Második poszt - Gyémántok
Adam holmijával van tele a lakás.
Az én cuccaim a szobám négy fala közé zsúfolódtak össze, akárcsak az érzelmeim. De velem ellentétben, Adam egyáltalán nem szemérmes. Azzal a fondorlatos hátsó szándékkal hagyja a padlón az alsónadrágját és egyéb ruhadarabjait, hogy ha már beléjük botlok, akkor talán ki is mosom őket, vagy minimum elpakolom.
Ez a szokása amúgy idegesítő lenne, ha nem lennék belezúgva, de így örömmámor átesni a szoba közepén felejtett bakancsán.
A hajszálait is szanaszét hagyja, meg az ujjlenyomatait és a szempilláit. Mindenhová jut belőle egy kevés.
Meglepetésbonbon-holmik, az élet megízesítői. Mindig izgatottan várom, hol mik bukkannak majd fel.
Ma reggel a könyve társaságában reggeliztem. Pont ott feküdt, ahol Adam karja kopottra könyökölte a műanyag konyhaasztalra gyárilag felmázolt tölgyfaszínt.
Adam tipikusan pasis könyveket olvas. Már a borítóról lerí, hogy, ha fellapozzák, rögvest elszabadul belőle egy tesztoszteron-gombafelhő. Az ember azt várja, mikor hívják ki szkanderozni az oldalak.
Nyilván az alsógatya intimitását nem übereli semmi, de egy könyv is lehet varázsos. A fekete, nyomtatott sorok bejutnak Adam barna-zöld-kék szemébe, onnan tovább araszolnak a fejébe, és egyre beljebb osonnak egészen a gondolatai közé.
Aligha kínálkozik ennél jobb alkalmam bejutni Adam testébe.
Mindig a borítóval kezdem, mert arra simulnak rá az ujjai, miközben olvas. Ha vastag a könyv, és feszegetni kell, Adam általában olyan rongyosra gyűri, mint maga alatt a lepedőt egy eseménydús éjszakán. Nem használ könyvjelzőt, szamárfüleket csinál, amiket aztán elfelejt kihajtogatni. Hát, azt már eddig is tisztáztuk, hogy nem ő a leggondosabb szerető a világon.
Szóval ültem az asztalnál, kortyoltam a kávémat, és közben tapiztam a könyvet. Megpróbáltam figyelni a mondatokra, de rohadtul nem érték el azt a szintet, amely megmozgatta volna az érdeklődésemet.
Azért nem kell azt gondolni, hogy én hercegnőkről olvasok, csak mert köcsög vagyok! De a Vietnámban lerokkant, alkoholistává sokkolódott veteránok lelki válságai hidegen hagynak.
Egy igazán jó szociológus tárgyilagosan tekint az emberiségre. Csak az a bökkenő ebben az elméletben, hogy tárgyakhoz éppen annyira lehet kötődni, mint élőlényekhez. Sajna az alkoholista vietnámi veteránok még így sem lopják be magukat a szívembe.
Viszont Adam belém lopja magát, miközben a könyvét lapozgatom.
Túl sokat gondolok a szexre. Mondjuk, mindenki sokat gondol rá. Az igazán mázlisták csinálják is, miközben gondolnak rá. Ha nem lenne szex, akkor lefogadom, hogy mindenki baromi nagy agytröszt lenne. Magamból kiindulva, a teljes agyi kapacitásom legalább kilencven százalékát felemészti a képzelgés Adamről… meg még néhány más igazán jó pasiról. De mi a fenére gondolnék a szex helyett? Ez fogós kérdés. Nem hiszem, hogy a matematikára.
Reggeli után elnyújtóztam a foszladozó kárpitú kanapén, ami a közös nappalinkban otrombállik. Nincs szívem megválni tőle, mert gyerekkori emlék, pont mint Adam. Egykor olyan hatalmas volt, hogy csaknem elvesztem rajta, mostanra úgy összezsugorodott, hogy lelóg róla a lábam.
A díványpárna alatt ráleltem egy mumifikálódott használt zsebkendőre. Fintorogva rohantam vele a szemetesig, mert ugyan gyűjtöm Adam elhajigált cuccait, de megszállott azért nem vagyok.
