Második rész
Miután becsukta az ajtót a futár mögött, Laurent elgondolkodott, hogy térdeljen-e le és rebegjen-e hálaimát az Amazon.com istenének, de végül elvetette az ötletet, mert az mégiscsak túlzás lett volna.
– Drágassszágom! – suttogta magához ölelve a csomagot, amelyben a Vagabond első kötete rejtőzött. Drágának drága volt, az biztos, de megérte rááldoznia egyhavi fizetését. Lassan bontogatta a csomagot, szerette érezni, ahogy az adrenalin-hullámok végigsöpörnek a testén. Használt példány volt, de jó állapotú, sőt a patina csak még értékesebbé tette Takehiko Inoue mangáját. Laurent azóta volt a rajongója, amióta néhány hónapot Tokióban töltött egy japán ügynökség vendégmodelljeként, és lépten-nyomon Miyamoto Musasiba botlott. Annyit látta, hogy kíváncsi lett rá. Azonnal beleszeretett a történetbe és a bámulatos szépségű grafikába. Ez a vonzalom megkönnyítette számára a japán nyelv alapszintű elsajátítását is. És most, végre ott volt a kezében a manga első japán kiadása. Ha nem is térdelt le, de egy örömujjongást azért megengedett magának. Először berakta a hátizsákjába a kötetet, aztán kivette, mert mi lesz, ha meggyűrődik. De elválnia sem akaródzott tőle. Vívódott. Állt, kezében a mangával, szép szemében bús tekintettel. És mi lesz, ha tűz üt ki, amíg nincs otthon?
– Bakker! Le kell állnom a kokóval – állapította meg ötpercnyi tétovázás után, majd rádobta a vetetlen ágyra a könyvet, és kiment a konyhába, hogy lefőzze a reggeli kávéját. Kétszersültet is csinált, de nem volt étvágya hozzá. Tízre kellett a stúdióhoz érnie, tehát volt még egy teljes órája a készülődésre.
Az aznapi fotózás helyszínének egy használaton kívüli gyárépületet szemeltek ki. Laurent szerette, ha nem stúdióban készülnek a felvételek, de a hurcolkodást utálta. Nem mintha neki bármi dolga lett volna azon kívül, hogy beült a luxusfurgonba, aztán meg kiszállt, és szexisen pózolt valamelyik buggyant tervező kollekciójában, de külső helyszínen még nagyobb volt a pörgés meg az őrület. Ezért volt szüksége a Vagabondra, vagy bármire, ami az övé, ami ott van a táskájában, és ha kell, megérintheti, és erezheti, hogy van ám neki egy másik, normális élete is.
Felhajtotta a csésze kávét, majd átvonult a fürdőszobába, hogy megejtse a borotválkozás szent rítusát. Hülyén nézett ki a lányos képe borostásan. Egyszer egy ügynök azt mondta neki, hogy szebb, mint bármelyik női modell. Akkor hirtelenjében nem is tudta, hogy ezt bóknak vegye-e vagy inzultusnak. Vékony csontjainak, fehér, csupasz bőrének és arca feminin bájának köszönhette a sikerét. Még edzőterembe sem kellett járnia, mert szerződésben tiltották meg neki a testépítést. Nem kellett semmit sem tennie, csak megjelennie.
Illetve… Laurent belenézett a tükörbe. Tina és az a fotós is megmondta, ez egy munka. A képbe életet kell vinni, és erre csak a modell képes. Miután ezt megállapította, büszkén húzta ki magát. Borotválkozás közben arra jutott, hogy keres valami védőfóliát, és mégiscsak beteszi a táskájába a Vagabondot.
