Ketten egyedül

2021.12.23 11:15

 

Cedric elképedve nézett az előtte álló pasasra.

– Feljelentettek? – kérdezte hitetlenkedve.

– Bejelentették – pontosított az idegen, és a farzsebéből előhúzta az igazolványát. – Noel White, Karácsonyi Kommandó – mutatkozott be.

– Ka-karácsonyi mi? – dadogta Cedric.

– Kommandó. Bejelentés érkezett, hogy egyedül tölti a karácsonyt.

Cedric megrökönyödött.

– Kitől?

A fiatalember sejtelmesen elmosolyodott. Egyáltalán nem hasonlított a télapóra. Magas volt, napbarnított, széles vállú, szép arcát sötét fürtök szegélyezték.  

– Az titok – mondta.

Cedric megrántotta a vállát.

– Hát jó. Nem kérem ezt. – Karjával hessegető mozdulatot tett, de a jövevénynek nem állt szándékában elérteni a gesztust.

– A Noel franciául karácsonyt jelent – magyarázta. – Ami azt igazolja, hogy engem Isten is erre a munkára teremtett.

– A szülei – jegyezte meg Cedric.

– Mi van a szüleimmel?

– Nem Isten adta a nevét, hanem a szülei.

– Ó, értem. Kicsit nehéz értelmezni a kedves ügyfél körmondatait.

Cedric erre az ironikus megjegyzésre összevonta a szemöldökét. Jóval alacsonyabb volt hívatlan vendégénél, és ami a szakállat illeti, alaposan borostás állával ő sokkal jobban hasonlított a télapóra.  

– Nem jó a sok beszéd – jelentette ki.

– Szóval ön az a csendes típus – bólogatott megértően a Karácsonyi Kommandó lelkiismeretes munkatársa. – Nem baj, majd én beszélek. Bemehetek?

– Nem!

– Akkor bemegyek.

Cedric arra eszmélt, hogy két izmos kar megemeli és arrébb rakja az ajtóból. Noel már bent is volt a lakásban.

– Kirabol? – kérdezte Cedric.

– Nem viszek el semmit – nyugtatta meg a meglepően erős fiatalember. – Elhozom a karácsonyt!

Cedric szorosabbra húzta megkopott, nagyapjától örökölt háziköntösén a zsinórt, és ormótlan mamuszában Noel után csoszogott.

– Tehát igaz? – tudakolta.

– Micsoda?

– Ez a karácsonyosdi.

– Persze hogy igaz! Mutattam igazolványt. Mi kell még? – csóválta a fejét a fiatalember, miközben körbejárta az apró lakást. – A vécé egybe van építve a fürdőszobával? Nem kényelmetlen?

– Még senki nem akart rám nyitni trónolás közben.

– Na igen, a magány előnyei.

– Nem magányos! – dühödött fel Cedric. – Csak egyedül... Nagy különbség.

– Kicsoda nem magányos?

– Én!

– Ja, értem. Gyakran beszélsz harmadik személyben magadról?

– Tegeződünk?

– Tegeződve könnyebb karácsonyt ünnepelni. Hol áll a fa?

– Ott.

Egy alacsony komódon húsz centis, kínai, műagyag karácsonyfa csúnyállott.

– Az nem fa! – legyintett Noel, és kicsörtetett a lakásból. Léptei ledübörögtek a lépcsőn.

Amint magára maradt, Cedric pislogott párat, mert gyanította, hogy álmodik, de nem álmodott, és a fiatalember már vissza is tért egy hatalmas, feldíszített karácsonyfával, amit alig bírt betuszkolni az ajtón. Cedric gyanút fogott.

– Mennyibe fog ez nekem fájni?

– A bejelentő számlájára írjuk a költségeket – biztosította Noel, és a fa után behúzott egy nagy ládát is, amire fehér krepp-hópelyhek voltak ragasztva. – Hová állítsam fel a karácsonyfát? – kérdezte.

Cedric zavarba jött. Csöppnyi szobájában hatalmas volt a kupleráj. Könyvek hevertek mindenfele, elvegyülve valaha volt étkezések maradványaival.

– Az ablak elé – javasolta.

– Kitűnő ötlet! – örvendezett Noel. – Szépen visszacsillognak majd a fények az üvegről.

Cedric az ablakhoz csoszogott, és felkapkodta a földről a könyveket meg az üres pizzásdobozokat.

   Miután sikeresen elhelyezték a fát, és felkapcsolták rajta a világítást, a két fiatalember egymásra nézett.