Mivel csak délután voltak óráim, átsemmittehettem az egész délelőttöt.
Mindig feldob az a pár nap, amikor Adamnek nincsen barátnője. Aztán felszed valakit, és én újra parázhatok, hogy talán ez egyszer megtalálja az igazit.
Nem zárjuk kulcsra a szobáink ajtaját, mert nem feltételezzük, hogy nekiállunk kutászni egymás magánéletében. Hangsúlyozom, hogy az, ha bemegyek és körülnézek, és megfogdosok dolgokat, nem minősül kutakodásnak. Azon a véleményen vagyok, hogy az embernek élnie kell a lehetőségeivel.
Adam csak a birodalmán kívül híve a kuplerájnak, a szobájában viszonylagos rendet tart. A hajszálait mindig ugyanott találom meg, ahol előző nap hagyta őket.
Adám haja sötétszőke, benne mézszőke és aranyszőke árnyalattal. A természet melírozta ilyenné. Úgy tűnik, a teste rajong a színekért, sőt kész festőművész. Az enyém rosszabb napjaimon unalmasbarna, a jobbakon gesztenyebarna, láttam már szőkésvörösnek is, de azt valószínűleg csak képzeltem.
Valahányszor rácsücsülök Adam ágyára, úgy érzem magam, mint ha valami nevezetes történelmi helyre zarándokoltam volna el. Először megkörnyékez a mélabú, hogy milyen jelentéktelen a személyem ahhoz az ágyhoz képest, ami olyan tudás birtokában van, amelyet feltétlen tankönyvekbe kell jegyezni, aztán jön a zavarba esés, majd felsorakoznak a fejemben a huncut-parázna gondolatok.
Százmilliószor elképzeltem már, hogy Adam ágyán fekve verem ki a farkam, de még soha nem kerítettem sort a megvalósításra. Most sem. Intelligens ember nem élvez rá sem a Szabadság-szoborra, sem az Eiffel-toronyra. A jelképek szentek. Adam ágya az elérhetetlenség szentélye. Az a hely, ahol mindenki megkapja, csak én nem. Na jó, az túlzás, hogy mindenki, fogalmazzunk úgy, hogy sokan.
Fura a tudat, hogy élnek a földön olyanok, nem is kis számmal, akiknek tök hétköznapi dolog Adam teste. Mindig hitetlenkedő csodálattal bámulom azokat a lányokat, akik közönyös-álmos tekintettel szürcsölik a reggeli kávéjukat egy Adammel töltött éjszaka után. Basszus, olyat kaptak, ami nekem ünnepnapon sem jut! Cigánykereket kellene vetniük örömükben. Ezzel nem arra célozgatok, hogy Adam ne lenne emlékezetes szerető. Vékonyak a falak, szóval hallom, amit hallok.
Egyszer láttam is… Felkavaró emlék. Aznap vesztem össze először Adammel úgy istenigazából. Még jó, hogy egyikünk sem haragtartó ember. Nekem egy hétre volt szükségem a kiheveréshez, Adamnek egy percre, aztán újra beüzemeltük a puszi-pacsi barátságot.
A konyhaasztalon keféltek, ott, ahol előkelőbb házaknál enni szokás. Ráadásul a Micimackós terítőmön! Ki az, aki ne húzná fel magát ezen?
Vizsgaidőszakom volt, zárásig a könyvtárban rohadtam, aztán mikor beléptem holtfáradtan a lakásba, Adam meztelen seggének látványa fogadott. Amúgy a kép nem lett volna rossz, csak az volt a baj, hogy két piszkafaláb belekalimpált az összhatásba. Gonosz vagyok. Marha jól nézett ki a csaj, Adam csak A-listásokkal kezd.
– Baszd meg! Vagyis ne baszd meg! – Ilyen vagyok. Bunkóban nyomom, ha megsértik az érzéseimet.
A csaj sikított, kivételesen nem az élvezettől, Adam meg azzal jött, hogy bocsika.
Oltári nagy balhét csaptam.
Azóta gondot fordít rá, hogy eljusson a szobájáig, és ne a lakás kellős közepén vegyen erőt rajta a kangörcs. Ez azért megható figyelmesség tőle.
