Idegen fiú
Elérkezett a holnap, és csodák csodájára ma lett belőle.
Geréb azzal töltötte a történelemórát, hogy a Weiszt győzködte. A tanár úr a római cohorsokról magyarázott, ezért Geréb szeretett volna odafigyelni, mert úgy gondolta, ha esetleg tábornok lesz belőle – nem, nem egy grundon, hanem egy igazi háborúban –, akkor szüksége lehet némi klasszikus tudásra, de hát Weisz csökönyösen nem akarta megérteni, hogy miért kell magában tartania legalább azt a kevés információt, amit még nem kürtölt szét, így muszáj volt nyomást gyakorolnia rá.
A következő levélváltás zajlott re, mialatt Iulius Caesar seregei éppen Galliát hódították:
– Ha ennyire titokban kell tartani, akkor nem hiszem el, hogy nem alapítottatok semmiféle egyletet.
– Mégis milyen egyletet alapítottunk volna?
– Nem tudom. Ezt mondd meg te.
– Csónakosnak van igaza. Oltári hülye vagy.
– Te vagy a hülye! Akkor mit csináltatok a Füvészkertben?
– Azt csináltuk, amit kilestél.
– Csakhogy én nem láttam semmit, mert eltévedtem, és mire odaértem a tópartra, már minden érdekesről lemaradtam.
– Néztük a vizet.
– Mi a fenének néztétek a vizet?
Geréb kezdte nagyon nem szeretni ezt a minden lében kanál Weiszt.
– Tudod, mit? Lehet, hogy mégis egyletet alapítottunk! Víznéző egyletet.
– Ne szórakozz velem! És ki hívta oda Áts Ferit?
– Senki sem hívta. Maga ment oda.
– Gyanús vagy te nekem, Geréb. Hagyd békén Bokát!
Na, mármost mire fel kérte tőle bárki is, hogy hagyja békén Bokát?! Kinek mi köze volt Bokához? Az igaz, hogy ebből a logikából az következett, hogy neki sem volt semmi köze Bokához, de a logikát néha felülírja a logikátlanság.
Geréb érezte, hogy ideje a figyelmét a rómaiakra fordítania, máskülönben még valami gorombaságot talál lefirkantani és odatolni Weisz pápaszeme elé.
Az órák közötti szünetekben Boka általában olvasott, vagy a házi feladatát szépítgette, kivételes alkalmakkor az is megesett, hogy szólt egy-két szót ahhoz a vállalkozó szellemű osztálytársához, aki valamilyen, kizárólag a tananyagra szorítkozó, kérdéssel fordult hozzá. Ezen a napon sem tett másképpen, de vele ellentétben a Pál utcai fiúk úgy határoztak, hogy ők mostantól másképpen fognak tenni. Először a Kolnay kért tőle radírgumit, aztán a Barabás somfordált oda egy hegyezőért, majd Csele tűn fel, aki egészen odáig ment, hogy egy mértanpélda végeredménye felől érdeklődött. Boka készségesen adott radírgumit és hegyezőt, Cselének megmutatta a jó megoldást. Akkor fogott gyanút, miután a Richternek adta az utolsó itatósát. Körülnézett az osztályteremben. Látszólag mindenki el volt foglalva, látszólag minden olyan volt, mint régen, egyedül Geréb tekintetében csillogott továbbra is a szokatlan figyelem.
A fiúk csalafinták voltak, de még így sem tudtak túljárni az egykori elnök úr eszén.
Boka Csónakosra pillantott, aki éppen a zsebéből kotort elő egy rézkilincset, azt találgatva, vajon mikor került oda. Jelentőségteljes volt a pillantás, ezért Csónakos gyorsan visszadugta zsebébe a kilincset, és megvonta a vállát, jelezve, hogy neki semmi köze a majréhoz, ő tartotta a száját. Boka tekintete továbbsiklott Gerébre.
Geréb elmerengett azon, hogy milyen jó is az, ha valakit egyetlen szemvillanásból megért. Boka fekete szeméből rengetegsok mondatot olvasott ki, közöttük a legtöbb kérdő volt, és arról faggatta, áruló-e. Ezen megsértődhetett volna, de nem sértődött, mert ő meg Csónakost és Weiszt gyanúsította ugyanezzel a bűnnel. Összekuszálódott a világ. Nem csoda hát, ha tévelyegtek benne. Nemet intett, aztán a padtársára mutatott, Boka tudtára adva, hogy szerinte kizárásos alapon a Weisz a júdás.
