Kétezer szó
Imádom a macskámat. Ez nem lényeges információ. Vagyis… Talán az, mert elég sokat elárul az emberről, ha úgy kezdi a bemutatkozását, hogy nincs senki mása, akit szerethet, csak a macskája. Oké, most baromi magányosnak tűnhetek, de nem vagyok az. Mert hát itt a macskám. Na jó, ez hülye vicc volt. Mindig leküzdhetetlen kényszert érzek a poénkodásra, ha zavarban vagyok. Még jó, hogy ezt a monológot nem élőszóban kell elmondanom. Igazából azért szántam rá magam az írásra, mert nagyon tetszik ez a Coming Out projekt, és mert régóta olvasom a magazint. Néhány éve, amikor még nem láttam teljesen tisztán azt a valakit, aki vagyok, sokat segített egy itt megjelent cikk. Az írójára már nem emlékszem, de nagyon klassz dolgokat mesélt, és valahogy egyszerűbbnek tűnt az élet, miután elolvastam az írását. Szóval arra gondoltam, talán most én lehetek az, aki segíthet egy olyan srácnak, amilyen én is voltam. Nem szoktam írni. Többnyire olvasok. Nagyon szeretem a meséket, de magamról nem szeretek beszélni. Persze nem is olyan kalandos az életem, mint egy mesehősnek.
Ez tök fura. Leültem írni, és most nem tudom, mit írhatnék. De érzem a szándékot. Egy kicsit olyan ez, mint amikor az ember ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy rajzoljon valamit, vagy fessen, vagy szoborjon, és akkor rádöbben, hogy egyáltalán nem tud úgy rajzolni, festeni, vagy szoborni, hogy ki tudja fejezni azt a valamit, amit meg akar mutatni. A tehetségek nagyon szerencsések. Bár jó sok tehetség került idejekorán a másvilágra. Vajon miért? Lehet, egyesekben olyan sok minden van, hogy még a művészet által sem tudják kidobálni magukból, és végül belefulladnak a rengeteg érzésbe és gondolatba. Azt hiszem, én is ezt teszem. Mármint nem fulladozok, hanem dobálom kifelé magamból a dolgokat.
Ott tartottam, hogy engem a macskám vár haza. De, mint említettem már, általában nem vagyok szomorú, amikor hazaérek, mert van pár barátom, akikkel néha elmegyünk iszogatni meg bulizni, vagy csak beülünk valahová beszélgetni. Totál átlagos életet élek. Totál átlagos srác vagyok. A pályázatban az van, hogy bármilyen gondolatot le lehet írni a coming outról és bármilyen emléket meg lehet osztani. Tutira veszem, hogy óriási sztorikkal árasztják majd el a szerkesztőséget, ezért nem remélem, hogy esetleg az én firkálmányomat is viszontláthatom egyszer a magazinban. Emlékszem, abban a bizonyos cikkben a fiú egész végig a kézfogásról beszélt. Mintha mániája lett volna vagy fétise a kézfogás. Nevetségesnek találtam, de tetszett is. Ma már úgy gondolom, hogy igazán megragadta a lényeget, amit akkor még nem fogtam fel, de a tudatalattim szerencsére megértette, és ezért lettem olyan felszabadult.
Nekem is hiányzik. Nagyon. A kézfogás a világ legártatlanabb dolga. És… Én azt hiszem, hogy, ha másért nem, de ezért megéri a melegeknek küzdeniük. Most valószínűleg azt gondolják, hogy hülye vagyok, meg műveletlen, mert nem az egyenlő jogokat, a házasságot, meg a gyerekvállalást említem. Talán túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen komoly dolgok érdekeljenek. És az az igazság, hogy még nem találtam rá arra, akinek megfognám a kezét az utca kellős közepén. A cikk írója megtalálta, és nagyon fájt neki, hogy nem sétálhat kézen fogva a kedvesével. Tetszett a bánata. Milyen szerencsés lehet az, akinek annyira vágynak a kézfogására, hogy még cikket is írnak róla. Szóval én előtte nagyon sok rosszat hallottam erről a világról, de ezután már nem hittem el senkinek, hogy a vágyaim betegesek, vagy hogy elfajzott vagyok. Ha úgy vesszük, a heterok is arról álmodoznak, hogy lesz majd valakijük, akivel kézen fogva járhatnak az utcán.
