Különleges barátság
Boka az itatósra csöppent tintapacát nézte a lefordítandó gerundivum helyett. Apró pöttyként indult, majd egyre nagyobb hullámokat vetett. Úgy növekedett, terjedt és fodrozódott a papíron, mint a bánat a lelkében. Kisebb gondja is nagyobb volt pillanatnyilag a latinnál. Fájdalom és megbánás marcangolta szívét. Letette a tollát, és nagyot sóhajtott.
Geréb már két napja nem jött iskolába.
Boka ezt érthetőnek találta. Valószínűleg mindegyik Pál utcai fiú így tett volna a helyében. Még ő maga is hasonlóan cselekedett volna. Talán csak a Csónakos lett volna elég bátor ahhoz, hogy ne vegyen komolyan egy csókot.
Boka csinos, hosszú ujjai homlokának ráncaira siklottak, és számba vették őket. Valóságos vihar dúlt selymes, fekete tincsei jótékony takarásában. Úgy festett, akár egy vénember, aki megbánta egész elrontott életét.
De várjunk csak! Boka felkapta a fejét. Ő kezdte? Nem ő kezdte! Nohát akkor! Fogta a tollát, és elszánt fordításvággyal vetette magát a gerundivumra.
Öt perc múlva megint a tintapacákat figyelte az itatóson, és sóhajtozott.
Eközben Geréb végrendelkezett.
Még aznap éjjel, hogy ráébredt lehetetlen szerelmére, harminckilenc fogra szökött a láza. Kihívták a doktort, aki érthetetlennek találta a fiú állapotát, mert sem a tüdeje nem zörgött, sem a torka nem piroslott, sem egyéb tünetet nem sikerült tetten érnie rajta. Sok alvást javallott és hidegvizes fürdőt három óránként.
Geréb eszelős lázálmokból riadozott fel. Az egyikben selyemszoknyába öltözve penderült Boka elé, és arról faggatta, tetszik-e neki. De nem ez volt a legrosszabb álma, hanem az, amelyben Boka csókja újra ott égett ajkain. Fuldokolva ébredt, mire gondos kezek ragadták meg és betuszkolták a jéghideg fürdővízbe, ahol tíz percig hagyták reszketni.
Hiába, csak nem akart lejjebb menni a láza.
Geréb beletörődött a sorsába.
Felpolcolta háta mögött a párnákat, síri hangon írószert, papírt kért ágya mellett két napja virrasztó édesanyjától, és számba vette értékeit. Félóra leforgása alatt minden kincse új gazdára talált, egyedül a kis piros tintatartó maradt árván. Fájt megválnia tőle. Mi lenne, ha magával vinné a túlvilágra? De jaj, mit mond majd a Nemecseknek, amikor összeakadnak egymással? Miért van nála? A tintatartó ügy titokká vált. Mert a tintatartó ügy olyan fordulatot vett, amelyre egyik szereplője sem számított.
Geréb gondosan borítékba tette és lezárta végrendeletét. Átadta szép szőke édesanyjának, aki aléltan rogyott mellé az ágyra.
Ekkor színre lépett az apja. A magas, komor férfi hosszan, szigorúan mérte végig fia sápadt képét, megtapintotta csuklóján a pulzust, megtekintette szemében a homályos csillogást, végül ellentmondást nem tűrve így szólt:
– Írd meg a leckédet, fiam! Holnap iskolába mégy.
Geréb mindig csodálta és félte apja éleslátást. Sajnálta, hogy nem örökölt többet férfias határozottságából. Esetleg, ha majd körszakállt növeszt ő is…
Felkelt, és íróasztalához ült, nekilátott a tanulásnak. Estére a láza is lement.
Boka magába roskadva ült a vacsoraasztalnál. Nem volt étvágya, de hősiesen kanalazta a híg zöldséglevest.
– Jól vagy, fiam? – kérdezte apja, aki nem volt hozzászokva a látványhoz, hogy a fia előtte szomorkodik. Boka mindig nagyon vigyázott rá, hogy saját bajaival ne zaklasson fel másokat. Ezzel a szokásával rendszerint könnyekig felzaklatott mindenkit.
