Másfél óra boldogság
Zachary nézte Dylant. Úgy nézte, mint egy lélegzetelállító 4D-s filmet. Egy kicsit bele is szédült a sok effektbe, amellyel a sors rávetítette a szépséges fiút az életére. Érezte az illatát: valami drága férfi kölni izzadtsággal keveredve. Hallgatta a hangját: határozott, de még mindig kamaszos tónus. Megérintette a kezét: napbarnított, kicsit érdes tapintású bőr.
Zachary eltöprengett, vajon miért van az, hogy amit látunk, folyton olyan dolgok vizualizálására késztet minket, amiket nem látunk. Minden érzékét lekötötte Dylan jelenléte, de a fantáziája minduntalan elkalandozott.
– Érted? – kérdezte Dylan, mire Zachary bólintott, hogy igen érti, pedig nem értette, azt sem tudta, mit kellene értenie. A bonyolult matematikai egyenlet úgy feküdt előtte a kockás papíron, mint egy oszlásnak indult, bűzös haltetem.
– Oké – nyugtázta Dylan egy lemondó sóhajjal. Már akkor tudta, hogy a vállalkozás kudarcra van ítélve, amikor elvállalta a különórákat. Zachary-ból éppen úgy nem lesz mérnök, mint belőle agysebész. Bár annak még mindig nagyobb esélye volt, hogy ő majd egyszer átképzi magát agysebésznek. Mindegy. Zac hülye volt a matekhoz.
Csakhogy Zachary-nak esze ágában sem volt felvételizni a mérnöki karra, mivel alig fél éve nyert el egy ösztöndíjas helyet az irodalomtudományi tanszéken. Nem csoda hát, hogy teljesen hülye volt a matekhoz, viszont művészien ötvözte a valóságot a képzelettel. Úgy élte az életét, mintha egy regényben olvasná, így a lehetetlen is lehetségessé vált. Ezért ült most boldogságtól ragyogó ábrázattal egy kávézó sarokasztalánál szíve választottjával. Nem zavarta, hogy Dylan egyáltalán nem érdeklődött iránta, mert hát heteroszexuálisnak született a szerencsétlen, ez igazán részletkérdés volt, elhanyagolható, mondhatni, már megszokott dolog. Olyan apróságokon sem akadt fenn, hogy nyilvánvalóan jókorát hazudott, és félrevezette gyanútlan áldozatát. Sokat segített a lelkiismeretén a tény, hogy az órákért borsos árat fizetett. Vett magának heti másfél óra boldogságot.
A pincér letette eléjük a kért italokat. A kólát olyan eleganciával töltötte ki a pohárba, mintha a legmárkásabb vörösbort ajánlotta volna kóstolásra. Zac mindig magánál hordta a humorérzékét, ezért meglötyögtette kicsit a szénsavtól hangosan pezsgő folyadékot, majd belekortyolt.
– Kiváló! – jelentette ki. – Igazán sajátos a bukéja.
– 1884-ben John Stith készítette el az első Coca-Colát gyógyászati célból. Hatékony ellenszernek számított impotencia ellen, de ezt később megcáfolták. Nevét a Dél-Amerikában őshonos kokalevél után kapta, amelyből a kokain is származik. A cég állítása szerint a nagyüzemi gyártás megkezdése előtt kivonták a narkotikumot a levelekből, higgyük el nekik. Receptje titkos, mitologikus történetek keringenek körülötte. Az üveg egyedi formáját 1915-ben szabadalmaztatták – hadarta el a pincér egy szuszra.
A két fiú összenézett.
– Nahát, miket tud meg az ember! – képedt el Zac. – Te hallottál már erről a Coca-Cola micsodáról? – kérdezte Dylant, de a srác nem vette a lapot, az óráját nézte. Zac nem húzta tovább az időt. – Köszönjük a hasznos információkat – biccentett a pincér felé, aki vigyorogva sasszézott el az asztaluktól.
Dylan újabb egyenletet írt fel a papírra, és magyarázni kezdte az értelmetlen krikszkrakszok jelentését. Zac átszellemülten bólogatott.
A nap egyik sugara éppen Dylan hajszálain csillant meg, és a hullámos szőkeség úgy ragyogott ebben a fényben, mintha glória ékesítné.
