijesztő volt – közli durcásan Abigail Hanakóval, mert nem szereti, ha a szellem a varázserejét fitogtatja.
A lány a cseresznyevirág mintás falnak támaszkodva áll. A parton is gyönyörű volt, de ebben az elhagyatott szobában még szebb. Hajának feketeségén megcsillannak a lángok.
Abigail, hogy palástolja zavarát, szemügyre veszi a berendezést. Hanako otthona a Kelet és Nyugat találkozóhelye. Ebben a kicsinyke szobában ez a két oly különböző világ első látásra egymásba szeretett. Abigail le van nyűgözve, aztán észreveszi az aranyozott, műanyag macskákat, és lelkesedése kissé alábbhagy. Ahhoz a polchoz lép, amelyen a legtöbb sorakozik, és meglöki az egyik mancsát. A macska azonnal lelkes, véget nem érő integetésbe kezd.
– Azokat ajándékba kaptam – mentegetőzik Hanako.
– Attól még kidobhattad volna őket.
– Te eldobnád a szívemet, csak mert nem olyan, amilyenre vágytál?
Abigail nem felel, inkább folytatja felfedező körútját. A szoba sarkában oltár áll. Látott már hasonlót a Japánról szóló útikönyvekben. A halottaik előtt tisztelegnek így, akik valamiféle túlvilágról figyelő, oltalmazó szellemekké válnak. Erről az oltárról egy ősz hajú férfi mosolyog szomorkásan Abigailre.
– Ő az apám – mondja Hanako. Hangjában ott feszül a tipikusan japán, szertartásos meghajlás.
– Részvétem.
– Öt éve halt meg. Egy reggel egyszerűen csak nem ébredt fel. Szép halál, nem gondolod?
Abigail kap az alkalmon, de miután kimondta, azonnal meg is bánja:
– Hát, szebb, mint a tiéd.
Hanako lesüti a szemét. Ujjai ruhája selymével játszadoznak.
Abigail éppen készül bocsánatot kérni, amikor megpillantja magát. A falakat, a cseresznyevirágok között megbújva, polaroid fényképek borítják, és az egyiken ő maga áll a tengerparton. Egyedül van, csak a hullámok fodrozódnak körülötte. Megkínzott tekintettel mered a kamerába.
Közelebb lép a falhoz. A sok-sok fényképről sok-sok ember néz vissza rá.
Egyre több képen ismeri fel önmagát. Úgy tűnik, hogy a többiek csak azért vannak ott, hogy az ő szépsége kitűnhessen közülük. Abigail talán életében először találja szépnek magát. Mielőtt elönthetné a hála, megkondul fejében a vészharang.
– Mit akarsz tőlem? – kérdi riadtan, és félelmében az ijesztő fényképekkel teli falhoz simul. Ismeretlen emberek pillanatba rögzült életének védelmére vágyik, talán ők meg tudják óvni egy őrült mániákustól.
Hanako a kanapéhoz sétál, és leül. Lábait keresztbe veti. Térde kivillan a ruha kivágásából. Olyan, mint egy legendákban élő, előkelő hercegnő.
– Nálunk, Japánban, úgy tartják – mondja csendes, nyugodt hangon, mintha esti mesét mesélne egy gyermeknek –, hogy minden embernek van egy lelke, más néven szelleme. Ez a lélek, a reikon, a halál után elhagyja a testet, és, a túlvilágra jutva, védelmező szellemmé válik. De vannak lelkek, melyek élet és halál között rekednek, mert egy bűnös tett, vagy egy érzelem az élők világához köti őket, ezek a júreik. A júreik többnyire láthatatlanok, de néha felfedik magukat.
Abigail hátán hideg veríték csurog végig. Akkor most neki egy ilyen júre-micsodával van dolga?
– Vannak olyan élők – folytatja Hanako –, akik nemcsak látják, hanem kapcsolatba is tudnak lépni velük. Ők a médiumok.
– Akkor ez azt jelenti, hogy én médium vagyok? – kérdi Abigail. A kiválasztottság izgató érzése hatja át a legkisebb porcikáját is.
Hanako feláll. A még mindig integető macskához lép, és megsimogatja a mancsát.
– Ezt egy asszony adta, akinek a szeme előtt gázolták halálra a fiát. Egy táskát nézett a kirakatban, és elengedte a gyerek kezét, aki kiszaladt az útra. – Hanako felsóhajt. – Amikor eljött hozzám, elmondtam neki, hogy a fia nem hibáztatja, és azt akarja, hogy ne vádolja magát. Ezt meg – mutat egy másik macskára – azért kaptam, mert meggyőztem egy öngyilkos lányt, hogy ne üldözze tovább hiábavaló, visszajáró szerelmével azt a férfit, aki soha nem lehet már az övé. Nem minden szellemhez lehet elérni, de néhányuk örül, ha kapcsolatba lépnek vele. A túlvilág mezsgyéje magányos hely. Az az igazság, hogy nem is kell médiumnak lenni ahhoz, hogy összefussunk egy-egy júreivel, akár egy fényképezőgép is elég, és az a szellem, amelyik meg akarja mutatni magát, előtűnik a polaroidképeken.
Néma, sűrű csönd telepszik a szobára.
Abigail még nem érti egészen a dolgot, de már érzi a közelgő rémület dermesztő hidegét. Reszkető érintése véletlenül letép egy fényképet a falról. Öregember komor arca fehérlik elő egy nevető nő mögül. Halott! Abigail a fal felé fordul, és önmagát nézi. A tengerparton sétál, a homokszőnyegen ül, csak áll, és bámulja a hullámokat. Fehér, divatjamúlt nyári ruhát visel.