A mértanóra első fele a megszokott unalomban telt. Az osztály a feladott példákon piszmogott. Geréb, a legjobb mértanos lévén, hamar elkészült a feladattal, és jutott ideje a legújabb hobbijára, Boka figyelésére. Már vagy tíz perce figyelte, amikor a fiú egyszer csak hátrafordult, és odaszólt a Lesziknek:
– Vigyázz, Leszik!
Leszik nem nagyon akart hinni a fülének, de aztán mégiscsak elhitte, hogy Boka az ő nevét súgta immáron harmadszor.
Boka arca kipirult. Három év óta először csinált valami igazán kalandosat, ha azt nem számolta bele, hogy összebarátkozott Gerébbel. Fekete haja az arcába hullámzott, ahogy lehajolt, és a padsorok között egy papírgombócot dobott oda Lesziknek.
– Add tovább Weisznek! – hangzott az utasítás.
Geréb odavolt a gyönyörűségtől egészen addig, amíg meg nem hallotta a címzett nevét.
– Vigyázz, Weisz! – suttogta Leszik, és már továbbította is az üzenetet.
Mit tud egy darab papír! Micsoda varázslat fér el rajta! Már minden buksi fej a röptét leste. Weisz annyira meg volt illetődve, hogy csaknem kiesett a padból, mikor utánakapott.
Geréb maró, gyötrő fájdalmat érzett a felett, hogy Boka levele nem neki szólt. Most először nem örült annak a furcsa dolognak, aminek akkor vált az áldozatává, amikor meghallotta a kitt-katt-ot.
– Mi az? – harsant fel a katedrán a tanár hangja.
Mélységes csend lett. A fiúk moccanni sem mertek. Weisznek annyi lélekjelenléte maradt, hogy a füzete alá rejtse Boka levelét.
– Mi az? – kérdezte megint a tanár, és elindult a terem vége felé, ahol a motoszkálást látta.
– Én voltam, tanár úr – nyújtotta fel a kezét Geréb.
Az osztály egy emberként fordult felé. Ha valaki fülelt volna, meghallhatta volna a sok kis szív izgatott dobogását. Gerébnek eszébe sem jutott, hogy azt, amit éppen tett, önfeláldozásnak hívták, ő csak Bokát védte és a levelét, ami, mély bánatára, nem is neki íródott.
– Elkészültem a feladattal, és unatkoztam – folytatta Geréb valószerűtlen hidegvérrel.
A tanár visszasétált a katedrára, amire a Weisz úgy megkönnyebbült, hogy még a szemüvege is bepárásodott.
A mértantanár hangulatember volt, egy-egy rosszabb napján szeretett elbabrálni a diákok idegeivel. A legjobb mértanosnak is fel tudott adni olyan példát, amelynek nem akadt megoldása.
– Szóval unatkozott – horkantott fel. – Akkor engedje meg, hogy elszórakoztassam kicsit. Fáradjon ki a táblához!
Már megint! Három nap leforgása alatt háromszor felelni új rekordnak számított. Geréb ezzel beírta magát a gimnázium történetébe.
– Ezt nehezen hiszem el – sóhajtotta.
– Mi az? Mit mondott?
– Semmit, tanár úr, kérem.
Geréb beletörődött a sorsába, és kisétált a katedrára. Úgy kiismerte már az utat, hogy akár csukott szemmel is odatalált volna.
Soha nem derült ki, mit írt Boka, mert a Weisz úgy őrizte, mint egy államtitkot. Mindenesetre a kérdezősködés abbamaradt, és senki nem ment oda többet Bokához, hogy radírgumit, hegyezőt, vagy feladatmegoldást kérjen tőle. A Pál utcaiak visszavonulást színleltek.
Geréb eltöprengett vezetői kudarcain: Vajon mi az, ami Bokában ott volt és belőle hiányzott? Lehet, hogy a fiúk már sokkal hamarabb meghallották a kitt-katt-ot?
Egyik szünetben Boka felpillantott az előtte heverő könyvből. Geréb az ablaknál állt, és elmélyült beszélgetést folytatott Cselével. Fehér ingének ujja könyékig fel volt tűrve, nyakkendője szorítása illetlenül meg volt lazítva a gallérja körül. Hol szőkének, hol világosbarnának tűnt a haja, attól függően, hogy a nap éppen merről sütött rá. Néhány tincse kiszabadult a jólfésültségből és összekócolódott.