– Igen, apa – felelte, és belepirult hazugságába.
Az asztalon kis kosárból egy reggelről megmaradt fél zsömle kínálta magát. Szőke héja Geréb hajára emlékeztette, puha, foszlós, fehér bele pedig Geréb hófehér, bársonyos bőrére. Geréb mindenhol ott volt, amióta eltűnt. Őt látta még a tükörben is, mert a tükörben azt leste, vajon hogyan nézne rá azok után a fiú, amit a Tornaegyletben tettek.
De hát, Geréb kezdte! Csakhogy ő meg folytatta! Megcsókolták, és ő visszacsókolt. Bűnös-e ezért? Semmiképpen sem! Bizonyos cselekedeteknek nem lehet parancsolni. Bizonyos dolgok csak úgy megtörténnek az emberrel.
Vacsora után megfürdött, és szokatlanul korán eloltotta a lámpát, aztán csak forgolódott nyugtalanító gondolatok között hányódva.
Már megint elvesztette egy barátját. Vajon törvényszerű-e életében a veszteség? Kezdjen-e el aggódni?
Még éjfélkor sem volt álmos. A besütő holdfényben ijesztően megnyúlt a bútorok árnyéka. Behúzta a függönyt, mert túl világosnak találta az éjszakát. Amikor egy fiú egy másik fiúnak adott csókon töpreng, akkor legyen sötét.
Bokát nem érdekelték különösebben azok az ügyek, amelyek Csónakost felettébb foglalkoztatták. Sok egyéb más gondolkodni valója akadt. Persze ő sem különbözött a többi fiútól, őt is kerülgették furcsa álmok, környékezték természetes vágyak, de nem igazán törődött velük.
Mintha az ő életében minden véletlenül történnék; az elnökség, Ida, Geréb barátsága is akarata ellenére talált rá. A beletörődés és elfogadás voltak az ő megmentői. Elefántcsonttornya kapujában ez a két strázsa állt.
De mondhatja-e, hogy az a csók csak úgy megtörtént vele?
A kaland Idával csak úgy megtörtént vele. Ki állt volna ellen?! Csakhogy a csók, amit Gerébnek adott, az már az ő felelőssége volt.
Boka tetten ért valami zavarba ejtő tévedést ebben az okoskodásban: Úgy könyvelte el magában a Gerébbel váltott csókot, mint valami olyat, ami uralható, ellentétben azzal, amit Idával tett.
Tán nem érezte ugyanazt a mámort Gerébbel, mint a nővel? Nem. Egy egészen más mámort érzett. Borzongató izgalmat, tűrhetetlen vágyat az érintésre. Idát tartózkodó kíváncsisággal csókolta, Gerébet ideges akarással.
Hajnalig forgolódott álmatlanul, majd, mikor végre sikerült elaludnia, máris kelnie kellett. Fáradtságtól bódultan tántorgott el a gimnáziumba.
Geréb nyugodtan, mélyen aludt. Örült, hogy mégsem fog meghalni. Szerelmi láza volt, ennyi az egész! A színházban is folyton szerelmi láza volt a hősöknek, akár szoknyát hordtak, akár nadrágot.
Önmagával is megbékült. Sosem tudott huzamosabb ideig haragban lenni magával, sem mással. Mint egykori vétkes, lelkesen szorgalmazta a megbocsátást.
Szereti Bokát. És akkor mi van? Tán bűn szeretni? Tisztán, őszintén, mélyen szeret. Erre az érzésre büszkének kell lenni, nem pedig szégyellni!
Bizsergett száján a csók emléke. Újabbra vágyakozott.
Valósággal rohant az iskolába, hogy láthassa Bokát. Vajon változott, mióta utoljára látta? Két teljes napot szalasztott el belőle. Esztelen pazarlás!