Nem vagyok könnyű helyzetben. Tulajdonképpen egy hős vagyok, ha azt vesszük, hogy nem csöppen el sem a nyálam, sem egyéb testnedvem, amikor Adam tökig lehúzott macinaciban császkál a lakásban. Tisztára úgy néz ki, mint Ken, mármint a teste, mert azért az gáz lenne, ha a fejére ugyanolyan idétlen mosoly torzulna. A bőre olyan feszes és fényes, mint ha műanyagból lenne. Keskeny a csípője, széles a válla, na, nem nagyon, úgy éppen eléggé ahhoz, hogy bárki felizguljon, ha ránéz. Megint túlzásba estem. Elhiszem, hogy vannak olyan hapsik, akik nem buknak férfiakra, csak nagyon nehéz elképzelnem, hogy vannak.
Én téglalap vagyok, ő deltoid.
Hoppáka! A matekra gondolok. A deltoid megdugja a téglalapot.
Szeretem a szavakat, főleg azóta, hogy Adam játszani kezdett velük. Újra legózik, csak most már engem kihagy a buliból.
Mondok két izgi szót:
Dodekaéder. (Geometria.) Ez egy platóni test, ami, ha kihajtogatod, olyan, mint két virág.
Ginonudománia. (Szex.) Ez meg az az érzés, ami erőt vesz rajtam, ha plátói szerelmemet Adam a már említett tökig lehúzott gatyával ingerli.
Adam szobájához képest az enyém egy csövestanya. A matracomhoz azért nincs ágykeret, mert elfelejtették kiszállítani, én meg nem vagyok az a reklamáló típus. Utánvéttel jött, szóval nem volt, ami ösztönzött volna. Túl rövid az élet ahhoz, hogy perceket pazaroljak egy szerelmetes e-mail megfogalmazására, vagy megvárjam, amíg kapcsolják a panaszirodát.
Így legalább játszhatom a hippit. Bekamuzhatom, hogy minimalizmusom mögött zen filozófia lappang.
Polcaim is csak azért vannak, mert Adam felfúrta őket a falra.
Ha nem szeretném így is olyan mértékben, amely lassan már káros az egészségemre, akkor feltétlen halálosan bele kellene esnem azért, hogy jobban törődik velem, mint én magammal.
Kettőnk közül kétségtelenül ő a felnőtt. Vagyis ő felnőtt, én meg nem. Én még mindig a szőnyegen hemperegve várom, hogy a szomszédból átjöjjön hozzám játszani a szőke csillogás.
– Hé, öcskös! – Ezt tegnap mondta. A konyhában állt, és a gatyája korca kivételesen a derekáig fel volt húzva. – Csináltam kaját. – Természetesen ő főz, mert nekem a szendvicstől a rántottáig terjed a konyhaművészetem.
– Nem vagyok éhes. – Pedig marha éhes voltam, de valamiért mindig rám tör a tagadás-kényszer, ha Adam kedves velem. Nem, nem is vagyok annyira szerelmes belé, és nem, nem ugrom a nyakába örömömben.
– Új recept.
– Szóval legyek kísérleti patkány. – Ezt hívják full negatív hozzáállásnak.
– Én már megkóstoltam, és még élek. – Felém nyújtotta a fakanalat, aminek az egyik vége a kezében raboskodott (hosszú ujjak börtönében), a másik meg a szám felé közeledett. Összekötött minket.
– Nem rossz. – Tényleg nem volt az. Adam jól főz. Adam mindent jól csinál, kivéve a szeretésemet.
Vacsi közben olyanok voltunk, mint egy öreg házaspár. Rágtuk a falatot, szidtuk a rendszert.
Általában utálom a közös étkezéseket, mert zavar, ha véletlenül szürcsölök, vagy a fogaim közé ragad egy ételdarabka. Ilyenkor mindig tizedmilliméterre pontosan kimérve, a legnagyobb óvatossággal állítom pályára az evőeszközt, és cserepesre törlöm a szám a szalvétával.
Ez a beteges feszengés Adam társaságában még soha nem vett erőt rajtam, ami azért meglepő, mert teljesen illogikus. Vele folyton dumálunk kaja közben, mégsem zabálunk úgy, mint a disznók, nem folyik és csöpög semmi, a petrezselyemzöld meg királyul feldobja a fogak unalmas fehérét.