Különös érzése támadt Bokának. Sosem rajongott túlzottan Gerébért, sőt, volt idő, amikor egy cseppet sem, de most valahogy bántotta, hogy a fiú nem vele beszélgetett, ami már csak azért is volt butaság, mert ő maga volt az, aki reggel óta elutasította minden közeledését. Talán megunta a próbálkozást? Eddig tartott volna a lelkesedése? Boka visszabújt a könyvébe, de ez csak álca volt, egyetlen sort sem olvasott többet, helyette inkább fülelt, hátha ki tud venni néhány szót az általános hangzavaron át Geréb és Csele beszélgetéséből. Nem járt sikerrel, mert Csónakos a mellette lévő padban osztotta meg hallgatóságával legújabb hódításának majdnem teljesen igaz történetét, és mindezt meglehetősen hangosan tette. Egyedül Geréb nevetése tudta elküzdeni magát Bokáig.
Boka újra az ablak felé lesett. Geréb éppen megint nevetett. Úgy hahotázott, hogy kilátszottak a fogai. A leselkedő Bokának tetszett ez a fehérség, és tetszett neki az is, ahogy Geréb belefésült az ujjaival a hajába. Ők ketten jobban nem is különbözhettek volna egymástól, de nem biztos, hogy ez olyan rossz volt. Boka ekkor érezte először életében, hogy bizonyos különbségek nemcsak taszítóak lehetnek, hanem vonzóak is. Szeretett volna csak egyetlen pillanatra Geréb bőrében lenni. Éveket adott volna az életéből egyetlen gondtalan és felszabadult pillanatért.
Testnevelésórán az osztály métát játszott.
Boka fájlalta a lábát, így sajnos nem csatlakozhatott hozzájuk. Amikor a tanár elé állt, pontosabban bicegett, az gyanakodva felhúzta az egyik félelmetesen sűrű, fekete szemöldökét, de aztán megesett a szíve a fiún, akin látszott, hogy csak azért hazudik, mert inkább elégne a pokol tüzén, mint hogy métát játszon, és különben is az egész tanári kar értesült már róla, hogy Boka Jánost egy ideje semmivel nem lehetett rávenni a labdázásra.
Miután engedélyt kapott rá, hogy a tornaterem fala mentén elhelyezett padok egyikén üldögélve várja ki az óra végét, Boka lekuporodott a legtávolabbira, és a gondolataiba merült. A fiúk kiáltásai nem jutottak el hozzá. Szeretett így üldögélni az általános hangzavar közepette a saját végtelen csendjében. Sok mindenen járt az esze, de ez a sok minden hangtalan volt.
A méta labda nagyot koppant a falon, éppen a feje mellett. Nem sokon múlott, hogy nem találta kupán. Kikecmergett az elmélkedésből, felkapta a labdát és visszadobta a fiúknak, akik ártatlan képpel kértek bocsánatot.
Boka semmi értelmet nem látott a métában. Az ütő elüti a labdát, a másik csoport fogói meg próbálják visszaütni úgy, hogy eltalálják vele az ütőjátékost, aki eközben egyik helyről a másikra szalad. Bolondság! Az ilyesmi gyerekeknek való!
Boka végignézett kipirult arcú osztálytársain. Métázás közben még a Csónakos is csak egy kisfiú volt. Geréb meg… Hm. Milyen is volt ő métázás közben? Átizzadt pólója a hátára tapadt, szőke hajában vihar hagyott maga után kibogozhatatlannak tűnő kócosságot. Össze-összevigyorgott a csapata tagjaival, akikkel egymás vállát csapkodták egy-egy pontszerzés után. Boka erre nem lett volna képes. Ő vezetőnek született, nem csapatjátékosnak. Sosem tudta cimboráiként kezelni a fiúkat. Nem azért, mert lenézte őket, hanem azért, mert túl félénk és szégyellős volt ahhoz, hogy bárkit is olyan közel engedjen magához, amilyen közel most Geréb akart araszolni hozzá.
Szerette a Pál utcaiakat, és érezte, hogy újabb fájdalmas és súlyos veszteség fogja érni, mihelyst örökre maguk mögött hagyják a gimnáziumot. Erre a gondolatra egyszeriben megtalálta az időérzékét. Minden egyes szívdobbanásával elmúlt egy másodperc. Úgy döntött, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elszalassza a métázás látványát és a fiúk nevetését, még akkor sem, ha bolondság volt.
