Ketten egyedül
Cedric elképedve nézett az előtte álló pasasra.
– Feljelentettek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Bejelentették – pontosított az idegen, és a farzsebéből előhúzta az igazolványát. – Noel White, Karácsonyi Kommandó – mutatkozott be.
– Ka-karácsonyi mi? – dadogta Cedric.
– Kommandó. Bejelentés érkezett, hogy egyedül tölti a karácsonyt.
Cedric megrökönyödött.
– Kitől?
A fiatalember sejtelmesen elmosolyodott. Egyáltalán nem hasonlított a télapóra. Magas volt, napbarnított, széles vállú, szép arcát sötét fürtök szegélyezték.
– Az titok – mondta.
Cedric megrántotta a vállát.
– Hát jó. Nem kérem ezt. – Karjával hessegető mozdulatot tett, de a jövevénynek nem állt szándékában elérteni a gesztust.
– A Noel franciául karácsonyt jelent – magyarázta. – Ami azt igazolja, hogy engem Isten is erre a munkára teremtett.
– A szülei – jegyezte meg Cedric.
– Mi van a szüleimmel?
– Nem Isten adta a nevét, hanem a szülei.
– Ó, értem. Kicsit nehéz értelmezni a kedves ügyfél körmondatait.
Cedric erre az ironikus megjegyzésre összevonta a szemöldökét. Jóval alacsonyabb volt hívatlan vendégénél, és ami a szakállat illeti, alaposan borostás állával ő sokkal jobban hasonlított a télapóra.
– Nem jó a sok beszéd – jelentette ki.
– Szóval ön az a csendes típus – bólogatott megértően a Karácsonyi Kommandó lelkiismeretes munkatársa. – Nem baj, majd én beszélek. Bemehetek?
– Nem!
– Akkor bemegyek.
Cedric arra eszmélt, hogy két izmos kar megemeli és arrébb rakja az ajtóból. Noel már bent is volt a lakásban.
– Kirabol? – kérdezte Cedric.
– Nem viszek el semmit – nyugtatta meg a meglepően erős fiatalember. – Elhozom a karácsonyt!
Cedric szorosabbra húzta megkopott, nagyapjától örökölt háziköntösén a zsinórt, és ormótlan mamuszában Noel után csoszogott.
– Tehát igaz? – tudakolta.
– Micsoda?
– Ez a karácsonyosdi.
– Persze hogy igaz! Mutattam igazolványt. Mi kell még? – csóválta a fejét a fiatalember, miközben körbejárta az apró lakást. – A vécé egybe van építve a fürdőszobával? Nem kényelmetlen?
– Még senki nem akart rám nyitni trónolás közben.
– Na igen, a magány előnyei.
– Nem magányos! – dühödött fel Cedric. – Csak egyedül... Nagy különbség.
– Kicsoda nem magányos?
– Én!
– Ja, értem. Gyakran beszélsz harmadik személyben magadról?
– Tegeződünk?
– Tegeződve könnyebb karácsonyt ünnepelni. Hol áll a fa?
– Ott.
Egy alacsony komódon húsz centis, kínai, műagyag karácsonyfa csúnyállott.
– Az nem fa! – legyintett Noel, és kicsörtetett a lakásból. Léptei ledübörögtek a lépcsőn.
Amint magára maradt, Cedric pislogott párat, mert gyanította, hogy álmodik, de nem álmodott, és a fiatalember már vissza is tért egy hatalmas, feldíszített karácsonyfával, amit alig bírt betuszkolni az ajtón. Cedric gyanút fogott.
– Mennyibe fog ez nekem fájni?
– A bejelentő számlájára írjuk a költségeket – biztosította Noel, és a fa után behúzott egy nagy ládát is, amire fehér krepp-hópelyhek voltak ragasztva. – Hová állítsam fel a karácsonyfát? – kérdezte.
Cedric zavarba jött. Csöppnyi szobájában hatalmas volt a kupleráj. Könyvek hevertek mindenfele, elvegyülve valaha volt étkezések maradványaival.
– Az ablak elé – javasolta.
– Kitűnő ötlet! – örvendezett Noel. – Szépen visszacsillognak majd a fények az üvegről.
Cedric az ablakhoz csoszogott, és felkapkodta a földről a könyveket meg az üres pizzásdobozokat.
Miután sikeresen elhelyezték a fát, és felkapcsolták rajta a világítást, a két fiatalember egymásra nézett.