Pascal utálta a reggeleket. Mindig korán kelt, mert nem akart sokáig heverészni az üres, Monique-nélküli ágyban. Megszemlélte magát a tükörben, úgy ítélte meg, hogy kényelmesen elfér rajta még egy napig a borosta. Különben is, a borotvát le kellene vennie a fürdőszobapolcról, és akkor a keze hozzáérne Monique púderes dobozához, de ma nem borulhat ki, mert egy egész kollekciót kell fotóznia, külső helyszínen, két modellel. Megengedte a csapot, megtöltötte a tenyerét hideg vízzel. Rábámult a látványra. Olyan volt, mint egy óceán, amelynek az alján elsüllyedt hajók, lezuhant repülők sodródó roncsaiként ütköztek egymásba az életvonalak. Mély lélegzetet vett, és elmerült benne.
– Szarul nézel ki. Ittál? – Sophie lecsapta a táskáját a konyhaasztalra.
– Köszönöm, hogy ápolod az önérzetemet, amúgy nem ittam.
– Pedig néha nem ártana.
Pascal összevonta a szemöldökét. Gyakran tett így, amikor távozni óhajtott egy kellemetlen beszélgetésből. Sophie jól ismerte már ezt a jelzést, ezért témát váltott.
– Kaptunk egy ajánlatot a párizsi divathétre. Kifutót kellene fotózni.
– Nem szeretek a kifutó körül rohangálni, és utálom a felhajtást… Mennyit fizetnek? – tudakolta meg Pascal, mire Sophie elvett egy szalvétát a konyhaasztalról, és ráfirkálta az összeget. – Ejha! Ennyiért még én is hajlandó vagyok átértékelni az előítéleteimet.
– Szajha! – kacsintott rá a nő, és figyelte Pascal ajkán a mosolykezdeményt. Komoly erőfeszítésébe került, hogy kivonja magát a férfi sármja alól. Megköszörülte a torkát, és elővette a táskájából a tabletjét. Megnyitotta a fájlt, amit Pascal még előző este küldött át neki. A mappában vázlatok voltak, rajzprogrammal felskiccelt alakok, mozdulatok. Az elnagyolt stílus ellenére is jól megmutatkozott az alkotó tehetsége. – Izgalmas napnak nézünk elébe – állapította meg.
A kisbusz meglehetősen összkomfortos volt, akár egy méretesebb limuzinnal is felvehette volna a versenyt. Az ülések, pontosabban a sezlony szerű két kényelmes kanapé egymással szemben helyezkedett el az elsötétített ablakok alatt. Laurent elégedett sóhajjal huppant le az egyikre. A másikon egy magas, barna fiú terpeszkedett, akinek olyan hétköznapi volt az arca, hogy csak a tekintetében csillogó távolságtartás és a magassága árulta el, hogy ő is modell.
– Ha a Vogue így folytatja, elkényeztetett kölyköket nevel belőlünk – jegyezte meg vigyorogva Laurent. – Szevasz, Nicolas!
– Helló! Nem is tudtam, hogy visszajöttél – biccentett felé a fiú.– Milyen volt Tokió?
– Már két hónapja itthon vagyok. Melós volt, de izgi.
Laurent nem csípte Nicolast. Egyrészt, mert angol volt, másrészt mert egyfolytában vele kényszerítették össze páros fotózásokon. Sminkben hasonló karakterek voltak, de az életben tűz és víz. Nicolas mindent túl komolyan vett, és ha Laurent nem akart lemaradni mögötte, akkor le kellett mondania a szokásos lezser munkatempójáról.
A kisbusz megindult velük.
– Bagót?
– Itt nem lehet dohányozni – világosította fel Nicolas.
– Mit nem mondasz! – mosolyodott el Laurent, és felkattintotta az öngyújtó lángját. Egyik kedvenc időtöltése volt a füstkarikafújás. Miután kiszórakozta magát, elővette a Vagabondot és beletemetkezett. Többnyire csak a rajzokat nézte, a legszebbeket meg is érintette. A manga varázslatos világa megállította körülötte az időt, ezért meglepetten tekintett fel, amikor a sofőr lefékezett, és bejelentette, hogy megérkeztek.