Na jó, ennyit a kézfogásról.
Irtó nehéz magamról írni. Általában mások gondolatai járnak a fejemben. Néha nem is tudom, hogy vannak-e saját gondolataim, vagy csak innen-onnan összeszedem őket. Például könyvekből meg filmekből. Az olyan ember, amilyen én vagyok, általában szimplán csak érez. Egy érzésből pedig nagyon nehéz gondolatot fabrikálni, és akkor meg nagyon nagy a baj, ha szavakat kell találni. Én soha semmit nem találok meg. (Az öcsémet egyszer sem találtam meg, amikor bújócskáztunk, mindig anyunak kellett megkeresnie.) Igaz, hogy nem is keresek soha senkit és semmit. A macskámra is csak akkor bukkantam rá, amikor már nagyon keservesen nyávogott az ágyneműtartóban. Ezzel a technikával megspórolok egy csomó fájdalmat, viszont értékelni tudom a meglepetéseket. Mégsem javaslom ezt követendő példának, mert a boldogságot igenis keresni kell.
Szóval ezért írok most.
Magamnak ezt nem mondanám el, de másoknak mindig sokkal egyszerűbb osztani az észt.
Azt hiszem, úgy tűnik, hogy csak rizsázok és rizsázok itt, de valódi mondanivalóm nincsen.
Az a helyzet, hogy rám jött ez a kidobálási vágy, de a coming outról nincs mit mondanom. Nekem nincsen történetem. Mesélhetnék arról, hogy néha rám tör a boldogtalanság, vagy hogy nehéz folyton kijátszani a szomszédasszonyom kíváncsiságát. Egyébként mindig meglep, hogy egyeseknek mennyi idejük van másokkal foglalkozni. Nekem még magamra sincs időm a meló és macskám mellett. Talán ha a szomszédasszonyomnak kellene életben tartania a kapcsolataimat, akkor nem futna zátonyra mind már az első hét után.
Kezdem elérni az ezer szavas szószámhatárt! És végre eszembe jutott valami, ami érdekes lehet.
Nemrég beültünk a haverokkal egy belvárosi bárba. A helyiségnek óriási üvegablakai voltak. Szóval csak ültem ott, hallgattam a zenét, ittam a sörömet, és bámultam kifelé az emberek jövés-menésére. Nem éreztem, hogy különböznék tőlük. Én is ugyanúgy jövök-megyek, mint ők. És akkor eszembe jutott, hogy a kézfogás hiánya mellett ez a másik legszomorúbb dolog abban, hogy meleg vagyok. Érezni egy messzi földön született virág illatát, az esőcseppek hidegét a legnagyobb kánikulában, egy ellenséges tekintet szúrását, teljesen normális dolgok, de nem szabadna megérezni az ilyen pillanatokat. Mármint azokat, amelyekben nem érzem magam másnak. Nem szabadna ennek olyan szokatlannak és különlegesnek lennie, hogy még én is, aki sosem jártatja a száját, fogom magam és klaviatúrát ragadok.
Na, mindegy. Biztos sok hőstörténetet olvashatok majd a következő számokban. Alig várom már a győztes leveleket. Újra nagyon különbözőnek fogom majd érezni magam, és az lesz a normális.
Mindenesetre nagyon köszönöm ezt a lehetőséget, mert ugyebár, én lusta lettem volna csakúgy magamtól elmondani ezeket, mint például az a fiú tette, aki a kézfogásról mesélt. Két éve olvastam a cikkét, és teljes szívemből remélem, hogy még mindig nagyon boldog.
Talán… talán most értem el valójában a lényeghez. Nem tudom, ki ő, de szeretem.