– Ismerős vagy valahonnan – méregette Noel Cedricet.

– Átlagos a képem – mondta Cedric.

– Nem, nem az, bár eléggé leharcolt. Fiatal vagy, de a tekinteted öreg.

– A sértegetés együtt jár?

– Mivel?

– A karácsonyi csomaggal.

– Az őszinteség jár együtt vele – pontosított Noel.

Cedric csípőre tette a kezét.

– Igen? Nos. Akkor… – Eltartott egy ideig, amíg megtalálta, mit kritizálhat meg. – Nagy az orrod.

Noel megtapogatta magán az említett testrészt. Valóban nagy volt.

– Az igazság fáj – sóhajtotta. – Vacsorázzunk!

– Már ettem.

– Mit?

Cedric a kanapén heverő műanyag tányérra mutatott, amin még árválkodott egy fél panírozott hal és néhány szem rizs.

– Az nem vacsora! – húzta el a száját Noel undorral, és a ládához ment. Kiemelt belőle egy ételhordót. – Hájban sült kacsamáj burgonyakörettel. Megmelegítem.

   Vadító illatok jártak keringőt a lakásban. Cedric ámulva szimatolt bele a levegőbe. Nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára igazi házikosztot. Noel olyan ügyesen bánt a serpenyővel, mint egy bűvész, és egyketőre feltálalta a karácsonyi vacsorát. Kissé szorosan voltak a konyhában, de Cedric nem törődött vele, hogy bizalmasan összeért a térdük, annyira megmámorosodott a mennyei ízektől.

– Nem eszel valami rendesen, igaz? – csóválta a fejét jótevője.

Cedric nem válaszolt, mert akkor abba kellett volna hagynia az evést. Lehunyt szemmel ízlelte a falatokat.

– Biztos, hogy nem találkoztunk már valahol? – firtatta újra Noel.

– Nem járok el.

– Mindig idebent ülsz?

– Többnyire.

– Szörnyű lehet.

– Nem az! Az emberek… hangosak… idegesítőek… mint például te. Idebent nyugalom van.

– Hogy mondtad? Unalom? – kacsintott rá Noel.

Cedric vágott egy grimaszt.

– És te? – kérdezte.

– Én?

– Igen te – bökött a fiatalember felé Cedric a villájával. – Dolgozol szenteste. Bosszantó lehet.

Noel eltöprengett.

– Nem az – mondta. – Szeretem ezt a munkát.

Cedric hosszasan nézte Noelt. Arcában fáradtan csillogtak zöld szemei, mint sivatagban két kis oázis. Noel kitartóan állta a rászegeződő, kíváncsi tekintetet.

– Most megpróbálsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte.

– Meglehet.

– Olyat senki sem tud.

Cedric elvigyorodott.

– Én igen – jelentette ki büszkén.  – Ez az én varázstudományom.

– Hát, a kéglidet nézve, nem fizetik meg valami jól – próbálta tréfával elütni a dolgot Noel, de Cedric figyelmét már semmivel nem lehetett elterelni.

– Kellett a munkámhoz… a varázstudomány.

– Miért múltidő?

Cedric elpirult.

– Megváltoztam – felelte. – Már nem tudom csinálni azt.

– Mit?

– Kérek még egy kis köretet!

Noel készségesen teljesítette a kérést, majd visszaült, és öklére támasztotta az állát. Álmodozó, nagy, barna szemei voltak.

– Akkor mondd meg, hogy mire gondolok! – szólította fel Cedricet, hogy bizonyítson.

– Arra, hogy könnyű préda vagyok. Tévedsz.

– Még mindig betörőnek nézel?

– Szélhámosnak.

– Nem vagyok az.

– De, az vagy!

Noel ráhagyta az ügyfélre, higgyen, amit akar, majd rázendített egy karácsonyi nótára. Cedric annyira meglepődött, hogy kiesett a kezéből a villa.

– Rémes a hangod! – zsörtölődött.

– Ha a tiéd szebb, mutasd meg! – szólította fel Noel.

– Ajándékot is hoztál? – váltott ismét témát Cedric.

– Hoztam.

– Tényleg? És… ez nekem valóban nem kerül semmibe? Ki a megbízó?

– Mondtam már, hogy titok. Amúgy én sem tudom. Csak kapok egy címet, ahová mennem kell – magyarázta Noel.

– Máshoz is mész még? – tudakolta Cedric.