Amikor Boka megpillantotta a Pál utcai fiúk között Geréb szőke fejét, elsápadt. Nem számított még rá, nem készült fel rá. Tolvajlépteken lopózott be az osztályterembe, és padjában olyan mélyen hajolt a füzete fölé, hogy kis híján hozzáért az orra hegye.
Geréb a Csónakossal volt valami tárgyalásban. Mindketten roppant komoly képet vágtak, és minden kíváncsiskodót elhajtottak maguktól.
Geréb nem mutatta jelét, hogy bármire is emlékeznék abból, ami kettőjük között történt, vagy hogy egyáltalán hajlandó lenne tudomást venni a jelenlétéről. Boka nem tudta, mit gondoljon. Gyerek ez még! – legyintett magában, majd rögtön ijedten javította ki magát: – Agyafúrt csábító!
A számtantanár alakja sötét fenyegetésként jelent meg az ajtóban. Síri csend lett. Geréb és Csónakos felfüggesztette a tárgyalást. Csengey odasúgta Bokának, hogy a jelek szerint a tanár bal lábbal kelt, Isten óvja azt, akit felelésre szólít.
– Üljenek le, gazemberek! – intett a férfi az osztály felé.
Leültek. A hatalmas naplókönyv lapjai suhogva peregtek a tanár ujjai alatt. Végére ért az ábécének, újra kezdte, senki nem volt biztonságban.
Egyedül Geréb meg Boka nem rettegett, mivel egymással voltak elfoglalva. Roppantul küzdöttek, hogy véletlenül se találkozzon a pillantásuk. Vártak, figyeltek. Olyanok voltak, mint két harcra felsorakozott hadsereg.
A naplókönyv éppen megint az ábécé vége felé közeledett, és Barabás kissé megnyugodott, így volt ideje arra, hogy észre vegye a két fiú között lüktető feszültséget. Oldalba bökte Cselét, aki bosszúsan kérdezte:
– Mi van?
Barabás Boka felé bólintott, és Csele máris megértette, hogy megint történik valami izgalmas.
A fiúk varázslatos módon azonnal megérezték a levegő vibrálását. Kolnay mocorogni kezdett a padban, mire a Richter is felkapta a fejét. Weisz, a kitüntetett, aki egészen közelről láthatott Geréb arcába, öntelten húzta ki magát.
Mit számított már a felelés! Mit számított a közelgő tél bánata! Mit számított az érettségi fenyegető veszedelme! Az élet regényesen bonyolódott körülöttük, és ők oly izgatottan lesték a közönség sorai között a színpadon zajló eseményeket, mintha azok velük történtek volna.
Barabás papírfecnit tépett ki a füzetéből, és felírta rá: Ezek összevesztek valamin!
Az üzenet címzettje, a Weisz, a kitüntettet, a bennfentes titokzatosságával írta vissza: Össze!
A tanár hangja puskalövésként dörrent bele az osztályterem csendjébe:
– Boka János!
A Pál utcai fiúk álla leesett. Boka János?!
Tudniillik, Boka Jánost csak akkor szólították felelésre, mikor már nagyon feltűnő volt, hogy sosem szólítják felelésre.
Boka se nagyon hitte, mert nem mozdult. Réveteg tekintettel meredt maga elé.
– Boka János! Süket maga?
Boka nem volt süket. Kelletlenül kikecmergett a padból, és fellépett a katedrára. Bekövetkezett a legrosszabb. Ott állt védtelenül az egész osztály előtt, és ami a legborzalmasabb: Geréb előtt.
– Írja fel a táblára a következő példát…
Boka fogta a krétát, és írni kezdte a tanár által diktált műveletet. Szíve úgy vert a mellkasában, hogy azt hitte, menten megfullad tőle. Ebben a lelki állapotban a kettő meg kettőt is bajosan számította volna ki.
