különös ölelés
„Pályakezdő orvosként épp éjszakai műszakban voltam egy londoni kórházban, ezért benéztem Mrs. Twigghez is. Ez a nyolcvanegy éves, bátor asszony gégerákkal küzdött, mégis jókedvű és szellemes maradt… de egy éjszaka, hajnali két óra körül sürgős riasztást kaptunk a kórterméből. Beléptem, és láttam, hogy ott ül az ágyán, szájából csorog a vér, arcáról pedig árad a rettegés… Nem volt más megoldás, mint benyúlni a szájába, és elszorítani a vérzést. Fél kézzel megragadtam az állkapcsát, mutatóujjammal pedig megkerestem az artériát vértől iszamós torkában, és a pulzáló pontra szorítottam… sikerült megnyugtatnom, hogy addig várok ott, addig szorítom az eret, amíg meg nem érkezik a sebész és az altatóorvos, akiket álmukból riasztottak fel.
Elhelyezkedtünk: jobb karom behajlítva a feje mögött, hogy megtámasszam, a bal szinte eltűnt kifeszített szájában, hogy mutatóujjammal elszorítsam a kritikus pontot… (Mrs. Twigg) átható, kék szemében láttam, hogy elhatározta: addig tartja a pozíciót, ameddig szükséges.
Majdnem két órán át ültünk így, de esdeklő tekintete egy pillanatra sem eresztette az enyémet. Az első órában kétszer is fájdalmas görcs állt a kezembe… Fogalmam sincs, hogy bírtam ki a második órát. Az izmaim üvöltöttek a kíntól, ujjbegyem elzsibbadt. Azok a sziklamászók jutottak eszembe, akik órákon át tartották társukat egyetlen szál kötéllel, hogy le ne zuhanjon. Most az én begörcsölt, érzéketlenné zsibbadt tízcentis ujjam volt a kötél, amely a sír innenső oldalán tartotta Mrs. Twigget. Én, a huszonéves orvos és ez a nyolcvanegy esztendős asszony emberfeletti erővel kapaszkodtunk egymásba.
Megérkezett a sebész. Az asszisztensek előkészítették a műtőt… A beteggondozók betolták Mrs. Twigget és engem, mert még mindig abban a különös ölelésben fonódtunk össze…
Kihúztam a kezem a szájából, és Mrs. Twigg nyugodtan lélegzett. Nem eresztette el a vállam, tekintetét sem fordította el. Sérült, szétfeszített ajka szinte észrevétlen lassúsággal mosolyra görbült…
Az alatt a két óra alatt, ott, a szendergő korházban szinte egy emberré forrtunk össze.”
„A második világháború után német hallgatók önként jelentkeztek, hogy segítsenek újjáépíteni egy angol katedrálist, amely a Luftwaffe bombázásának esett áldozatul. A munka előrehaladtával kitört a vita, miként állítsák helyre a templom kitárt karú Jézus-szobrát, melynek talapzatán az állt: „Jöjjetek énhozzám”. Gondos munkával a sérülés minden nyomát eltüntették, kivéve Krisztus kezét, amelyet bombarepeszek szaggattak szét. Vajon megkíséreljék újraalkotni? Kétségkívül körülményes feladat lett volna.
Az építők végül határoztak, döntésük eredményét pedig ma is láthatja bárki. A Jézus-szobornak nincs keze, a felirat pedig így szól: „Krisztus a mi kezünkkel öleli át a világot.””
Dr. Paul Brand (és Philip Yancey): Csodálatos alkotás (Harmat kiadó)