– A delux csomagot kaptad, így egész éjszakára maradok.

Cedric félrenyelt, köhögött, ivott egy korty bort.

– Éjszakára?!

– Ha szeretnéd – mosolygott csábosan Noel.

– Na, várjunk csak! – kapkodott levegő után Cedric. – Ez valami eszkort szolgálat?

– Úgy látom, megszaladt a fantáziád. Ki mondta, hogy rosszalkodni fogunk? Mert arra gondoltál, igaz? – vigyorgott Noel.

Cedric dühbe gurult.

– Mégis mire gondolnék?! Karácsonyi Kommandó nincsen!

Noel újra előszedte a jelvényét és megmutatta hitetlenkedő ügyfelének.

– Már láttam.

– Akkor miért kételkedsz?

– Nehéz elhinni az ilyesmit.

– Karácsonykor?! – nevetett Noel. – Hiszen Isten emberré születését ünnepeljük – emlékeztette Cedricet. – Ha az megtörténhetett, miért ne létezhetne a Karácsonyi Kommandó?

Cedric megvakarta az állán szőke borostáját.

– Te ilyen vallásos fazon vagy? – kérdezte.

– Miért?

– Hát, mert azok jótékonykodnak.

– Ez nem jótékonyság. Meg vagyok fizetve.

Cedric felállt, mert állva mindig jobban forgott az agya. Fel-alá csoszogott viseltes mamuszában.

– Mit csinálsz, amikor nincs karácsony? Hétköznapokon – faggatózott.

– Futár vagyok. És te mit csinálsz, amikor nem itthon ülsz?

– Én mindig itthon ülök. Mondtam már.

Noel arcán először tükröződött meglepettség.

– Miért?

– Így alakult.

– Mindig úgy alakul, ahogyan alakítjuk – bölcselte Noel.

Cedric megtorpant, éppen a konyhaablak előtt állt. Odakint köd szitált, eltakarta a csillagokat.

– Nem mindig – mondta, és visszasétált az asztalhoz.

– Pesszimista vagy. Felvidítalak!

Noel a ládához ment és kivett belőle egy szép nagy narancsot.

– Van szegfűszeged? – kérdezte, és szétnézett a konyhában.

– Balra.

– Meg is van.

Cedric érdeklődve figyelte, ahogy a fiú ügyes ujjai között lassan kirajzolódott a narancson egy nevető arc a sok beledugdosott szegfűszegből.

– Jópofa – dicsérte.

– Tényleg tetszik?

– Aha. Mi van még abban a ládában? – kíváncsiskodott Cedric, mire Noel előszedett két meztelen fenekű angyalt és egy betlehemet.

– Műhó is van. Szórjak egy kicsit a szobára?

– Anélkül is nagy a kupleráj. Apropó! A műsor végén jár a takarítás, ugye?

– Milyen műsor? Te még mindig nem veszed ezt elég komolyan, Cedric.

Noel visszaült az asztalhoz, és letette húzódozó vendéglátója elé az egyik dundi angyalkát.

– Miért vagy ilyen? – tudakolta.

– Milyen?

– Sótlan, szűkszavú, búval basz… bélelt – sorolta Noel.

Cedric megsimogatta az egyik angyal aranyfürtjeit.

– Stroke – felelte.

– Tessék? – hajolt közelebb megviselt ügyfeléhez Noel elkerekedett szemmel.

Cedric a halántékához emelte a mutatóujját.

– Itt – mondta. – Kisültek a dolgok. Nehezen megy a beszéd meg az írás. Ha izgatott vagyok, még rosszabb lesz.

– Ó! Értem. Nagyon sajnálom.

– Nem kell sajnálni. Ilyen az élet. Egyszer fent. Aztán Lent. Legalább nem fecsegek… annyit, mint te.

Noel leplezetlen kíváncsisággal tanulmányozta Cedricet.

– Mióta vagy ilyen?

– Négy éve.

– És nem javul?

Cedric felkacagott. Noel megállapította, hogy többet kellene nevetnie, no meg, nem ártana, ha megborotválkozna, és akkor egészen jó pasas lenne.

– Ez a javított változat.

– Szóval ezért ülsz idebent mindig, és ezért ünnepled egyedül a karácsonyt – csapott az asztalra Noel.

– Nem! – ellenkezett Cedric. – Így akarom. Jó egyedül.

– Senki sem akarja, hogy így kelljen élnie!

– Én igen. Mindig… soron kívüli. Nem átlag.