Geréb volt a soros ütő. Messzire repült a labda. Amikor nekiiramodott, úgy száguldott, mint a szél. Beért a tilos helyre, majd rögvest rohant vissza a vonalhoz, csakhogy a Weisz is egészen jó játékosnak számított, és nagy lendülettel el is találta a labdát.
Puff!
Boka épp hogy csak félre tudta kapni a fejét. Megint készségesen visszadobta a nemezlabdát, de már egy kicsit morcosabban tette, és utána keresett magának egy másik padot.
A Pál utcaiak nem hátráltak meg egykönnyen. Ha megtiltották nekik a nyílt hadviselést, partizánakciókba kezdtek. Minden áron fel akartál kavarni Boka körül az állóvizet. Gerébnek sikerült megtörnie a jeget, ők meg a fejükbe vették, hogy meg is olvasztják. Bár a veszélyesen alacsonyan szálló labdák nem feltétlen voltak a leghatékonyabb eszközei egy szív visszahódításának.
Geréb célzott. Jó ütő volt, nem esett nehezére telibe találnia Weiszt.
Boka a Weisznek írt. Puff! A Weisz követte őket egész délután. Puff! A Weisz rájuk zúdította a közérdeklődést. Puff! A Weisz oltári hülye volt. Puff!
A fiúk nem akarták megzavarni a párbajozókat holmi játékszabályok felemlegetésével. Boka pedig, a mindig komoly Boka, aki sosem tűrte, hogy a jelenlétében bárkit bántsanak, minden egyes Puff!–nál, elmosolyodott.
Geréb és Boka a nap végére csapattársak lettek. Össze kellett fogniuk, ha meg akarták védeni frissen született barátságukat.
Az öltözőben Csónakos megjegyezte, hogy ettől kezdve mindig így kellene játszaniuk a métát, mert így sokkal izgalmasabb.
Hazafelé tartva, Boka hátra-hátralesett, de nem követte senki. Hiányoztak mögüle Geréb léptei.
Otthon megette az ebédjét, aztán nekiállt a másnapi házi feladatnak, de nem tudott koncentrálni, mert folyton eszébe jutott Geréb elszántan és harciasan csillogó kék tekintete, miközben azt a szegény Weiszt püfölte a métalabdával. Mulatságosnak és gyerekesnek találta ezt a megoldást, de el kellett ismernie, legalább a négy fal között saját magának, hogy bizonyos helyzetekben, ha megoldást nem is, megkönnyebbülést hozhat egy-két jól irányzott ütés.
Félrehúzta az ablak elől a függönyt, és szemügyre vette arcának halvány tükörképét. Fancsali grimaszt vágott. Túl komoly volt, sovány, sápadt és meggyötört.
Össze kellene szednem magam – vélte. – Nem gyászolhatom a végtelenségig sem Nemecseket, sem a grundot.
Tisztában volt vele, hogy az élet felkínált neki egy lehetőséget. Az igaz, hogy kéretlen volt az ajándék, de az ajándékok már csak ilyenek… és hát, nem illik őket visszautasítani.
Talán holnap nem kellene olyan hidegen bánnia Gerébbel. Talán folytathatnák a latin korrepetálást. Talán… És különben is min hahotázott olyan jókat Cselével?
Geréb a szobájába kérte az ebédet. Kezdte megérteni, Boka miért volt folyton egyedül. Ha az ember esze mindig valami vagy valaki máson jár, nehéz koncentrálnia a társalgásra, kényszerből bekapcsolódni a csevegésbe meg még nehezebb és ráadásul idegesítő is.
Bosszantotta a fiúk kíváncsisága. Amióta rajtakapták, hogy Bokával barátkozik, rohamosan emelkedett az árfolyama. Népszerű ugyan nem lett, de határozottan megnőtt iránta a kereslet.
Ha ezek nem hagyják őket nyugton egy percig sem, hogyan fognak barátkozni? Mert hát mi is a barátság? Eddig jutott. Tényleg, mi is? Azt már tisztázták, hogy nem lehet megmagyarázni, miért választja ki egymást két ember a sok millióból, de arról még nem ejtettek szót, hogy miután kiválasztották egymást, mit kezdenek egymással. Ráadásul esetükben Geréb választott, Boka csak beletörődött ebbe a választásba. Nem voltak egálban.