Geréb most engedélyezte magának, hogy Bokára pillantson, és ha már pillantott, jól meg is nézte magának. Egyáltalán nem csodálkozott, hogy az a pipázó boszorkány lecsapott a fiúra. Csinos volt, karcsú, finom modorú, és vonzó. Ahogy a haját nézte, felidéződött benne a tincsek puha érintése arcán a csók közben. Alig bírta megállni, hogy oda ne rohanjon a táblához, és karjai közé ne kapja Bokát. Megmosolyogta ezt a gondolatot, annyira vakmerőnek, felháborítónak… és meghatóan őszintének találta. Persze semmi ilyesféle meggondolatlanságot nem tett, csak ült némán, mint a többiek, és lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik.
Boka szenvedett. Amíg írta a feladatot, még rendben mentek a dolgok, de amikor neki kellett állnia a számolásnak, máris szörnyű nagy pácban volt. Nem bánta a rossz jegyet, de a megaláztatást nehezen viselte. Nem volt rossz számtanos. Nem volt olyan jó benne, mint Geréb, de osztályelsők közé számított, csak úgy, mint minden más tárgyban.
A tanár meglepetten pislogott rá.
– No, kezdjen neki! – bíztatta.
Boka idegesen fésülte hátra ujjaival homlokából a hajtincseket. Szép arca meztelenül tárult fel az egész osztály előtt.
Ezt a mozdulatot Geréb ekkor látta először tőle, és annak rendje és módja szerint el is kápráztatta. Nem tudta tovább közömbösség mögé rejteni csodálatát.
A Weisz, aki egyfolytában az arcát leste, alélt a gyönyörűségtől mellette.
Boka ritkán felelt, de akkor mindig jelesre. Soha nem történt még olyan, hogy ne tudta volna a leckét. De ezen a reggelen csak állt a tábla előtt, és kétségbeesetten nézte a feladványt.
– Na, tudja ezt maga! – bátorította a tanár, mert ő se látott még olyat, hogy a Boka János valamit ne tudott volna.
Boka nagy levegőt vett, összeszedte a bátorságát, és letette a krétát. Nem riadt vissza semmitől, hogy végre a helyére mehessen.
– Nem tudom, tanár úr – mondta halkan.
– Gondolkodjon kicsit!
Kolnay erre megjegyezte:
– Azt is csak a Boka tudja elérni, hogy egy tanár udvaroljon neki.
Ha ez így megy tovább, gondolta Boka, négykézláb fogok a helyemre kúszni a szégyentől.
– Kérem szépen, tanár úr! Én ezt a példát nem tudom megoldani. Írja be nekem a szekundát!
A Pál utcaiak megborzongtak. Megtörtént a lehetetlen! És ha ez megtörténhetett, vajon mi történhet még?! Ó, be csodálatosan kalandos találmány az élet!
És ekkor, csak hogy az élet bebizonyítsa, hogy valóban milyen csodálatos, felcsapódott az egyik hátsó pad teteje. Még a tanár is riadtan rezzent össze a váratlan zajra.
– Én tudom a megoldást, tessék odaengedni a táblához, és a Bokát a helyére küldeni! – csendült Geréb hangja.
Csónakos tenyerébe temette arcát. Weisz kissé félre húzódott a padban, nehogy meggyanúsítsák, hogy valami köze van ahhoz a dologhoz, ami éppen történt, bármi is volt az.
Geréb elszántan, szálegyenesen magasodott az osztály fölé.
– Micsoda? Mit akar maga? – üvöltötte a tanár.
– Megoldani a példát – felelte Geréb őrült elszántsággal.
– Bitang gazember!
– Miért mondja ezt, tanár úr?
A pillanatnyi csendben hallani lehetett, ahogy Csele a szépen hímzett zsebkendőjébe rejt egy elfojtott Jaj!-t.
– Takarodjon kifelé, maga gengszter!
Kolnay meg a Barabás összenéztek. Kivételesen mindenben egyetértettek.
Geréb megvonta a vállát, és ment.
Egészen addig hősnek hitte magát, míg meg nem látta Boka tekintetét. A fiú már nem titkolta, mit érez, arca vörösen égett, sötéten csillogó szeméből izzó szikrapermetként csapott ki a harag.