– Most ideges vagy? Csak mert hirtelen sokat romlott a beszédstílusod.

– Nem ideges. Izgatott. Miattad. Várj! Egy perc, és lenyugszom.

– Addig rendbe hozom a szobát. Nem lehet ilyen szemétdombon ünnepelni.

Noel felpattant, és átsietett a nappaliba.

   A konyhában a narancs és a szegfűszeg bódító illata terjengett. Cedric ráérősen elmosogatott.

   A nappaliban csuda látvány fogadta. Eltűntek a pizzásdobozok, a könyvhalmok pedig kevésbé dülöngéltek. Noel a kanapén ülve várta.

– Boldog karácsonyt! – köszöntötte.

– Neked is… – motyogta Cedric szégyenlősen, és végignézett kopott háziköntösén. – Meg kell adni a módját. Maradj itt! Ha lehet, ne rabolj ki!

– Hé!

– Vicceltem.

Cedric előbányászott a szekrényéből egy fekete farmernadrágot meg egy kevésbé gyűrött kék pólót, és eltűnt velük a fürdőszobában.

   Amíg várakozott, Noel szépen elrendezte az ajándékokat a karácsonyfa alatt. A dobozokban nem túl eredeti promóciós termékek voltak: édességek, tusfürdők, borok és egyéb személytelen dolgok. Noelnek eszébe jutott valami, ami néhány hete az egyik kiszállításkor maradt véletlenül a kocsijában.

– Mindjárt visszajövök! – kiáltotta, és már rohant is kifelé a lakásból.

Cedric eközben fájó szívvel megvált a borostájától. Miután felöltözött, megfésülködött, és még kölnit is locsolt magára, tanácstalanul toporgott. Mit adjon ajándékba ennek a fura fickónak? Feltúrta a fürdőszoba polcot. Talált egy vadonatúj, bontatlan fogkefét.

   Noel egy plüss macskával tért vissza. Gyorsan bedugta a fa alá.

   Cedric kiódalgott a fürdőszobából. Feszélyezve érezte magát a jótékonyan takaró borosta nélkül. Megállt Noel előtt, és suta ünnepélyességgel átnyújtotta neki a fogkefét.

– Ezt én kapom? – csodálkozott a fiatalember.

– Igen.

– Nagyon megható. Ha nem vágnál hozzá ilyen fancsali képet, azt hinném ajánlat.

– Ne álmodozz!

– Miért ne? Egészen pofás lettél így! Jól áll a csupasz áll – bókolt. – Az én ajándékom ott van a fa alatt. Az, amelyik nincsen becsomagolva.

Cedric kezdte élvezni a váratlan karácsonyt. Átküzdötte magát a rengeteg dobozon. A fa tövében egy plüss macskára bukkant.

– Ez? – kérdezte döbbenten.

– Igen – vigyorodott el elégedetten Noel. – Cuki, igaz? Minden magányos embernek kell egy macska! Ez tőlem van, nem a cégtől.

Cedric szemügyre vette a cicát. Puha volt, és bájos.

– Köszönöm – mondta. Leült Noel mellé a kanapéra. – Szóval a Karácsonyi Kommandó egy cég?

– Olyasmi. Én apróhirdetésre jelentkeztem. Egész jól fizet erre az egy estére.

– Ki a főnök?

– Miért érdekel ennyire?

– Mert érdekes az ötlet. Kíváncsi vagyok, kinek jutott eszébe.

– Nem ismerem a górét, sosem láttam. E-mailben jött a szerződés és később a címek is. A lényeg az, hogy törvényes és biztos meló.

– Mióta csinálod?

– Ez már a harmadik év – húzta ki magát Noel elégedetten.

Cedric elámult.

– Különös – mondta. – Nagyon különös.

Noel a kivilágított karácsonyfát nézte. A színes fények megfestették az arcát. Cedric ismét megpróbálkozott a gondolatolvasással. Persze, nem tudott valóban olvasni a gondolatokban, de művésze volt az emberismeretnek.

– Kérdezhetek? Valami személyeset – fordult Noel felé.

– Kérdezz!

– Te ugye ugyanolyan vagy, mint én? Nem csak poénkodsz a dologgal, igaz?

– Meglehet – köntörfalazott Noel, mert nem szeretett nyíltan beszélni az ilyen dolgokról, de aztán összeszedte magát, és rávágta: – Ja, ugyanolyan.

– Tudtam. Már majdnem az első pillanatban. – mosolygott Cedric. – Szégyelled?