Amikor először pillantotta meg, pont ugyanilyen szép volt. Muszáj volt utána lopóznia. Oszloptól oszlopig haladt követve a cetliket, amiket a fiú igazi mérnöki precizitással celluxozott oda az apróhirdetések közé. Amíg egy kereszteződésben piros volt a lámpa, és a szépség a zebránál toporgott, el is olvasta az egyiket. Zac nem volt hozzászokva, hogy ilyen könnyen jusson hozzá vágyai tárgyának telefonszámához, ezért egyből hármat is letépett a papírcsíkok közül. Öt utcasarkon át tartó leskelődés után, már egészen biztos volt benne, hogy a matematika volt az, ami eddig hiányzott az életéből. Sürgősen lépnie kellett az ügy érdekében.
Az első találkozásuk már-már romantikus körülmények között zajlott. Dylan egy metrómegállóban várt rá. Zac-re még soha életében nem várt ilyen álompasi. Alaposan kiélvezte a pillanatot. Vérzett a szíve, ha arra gondolt, a biztonsági kamerák rögzítették ezt a nagy eseményt, és neki még csak esélye sem volt rá, hogy kiírassa DVD-re. Mélyen egymás szemébe néztek, kezet fogtak, bemutatkoztak. Zac megrebegtette hosszú szempilláit, úgy ahogyan Audrey Hepburntől látta, mire Dylan megköszörülte a torkát és azt ajánlotta, üljenek be egy közeli kávézóba. Ott aztán Zac alaposan ki lett faggatva a terveiről. Olyan csodaszép jövőképet festett a hazugságból szőtt vászonra, hogy majdnem maga is elhitte. Dylan elismerően mosolygott, csak akkor hervadt le ajkairól a jókedv, amikor belefogtak az első feladatba, és kiderült, hogy újdonsült tanítványnak még a szorzótábla is fejtörést okoz.
Zac ránézett az órájára. Száguldott az idő. Dylan fáradtnak tűnt, és egyfolytában a telefonja kijelzőjét leste. Ez utóbbi tevékenysége kissé sértő volt Zachary-ra nézve, mert hát ennyi pénzért, úgy érezte, teljes figyelmet érdemel. Dylannek barátnője volt. Ez ellen a sajnálatos tény ellen nem lehetett semmit sem tenni. Mindenki tudja, hogy a tényeket általában el kell fogadni. Zac két négyzetre emelés között elábrándozott. Volt egy száj, amely megcsókolhatta Dylan ajkait, valahol voltak ujjak, amelyek végigfuthattak a fiú mellkasán, és volt egy test, amely magában érezhette...
– Ez az eredmény meg hogy a csudába jött ki? – kérdezte Dylan, és Zac már megint nem tudta, hogy a csudába jött ki, mert gondolatait a behatolás problematikája töltötte ki és nem a kijövésé.
– Miért? Nem jó?
– Nem.
– Ez szomorú.
Dylan erre a megállapításra tenyere mögé rejtett egy lemondó sóhajt, aztán kijelölte a házi feladatot.
Együtt indultak el. Zac büszkén lépkedett Dylan mellett. A nap hiába volt lebukóban, sugarai vakító fényt szórtak az ég horizontjára. Zac hunyorgott, Dylan pillantása márkás napszemüveg mögé rejtőzött. Teljesen jelentéktelen dolgokról beszélgettek, időjárásról, kocsikról, albérletről. Egy útkereszteződésben elbúcsúztak. Zac egészen addig leste Dylan szexi hetero-járását, amíg a fiú be nem fordult egy sarkon és el nem tűnt előle. A buszon, ami hazavitte, vissza a valódi életébe, azon töprengett, hogy vajon érezze-e magát nyomorultul. Minden oka meglett volna a kesergésre, de Zac nem volt búskomor alkat. Belenézett a nap vörös tányérjába, és elmosolyodott. Nem számít, gondolta, heti másfél óra boldogság nem is olyan rossz, még akkor sem, ha belezavar a matematika.
A következő órán Dylan megkérdezte, hogyan áll Zac a sorozatokkal. Erre a kérdésre nyilvánvalóan nem lehetett őszintén felelni. Árulja el, hogy Fiúk a klubból rajongó? Akkor már azt is közölheti vele, hogy meleg, sőt bevallhatja iránta lángoló szerelmét is.
– A Jóbarátokat néztem régebben, de mostanában nem sok időm van sorozatokba belefogni – mondta kitérően.
– Te most szórakozol velem? – csendült Dylan bosszús hangja, és Zac emlékei között felrémlett néhány horrorisztikus gimis matekóra.
– Ja. Számtani sorozatokra gondolsz. Nem csípem őket.
– Itallapot? – állt meg mellettük a pincér.