Geréb álldogált a folyosón.
Egy cseppet sem bánta, amit tett. Legalább kimozdultak a status quo-ból. Ha meg Boka úgy dönt, hogy megöli, legalább a szeretett kéz által vész el. Gerébet megrohanta a kislányromantika. Egyedül az izgatta, vajon mi történik ezalatt az osztályteremben Bokával.
Nem kellett sokáig várnia. Az ajtó újra kivágódott, és már jött is Boka. Egyenesen felé tartott, olyan lendülettel, mintha meg sem akarna állni, mintha át akarna gázolni rajta. Aztán mégiscsak lassított, és amikor elébe ért, mielőtt tovább rohant volna, egy pillanatra megtorpant, és odavetette neki:
– Gyere utánam!
A gimnázium udvarának egyik végében a kőkerítésnek nyílt egy kis beszögellése. Oda vették be magukat.
Geréb türelmesen várakozott. Szőke haját összekócolta a kora októberi szél. Talán a legeslegutolsó napja volt ez az elmúlt nyár még levegőben bujkáló emlékének.
Boka fel-alá járt. Mozgott a szája, de hangosan nem szólt semmit. Haragos sértődöttségében fehérebb volt a bőre a hófehérnél is.
Teltek a percek. Boka végre megtalálta a hangját:
– Idefigyelj, te ütődött! – kezdte. – Ezt abba kell hagynod! Ezt most azonnal abba kell hagynod!
Geréb nem reagált. Nézett maga elé – ki tudja, mire – elszántan.
Boka talán most találta a legszebbnek a fiút. Egy fa koronáján át szűrt napsütés tompa fénye világította meg arcát. Kék szemei kristályokként ragyogtak. Nehéz volt rá ilyen körülmények között haragudni, de mégis muszáj volt.
– Mi sosem voltunk és sosem leszünk barátok! – folytatta. – Megértettél?
Geréb megértette. Pontosan értette, mi zajlott Bokában, és kicsit fájt neki, hogy a fiú megbánta a csókot. Az szóba se jöhetett, hogy ő ezt a barátságot, vagy valamit, ami közöttük volt, annyiban hagyja. Úgy kellett okoskodnia, hogy Boka ne tudjon elzárkózni tőle.
– Nincs szükséged barátra – állapította meg kis gondolkodás után. Jó útra lépett, mert Boka arca megdöbbenést tükrözött.
Hallgattak.
Bokának szüksége volt barátra. Kinek ne lett volna? Azt se mondhatta, hogy ilyen barát nem kell neki, mert barátokat tekintve egyetlen milliomos sem lézengett a világban. És mit hozott volna fel Geréb ellen? Azt, hogy butaságokat tesz, mert szereti? Ha ezt kimondja, akkor a csókról is beszélniük kell majd. Kutyaszorító.
Boka ráébredt, hogy már egészen hozzászokott Gerébhez. A szúnyogcsípés is csak addig idegesítő, amíg újdonság, aztán hozzászokik az ember a vakaródzáshoz, sőt van a vakaródzásban valami kis érzéki kielégülés.
Furcsának tűnt most Geréb. Nyoma sem volt tekintetében a jól ismert szeleburdiságnak, idegen bölcsesség és megfontoltság fénylett benne.
– Én viszont szeretnék egy barátot – jelentette ki. – Vagyis nem csak úgy egyet, hanem téged. Ki más lehetne a barátom? Tán a Barabás? Vagy a Weisz? A Csele gigerli!
Igencsak szokatlan elképzeléseid vannak a barátságról – akarta felelni erre Boka, de még időben ráeszmélt, hogy ez az út megint a csók kitárgyalásához vezetett volna, így inkább ezt mondta:
– Nem vagyok jó barátnak. És te sem vagy az.
– Éppen ezért kell egymással barátkoznunk – vágta rá erre Geréb. – Ki más barátkozna velünk?