– Nem én! De büszke sem vagyok. Erre nem. A Karácsonyi Kommandós állásomra viszont igen. Melegnek születni önmagában nem teljesítmény. Az aktivistáknak meg a politikusoknak nem kellene ilyen őrült cécót csapniuk körülöttünk. Engem aztán ne kényszerítsenek bele se a mártír, se a szent szerepébe! Egyszerűen csak ember akarok lenni, mint bárki más. De ezzel az arrogáns, magamutogató nyomulással sokat ártanak nekünk. Ez már régen nem a szeretetről és az elfogadásról szól, hanem a pénzről és a provokációról. Bolond világ! Én nem így szeretek.

– Én sem így szeretek – bólintott Cedric. – Ezért is jó ebben a kis csendes kuckóban lenni. Ide nem tolakszik be a világ. Bár te bejöttél. Egyébként… Khm... Nem zavarja a párodat, hogy nem vagy vele szenteste?

– Nem – felelte szűkszavúan Noel, és az egyik ágon megpöckölt egy csengettyűt.

Cedric megvárta, hogy elhallgasson a vidám csilingelés, csak utána állapította meg könyörtelen nyíltsággal:

– Te is egyedül vagy. Ezért csinálod ezt. Nem akarod magányosan tölteni az ünnepet.

– Meglehet – hagyta rá Noel.

– Ezt lehet tudni.

– Mit?

– Érződik. Mintha illata lenne.

– Minek?

– A magánynak.

Noel elmosolyodott.

– Ez költőien hangzott – mondta elismerően. – Behozzam a süteményt?

– Az is jár?

– Naná! Van egy szép nagy tálad?

Cedric kiment a konyhába. Talált egy ronda tálcát, amit Noel széppé varázsolt pár mintás szalvétával.

   Süteménymajszolás közben beállt az ünnepélyes csend. Mindketten a karácsonyfában gyönyörködtek.

– Nehéz volt? – szólalt meg Noel a hosszúra nyúlt hallgatás után.        

– Micsoda?

– A stroke.

Cedric elgondolkodott, hogy nehéz volt-e. Nem tudott rá egyértelmű választ adni.

– Megtörtént – mondta. – Ez van. Ha sírok, sem lesz jobb. Az élet alapvetően tragikus. Sok a gond, a fájdalom, a csalódás… a halál. Aki ezt nem veszi tudomásul, nem is él igazán… csak álmodik, kábítja magát. Szerintem akkor vagyunk képesek értékelni a jót, ha hajlandóak vagyunk meglátni és eltűrni a rosszat. – Cedric elfáradt a hosszas szónoklásban. Kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságot. – De azért rengeteg szépség van. A könyvek, a zene…

– Azt látom, hogy odavagy a könyvekért – nézett körül a szobában Noel.

Cedric követte a tekintetét.

– Ez mind… találkozás – magyarázta. – Mint az emberekkel. Kölcsönös vonzalom. Érzem, hogy melyiket írták pont nekem. Néha tévedek, de amelyik megszólít, azt azonnal megveszem. Ezért nem férek már tőlük. A könyveken keresztül sok-sok lélekkel beszélgethetek. Tanulok a világról. Tanulok magamról. Megértek. Felismerek. Megbékélek.

– De megérinteni nem tudod ezeket a lelkeket.

– De ők megérintenek engem. Persze… Nem csak a fejében él az ember – ismerte el Cedric, és hozzátette: – Egyébként te is szép vagy. Miért vagy egyedül?

Noel meglepett képet vágott. Nem számított rá, hogy ez az este nemcsak az ügyfélről, hanem róla is szól majd.

– Megtörtént. Ez van – dünnyögte.

– Igen, ha sírsz, sem lesz jobb – kuncogott Cedric.

– Mi olyan mókás?

– Csak… – Cedric közelebb húzódott a kanapén Noelhez. – Most ketten vagyunk egyedül.

– Ez találó.

– Tetszem neked egy kicsit?

Noel megfogta Cedric vállát, és a fény felé fordította. Végig mustrálta tetőtől talpig.

– Szóval nem szembetűnő a csáberőm – jegyezte meg Cedric csalódottan.

– Nem, de a gyémánt is elrejtőzik a szénben.

– Hűha.

– Én is tudok ám költői lenni! – dicsekedett Noel, majd megcsókolta Cedricet.

– Tehát mégis eszkort – sóhajtotta bele Noel szájába Cedric incselkedve.