– Ijesztően sovány vagy. – Ezt a megjegyzést már a tévé előtti emésztés szakaszában utalta ki nekem. – Eszel te rendesen?
Vannak varázsmondatok, amelyek egy csapásra hatnak. Olyan ez, mint a tüsszentésre meginduló lavina. Elég egyetlen szál gyufa egy város porig égetéséhez.
– Befejeznéd a basztatásomat? – Megnyomta a gombot, robbantam.
– Most mi van? Csak aggódom.
– Nem vagyok sovány, ilyen az alkatom. Le lehet szállni a témáról. – Aggódik értem, és én le se szarom. Na, szép.
Ezután jött a birkózás.
Amikor ki akar engesztelni, úgy bánik velem, mint egy háziállattal. Az sem lepne meg, ha felszólítana, hogy doromboljak, vagy hogy hozzam vissza a labdát.
A deltoid leteperte a téglalapot, benyúlt a pólója alá, és megcsiklandozta a bordáin feszülő bőrt. A deltoid kacagott, mert marha jó poén volt szívatni a gyengébbet. A téglalap egy pillanat erejéig megengedte magának, hogy kiélvezze a hozzásimuló test érzéki melegét és az izgató érintést, aztán menekülőre fogta. A téglalap sírdogált éjjel a paplan alatt, mert az élet csak a moziban igazságos.
– Tényleg ocsmányul sovány vagyok? – Ez én voltam ma reggel.
Adam kezében megállt a mozdulat. Fele képén szőke borosta volt, fele képén meg borotvahab. Vizslatott a tükörben, mert ahhoz lusta volt, hogy megforduljon.
– Mindig ilyen voltál. – Vállrándítás. Borotválkozás folyamata újraindítva.
– Ocsmány és sovány? – Pofára estem. Azzal a szándékkal tettem fel a kérdést, hogy heves tiltakozást váltsak ki. Megtanulhattam volna már, hogy Adam reakciói kiszámíthatatlanok.
– Jól áll. – Ez a bók még éppen elcsípett, mielőtt bevágtam volna magam mögött az ajtót.
Szóval a mai verőfényes hangulatomat annak köszönhetem, hogy Adam szerint jól áll az ocsmány soványság.
Az a sanda gyanúm, hogy a viszonzatlanság önemésztése pusztítja a neuronokat, mert csak egy tökkelütött hülye örömmámorittasodik meg ilyesmitől.
Adam szobájában tartózkodni mindig nagy kaland. Először is ott van a területsértés izgalma, másodszor meg körbeleng az a sajátos illat, amely úgy tapad az életemre, mint egy matrica – felcímkézi ő az egyetlen és igazi felirattal. Az az érdekes az illatokban, hogy az, akié az illat, nem is érzi. Ez kicsit olyan, mint a szerelem. Adam sem érzi, hogy rettentően nagyon szeretve van.
Iskolásfüzetekbe írt versei a könyvespolcán sorakoznak, bárki rájuk járhat, ha erre téved, nem gyömöszöli be őket a fiók mélyére. Előbb-utóbb úgyis közkincs lesz belőlük.
Aki azt állítja, hogy csak magának ír, az hazudós, vagy minimum önáltat. Még titkos naplót is azért írunk, hogy valaha valaki megértse majd az életünket.
Amit én nem akarok megosztani senkivel, azt a fejemben hagyom, slussz.
unottan punnyadok
a felszín meg a térfogat között
csaknem elszunnyadok
ablakon beröppenő fénypihe
fülembe súgja:
nézd csak! hé, maradj éber!
Szőkelány hajában
szirmokat bont a dodekaéder
Ezt még a gimiben költötte. Címe sincsen. Kiselejtezte, mert kínlódnak a rímek. Megőriztem. Innen tudom, mi a franc az a dodekaéder.
Vajon ki lehetett Szőkelány? Ha Adam nem lenne úgy beszarva a szerelemtől, szerette volna?
Talán az anyja miatt lett ilyen, de ez csak feltételezés, mivel bizonyítani nem tudom, hogy nélküle milyen lett volna. Nagyon csinos nő volt. Télen-nyáron miniszoknyában járt, meg kopogós, magassarkú cipőben. Adam a játék kellős közepén képes volt felpattanni a szőnyegről, és ész nélkül rohanni elé, mikor meghallotta a folyosón közeledő kopogást.