Boka lekuporodott a fal tövébe. Az esze elkergette magától Gerébet, de a szíve már húzta is vissza. Nyomorultul érezte magát.
– Ha megígérem, hogy soha többé nem teszek semmi butaságot, akkor megbocsátasz? – hajolt fölé Geréb.
– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – figyelmeztette Boka. – Most is mit tettél! Élethosszig kitartó szenzációval lepted meg a fiúkat.
– Engem nem érdekelnek a fiúk! – Geréb hangja már-már férfiasan csengett. – Mi közük nekik mihozzánk?!
Boka elámult. Ámulata kellős közepében megszólalt a csengő. Vissza kellett menniük.
Geréb felsegítette Bokát, közben megérdeklődte, átmehet-e hozzá délután tanulni.
Boka kicsit kérette magát, de végül megadta az engedélyt. Belátta, hogy a fiúnak valamiféle varázshatalma volt felette, aminek nem tudott ellenállni.
Komoly képpel ballagtak végig a gimnázium folyosóin. A fiúk mind kitértek az útjukból.
Az osztályban a Pál utcaiak úgy ültek a padban, mintha még tartana a tanóra. Valóságos áhítat bénította meg őket. Amikor Boka meg Geréb beléptek, nem szóltak, nem mozdultak, még a Csónakos is nyugton ült a fenekén. Várták a fejleményeket. Gubbasztottak a nézőtéren, és kezüket tördelve lesték, mi lesz a dráma vége.
Boka mintha mi sem történt volna foglalt helyet a kis Csengey mellett. Geréb még dúdolt is, és odasúgta a Weisznek, hogy törölje meg a szemüvegét, mert gusztustalan.
A nap végén híre ment a tanáriban, hogy a reggeli rendbontás ellenére, ezen a napon a végzős osztály órai magaviselete bizonyult a legjobbnak.
Tanítás után, a gimnázium kapujában Boka jobbra fordult, Geréb pedig balra. Kémeik árnyékként osontak a nyomukban.
Szerencsére egyik szolgálatban lévő Pál utcai fiúnak sem jutott eszébe, hogy posztoljon még egy kicsit a megfigyelt személy háza táján, így délután három órakor Geréb a legcsekélyebb feltűnés nélkül indulhatott útnak Boka felé.
Boka hazafelé menet mazsolát vásárolt a törökmézes embernél. Nem rajongott a mazsoláért, de azt adták a legolcsóbban. Otthon előkereste anyja kedves gyümölcsös tálját, és szépen elrendezte benne az édességet, majd fogta, és lerakta az íróasztala közepére.
Várta is meg nem is látogatóját. Hol azért volt izgatott, mert újra láthatja, hol azért, mert már megint látnia kell.
A legjelentéktelenebb pulóverébe bújt bele. Még a látszatát se akarta kelteni annak, hogy tetszeni akar ördögien makacs barátjának.
Geréb pontosan érkezett, és hozott magával otthonról csokoládékrémet is. Boka szégyenlősen taszigálta arrébb asztalán a mazsolát, de Geréb mohón csapott le az édességre és két pofára falta, csak hogy örömet szerezzen vendéglátójának.
Nem beszéltek sokat, és azt a kevés szót is kizárólag a leckéről ejtették. A matematikával kezdték, itt Boka azért nem állt meg egy-két szemrehányó pillantást vetni, aztán áttértek a német fordításra, majd a történelemnél kötöttek ki. Plutarkhosztól volt feladva Antonius életrajza. Geréb ezt már számtalanszor olvasta önszorgalomból, mert valósággal bálványozta a hadvezért. Megkérdezte Bokát, akarja-e, hogy elmesélje, ahelyett, hogy átrágnák magukat a szövegen. Boka beleegyezett.
Geréb mesélni kezdett. Érződött hangján, hogy nem közömbös számára a történet. Kék szemei csillogtak a lelkesedéstől, a mondatok szépen megformálva hagyták el piros ajkait.