– Franc! – hallotta Nicolas hangját.
– Mi az?
– Pascal a fotós.
– Az meg ki? – kérdezte Laurent, és követte a fiú tekintetét az ablakon át. – Ja, ő! Két hete dolgoztam vele. Vicces figura.
– Vicces? – Nicolas olyan döbbent képet vágott, mintha Laurent azt nyilatkozta volna ki a fotósról, hogy az egy sorozatgyilkos, de azért szerethető.
– Oké, egy kicsit hisztis – adta meg magát Laurent.
– Hm. Ótvar ügy – mondta Nicolas halkan, és megcsóválta a fejét. – Nem sokkal azután kötött szerződést vele a Vogue, hogy elhúztál Japánba. Egymást tapossák érte a divatlapok, kezd neve lenni a szakmában. Az élet mindig szarul időzít.
Laurent nem értette, mi olyan különleges ebben a fotósban, hogy így kell suttogniuk róla. A legtöbb fotós önelégült bunkó volt, ráadásul pont ez az alak okozott neki kellemes meglepetést. Úgy érezte, meg kell védenie.
– Azt aláírom, hogy van egy stílusa, de korrekt fickó.
– Én nem mondtam, hogy nem az – fordult felé Nicolas. – Csak az van, hogy totál leblokkol a savanyú képe. Persze érthető, miért ilyen, de zavarba hoz, nem merek még mosolyogni sem a közelében.
– Te tudsz mosolyogni? – döbbent meg Laurent.
– Kapd be!
– Na látod, hogy nem tudsz. Amúgy ha már pletykálsz, pletykálj rendesen. Miért ekkora para ez a krapek?
– A felesége rajta volt azon a gépen.
– Milyen gépen?
– Azon, amelyik tavaly belezuhant az Atlanti-óceánba.
Laurent hátán végigfutott a hideg. Emlékezett a tragédiára. Hónapokig cikkeztek róla az újságok. Szenzációt hajhászva hozták le címlapon az óceán hullámain lebegő holttestek fotóit. Senki nem élte túl, még a fekete dobozt sem találták meg.
– Kurva élet – mondta, mert nem tudott mást mondani.
– Pontosan.
Most először értettek egyet valamiben.
– Fertőtlenítették ezt a helyet? – kérdezte Nicolas fintorogva. – Színtiszta rozsda a radiátor.
– Nem kell hozzáérned, támaszkodj meg az ablakpárkányon – javasolta Pascal. – A kezed nem lesz benne a képben.
– Nyilván fertőtlenítették, miután kiszenvedett az utolsó kolerás beteg is – jegyezte meg Laurent, de senki nem díjazta a humorát. Eltöprengett, hogy a fotós emlékszik-e rá egyáltalán. Mert ugye, ha valakinek meghal a felesége, az hajlamos csak a bánatával törődni. Laurent-nak nem halt meg eddig senkije a kutyáján kívül. Na, mármost hülyeség egy embert egy kutyával összehasonlítani, de Laurent-nak ez az egyetlen olyan fájdalma volt, amely véleménye szerint megközelíthette Pascal nyomorát. Az a baj a halállal – filozofált magában –, hogy nem lehet felfogni. Biztos ezért hordja még mindig a jegygyűrűjét… Vaku villant. Laurent nyaka kezdett zsibbadni. De ha így van, mármint hogy el van foglalva a bánatával, akkor miért törődött velem? Miért kért bocsánatot, és küldte el azt a képet? És ez miért érdekel engem ilyen intenzíven?
– Oké, ez kész – hallotta Pascal nyugodt hangját, mire vetett a férfira egy pillantást. Nem volt a homlokára rajzolva a gyász, és kivételesen idegbeteg sem volt. Vajon mi járhat a fejében?
Sophie a számítógép monitorján nézegette az elkészült képsorozatokat.