– Én azt a múltkori különlegességet kérném, azt az izét, kokamicsodát – rendelt Zac komoly képpel.
– Kitűnő választás, uram – bólintott a pincér. – Igazán egyedi ízlése van, ha szabad megjegyeznem.
Lassan három hónapja jártak ebbe a kávézóba, de Zac figyelme ekkor fordult először az asztaluk mellett álldogáló férfi felé. Magas volt, arcán kétnapos borosta, szemében okos tekintet, fején dúsan göndörödő sötétbarna haj, ajkain félreérthetetlen mosoly.
– Szabad megjegyeznie. Jót tesz az önbizalmamnak, ha dicsérnek. Hallja, tanár úr?
Dylan kibújt az itallap mögül.
– Amint okot adsz rá, megdicsérlek. Egy eszpresszót kérek – közölte.
Ezen az órán Zac alulmúlta önmagát. De lássuk be, még egy matekzseni képességeit is igénybe vette volna az olyan szintű leterheltség, amely a fiúra nehezedett. Először is ott volt Dylan kockás ingben – Zac gyengéje volt a kockás ing. Egy megfelelően kockás ing felért nála egy kiadós előjátékkal. –, és ráadásul olyan terpeszben ült, hogy képtelenség volt nem észrevenni a slicc környéki dudort. Aztán ott volt a pincér, aki hanyag eleganciával könyökölt a pulton, és a tekintetük folyton találkozott. Zac, ha szerelemről volt szó, orrvérzésig tudott reménytelenül epekedni, de ha szexről, akkor nem volt válogatós. Bárkivel lefeküdt, aki egy kicsit is felkeltette benne a vágyat, és most határozottan érezte a kaland lehetőségét. Kivételesen alig várta, hogy vége legyen az órának. Ezzel Dylan is hasonlóképpen lehetett, mert egyre türelmetlenebbül magyarázta a sorozatok differenciáit. Állati mázli, hogy az idő, történjen bármi, töretlenül halad útján, és akármilyen lassan, de azért mégiscsak eltelik. Zac, miután kifizette az óradíjat, kijelentette, hogy még mereng egy kicsit a feladatokon. Dylan méltányolta az igyekezetét, majd úgy csörtetett ki a kávéházból, mintha börtönből szabadulna.
Zac vetett egy búcsúpillantást a sorozatokra, aztán bevágta a vastag matekkönyvet a táskájába. Véget ért a színdarab, a díszletre sem volt már szükség. Felállt, és a bárpulthoz vonult azzal az eltökélt szándékkal, hogy felszedi a pincért.
A férfi lakása egészen otthonos volt. Zac-et különös hangulatba ringatta a talpa alatt recsegő parketta. Kicsi korában hallott utoljára ilyen hangot a nagymamája nappalijában. Egy polcon hanglemezek sorakoztak, egy kis asztalkán antik gramofon állt. Az ablakok előtt ódivatú brokát függönyök súrolták a földet. A sarokban zongora porosodott. Buzis volt az atmoszféra, nem vitás.
– Örököltem a lakást – mentegetőzött a férfi.
– Köcsögről köcsögre szállt? – Ezen a poénon mindketten felnevettek.
Zac felült a zongora tetejére.
– Hány éves vagy? – kérdezte, közben kinyújtott karját a felé kínált italért.
– Huszonkilenc.
– Öreg vagy. Valóságos matuzsálem – berzenkedett hangosan Zac tizenkilenc éve.
– Mondanám, hogy kapd be, de az nem lenne sértés – vágott vissza a férfi. – Hogy hívnak?
– Ki ahogy akar. Egyébként, Zachary-nek.
– Zachary-nek akarlak hívni. Látom, mély nyomokat hagyott benned a filmművészet.
– Sok minden hagyott mély nyomokat bennem, sőt remélem, ez az éjszaka is további mély nyomokat hagy majd bennem – kacsintott Zac. – De félretéve a tréfát, a Micsoda nő kihagyhatatlan filmélmény. Julia majdnem olyan jó, mint Audrey.
A férfi letette az italát, és Zac felé indult. Megállt a zongora előtt. Érintése végigsiklott a fiú combjain. Komoly volt a csókja, sok mindenre elszánt, akár szerelemre is. Zac megsimogatta a gödröcskét a borostás állon. Ritkán kapott kedvet idősebb pasikhoz, de ez a példány tetszett neki. Az is imponáló volt, hogy itallal kínálta, és nem tépte le róla már a bejárati ajtóban a nadrágot. Kidugta a nyelvét, lágyan megnyalta a férfi ajkait.