– Ismerős vagy valahonnan – méregette Noel Cedricet.
– Átlagos a képem – mondta Cedric.
– Nem, nem az, bár eléggé leharcolt. Fiatal vagy, de a tekinteted öreg.
– A sértegetés együtt jár?
– Mivel?
– A karácsonyi csomaggal.
– Az őszinteség jár együtt vele – pontosított Noel.
Cedric csípőre tette a kezét.
– Igen? Nos. Akkor… – Eltartott egy ideig, amíg megtalálta, mit kritizálhat meg. – Nagy az orrod.
Noel megtapogatta magán az említett testrészt. Valóban nagy volt.
– Az igazság fáj – sóhajtotta. – Vacsorázzunk!
– Már ettem.
– Mit?
Cedric a kanapén heverő műanyag tányérra mutatott, amin még árválkodott egy fél panírozott hal és néhány szem rizs.
– Az nem vacsora! – húzta el a száját Noel undorral, és a ládához ment. Kiemelt belőle egy ételhordót. – Hájban sült kacsamáj burgonyakörettel. Megmelegítem.
Vadító illatok jártak keringőt a lakásban. Cedric ámulva szimatolt bele a levegőbe. Nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára igazi házikosztot. Noel olyan ügyesen bánt a serpenyővel, mint egy bűvész, és egyketőre feltálalta a karácsonyi vacsorát. Kissé szorosan voltak a konyhában, de Cedric nem törődött vele, hogy bizalmasan összeért a térdük, annyira megmámorosodott a mennyei ízektől.
– Nem eszel valami rendesen, igaz? – csóválta a fejét jótevője.
Cedric nem válaszolt, mert akkor abba kellett volna hagynia az evést. Lehunyt szemmel ízlelte a falatokat.
– Biztos, hogy nem találkoztunk már valahol? – firtatta újra Noel.
– Nem járok el.
– Mindig idebent ülsz?
– Többnyire.
– Szörnyű lehet.
– Nem az! Az emberek… hangosak… idegesítőek… mint például te. Idebent nyugalom van.
– Hogy mondtad? Unalom? – kacsintott rá Noel.
Cedric vágott egy grimaszt.
– És te? – kérdezte.
– Én?
– Igen te – bökött a fiatalember felé Cedric a villájával. – Dolgozol szenteste. Bosszantó lehet.
Noel eltöprengett.
– Nem az – mondta. – Szeretem ezt a munkát.
Cedric hosszasan nézte Noelt. Arcában fáradtan csillogtak zöld szemei, mint sivatagban két kis oázis. Noel kitartóan állta a rászegeződő, kíváncsi tekintetet.
– Most megpróbálsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte.
– Meglehet.
– Olyat senki sem tud.
Cedric elvigyorodott.
– Én igen – jelentette ki büszkén. – Ez az én varázstudományom.
– Hát, a kéglidet nézve, nem fizetik meg valami jól – próbálta tréfával elütni a dolgot Noel, de Cedric figyelmét már semmivel nem lehetett elterelni.
– Kellett a munkámhoz… a varázstudomány.
– Miért múltidő?
Cedric elpirult.
– Megváltoztam – felelte. – Már nem tudom csinálni azt.
– Mit?
– Kérek még egy kis köretet!
Noel készségesen teljesítette a kérést, majd visszaült, és öklére támasztotta az állát. Álmodozó, nagy, barna szemei voltak.
– Akkor mondd meg, hogy mire gondolok! – szólította fel Cedricet, hogy bizonyítson.
– Arra, hogy könnyű préda vagyok. Tévedsz.
– Még mindig betörőnek nézel?
– Szélhámosnak.
– Nem vagyok az.
– De, az vagy!
Noel ráhagyta az ügyfélre, higgyen, amit akar, majd rázendített egy karácsonyi nótára. Cedric annyira meglepődött, hogy kiesett a kezéből a villa.
– Rémes a hangod! – zsörtölődött.
– Ha a tiéd szebb, mutasd meg! – szólította fel Noel.
– Ajándékot is hoztál? – váltott ismét témát Cedric.
– Hoztam.
– Tényleg? És… ez nekem valóban nem kerül semmibe? Ki a megbízó?
– Mondtam már, hogy titok. Amúgy én sem tudom. Csak kapok egy címet, ahová mennem kell – magyarázta Noel.
– Máshoz is mész még? – tudakolta Cedric.
– A delux csomagot kaptad, így egész éjszakára maradok.