Azon a napon… Adamben meghibásodott valami. Zárlatos lett egy áramkör, megakadt egy fogaskerék, kihullott egy csavar. Kívülről nem látszik rajta semmi, a burok tökéletes, sőt túl tökéletes.
Volt a suliban egy csaj. Ha tűrhetően néztél ki, és megdobtad egy kis zsetonnal, készségesen leszopott. Adam találta ki, hogy menjünk el hozzá. Tizenhét volt, és saját magán kívül még senki nem birizgálta meg a pöcsét. Hajtották a hormonok meg a kíváncsiság. Én épphogy tizennégy múltam akkor, de már túl voltam néhány szopatáson, szóval annyira nem dobott fel az ötlete, főleg, hogy az első nagy tapasztalást egy csaj szájától akarta megkapni.
Kertváros, medence. Apuka és anyuka napi húsz órában gályázott, észre sem véve, hogy kis hercegnőjük időközben beindította a saját bizniszét.
Adam sosem játszotta meg a nagymenőt. Nem kellett játszania. Bármit tett vagy mondott, az menő volt. Úgy vette le a lábáról a csajt, hogy előtte nem is tervezte el. Az volt a titka, hogy sosem kamuzott, pontosabban az a kevés, amit elárult magáról, sosem volt valótlanság. Aznap délután ingyenes és teljes körű szolgáltatást kapott, még a fürdőszobát is használhatta utána. Szörnyű élmény volt. A víz zubogását hallgattam, mialatt a lány megpróbált kielégíteni.
– Helyes a barátod. – Ezt úgy mondta el, hogy a farkam félig a szájában volt, ezért csak sejtem, hogy ezt mondta.
– Szcientológus. – Adammel ellentétben én nem ragaszkodom csökönyösen az igazsághoz.
– Komolyan?
– Komolyan. Ha nem akarsz Katie Holmes sorsára jutni, akkor messzire elkerülöd.
– Az nem is olyan rossz sors. – A nyelve egész ügyes volt, ezt el kellett ismernem.
– Meleg. – Nem tudom, hogy egyébként is elélveztem volna, vagy csak attól mentem el, hogy elképzeltem ezt a lehetőséget.
– Egy meleg szcientológus? – Lenyelte a spermámat. Vajon Adamét is?
– Drogozik. Heroint tol. – Felhúztam a nadrágom. A fürdőszobában elhallgatott a zuhany.
– Összegezve: a mai adagom egy heroinista, meleg szcientológus és egy kölyök, aki reménytelenül beleesett a legjobb barátjába. – A csaj röhögőgörcsöt kapott. Sosem felejtem el a torkából feltörő gurgulázást. Nyálcseppeket és spermát köpködött szét.
Aznap este Adamnek nem volt kedve hazamenni. Befészkelte magát a szobámba. Anya hozott neki forrócsokoládét, és megsimogatta a feje búbját.
– Azért ez nem volt semmi! – Az élménybeszámoló éjfél körül kívánkozott elő belőle.
– Ja. – Megjátszottam, hogy szűkszavúságom az álmosság rovására írható.
Adam szempilláin megcsillant a holdfény. Megnyalta az ajkait. Az érintéstől elmosolyodott a szája.
– Téged csak leszopott?
– Csak. – Még jó! Ha velem is többet tesz, akkor tutkóra takaríthatta volna a hányásomat.
– Sokkal jobb volt, mint gondoltam.
– Nem volt olyan rossz, mint gondoltam. – Oké, ezt nem mondtam ki hangosan.
– Ha akarod, tudok kölcsön adni, hogy elmehess hozzá megint. – Ez vagyok én. Egy önzetlen, szerelmes idióta.
– Köszi, de nem kell. Nem akarok többet odamenni. – Adam beburkolózott a takarójába, és hátat fordított nekem. Szerintem az anyjára gondolt. Lehet, hogy könnyezett is.
Sosem láttam még Adam könnyeit. Biztosan szépek lehetnek. Cseppfolyós gyémántok.
Még az is lehet, hogy egy napon elszórja őket a lakásban, és én rájuk bukkanok.