– És neked mi a neved?
– Dominic.
– Komolyan?
A férfi elmosolyodott, vonzó és csibészes volt ilyenkor.
– Mi a gond a Dominic-kal? – kérdezte.
– Az égvilágon semmi, sőt van valami fatális ebben a D betűben – felelte Zac, és Dominic nyaka köré fonta a karjait.
Ezúttal szenvedélyes csókot váltottak, és Zac érezte, hogy a férfi olyan könnyedén emeli meg a csípőjénél fogva, mint egy földre hullott virágszálat. Két erős tenyér markolta meg a fenekét, mire önkéntelenül belesóhajtott a csókba. Egy gyakorlott profival volt dolga. Ha nem köti le az agysejtjeit a viszonzatlan szerelem álomképe, akkor sokkal jobban értékelte volna a szerencséjét, de így csak betudta mázlinak. Lecsúszott a zongoráról, és térdre ereszkedett a parkettán, tenyere rásimult Dominic farmernadrág mögött rejtőző ágyékára. Amikor lehúzta a nadrág cipzárját, a férfi tekintete villant egyet. Zac egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt, mintha szemrehányást látna a villanásban és nem kéjmámort, de aztán a mélybarna szempár becsukódott előtte és elrejtette a pillantás üzenetét. A felláció etikettjéhez hűen fel-felpillantott Dominic-re, de a fekete szempillák mögül egyszer sem bukkantak elő a szépséges szivárványhártyák. A férfi csak akkor tekintett rá újra, amikor Zac ajkai eltávolodtak tőle, és nyáltól nedves bőrébe csípett a szoba hideg levegője. A fiú elgondolkodva ült a sarkain.
– Gyakran csinálsz ilyet? – hallotta Zac a kérdést, mire megint jókedve támadt.
– Mármint hogy leszopok-e minden farkat, ami elém kerül?
– Gyakran kerülnek eléd farkak?
– Elég gyakran. A reggeli csúcsban tömegközlekedem, és az első állomáson szállok fel a metróra, így mindig ki tudok bokszolni magamnak egy ülőhelyet.
Dominic, vizuális típus lévén, felnevetett. Néha ő is elszórakozott a gondolaton, hogy az élet milyen nevetséges helyzeteket tud teremteni.
– Vajon mi jár annak a sok homofóbnak a fejében, akik beterpesztve kapaszkodnak az ülések előtt? – mélázott el Zac, miközben a férfi letérdelt mellé és újra csókolni kezdte. Elképesztő szakértelemmel hámozta ki a ruháiból másodpercek alatt. – Ha az előbbi kérdés arra irányult, hogy gyakran kalandozok-e, akkor a válaszom, igen. Szeretem a változatosságot.
A parketta hideg volt, kemény, és nyomta a hátát. Zac Dominic-re pillantott, akinek a csókjai éppen elhagyták a köldöke környékét és vándoroltak egyre dél felé. Szóljon, vagy ne szóljon, hogy ízzé-porrá törik a gerince? Ez a közlés vajon rontana a hangulaton? Felnyögött, mert váratlanul érte az intim csók. A háta ívbe hajlott, feje nagyot koppant a gonosz parkettán. A férfi tenyere fel-le siklott vonagló testén, egészen a nyakáig, majd vissza a csípőjére újra meg újra. Zac-re nem volt jellemző a visszafogottság, szeretett hangot adni az élvezetének. Sóhajai nekiütköztek a falaknak, majd visszapattantak róluk. Meglepetten hallgatta magát. A pasas ijesztően jó volt, olyan jó, hogy Zac gyorsan feljegyezte magában, hogy jó lesz vigyáznia, mert még rászokik, aztán mi lesz vele, ha jön az elvonókúra. Már majdnem elment, amikor a férfi hirtelen a karjaiba kapta és megindult vele a hálószoba felé.
Ez a szoba más volt, modern, nyoma sem volt benne brokátnak, vagy antik bútoroknak, csak egy hatalmas ágy állt középen, mellette éjjeliszekrény az elmaradhatatlan ébresztőórával és síkosító tubussal. Zac egy kicsit magához tért a transzból, segített Dominic-nek megszabadulni a farmernadrágtól és a pólótól.
– Nem is látszik, hogy huszonkilenc vagy – bókolt a férfinak.
– Hé! A huszonkilenc még nem az emberélet vége.
– Nem?
– Ott van például Elton, vagy Ricky – érvelt Dominic a tubus után tapogatózva.
– Uh. Mindketten kiváló példái az időskori elhülyülésnek.