Cedric félrenyelt, köhögött, ivott egy korty bort.
– Éjszakára?!
– Ha szeretnéd – mosolygott csábosan Noel.
– Na, várjunk csak! – kapkodott levegő után Cedric. – Ez valami eszkort szolgálat?
– Úgy látom, megszaladt a fantáziád. Ki mondta, hogy rosszalkodni fogunk? Mert arra gondoltál, igaz? – vigyorgott Noel.
Cedric dühbe gurult.
– Mégis mire gondolnék?! Karácsonyi Kommandó nincsen!
Noel újra előszedte a jelvényét és megmutatta hitetlenkedő ügyfelének.
– Már láttam.
– Akkor miért kételkedsz?
– Nehéz elhinni az ilyesmit.
– Karácsonykor?! – nevetett Noel. – Hiszen Isten emberré születését ünnepeljük – emlékeztette Cedricet. – Ha az megtörténhetett, miért ne létezhetne a Karácsonyi Kommandó?
Cedric megvakarta az állán szőke borostáját.
– Te ilyen vallásos fazon vagy? – kérdezte.
– Miért?
– Hát, mert azok jótékonykodnak.
– Ez nem jótékonyság. Meg vagyok fizetve.
Cedric felállt, mert állva mindig jobban forgott az agya. Fel-alá csoszogott viseltes mamuszában.
– Mit csinálsz, amikor nincs karácsony? Hétköznapokon – faggatózott.
– Futár vagyok. És te mit csinálsz, amikor nem itthon ülsz?
– Én mindig itthon ülök. Mondtam már.
Noel arcán először tükröződött meglepettség.
– Miért?
– Így alakult.
– Mindig úgy alakul, ahogyan alakítjuk – bölcselte Noel.
Cedric megtorpant, éppen a konyhaablak előtt állt. Odakint köd szitált, eltakarta a csillagokat.
– Nem mindig – mondta, és visszasétált az asztalhoz.
– Pesszimista vagy. Felvidítalak!
Noel a ládához ment és kivett belőle egy szép nagy narancsot.
– Van szegfűszeged? – kérdezte, és szétnézett a konyhában.
– Balra.
– Meg is van.
Cedric érdeklődve figyelte, ahogy a fiú ügyes ujjai között lassan kirajzolódott a narancson egy nevető arc a sok beledugdosott szegfűszegből.
– Jópofa – dicsérte.
– Tényleg tetszik?
– Aha. Mi van még abban a ládában? – kíváncsiskodott Cedric, mire Noel előszedett két meztelen fenekű angyalt és egy betlehemet.
– Műhó is van. Szórjak egy kicsit a szobára?
– Anélkül is nagy a kupleráj. Apropó! A műsor végén jár a takarítás, ugye?
– Milyen műsor? Te még mindig nem veszed ezt elég komolyan, Cedric.
Noel visszaült az asztalhoz, és letette húzódozó vendéglátója elé az egyik dundi angyalkát.
– Miért vagy ilyen? – tudakolta.
– Milyen?
– Sótlan, szűkszavú, búval basz… bélelt – sorolta Noel.
Cedric megsimogatta az egyik angyal aranyfürtjeit.
– Stroke – felelte.
– Tessék? – hajolt közelebb megviselt ügyfeléhez Noel elkerekedett szemmel.
Cedric a halántékához emelte a mutatóujját.
– Itt – mondta. – Kisültek a dolgok. Nehezen megy a beszéd meg az írás. Ha izgatott vagyok, még rosszabb lesz.
– Ó! Értem. Nagyon sajnálom.
– Nem kell sajnálni. Ilyen az élet. Egyszer fent. Aztán Lent. Legalább nem fecsegek… annyit, mint te.
Noel leplezetlen kíváncsisággal tanulmányozta Cedricet.
– Mióta vagy ilyen?
– Négy éve.
– És nem javul?
Cedric felkacagott. Noel megállapította, hogy többet kellene nevetnie, no meg, nem ártana, ha megborotválkozna, és akkor egészen jó pasas lenne.
– Ez a javított változat.
– Szóval ezért ülsz idebent mindig, és ezért ünnepled egyedül a karácsonyt – csapott az asztalra Noel.
– Nem! – ellenkezett Cedric. – Így akarom. Jó egyedül.
– Senki sem akarja, hogy így kelljen élnie!
– Én igen. Mindig… soron kívüli. Nem átlag.