Geréb félretolta a megmaradt fél tányér levest, és a második fogást átugorva nekilátott a desszertnek. Régebben egészen mást jelentett számára az almás linzer. Az almás linzer maga volt a boldogság, persze sok egyéb boldogság mellett. Ma meg már csak egy finom sütemény volt, amit boldogtalanul is meg lehetett enni. Ez lenne a különbség a gyerekkor és a felnőttkor között?
A Füvészkertben Csónakos kisbabának nevezte. Hát, márpedig ő nem kisbaba! Nem fogja annyiban hagyni ezt a barátságot! Felpattant, és átloholt a nappaliba, ahol az anyja valami regényt olvasott.
– Mama, meghívhatom holnap uzsonnára egy barátomat? – kérdezte.
A csinos, selyemruhába öltözött, szigorú tekintetű nő becsukta a kezében tartott könyvet, és színpadias mozdulattal a kávézóasztalra tette. Barátomat, ízlelgette magában a szót, melyet nem gyakran ejtett ki a fia.
Geréb türelmetlenül toporgott a szőnyegen, amíg az anyja zavarba ejtően méricskélte.
– És ki ez a barát?
– Boka János.
A nő erre a válaszra elnevette magát. Arcának egyetlen vonása sem őrizte tovább a szigort. A fiának végre lett egy barátja!
– És ki ez a Boka János?
– Az osztálytársam. – Geréb úgy érezte, mintha hazudott volna, pedig igazat mondott, csak hát Boka meghatározása nem merült ki egy ilyen egyszerű és hétköznapi szóban. – Nagyon rendes fiú – tette hozzá, hogy megnyugtassa az anyját és kicsikarja a beleegyezését.
– Jól van. Szólj Marinak, hogy készítsen valami finomat a barátodnak.
Geréb nem mozdult. Ahogy az anyja kimondta: Barátodnak… Ez… ez végérvényes volt, ez hatály alá helyezte a barátságukat.
– Mi az, Dezső?
– Semmi, mama. Megyek. – És már rohant is egyenesen a konyhába.
Marival abban állapodtak meg, hogy a cukrászdából hozatnak valami különlegességet, mert Geréb minden ötletre húzta az orrát, mintha csak a miniszterelnököt készültek volna vendégül látni.
Olyan sokáig tartott a nagy esemény megszervezése, hogy alig maradt ideje a házi feladatra.
Jó néhány tárgyból fel sem készült másnapra, mert elhatározta, ha ezen a héten még egyszer felelésre szólítják, akkor panaszt tesz az Oktatásügyi Minisztériumban.
Megvacsorázott, és nekikészült a lefekvésnek, mikor belé hasított a gondolat: Szent Isten! Mi lesz, ha Boka nem jön el?
De hiszen Boka nem is tud róla, hogy vendégségbe várják!
Kipattant az ágyból, és leült az íróasztalához. Előszedte a gyorsírásfüzetét, aminek a lapjai olyan finoman selymesek volta, és kitépett belőle egyet. Megpróbált szépen írni, de remegő keze alatt lejtős sorokon szánkáztak le a szavak.
Mélyen tisztelt Boka János Úr!
Ezennel szeretném tudtára adni, hogy nagy szeretettel várja a Geréb család a mai délutánon uzsonnára. Lesz grillázstorta és mindenféle finomság.
Rettentő nagy örömünkre szolgálna a tisztelt megjelenése.
Maradok örökké hű barátja.
Geréb Dezső
A levélkének pontosan tizenötféle változata született meg két óra leforgása alatt, mire Geréb eldöntötte, hogy az elsőnél marad, mert az volt a legkevésbé ostoba és giccses.
Geréb sehol nem olvasott róla, hogy uzsonnára hívni valakit ennyire nehéz, embert próbáló feladat. Ezt valamiért eltitkolták, pedig sokkal hasznosabb lett volna inkább erről tanulni, mint a nominativus cum infinitivóról.
Olyan korán ment iskolába, mint még soha, hogy legyen ideje átadni a levelet, csakhogy Boka, mintha megérezte volna, hogy készül valami, pont ezen a napon késett el életében először. Geréb csoszogott a lábával, dobolt a füzetén a ceruzájával. Alig várta, hogy szünetre csengessenek, de a szünet gondolatára is összeszorult a szíve a lámpaláztól.
– Mi a bajod? – súgta a fülébe Weisz.
Gerében feszült helyzetekben mindig kiütközött a legrosszabb természete.
– Az, hogy létezel – vetette oda a kíváncsi fiúnak.