– Mert házasok és gyerekeik vannak?
– Ja. Egy buzi legyen buzi – jelentette ki Zac, és hasra fordult a vakítóan fehér lepedőn. Felhúzta a térdeit, kitolta a fenekét. Ez a póz mindig megmosolyogtatta. Most is vigyorogva figyelte Dominic-ket, mit ügyködik éppen mögötte. Két, síkosítótól hideg ujj hatolt a testébe.
– Tárgyaljuk ki a véleménykülönbségeket a homoszexuálisok családalapításáról? – nézett rá teátrális komolyságot színlelve a férfi.
– Ne. Most inkább dugjunk – indítványozta Zac, majd rögtön fel is kiáltott, mert Dominic végre meglelte a prosztatáját.
Gyerekkorában Zac rendes nevelést kapott. Ezért is csodálkoztak a szülei annyira, amikor kiderült, hogy mégis milyen elfajzott lett. Megtanulta például, hogy ne álljon szóba idegenekkel, hogy ne szedjen fel semmit a földről, hogy a szájába se vegyen különböző dolgokat (a falloszt nem említették, magukra vessenek), és azt is elégszer elismételte neki a gyülekezet plébánosa, hogy Isten nevét se emlegesse feleslegesen. Ezen az éjszakán minden intelmet megszegett. Az utóbbit akkor, amikor a lepedő harapdálása már nem bizonyult elégnek, és muszáj volt a Mindenható nevét is világgá kiabálnia. A férfi minden rezdülést figyelte, ijesztő precizitással érintette meg mindig ott, ahol a legjobban vágyott rá. Zac sejtette, hogy egyhamar nem lesz ehhez fogható numerája, ezért maradéktalanul kiélvezte a lehetőséget. Már nem is számolta hányszor élvezett el, letaglózta a kéjmámor, hagyta Dominic-nek, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Még azt is megengedte neki, akármekkora felelőtlenség volt is, hogy a testébe élvezzen. Mielőtt álomba ájult volna, érezte, hogy a férfi gyöngéden megcsókolja. Furcsa volt az a csók. Olyan volt, mintha már nagyon régóta vágyták volna elcsókolni.
Dominic egy nagyon kicsi kikötővárosban nőtt fel. Mire betöltötte a tizenhetet, és úgy gondolta, ideje lenne megtapasztalnia az első szexuális élményét, rá kellett jönnie, hogy, a transzvesztita bárpincér sajnálatos elhalálozása után az egy főre jutó homoszexuális férfiak aránya nullára csökkent a városban. Nem volt mese költöznie kellett, hacsak nem akart élete végéig saját magával járni. A nagyváros forgataga elbűvölte. Hamarosan szeretői is lettek. Dögös volt, szexi, szenvedélyes, bárkit megkaphatott. És éppen ez volt a baj. Dominic-nek nem kellett akárki. A nagy Ő-t kereste. Úgy akart szeretni, mint Aschenbach Thomas Mann Halál Velencéjében. Na persze nem reménytelenül, hanem olyan áhítattal. Szerelemre vágyott, nem egyéjszakásra, nem egynaposra, nem egyhetesre, nem egyhónaposra, nem egyévesre, hanem egy életesre.
Már régen feladta a reményt, és megelégedett a felszínes kapcsolatokkal, amikor egyszer csak kinyílt a kávéház ajtaja és besétált rajta két srác. Egy sarokasztalhoz ültek. Kivitte nekik az itallapot, a tekintete megállapodott az egyik fiún. Szép, állapította meg, hű, de szép! Azon kapta magát, hogy ahogy tehette, a pillantása mindig a felé az asztal felé vándorolt, amelynél a szépség ült. A fiúnak érzéki ajkai voltak, hatalmas, azúrkék, mandulavágású szemei, és zabolátlanul göndörödő fekete fürtjei, az orra körül pedig apró, barna szeplők. Tagadhatatlanul a legszebb férfi volt, akit valaha látott, de nem ez a tény nyűgözte le, hanem az a tekintet, amely a szép szemekből sugárzott. A fiú szerelmes volt, abba ott, aki szemben ült vele, abba az idiótába, aki még csak észre sem vette, hogy milyen kincs lehetne az övé. Dominic figyelt. A fiúk minden héten pont ugyanazon a napon, ugyanabban az időben bukkantak fel. Másfél óráig beszélgettek füzetek és könyvek fölé hajolva, aztán távoztak. Dominic másfél óráig gyönyörködhetett a látványban. Egész héten erre várt, erre a másfél óra boldogságra.