– Most ideges vagy? Csak mert hirtelen sokat romlott a beszédstílusod.
– Nem ideges. Izgatott. Miattad. Várj! Egy perc, és lenyugszom.
– Addig rendbe hozom a szobát. Nem lehet ilyen szemétdombon ünnepelni.
Noel felpattant, és átsietett a nappaliba.
A konyhában a narancs és a szegfűszeg bódító illata terjengett. Cedric ráérősen elmosogatott.
A nappaliban csuda látvány fogadta. Eltűntek a pizzásdobozok, a könyvhalmok pedig kevésbé dülöngéltek. Noel a kanapén ülve várta.
– Boldog karácsonyt! – köszöntötte.
– Neked is… – motyogta Cedric szégyenlősen, és végignézett kopott háziköntösén. – Meg kell adni a módját. Maradj itt! Ha lehet, ne rabolj ki!
– Hé!
– Vicceltem.
Cedric előbányászott a szekrényéből egy fekete farmernadrágot meg egy kevésbé gyűrött kék pólót, és eltűnt velük a fürdőszobában.
Amíg várakozott, Noel szépen elrendezte az ajándékokat a karácsonyfa alatt. A dobozokban nem túl eredeti promóciós termékek voltak: édességek, tusfürdők, borok és egyéb személytelen dolgok. Noelnek eszébe jutott valami, ami néhány hete az egyik kiszállításkor maradt véletlenül a kocsijában.
– Mindjárt visszajövök! – kiáltotta, és már rohant is kifelé a lakásból.
Cedric eközben fájó szívvel megvált a borostájától. Miután felöltözött, megfésülködött, és még kölnit is locsolt magára, tanácstalanul toporgott. Mit adjon ajándékba ennek a fura fickónak? Feltúrta a fürdőszoba polcot. Talált egy vadonatúj, bontatlan fogkefét.
Noel egy plüss macskával tért vissza. Gyorsan bedugta a fa alá.
Cedric kiódalgott a fürdőszobából. Feszélyezve érezte magát a jótékonyan takaró borosta nélkül. Megállt Noel előtt, és suta ünnepélyességgel átnyújtotta neki a fogkefét.
– Ezt én kapom? – csodálkozott a fiatalember.
– Igen.
– Nagyon megható. Ha nem vágnál hozzá ilyen fancsali képet, azt hinném ajánlat.
– Ne álmodozz!
– Miért ne? Egészen pofás lettél így! Jól áll a csupasz áll – bókolt. – Az én ajándékom ott van a fa alatt. Az, amelyik nincsen becsomagolva.
Cedric kezdte élvezni a váratlan karácsonyt. Átküzdötte magát a rengeteg dobozon. A fa tövében egy plüss macskára bukkant.
– Ez? – kérdezte döbbenten.
– Igen – vigyorodott el elégedetten Noel. – Cuki, igaz? Minden magányos embernek kell egy macska! Ez tőlem van, nem a cégtől.
Cedric szemügyre vette a cicát. Puha volt, és bájos.
– Köszönöm – mondta. Leült Noel mellé a kanapéra. – Szóval a Karácsonyi Kommandó egy cég?
– Olyasmi. Én apróhirdetésre jelentkeztem. Egész jól fizet erre az egy estére.
– Ki a főnök?
– Miért érdekel ennyire?
– Mert érdekes az ötlet. Kíváncsi vagyok, kinek jutott eszébe.
– Nem ismerem a górét, sosem láttam. E-mailben jött a szerződés és később a címek is. A lényeg az, hogy törvényes és biztos meló.
– Mióta csinálod?
– Ez már a harmadik év – húzta ki magát Noel elégedetten.
Cedric elámult.
– Különös – mondta. – Nagyon különös.
Noel a kivilágított karácsonyfát nézte. A színes fények megfestették az arcát. Cedric ismét megpróbálkozott a gondolatolvasással. Persze, nem tudott valóban olvasni a gondolatokban, de művésze volt az emberismeretnek.
– Kérdezhetek? Valami személyeset – fordult Noel felé.
– Kérdezz!
– Te ugye ugyanolyan vagy, mint én? Nem csak poénkodsz a dologgal, igaz?
– Meglehet – köntörfalazott Noel, mert nem szeretett nyíltan beszélni az ilyen dolgokról, de aztán összeszedte magát, és rávágta: – Ja, ugyanolyan.
– Tudtam. Már majdnem az első pillanatban. – mosolygott Cedric. – Szégyelled?