Elérkezett a szünet, majd a következő órára csengettek, és Geréb zsebében még mindig ott lapult a meghívó.
Szerencsére a soron következő szünetben megint csoda történt.
Boka, amint a tanár kilépett az ajtón, felállt, és egyenesen Geréb padjához sétált.
A Pál utcaiak nagyon igyekeztek közömbösséget színlelni. Csónakos még fütyörészni is elkezdett, de lepisszegték, mert zavarta őket a koncentrálásban.
Újabb szenzáció volt folyamatban.
– Szervusz!
Geréb felpillantott. Boka arcán mosolygás halvány nyomait vélte felfedezni.
– Szervusz!
– Ha… esetleg úgy gondolod, ma folytathatnánk a latin tanulást – ajánlotta Boka.
Geréb most legalább annyira nem hitt a fülének, mint előző nap Leszik. Megdörzsölte a szemét, hogy nem álmodik-e. Nem álmodott. Boka valóban ott állt előtte a válaszát várva.
– Az remek lenne – lelkendezett azonnal meggondolatlanul.
– Akkor gyere át délután. – Ezzel Boka hátat fordított, és elindult vissza a helyére.
Boka hátán nem volt semmi érdekes, csak egy kimoshatatlan folt virított a zakóján, Geréb mégsem tudta elszakítani róla a tekintetét.
Kémiaóra kellős közepén érte a felismerés, hogy mekkora hülye volt, majdnem akkora, mint a Weisz.
A Pál utcai fiúk nem unatkoztak ezen a napon sem. A soron következő kicsengetés után Geréb pattant fel, és lépett Bokához.
– Sajnos mégsem tudok menni, mert ma délután nem érsz rá – közölte.
Boka először megértően bólintott, csak utána értelmezte az elhangzottakat. Geréb megállapíthatta, hogy Bokának akkor legszebben fekete a pillantása, amikor döbbenet csillog benne.
– Miből gondolod, hogy nem érek rá?
A Pál utcai fiúk összenéztek. Ez jobb volt még annál is, mint amit a Verne Gyula kalandregény címén összeírkált.
Geréb nem így képzelte el a meghívó átadását, de nem nagyon maradt más választása. Előszedte zsebéből a levelet és átnyújtotta Bokának, aki kissé tétovázva vette át.
Három éve történt, hogy Geréb megírta az első levelét a grund tábornokának. Az jóval hosszabb volt ennél, bár a lényege kényelmesen elfért volna egy poháralátéten, csakhogy Geréb nem kérhette Boka bocsánatát egy poháralátéten.
– Ennek valami mániája ez a levelezés – gyanakodott Csónakos suttogva.
Boka megvakarta az állát. Ujjai átsiklottak a szájára. Bajban volt. Szerette volna kinevetni Gerébet, de tudta, hogy az előtte álldogáló fiú komolyan írta meg a röhejesen megfogalmazott levélkét. Komoly maradt hát ő is.
– Köszönöm szépen a meghívást.
– És eljössz?
– Igen, elmegyek.
– Csodás!
Kezet ráztak. Csónakos füttyentett.
Gyorsírásórán Boka megbánta, hogy igent mondott, de már nem lehetett visszacsinálni. Élénken élt még emlékezetében Geréb apja, a fekete körszakállas, szemüveges, túlságosan elegáns úr, aki arról faggatta Nemecseket, tényleg áruló lett-e a fia. Hátra sandított. Az ifjabb Geréb nyomokban sem hasonlított az apjára. Vajon olyan lesz, ha majd felnő? Fekete körszakállas, szemüveges? Boka sehogy sem tudta elképzelni Gerébet felnőttként. Túlságosan megszokta olyannak, amilyen volt, lányos képű szőkeségnek, aki egyfolytában gyerekes dolgokat művelt, és a barátságával üldözte.
Ahogy véget ért a tanítás, Boka rohant haza. Hiába reménykedett, a sejtése beigazolódott: Nem varázsolódott bele a ruhásszekrényébe sem egy új ing, sem egy új öltönykabát. Végignézett magán. Így nem mehetett Gerébhez vendégségbe. Üldögélt egy keveset az ágyán a legmélyebb kétségbeesésben, aztán átsétált az apja szobájába, és elorozta a postahivatal ünneplő egyenruháját.
– Röhejes – állapította meg a tükör előtt.