– Jó ötlet volt ez a helyszín – mondta, amikor Pascal mellé lépett. – Annyira, de annyira nem illik a kollekcióhoz.
– Ez a cél. Nem sokra megyünk azokkal a képekkel, amiken a modell beleolvad a háttérbe.
– Miért nem akarod, hogy a kamerába nézzenek? Ennek a srácnak gyönyörű tekintete van, nem jellemző rád, hogy ezt nem használod ki.
Pascal megrántotta a vállát.
– Jól van, a te dolgod.
Miután Sophie léptei biztonságos távolságra kopogtak, Pascal szemügyre vette a képeket. Be kellett látnia, hogy a nőnek igaza van. Nekigyürkőzött hát, hogy leküzdje a zavarát, és Laurent szemébe merjen nézni.
Amíg a fodrász a haját babrálta, Laurent a Vagabondot lapozgatta. Meglepetten vette észre, hogy Musasi némelyik képen hasonlít Pascalra. Hülyeség volt, de mégis igaz, persze leszámítva a hosszú, állandóan kócos hajzuhatagot, meg azt, hogy a hisztije ellenére a fotósnak azért mégsem volt annyira eszelős a tekintete, mint a vagabondnak.
– Nem is tudtam, hogy beszélsz japánul – jegyezte meg Nicolas a mangára pillantva.
– Édesem, sok mindent nem tudsz még rólam – árulta el Laurent, és egy csókot dobott a fiú felé.
– Ne mozogj! – szólt rá a fodrász.
– Bocsesz. Miért bámulod állandóan a fotóst? Tán szerelmes vagy?
– Barom! – Nicolas eltépte végre a tekintetét Pascalról. – Csak próbálom megfigyelni, hogy milyen a hangulata.
– Mi a fészkes francnak? Ha elkezdene bőgni, akkor te is sírnál?
– Hülye vagy.
Laurent erre dühösen vágta le a kezében tartott könyvet az asztalra, de aztán rögtön meg is bánta a tettét, és óvatosan újra kézbe vette a mangát, hogy megvizsgálja, nem esett-e baja. Miután meggyőződött róla, hogy a Vagabond épp és egészséges, újra rádobta az asztalra.
– Sosem állítottam, hogy észlény vagyok – kezdett bele a mondókájába, és Nicolas felé bökött a mutatóujjával. – De nem gondolod, hogy taplóság, amit csinálsz? Semmi közünk a magánéletéhez. Ha továbbra is így nézel rá, akkor előbb-utóbb pofán fog verni.
– Mi van?
– A részvétnek nincs helye a munkában. Csak idegesíted vele. – Ahogy kimondta az utolsó mondatot, Laurent megvilágosodott. Ez az! Pascal azért törődött vele, mert nem tudott a tragédiájáról. Végre egy olyan emberrel találta szembe magát, aki teljes lelki nyugalommal küldte el a francba. Ha ez így van, akkor maradjon is így. Laurent annyira elégedett volt önmagával, hogy nyújtózott egyet. A fodrász azonnal sikítófrászt kapott mögötte.
– Oh, pardon.
A következő felvételek arról tanúskodtak, hogy Pascal is átgondolt egyet s mást, és koncepciót váltott.
– Nézzetek a kamerába! – adta ki az utasítást. – Laurent, lépj előrébb!
– Aszta! – mosolyodott el a fiú. – Te tudod a nevemet? Ez a tény kizökkent a komfortzónámból. Eddig csak hé, te! voltam.
A stáb pisszenni sem mert. Még a sminkesek kezében is megfagyott a mozdulat.
– Hé, te! Gyere előrébb! – hasított bele a csendbe Pascal hangja, amely hosszú hónapok óta most először csengett majdnem vidáman.
– Na, mindjárt más. Máris otthonosabban érzem magam – kacsintott rá Laurent.
Sophie úgy kapta fel a fejét, mint a vad, ami megneszelte a vadász lépteit.