– Nem én! De büszke sem vagyok. Erre nem. A Karácsonyi Kommandós állásomra viszont igen. Melegnek születni önmagában nem teljesítmény. Az aktivistáknak meg a politikusoknak nem kellene ilyen őrült cécót csapniuk körülöttünk. Engem aztán ne kényszerítsenek bele se a mártír, se a szent szerepébe! Egyszerűen csak ember akarok lenni, mint bárki más. De ezzel az arrogáns, magamutogató nyomulással sokat ártanak nekünk. Ez már régen nem a szeretetről és az elfogadásról szól, hanem a pénzről és a provokációról. Bolond világ! Én nem így szeretek.
– Én sem így szeretek – bólintott Cedric. – Ezért is jó ebben a kis csendes kuckóban lenni. Ide nem tolakszik be a világ. Bár te bejöttél. Egyébként… Khm... Nem zavarja a párodat, hogy nem vagy vele szenteste?
– Nem – felelte szűkszavúan Noel, és az egyik ágon megpöckölt egy csengettyűt.
Cedric megvárta, hogy elhallgasson a vidám csilingelés, csak utána állapította meg könyörtelen nyíltsággal:
– Te is egyedül vagy. Ezért csinálod ezt. Nem akarod magányosan tölteni az ünnepet.
– Meglehet – hagyta rá Noel.
– Ezt lehet tudni.
– Mit?
– Érződik. Mintha illata lenne.
– Minek?
– A magánynak.
Noel elmosolyodott.
– Ez költőien hangzott – mondta elismerően. – Behozzam a süteményt?
– Az is jár?
– Naná! Van egy szép nagy tálad?
Cedric kiment a konyhába. Talált egy ronda tálcát, amit Noel széppé varázsolt pár mintás szalvétával.
Süteménymajszolás közben beállt az ünnepélyes csend. Mindketten a karácsonyfában gyönyörködtek.
– Nehéz volt? – szólalt meg Noel a hosszúra nyúlt hallgatás után.
– Micsoda?
– A stroke.
Cedric elgondolkodott, hogy nehéz volt-e. Nem tudott rá egyértelmű választ adni.
– Megtörtént – mondta. – Ez van. Ha sírok, sem lesz jobb. Az élet alapvetően tragikus. Sok a gond, a fájdalom, a csalódás… a halál. Aki ezt nem veszi tudomásul, nem is él igazán… csak álmodik, kábítja magát. Szerintem akkor vagyunk képesek értékelni a jót, ha hajlandóak vagyunk meglátni és eltűrni a rosszat. – Cedric elfáradt a hosszas szónoklásban. Kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságot. – De azért rengeteg szépség van. A könyvek, a zene…
– Azt látom, hogy odavagy a könyvekért – nézett körül a szobában Noel.
Cedric követte a tekintetét.
– Ez mind… találkozás – magyarázta. – Mint az emberekkel. Kölcsönös vonzalom. Érzem, hogy melyiket írták pont nekem. Néha tévedek, de amelyik megszólít, azt azonnal megveszem. Ezért nem férek már tőlük. A könyveken keresztül sok-sok lélekkel beszélgethetek. Tanulok a világról. Tanulok magamról. Megértek. Felismerek. Megbékélek.
– De megérinteni nem tudod ezeket a lelkeket.
– De ők megérintenek engem. Persze… Nem csak a fejében él az ember – ismerte el Cedric, és hozzátette: – Egyébként te is szép vagy. Miért vagy egyedül?
Noel meglepett képet vágott. Nem számított rá, hogy ez az este nemcsak az ügyfélről, hanem róla is szól majd.
– Megtörtént. Ez van – dünnyögte.
– Igen, ha sírsz, sem lesz jobb – kuncogott Cedric.
– Mi olyan mókás?
– Csak… – Cedric közelebb húzódott a kanapén Noelhez. – Most ketten vagyunk egyedül.
– Ez találó.
– Tetszem neked egy kicsit?
Noel megfogta Cedric vállát, és a fény felé fordította. Végig mustrálta tetőtől talpig.
– Szóval nem szembetűnő a csáberőm – jegyezte meg Cedric csalódottan.
– Nem, de a gyémánt is elrejtőzik a szénben.
– Hűha.
– Én is tudok ám költői lenni! – dicsekedett Noel, majd megcsókolta Cedricet.
– Tehát mégis eszkort – sóhajtotta bele Noel szájába Cedric incselkedve.