Dominic megborotválkozott, mielőtt bevitte volna a reggelit a hálóba. Zac arcán még mindig látszottak az apró, piros pöttyök, amiket a borostája szúrt rajta csókolózás közben. A fiú nyújtózott egyet.
– Micsoda kiszolgálás! – lelkendezett, majd hozzátette: – Szex előtt kellett volna borotválkoznod. Tuti, hogy a seggem is csupa kiütés.
A férfi csak nézett rá, szomorú szemekkel.
– Ki az a srác? – tette fel a kérdést váratlanul.
– Akivel a kávézóban szoktam ülni?
– Aha.
– A matektanárom. Felkészít a felvételire.
– Hová felvételizel?
– Sehová. Most vettek fel a bölcsészkarra. – Zac letette a pirítósa maradékát, megtörölte a száját egy szalvétával, majd a férfi ölébe ült. – Bele vagyok esve, de sajnos menthetetlenül hetero.
– Miért pazarolod rá az érzelmeidet?
Zac vetett egy megbotránkozott pillantást Dominic-re.
– Nem pazarolom, egyszerűen csak érzem őket. Nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk. Másfél órát töltök egy olyan sráccal, aki soha még csak rám se nézne. Rám nevet, beszél hozzám, együtt kávézunk. Egy zseni vagyok.
– Nem is kávéztok együtt. Te mindig kólát iszol.
Zac belecsókolt a férfi nyakába.
– Tizenöt évesen feküdtem le először pasival – mesélte. – Hetero volt, csak kíváncsiságból mászott rám, aztán rögtön vissza is ment a barátnője ágyába. Lehet, hogy reménytelenségre vagyok kondicionálva. Akkor indul be a nyálelválasztásom, amikor olyan faszra vágyom, amit sosem kaphatok meg.
Dominic hallgatott. Nem vallott szerelmet, még csak jelét sem adta. Hagyta, hadd higgye Zac, hogy csak a testét kívánja. Nem gyávaságból tette, egyszerűen csak nem akarta felvenni a versenyt egy álomképpel.
Néhány hét múlva különös dolog történt: Dylan ragyogása megkopott. Zac gyakrabban pillantott a bárpult irányában, mint a füzetében rostokoló, megoldásra váró feladatokra. Sosem szeretett bele senkibe csak azért, mert jó volt vele a szex. Valószínűnek tartotta, hogy most sem erről volt szó. De akkor miről? Megkedvelte a pincért. Nem volt olyan dögös, mint Dylan, de ha nem hasonlította össze őket, akkor önmagában egészen rendkívüli férfipéldánynak számított, még annak ellenére is, hogy olyan öregecske volt. Dominic néha rámosolygott, de egyéb jelét nem mutatta komolyabb érdeklődésnek. Kedélyesen csevegett a pultnál ülő vendégekkel. Zac azon kapta magát, hogy azt találgatja, vajon melyikkel kerülhetett már intim viszonyba. Ahogy ő felcsípte, úgy más is felszedhette bármikor. Ez a tudat bosszantó volt.
Dylan csillogó tekintettel újságolta el neki, hogy végre talált egy normális albérletet. Máskor Zac elalélt volna egy ilyen pillantástól, de a túl jól sikerült egyéjszakás kaland óta már nem tűnt olyan csábítónak a viszonzatlanság. Fárasztotta, hogy úgy kell tennie, mintha érdekelné a matematika. Később már az is az agyára ment, ha egyéb témákról fecsegtek. Dylan unalmas volt. Nem volt bennük semmi közös. Dylan mindig mindent megkapott, bejárta a fél világot, de az is lehet, hogy az egészet, tárgyakért és tényekért rajongott, fogalma sem volt róla, hogy mi az az álmodozás. De Dominic más volt, gramofonlemezeket gyűjtött, és ágyba vitte a reggelit, szomorú szemekkel nézte, amikor arról mesélt, hogy mást szeret.
Zac nagyot csapott az asztalra, mire Dylan csészéjéből kiugrott a kávéskanál.
– Bocsánat – szabadkozott. – Azt hittem rájöttem a megoldásra, de tévedtem.
Miután végre vége lett az órának, a pult felé somfordált. Dominic éppen roppantul el volt foglalva. Zac türelmesen várt. Húsz perc múlva érkezett el a lehetőség.
– Kérek még egy kólát – mondta, hangjába belecsempészve a rejtett jelentést: Kérek még egy éjszakát, ha nincs ellenedre.