– Nem! Ez saját elhatározás – tiltakozott Noel. – Megölelhetlek?

– Már ölelsz.

– Szeretkezhetek veled?

– A magány ellen? – kérdezte Cedric.

– Nem, érted – felelte Noel. – Veled minden olyan könnyű, pedig nehéz a lelked. A fogkefe is klassz ajándék, de a szeretkezésnek jobban örülnék.

– Igazad van. A plüss cicáért cserébe valami komolyabb jár – értett egyet Cedric Noellel.

Leheveredtek a puha, bolyhos szőnyegre a karácsonyfa lábánál. Félrelöktek pár kibontatlan ajándékdobozt. Lecibálták egymásról a ruhát. Nevettek, aztán elkomolyodtak. Gyöngéden megsimogatták egymás arcát, hogy az idegenség leple végleg lehulljon róluk és feltárja igaz valójukat, majd belemerültek a mámoros élvezetbe…

   A zuhany alatt Cedric arra gondolt, hogy jó ötlet volt a Karácsonyi Kommandó. Vajon ki valósította meg?

   Noelt feldobta a szeretkezés. Fütyörészve körözött a szobában, és azon törte a fejét, hogyan nyújthatná ezt a kalandot kapcsolattá. Cedric nyilvánvalóan nem volt könnyű eset, de megérte küzdeni érte. A CD-k között válogatott, amikor feltűnt neki egy borító. Fogta, és a karácsonyfához vitte, hogy jobban szemügyre vegye a fényben. Nem akarta elhinni, amit látott. A CD borítójáról Cedric mosolygott rá. Noelnek hirtelen beugrott, honnan volt ismerős neki az ügyfél. Hát persze! A srác, aki olyan furcsa, melankolikus balladákat énekelt! Pár éve szó nélkül eltűnt a nyilvánosság elől. A bulvárlapok sokat cikkeztek a rejtélyes és érthetetlen ügyről. Nagy szenzáció volt, aztán egyik percről a másikra mindenki megfeledkezett róla. Milyen szomorú história!

– Megtaláltad – csendült Cedric hangja a háta mögül. – Megtört a varázs.

– Tudtam, hogy ismerlek valahonnan. – Noel hangosan felolvasta az album címét: – Karácsonyi Kommandó.

– Igen. Karácsonyi Kommandó – mosolygott Cedric. – Én írtam. Egy különcről szól, aki felkeresi karácsonykor a magányosokat… de azok elkergetik maguktól… mert túlságosan áradó és misztikus a szeretete is, a magánya is. Végül egyedül tölti a szentestét. Elgondolkodtató és szomorú a szöveg. Nem lett siker. De azért szép dal. Szeretem. Tökölétes búcsú volt. Tudod… Mindennek megvan a maga ideje. Az én zeném ideje lejárt. Nem bánom. Jó így. Nincs több küzdelem. Békesség van bennem.

Noel összezavarodott.

– Akkor te találtad ki ezt? Te vagy a főnököm? Megrendeltél magadnak?

– Nem! Dehogy! – rázta a fejét Cedric. – A neten véletlenül rátaláltam a hirdetésre. Azt gondoltam, csalás vagy gonosz tréfa. Kíváncsiságból bejelentettem magam. Aztán tényleg megjelent a Karácsonyi Kommandó. Te.

Noel a kanapéhoz sétált és magában merengve leült rá. Kis idő múltán letette az albumot. Kinyújtotta Cedric felé a karját.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte.

– Mit? – nézett rá megilletődve Cedric.

– Azt, hogy mégis siker volt a dalod. Valakinek annyira tetszett, hogy megvalósította az ötletedet, és ezzel megmentett pár magányos embert… és téged. 

– Engem?

– És engem – karolta át Noel Cedricet szerelmesen.

– Nem volt hiába – suttogta maga elé Cedric boldogan.

– Semmi sem hiábavaló. Mindig van valaki, aki meghallja, megérti, meglátja azt, amit mások nem.

– Vajon ki lehet?

– Fontos ez?

Cedric Noel vállgödrébe rejtette az arcát, mert szégyellte, hogy elsírta magát.

– Igazad van, nem fontos. Az számít, hogy te most itt vagy velem. Boldog karácsonyt!

Noel lecsókolta Cedric könnyeit.

– Boldog karácsonyt! – mondta. – Visszajöhetek holnap este is?

– Vissza.

– És azután is?

– Azután is.