– Nem! Ez saját elhatározás – tiltakozott Noel. – Megölelhetlek?
– Már ölelsz.
– Szeretkezhetek veled?
– A magány ellen? – kérdezte Cedric.
– Nem, érted – felelte Noel. – Veled minden olyan könnyű, pedig nehéz a lelked. A fogkefe is klassz ajándék, de a szeretkezésnek jobban örülnék.
– Igazad van. A plüss cicáért cserébe valami komolyabb jár – értett egyet Cedric Noellel.
Leheveredtek a puha, bolyhos szőnyegre a karácsonyfa lábánál. Félrelöktek pár kibontatlan ajándékdobozt. Lecibálták egymásról a ruhát. Nevettek, aztán elkomolyodtak. Gyöngéden megsimogatták egymás arcát, hogy az idegenség leple végleg lehulljon róluk és feltárja igaz valójukat, majd belemerültek a mámoros élvezetbe…
A zuhany alatt Cedric arra gondolt, hogy jó ötlet volt a Karácsonyi Kommandó. Vajon ki valósította meg?
Noelt feldobta a szeretkezés. Fütyörészve körözött a szobában, és azon törte a fejét, hogyan nyújthatná ezt a kalandot kapcsolattá. Cedric nyilvánvalóan nem volt könnyű eset, de megérte küzdeni érte. A CD-k között válogatott, amikor feltűnt neki egy borító. Fogta, és a karácsonyfához vitte, hogy jobban szemügyre vegye a fényben. Nem akarta elhinni, amit látott. A CD borítójáról Cedric mosolygott rá. Noelnek hirtelen beugrott, honnan volt ismerős neki az ügyfél. Hát persze! A srác, aki olyan furcsa, melankolikus balladákat énekelt! Pár éve szó nélkül eltűnt a nyilvánosság elől. A bulvárlapok sokat cikkeztek a rejtélyes és érthetetlen ügyről. Nagy szenzáció volt, aztán egyik percről a másikra mindenki megfeledkezett róla. Milyen szomorú história!
– Megtaláltad – csendült Cedric hangja a háta mögül. – Megtört a varázs.
– Tudtam, hogy ismerlek valahonnan. – Noel hangosan felolvasta az album címét: – Karácsonyi Kommandó.
– Igen. Karácsonyi Kommandó – mosolygott Cedric. – Én írtam. Egy különcről szól, aki felkeresi karácsonykor a magányosokat… de azok elkergetik maguktól… mert túlságosan áradó és misztikus a szeretete is, a magánya is. Végül egyedül tölti a szentestét. Elgondolkodtató és szomorú a szöveg. Nem lett siker. De azért szép dal. Szeretem. Tökölétes búcsú volt. Tudod… Mindennek megvan a maga ideje. Az én zeném ideje lejárt. Nem bánom. Jó így. Nincs több küzdelem. Békesség van bennem.
Noel összezavarodott.
– Akkor te találtad ki ezt? Te vagy a főnököm? Megrendeltél magadnak?
– Nem! Dehogy! – rázta a fejét Cedric. – A neten véletlenül rátaláltam a hirdetésre. Azt gondoltam, csalás vagy gonosz tréfa. Kíváncsiságból bejelentettem magam. Aztán tényleg megjelent a Karácsonyi Kommandó. Te.
Noel a kanapéhoz sétált és magában merengve leült rá. Kis idő múltán letette az albumot. Kinyújtotta Cedric felé a karját.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte.
– Mit? – nézett rá megilletődve Cedric.
– Azt, hogy mégis siker volt a dalod. Valakinek annyira tetszett, hogy megvalósította az ötletedet, és ezzel megmentett pár magányos embert… és téged.
– Engem?
– És engem – karolta át Noel Cedricet szerelmesen.
– Nem volt hiába – suttogta maga elé Cedric boldogan.
– Semmi sem hiábavaló. Mindig van valaki, aki meghallja, megérti, meglátja azt, amit mások nem.
– Vajon ki lehet?
– Fontos ez?
Cedric Noel vállgödrébe rejtette az arcát, mert szégyellte, hogy elsírta magát.
– Igazad van, nem fontos. Az számít, hogy te most itt vagy velem. Boldog karácsonyt!
Noel lecsókolta Cedric könnyeit.
– Boldog karácsonyt! – mondta. – Visszajöhetek holnap este is?
– Vissza.
– És azután is?
– Azután is.