Eliot
Ezer szó… Mintha ezer kilométert kellene lefutnom. Még csak néhány ostoba szavacskát tettem meg, de máris elfáradtam. Régóta nem írtam le egyetlen olyan szót sem, amely jelentett valamit akár saját magamnak, akár valaki másnak. Volt idő, amikor a szavakból éltem. Nem voltam író. Semmi ilyesmi. Füzetbe, monitorra, házfalakra firkálgattam. Inkább úgy lenne helyes, ha azt mondanám, hogy a szavakban éltem. Ha nem írtam, nem kaptam levegőt. De egy jó ideje a cigarettafüst lett az oxigénem. Órákat tudok azzal tölteni, hogy nem csinálok mást, csak fekszek, és bámulom a levegőben tekergőző fehér füstöt. Senki nem tud olyan sokat rólam, mint a cigarettafüst. Bejárja a testem, csókolja a számat.
Az igazat megvallva, most sincs kedvem írni. Jobban szeretnék tovább dögleni a kanapén, és úgy tenni, mintha a plafont fixíroznám, pedig valójában a füst táncát figyelem. Az egyik exem egyszer azt mondta, hogy totálisan antiszociális vagyok, vagy valami fóbiám van, vagy csak szimplán el vagyok baszva. Ő nem tudta, hogy valamikor régen túlzottan is szociális voltam. Szavakkal akartam megváltani a világot. De ez most lényegtelen. Csak azért írtam mindezt le, hogy növeljem a szavak számát. Csaló vagyok.
Amikor kiírtátok a pályázatot, meg voltam győződve róla, hogy orbitális nagy baromság. Mindenkinek tele van már a töke a coming outtal. Higgyétek el, hogy így van, ha én mondom, mert elég régi olvasótok vagyok, arról nem is beszélve, hogy elég régóta vagyok meleg. Oké, ez fontos dolog. Nem akarom elbagatellizálni. Előbújni, küzdeni, blablabla… Ez mind nagyon fasza, de rohad unalmas egyfolytában a hőst játszani. Meg kellene értenetek, hogy vannak dolgok, amelyeken egyszerűen nem lehet változtatni. Az egyik ilyen dolog a homofóbok hangyafingnyire zsugorodott agya. A másik meg az, hogy nem mindig lehetséges az előbújás. Szinte hallom, ahogy erre rávágjátok: Ennek nem szabadna így lennie! De így van, baszki! Időbe telt, de ezt még nekem is sikerült felfognom. Próbáljátok meg, hátha nektek is megy. Persze senkit nem óhajtok hitében sérteni. Tőlem bárki bármi ellen harcolhat, kiállhat ezért meg azért. Világmegváltó korszakomban én is hittem az utópiában. De nem változott semmi. Ezt most úgy értem, hogy bennem nem változott semmi. Néhány napig baromi vagánynak képzelhettem magam, de aztán visszazuhantam abba a valakibe, aki vagyok. Úgy vélem, hogy a legtöbb világmegváltó egyszerűen csak önmagától akar szabadulni, attól a benne lakó árnyéktól, aki mindennél és mindenkinél rosszabbnak és kisebbnek érzi magát. Tudjátok, miért vagyok ebben ennyire biztos? Azért mert, amikor igazán boldog voltam, leszartam, mi van a világgal. Akkor minden harmóniában volt, és a világ is úgy volt jó, ahogy van. Leköptek, ha megcsókoltam a páromat nyilvánosan? Istenem, hát leköptek. Jót nevettünk rajta, mert nem értünk rá sem a haragra, sem a harcra, kellet az idő egymásra. És akkor most levonom a bölcs következtetést: A boldogtalanság szüli a háborúkat. Életigazság. Közhely. Lépjünk tovább!
Bizony-bizony, kiábrándult pöcs vagyok.
És most ez a kiábrándult pöcs egy óriási szívességet kér tőletek, mert ennek a kiábrándult pöcsnek – saját maga legnagyobb döbbenetére – még nem halott a lelke.
Azért fordultam újra a szavakhoz, mert jelen helyzetben a cigarettafüst nem tud segíteni.