A nadrágot és az inget magán hagyta, de a felöltőn túl sok volt a hivatali embléma. Megvizsgálta a pecsétet a kék öltönykabátján. Addig nézte, amíg halványulni nem kezdett.
– Nem is olyan rossz! – törődött bele, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni.
A családfő nem volt otthon, de Geréb anyja egymagában is túl csinos és előkelő volt, így Boka végigszorongta az egész uzsonnát. Pedig kedves nő volt. Úgy fénylett a nagy, elegánsan berendezett házban, mint kagylóban a gyöngyszem. Boka azon kapta magát, hogy az arcát tanulmányozza. Ő már sokkal jobban hasonlított a fiára… vagyis fordítva, de amúgy mindegy. A grillázstorta mennyei volt. Megpróbálta olyan közömbösen enni, ahogyan csak tudta, de az utolsó falatig azon izgult, hogy rajtakapják, most eszik életében először ilyen finomságot.
– A fiam sok jót mesélt rólad – mosolygott rá az asszony.
– Tényleg?
Geréb elvörösödött.
– Anya!
– Örülök, hogy Dezső ilyen kedves és illedelmes barátra lelt.
Lelt, ízlelgette magában a szót Boka. Végül is a talált pénz sem tiltakozhat az ellen, hogy megtalálták.
Geréb ezalatt olyan mélyre süppedt a bársony karosszékben, amilyen mélyre csak tudott, de sajnos nem sikerült eltűnnie. Hülyeség volt ez a meghívás! Boka most már egészen biztosan gigerlinek fogja tartani élete végéig. Alig várta, hogy elfogyjon a torta, ezért három szeletet is magába tömött, mialatt Boka még csak az elsőn rágódott. Nagyon más volt az ő otthona a Nemecsekéhez képest, hiába lakott itt is egy szép szőke asszony.
Mikor elérkezett a szabadulás órája, és ő átkísérte Bokát a szobájába, úgy érezte magát, mintha elbukott volna egy csatát, vagy vesztett volna egy versenyen.
Az ő szobája háromszor akkora volt, mint Bokáé, és telis-tele volt a régi játékaival, amiket egykor nagyon szeretett, de ezen a délutánon mélységesen szégyellt.
Mivel az íróasztal mellett csak egy szék volt, mindketten leültek az ágyra, és hallgattak.
Amikor Geréb nagy sokára Bokára mert pillantani, nagy meglepetés érte. A fiú mosolygott. Muszáj volt hát neki is mosolyognia.
Nagyon különbözőek voltak, de mindkettejüknek tetszett ez a különbség, annak ellenére, hogy néha szorongtak tőle, mert ez tette izgalmassá a barátságukat.
Hogy enyhítsenek valamicskét a zavarukon, bevetették a latin mindent legyőző unalmasságát.
Boka jól magyarázott, és Geréb majdnem minden szavára odafigyelt. A fiú felöltője az ágy szélén pihent szépen összehajtva. Az inge egy kicsit nagy volt rá, de amúgy jól állt neki. Gerébnek eszébe jutott az, amit az anyja súgott oda neki az uzsonna végén: Nagyon jóképű fiú a barátod.
Azt eddig is látta, hogy Boka jóképű, de miután egy nő is megerősítette, muszáj volt elgondolkodnia a tényen. Megállapította, hogy, ha Boka úgy nézne ki, mint mondjuk a Kolnay, akkor nem biztos, hogy ennyire össze akart volna barátkozni vele. Ez azért különös volt.
Továbbszökkent a gondolata, és eszébe jutott a Füvészkerti kalandjuk, ami amúgy nem is volt igazi kaland, mert csak nézték a vizet, bár Áts Feri társaságában a Füvészkertben tartózkodni, és nézni a vizet egyáltalán nem számított veszélytelen tevékenységnek… legalábbis régen. És ha már eljutott eddig az emlékig, felötlött benne az ölelés is, aztán meg Csónakos, és az a pillanat, amikor Boka megkérdezte tőle, hogy idióta-e… mármint ő, nem a Csónakos.
– Hé! – csendült fel Boka felháborodott hangja. – Te nem figyelsz rám!
– Valóban nem. Bocsánat. – Geréb megint nem mondott teljesen igazat, mert nagyon is figyelt Bokára, csak nem arra figyelt, amit éppen magyarázott, hanem arra, amit előző este tett és mondott.
Végül is mi másra való a barátság, ha nem arra, hogy bizonyos dolgokról beszélgessenek?!