Boka újfent megállapította, hogy Geréb egyre jóképűbb, és azt is konstatálta, hogy határozott tehetsége van a szónokláshoz. Keserűen emlékezett vissza azokra az időkre, mikor a Pál utcai fiúk lesték minden szavát. És az, amit mondott, milyen nagyon fontosnak tűnt akkor.
Mintha Geréb megérezte volna a gondolatát, megállt a mesélésben, és ránézett.
– Nem gondolod, hogy szerencsések vagyunk? – kérdezte.
Boka nem értette, miért lenének ők annyira nagyon szerencsések.
– Harcoltunk és győztünk – magyarázta Geréb. – És mi nemcsak a könyvekben találkoztunk hősökkel, hanem a valóságban is.
– Nem hiszem, hogy a háború jó dolog lenne – vélte Boka.
– Nem az – értett egyet Geréb –, de még ha el is vesztettük a grundot, valami fontosat nyertünk.
Boka kíváncsi lett. Leült Geréb mellé a padlóra. Mindketten az ágy szélének vetették hátukat.
– Mi már tudjuk, milyen az élet – folytatta Geréb. – A Pál utcai fiúk mind tudják, hogy vannak dolgok, amelyekért, még ha hiába is, érdemes küzdeni.
Boka ezerszer elátkozta magában a grundért vívott értelmetlen háborút, ami Nemecsek életébe került. Most nem tudta, mit gondoljon, mit érezzen. Sosem hitte volna, hogy erről egyszer pont Gerébbel fog beszélgetni.
– A vörösingeseknek nem volt grundjuk, de nekünk volt – mosolygott rá Geréb –, és lehet, hogy a jövő időt elvehetik tőlünk, de a múltat nem.
– Lám-lám, nem csak káposztalé van a te fejedben! – bökte tréfásan oldalba Boka, hogy oldja a túlontúl emelkedetté vált hangulatot.
Geréb erre lesújtott rá a Plutarkhosz kötettel.
– Ez fájt! – kiáltotta Boka a fejéhez kapva.
– Ugyan már! – nevetett Geréb, és beleborzolt Boka hajába ott, ahol az ütés érte.
A vastag, fényes, fekete szálak selyme megrészegítette ujjait. Tovább tapogatózott a tincsek között.
Bokában egyszerre bennrekedt a jajgatás és a nevetés is. Geréb szőke feje a vállára billent. Moccani sem mert, szíve hevesen kalapált. Geréb ujjai nagy sokára kitévedtek a hajából, de akkor meg a karjára siklottak rá, és az ujjai közé fészkelték magukat.
Így ültek sokáig, kéz a kézben. Nem szóltak, nem mozdultak.
Azután, amikor odakint lemenni készült a nap, és az elvarázsolt kis szobára jótékony félhomály borult, Geréb felemelte a fejét. Először, mint az első alkalommal, ügyetlen volt a csókja, de amint viszonzásra lelt, felbátorodott.
Hol Geréb csókolta Bokát, hol Boka Gerébet. Nem értek egymáshoz, csak a kezüket szorongatták kitartóan. Mintha ez is egy lecke lett volna, sok-sok ismétléssel gyakorolták a példa megoldását.
Hosszú idő múltán Geréb kinyitotta a szemét, és csodálattal nézte Boka arcát, kipirult, bársonyos bőrét, hosszú szempilláit. A végtelenségig tudta volna folytatni a csókolózást, de Boka végül elhúzódott tőle. A kezüket egy ideig még nem engedték el, de lassan az ujjaik is elváltak egymástól, és Boka felállt mellőle, hogy lámpát gyújtson.
– Folytassuk a latinnal! – indítványozta. Arca újra a régi volt, nem dúlta sem vágy, sem szenvedély.
– Jó – egyezett bele Geréb, és boldog volt. Örült ennek a különleges barátságnak, ami kettejük között szövődött.
Néha, vagy talán gyakran, csókolóznak majd egymással, de soha nem fognak beszélgetni arról, hogy mit tesznek és miért. Egy szóval sem fogják elárulni, hogy szeretik egymást.