A kólát megkapta, de az éjszakát nem.
Mivel, mint ahogy azt már megállapítottuk, Zac nem volt melankolikus alkat, beletörődött a visszautasításba. Viszont újjáéledt lelkesedéssel magolt a matekórákra. Annyira azért büszke volt, hogy ne üljön éjjel-nappal a kávéházban Dominic-ket lesve, de a heti másfél órát kihasználta. Másfél órán át lehetett vele egy helyiségben, érezhette az illatát, hallhatta a hangját, még a kezéhez is hozzáérhetett, ha elég ügyesen bűvészkedett az itallappal. Cseberből vederbe esett, de már megszokta. Szőtte tovább az álmait, ezentúl Dominic-ről.
Dominic ritka tűrőképességről tett tanúbizonyságot azokon a napokon, amikor Zac a kávéházban tartózkodott. Megállta, hogy csak akkor nézzen rá, ha a fiú a füzete fölé hajolt. Nem akarta, hogy tetten érjék a rajongását. Miután megkapta, még jobban kívánta Zac-et, ezért igyekezett a lehető legkevesebb időt tölteni a közelében. Kész tortúrával ért fel, amikor ott kellett állnia mellette az itallappal. De kitartott. Zac maga mondta, hogy mindig olyanra vágyik, akit nem kaphat meg, hát akkor őt nem fogja megkapni. Dominic türelmes volt. Türelmesen kivárta, hogy Zac észrevegye a jelenlétét. Röpke három hónap múltán ez meg is történt. Most pedig kész volt türelmesen kivárni azt, hogy a fiú beleszeressen. Ha Zac csak kockázatmentesen volt képes szerelembe esni, azaz viszonzatlanul, akkor majd ő megteremti neki a lehetőséget az epekedésre. A csalit bedobta, a halacska ráharapott.
– Szerintem át kellene gondolnod a jövőképedet – vetette fel az ötletet Dylan.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Zac, és a bárpult felé pillantott, ahol Dominic éppen egy pezsgőspohárról törölgette le a vízcseppek nyomát. Hogyan volt lehetséges az, hogy a férfi egyre szépült? Zac már réges-régen, lassan egy teljes hónapja, újragondolta a jövőképét. Dylan a kulisszák mögé távozott, a színpadot Dominic sármja uralta.
– Javaslom, hogy ne csak a mérnöki kart jelöld meg. Adj magadnak több esélyt.
– Akkor majd a közgazdaságira is beadom a jelentkezésemet.
– Vagy talán olyan szakra, ahová nem kell feltétlenül a matematika – javasolta Dylan.
Zac elfordította a tekintetét a pincérről. Hirtelen ólmos fáradtságot érzett. A könyvek nem említették, hogy ennyire megterhelő huzamosabb ideig hazudni. És arról is elfelejtettek megemlékezni, hogy a szerelem ilyen ijesztően hamar elmúlik. Nézte Dylant, és már nem látta szépnek, még csak vonzónak sem. Ha egy ilyen ostoba plátói románc csak eddig tart, akkor vajon a valódi szenvedély meddig lobog? Ha ez így fáj, akkor vajon mennyi kínt okozna, ha egyszer tényleg elhagyná az, akit szeret?
– Szereted a barátnődet? – kérdezte Dylantől, mire a fiú fülei pirosak lettek a zavartól.
– Öh… Bocsáss meg, de nem vagy az esetem. Illetve, nagyon jó pasi vagy, de én nem bukok a farokra – hebegte.
Zac álla leesett. Kínos csend ereszkedett rájuk. Dominic letette eléjük a poharakat, az üveg sírva koccant hozzá az asztallaphoz.
– Egészségetekre – mondta, mert nem bírta megállni szó nélkül, de a két fiú csak bámult tovább egymásra, és nem óhajtották észrevenni a jelenlétét. Dominic-et kitörte a frász. Ha most a saját csapdájába esett, akkor fel fogja kötni magát. Felnézett a kávéház plafonjára, és kiválasztott egy alkalmasnak tűnő tartógerendát. Ha ez a kettő most a szeme előtt összeborul bebizonyítva, hogy a mesék mégis igazak, akkor ő megy és jelentkezik a hülyeség érdemérméért. Miért volt olyan idióta, hogy nem elégedett meg Zac testével? Miért vágyott minden áron szerelemre? Ki a nagyobb álmodozó kettejük közül? Úgy kullogott el, mint egy bánatos kiskutya.
Zac nagy nehezen magához tért a csodálkozásból.