Hanako tovább mesél:
– Amikor először megláttalak, még gyerek voltam. Azonnal elbűvölt a szépséged. Odafutottam hozzád. Rám néztél, és azt kérdezted: Mit bámulsz, kislány?, aztán hirtelen eltűntél. Nem tudtalak kiverni a fejemből, vissza-visszatértem a partra, hogy láthassalak, de te csak nagyon ritkán mutattad meg magad. Magányosan és gyönyörűen sétáltál a mit sem sejtő fürdőzök között. Volt a tekintetedben valami megfejthetetlen, rejtélyes sóvárgás. Úgy éreztem, arra vársz, hogy valaki rád találjon. Azért készítetem az első képet, hogy megőrizhesselek magamnak, ha netán örökre eltűnnél, aztán egyre több képre vágytam, és egyre több gondolatomat szenteltem neked. Rajongásom az évek alatt szerelemmé változott. És te nem tűntél el... Újra meg újra felbukkantál, majd végül megszólítottál.
Abigail sírna, de nem képes rá. Összegörnyed. Szorít a mellkasa, pedig nincsen odabent semmi, ami fájhatna. Hanako simogató érintését érzi a vállán. Gyöngéd, szerelmes csók ég a homlokán.
– El akarok menni! – kiáltja. – El akarok menni!
De mégis hová mehetne? Csak el innen! El ebből a halottakkal teli szobából! El ettől a szellemekkel társalgó lánytól!
– El akarok menni!
Repül. Fehér fényben száll, mintha szárnyai nőttek volna, mintha hintán ülne. Szél kap bele nyári ruhájába, a fehér anyag úgy feszül meg testén, mint a vitorlavászon.
A tengerparton áll. Fényes nappal van, és ő didereg. A napsugarak bágyadt langyossággal simogatják a homokot. Igen… Valami rémleni kezd neki. Azon napon is ugyanígy fújt a szél. Lefeküdt a homokba, és várta a halált. Éjszaka jött el érte. Azóta is egyfolytában így tesz. Napközben bámulja a tengert, éjjel meg lefekszik, de nem a halál talál rá, hanem az örökkévalóság.
Hogyan lehetséges, hogy nem tűnt fel neki napjai egyhangúsága? Vajon mikor feledkezett meg róla, hogy halott?
Emlékszik a kislányra. Kíváncsi, nagy, mandulavágású szemeiben visszatükröződtek az ég felhői. Azt kérdezte tőle, hogy mit bámul, mert félt bevallani önmagának, mennyire boldoggá teszi ez az áratlan figyelem. Várt rá. Nap mint nap arra a lányra várt, aki látja őt, mégis nap mint nap váratlanul érte a felbukkanása. Aztán a kislányból gyönyörű nő lett…
Hanako magára ölti az estélyi ruhát, majd fogja a gyöngyház nyelű fésűt, és végighúzza fogait hajának selymes, fekete tincsein. Kilép az utcára. A város csendes. Az élet zsibongása nem jut el a túlvilágra, csak a hullámok morajlása férkőzik át az élet és halál között húzódó határvonal repedésein.
Hanako nem siet. Amíg nem ér a partra, remélheti, hogy Abigail ott lesz. Elnyújtja a várakozásteljes izgalmat, mielőtt szembesül a valósággal. Ismeri annyira a szellemeket, hogy tudja, még nekik is időre van szükségük az időtlenségben. Ha kell, évszázadokon át indul útnak az éjszaka közepén, hogy belevesse magát a tengerbe. Most már nem veszítheti szem elől a lányt, mostantól együtt kísértenek a parton.
Ott van. Áll, és a tengerre mered, úgy nézi, mintha először látná a habos hullámokat. Fehér nyári ruháját ezüstre festik a holdsugarak.
– Miattam tetted – sóhajtja szomorúan.
– Magam miatt – helyesbít Hanako. – Veled akarok lenni.
– És én miért tettem?
– Nem sikerült kiderítenem. Túl régen haltál meg. Csak annyit tudtam meg, hogy nem idevalósi voltál. Egy újságcikkben ismeretlen lányként emlegettek, akit holtan találtak a parton. Egy-két városinak rémlett, hogy látott a strandon sétálni, és elmondásuk szerint furcsának tűntél. Bulvársajtó – rántja meg a vállát Hanako.
– Mikor haltam meg?
– Elég régen.
Abigail ekkor pillant először Hanakóra.
– Öreg vagyok? – faggatja ijedten.
– Örökre fiatal maradsz – emlékezteti Hanako.
Abigail elmosolyodik. A ruhája szabását nézve, körülbelül százévesnek saccolja magát. Örül, hogy legalább előnyös fazont választott. Ó! Hát ezért viseli Hanako ezt a csodálatos estélyit!
– Mi lesz most? – Tanácstalan, pedig ő régebb óta szellem, mint az ex-médiumlány.
– Sétálhatnánk egyet – javasolja Hanako, és Abigailbe karol, akin végigszalad az érintés kéjes bizsergése. Most, hogy hisz benne, már érzi is. Kezdi megérteni a szellemlét logikáját.
– Nem ugrasz be a hullámok közé?
– Ha szeretnéd, beugrom, de utána igazán elmehetnénk hintázni.
– Te most kinevetsz engem – duzzog Abigail, de közben azon kapja magát, hogy egy évszázadnyi magány és búslakodás után végre megkörnyékezi a boldogság lehetősége.
Megfogják egymás kezét. Hintáik egyszerre röppennek az ég felé. Verőfényes napsütés szórja rájuk forró sugarait. Kacagásuk felveri az örökkévalóságot unatkozó szunnyadásából.
A homokozóban játszó gyerekek között egy kislány téblábol. Egyszer csak felpillant, és ő is nevetni kezd. A hintákat nézi, tekintete felragyog. Milyen csodálatosak! – gondolja magában.
VÉGE