A harmadik hőstörténet után már majdnem feladtam ezt az egészet, és elhatároztam, hogy nem olvasok el több győztes levelet, de éppen akkor jelentettétek meg Eliot írását. Komolyan mondom, le a kalappal előttetek. Nem gondoltam volna, hogy még ti is tudtok fejlődni.
Megfogott a srác. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem társkereső, de hát én így találkoztam vele. Lehet, hogy összefutottunk már az utcán, az is lehet, hogy egymásra is néztünk, de elszalasztottuk a pillanatot. Hát én most nem szeretném elszalasztani ezt az alkalmat.
Sok szemétséget írtam a levelem elején. Talán marhaság is volt így oltanom titeket, mert tudom, hogy jót akartok, és nem ajánlatos beszólni azoknak, akiktől akar valamit az ember. De csak jöttek és jöttek a szavak. Én is úgy dobáltam ki magamból a keserűséget, mint Eliot dobálta ki magából a bizalmat. Eliot levele olyan, mint a cigarettafüst. Szeretek gyönyörködni benne. Már kívülről fújom, de folyton újraolvasom.
Ismerem a szabályokat. Tudom, hogy nem adhattok ki elérhetőségeket. Nem is kérlek erre titeket. Ezért jelentkeztem a pályázatra. Eliot nem hitte, hogy megjelenik a levele. Ellentétben vele, én hinni akarom, hogy megjelenik az enyém. El akarok érni hozzá. Remegnek az ujjaim, mert félnek, hogy nem elég ügyesen rakják ki a szavakat a klaviatúrán, mégsem tudtam hazudni, és coming out hőstörténetet kreálni. Az a tisztességes, ha az igazat mondom el, és nem hazugságokkal akarlak rávenni titeket arra, hogy segítsetek nekem.
Attól tartok, rengetegen buktak rá Eliotra. Lehet, hogy már rajongótábora is van. Ez a srác nincs tisztában a vonzerejével, sem azzal, hogy milyen különleges. Én különlegesnek hittem magam, de nem voltam az. Ő is különlegesnek hitt engem. Vajon így is szeretne? Azt az embert is szeretné, aki a fentieket írta?
Na jó, ezt úgyis muszáj elmondanom, de nem azért teszem, mert piros pontot akarok szerezni nála. Én írtam azt a bizonyos cikket a kézfogásról. Eliot nekem írta a levelét. Szóval, ha ő üzenhetett nekem, én is veszem a bátorságot és üzenek neki:
Amikor azt a cikket írtam, még senki nem fogta meg a kezem szerelemből. Vágyakról és álmokról beszéltem, mert a valóságot soha nem akarnám megosztani a világgal.
A fantáziám volt az, ami megváltoztatta a valóságodat.
Nagyon sok cigit elszívtam, mire rávettem magam ennek a levélnek a megírására. De mivel te őszinte voltál, én is az akartam lenni.
Csalódást okoztam?
De talán mégsem volt a cikkem haszontalan. Végül is, nem mindegy mi segít rajtunk, vagy igazak-e azok a szavak, amelyek megvigasztalnak?!
Akkor még nem tudtam, hogy mi a szerelem, és milyen hangos a csendje. A szerelem nem követel magának jogokat. Azért írtam a kézfogásról, mert nagyon vágytam rá. Ugyanúgy, ahogy most te vágysz rá. Tehát nem hazudtam.
Meg tudsz nekem bocsátani?
Én nem kérhetem el az e-mail címed, de te felveheted velem a kapcsolatot, ha szeretnél adni nekem egy újabb esélyt. Ígérem, hogy nem fogom többet álmodozásra használni a szavakat.
Az egyik szerkesztő a haverom. Ha kéred, megadja a számomat.
Úgy megsimogatnám a macskádat. Örömmel találkoznék a barátaiddal. Szeretnélek jobban megismerni. Szeretném veled együtt kijátszani a szomszédasszonyod kíváncsiságát.
Szeretném megfogni a kezed, de írni sosem fogok róla.
Jaret