– Nagyon kedves tőled, hogy jó pasinak tartasz, de nem vagy az esetem – jelentette ki. –Viszont az tényleg érdekel, hogyan működik egy kapcsolat, már amiben a két fél valóban szereti egymást. Nem félsz, hogy egyszer elhagy?
Dylan belekortyolt az üdítőjébe, aztán becsukta az asztal közepén heverő matematika könyvet.
– Nem – felelte. – Bármikor fejünkre eshet egy tégla, elüthet egy autó, belénk csaphat a villám, vagy lenyelhetünk egy halálos vírust, de ettől még teljes lelki nyugalommal járunk az utcán, sétálunk át a zebrán, és veszünk jó mély levegőt. Minden véget ér egyszer, az élet is, a szerelem is. Nincs értelme félni. Na, most végre olyan leckét kaptál, amiért nem hiába fizettél. Szóval már nem vagyok az eseted. Értem. Az álomból hamar felébred az ember, a valóság más. Ha tetszik a pincér, akkor mondd meg neki.
Zac-et a szívroham kerülgette.
– Mióta tudod?
– Pontosan mit? Azt, hogy tetszik a pincér? Vagy azt, hogy feleslegesen szenvedünk heti másfél órán át a matekkal? Az előbbi elég nyilvánvaló. Az utóbbi okozott egy kis fejtörést. De nem vagy olyan jó színész, ahogy gondolod magadról, szóval, elég hamar rájöttem. Meg hát, ne haragudj, de teljesen nyilvánvaló a szexuális irányultságod.
– Riszálom a seggem?
– Nem, de a homlokodra van írva, hogy legszívesebben azonnal bemásznál az asztal alá, hogy leszopd a farkam.
– Kapd be! – kelt ki magából Zac, és örült, hogy ezúttal ez a felkiáltás igenis sértés. – Egy meleg is szerelemre vágyik, nem csak faszszopásra.
– Tényleg? Akkor menj oda a pincérhez és áruld el neki, hogy szereted – vigyorgott rá Dylan.
– Összezavarsz.
– Komolyan mondom, megkedveltelek. Még senki nem fizetett szimplán csak a társaságomért. Nem értettelek, de az előbbi kérdésedből kiindulva kezdem sejteni, milyen elmebajjal áldott meg az ég. Betegesen félsz, hogy elhagynak, ezért inkább álomvilágba menekülsz. A fejedben te irányíthatod a dolgokat. Kényelmes megoldás. – Dylan felállt, kinyújtóztatta hosszú lábait, majd hozzátette: – A párkapcsolati tanácsadásért felárat kérek, de a kólára a vendégem voltál.
Amíg Zac azzal volt elfoglalva, hogy felocsúdjon a lelepleződés zavarából, Dylan a bárpulthoz sétált, hogy rendezze a számlát. A pincér kedvetlenül fogadta el a jattot.
– Ez volt az utolsó óránk – súgta oda neki Dylan.
– Tessék?
– Nem jövünk többet, és ez van olyan hülye, hogy elszalassza a lehetőséget. Az élet ugyanúgy nem megy neki, mint a matek. Hiába kap jó tanárt, nem képes egyedül megoldani a leckét.
Dylan távolodó alakját két tekintet is követte a kávézó ablakain át. Dominic mozdult előbb, Zac még gyűjtötte magában a bátorságot.
Fura jelenet volt, amikor a pincér kivitte a vendég asztalához az újabb üveg kólát, leült, majd elegánsan kitöltötte egy pohárba, aztán rögtön fel is hörpintette.
Nézték egymást. A filmvásznon képek villantak fel: egy mosoly, egy fekete hajfürtön megcsillanó napsugár, mókás, barna szeplők tánca egy vidám fintoron, borosta sercegése, egy mélybarna tekintet sokat mondó pillantása, végül egy közszemérmet sértő csók.
– Többnyire a lakásomon tartom az órákat, de előfordul, hogy egy moziban, egy parkban, vagy egy bárban – mondta Dominic. – Igény szerint hetente több órát is vállalok. Az ár legyen közös megállapodás tárgya, nem szeretek feltételeket szabni, természetbeni juttatást is elfogadok.
– Ez jól hangzik – jegyezte meg Zac ragyogó tekintettel.
– Sokat kell tanulnod, de számíthatsz rám, ha valamiben elakadsz. Nem állítom, hogy gyorsan fogunk haladni a tananyaggal, lehet, hogy hónapokig kell majd az óráimra járnod, talán évekig is, az is megeshet, hogy életed végéig.
VÉGE.