Geréb becsukta a füzetét, és nagy komolyan Bokára nézett.
– A Füvészkertre gondoltam – vallotta be.
Erre Boka is becsukta az előtte heverő tankönyvet.
– Szerinted a Csónakos már annyira komoly fiú? – kérdezte Geréb, mire Boka legalább akkorát nézett, mint mikor Geréb először produkált előtte érzelemkitörést.
– De nagyon izgat téged ez a dolog!
– Miért? Téged nem? – vágott vissza Geréb.
Boka még soha életben nem beszélt senkivel sem ilyesmikről.
– Szóval ilyen lenne a barátság?
– Milyen? – nézett rá Geréb csodálkozva, pedig ő is ugyanerre gondolt néhány perccel ezelőtt.
Boka nem felelt. Ha valamire nem akart őszintén válaszolni, akkor inkább hallgatott.
– Tudod, én mindig azt hittem, hogy csak a szája jár – folytatta Geréb az izgalmas témát. – De tegnap Áts azt mondta, hogy többször látta már a Füvészkertben csinos lányokkal.
Boka erre sem tudott mit mondani, csak vonogatta a vállát.
– Hogyan csinálja?
Boka szeme elkerekedett.
– Mit hogyan csinál?
– Hogyan csípi fel azokat a csinos lányokat? Ha én ilyet tennék, az apám agyonverne, de ha nem ő, akkor a lány apja.
Boka megint olyat tett, amivel az utóbbi napokban egyre gyakrabban lepte meg a Pál utcai fiúkat: Nevetni kezdett.
Geréb türelmesen kivárta, amíg a barátja jókedve alábbhagy kicsit. Odakint eközben sötétedni kezdett, de nem gyújtott lámpát, mert a téma igényelte a jótékony félhomályt.
– Csónakos nem feleségnek való, tisztességes lányokkal randevúzik – magyarázta Boka végül, megszánva Gerébet. – Többnyire cselédlányoknak teszi a szépet, és olyan nőkhöz jár, akik… a szerelemből élnek. – Roppant büszke volt az utolsó mondata végére. Ennél szebben egy író sem fogalmazhatta volna meg a csúnyát.
Geréb ártatlan, szőke profilja lassan eltűnt előle a sötétben. A fiú mozdulatlanul ült, és valamin nagyon töprengett.
Boka a nagy csöndben elkalandozott, ezért a frász tört rá, mikor megpillantotta Geréb csillogó tekintetét közvetlenül maga előtt. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy csaknem összeért az orruk hegye.
– Te is olyan vagy, mint Csónakos? – suttogta Geréb. Hangjában rémült-kíváncsi izgalom remegett.
Boka elgondolkodott. Egy csöppet sem hasonlított Csónakosra, csak hát a kérdés valójában nem a Csónakosról szólt.
– Nem vagyok olyan… vagyis egyszer voltam olyan, de az nem számít igazán… – Hazudhatott volna, de eszébe sem jutott ez a lehetőség, pedig miután kimondta az igazságot, rögtön megállapította, hogy az embernek néha muszáj hazudnia, ez a felnőttség velejárója.
Kopogás hallatszott. A következő pillanatban nyílt az ajtó, és megjelent Geréb anyja.
– Mit csináltok ebben a sötétben? – kérdezte csodálkozva.
– Latint… tanulunk – dadogta Geréb.
Hát, ez nem volt egy hihető hazugság.
Miután elbúcsúzott Bokától, aki úgy menekült el, mintha üldözték volna, Geréb még sokáig álldogált a kapuban. Annyi minden járt a fejében, hogy egyetlen gondolatot sem tudott rendesen végiggondolni. Hogy lesz képes ezek után bármire is odafigyelni? Mellkasára tette a kezét. Úgy zakatolt a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről. És ha szívinfarktust kap?
Azt hitte, legalább egy egészen kicsit ismeri Bokát, de kiderült, hogy nem tud róla semmit. Egy idegen fiúval kötött barátságot. Mi lesz most vele?
Hajnalban felriadt álmából. Boka tintatartója az éjjeliszekrényén bóbiskolt. Geréb megsimogatta rajta a piros bőrborítást.
Már nem haragudott Bokára, mert nem Boka volt az, aki ezen a délutánon idegenné változott, hanem ő maga.
A fal felé fordult, és magára húzta a paplant. Öklében ott lapult a tintatartó. Hamarosan… hamarosan megfejti ennek az idegen fiúnak a titkait, határozta el.