– Dőlj egy kicsit jobbra. Sok, vissza. Most jó.
Pascal nem is emlékezett, mikor élvezte utoljára ennyire a munkáját. Egy fa, vagy egy épület sosem állt ellen az elképzeléseinek, neki csak meg kellett találnia a tökéletes szöget a felvételhez. A divatvilág azért szédítette meg olyan könnyen, mert a modellek kihívás elé állították, bármennyire is tűntek báboknak, azért mégsem voltak fából. És Sophie is fején találta a szöget, ennek a fiúnak különleges tekintete volt. A szivárványhártyák azúrkékje már-már természetellenesen csillogott a fotókon. Mindenképpen főszerepet kellett osztania rájuk, még akkor is, ha ezzel mellékszerepbe kényszerítette a kollekciót.
– Intenzívebb pillantást kérek!
Megkapta.
Miután elkészült a képpel, visszanézte a gép monitorján. Laurent remekül át tudta adni az érzelmeket, nem kevés színészi tehetség szorult belé, de ez nem érte meglepetésként, viszont Pascalnak feltűnt valami, amire eddig nem figyelt fel. A fiú jobb szeme csábítóan nézett a kamerába, hódítani akart, a bal ártatlan, gyermeki nyíltsággal csodálkozott rá.
– Elbasztam? – kérdezte Laurent, mert Pascal idegesítően régóta meredt a kis képernyőre.
– Nem. Folytassuk! – kapta fel a fejét a fotós, és már villant is a vaku.
Ahol a sminktörlő kendő végigsimított az arcán, Laurent bőre mély lélegzetet vett. A fotózás végeztével szabad kezet kapott, és úgy kócolhatta össze a haját, ahogy neki tetszett. Sűrű, barna fürtjei ragadtak a lakktól. Jó néhányszor át kellett fésülnie őket, hogy újra természetesen merjenek göndörödni. A stáb lármásan szedelődzködött körülötte. Pascalnak és az asszisztensének nyoma sem volt, a lámpák és a vaku akkumulátora gazdátlanul árválkodtak az időrágta téglafalak között arra várva, hogy elszállítsák őket. Az épület újra elhagyatottnak és öregnek tűnt. Mintha a herceg visszaváltozott volna békává.
Laurent belebámult a tükörbe, és feltette a kérdést: Ha elillan a szépségem, mi marad nekem?
Kinyújtotta a karját, és megsimogatta a falat, ott, ahol lepattogzott róla a festék.
– Ma elemedben voltál – jegyezte meg Sophie.
– Én mindig a maximumot hozom ki magamból – közölte vele Pascal derűsen.
– Fura vagy.
– Csak éhes vagyok. Van a közelben egy kínai étterem, gyere burkoljunk valamit! – javasolta, mert nem volt kedve számot adni a hangulatingadozásairól.
– Kínai? Viccelsz? – húzta az orrát Sophie.
– Miért? A kutyahús is csak olyan, mint a csirke.
– Undorító.
– Nem hittem, hogy előítéletes vagy liberális létedre – mondat Pascal, és az étterem felé vette az irányt. – Ha nem jössz, megyek egyedül.
– Hé, nem mondtam, hogy nem megyek.
Sophie ujjai között megroppant a szerencsesüti.
– Az ész téved, az érzés soha. Nem rossz. Mi van a tiédben?
– Nem tök mindegy? – rántotta meg a vállát Pascal. Kettétörte a süteményt, a benne rejtőző üzenetet pedig anélkül gyűrte apró gombóccá, hogy elolvasta volna. – Baromság.
– Akkor add nekem! – ajánlotta Sophie.
– A szerencse átruházható? – kételkedett Pascal.
Sophie kiguberálta a papírgalacsint az összegyűrt szalvétakupacból.
– Az élet csak akkor nyújt boldogságot, ha te magad akarod – olvasta fennhangon.
Pascal szeme dühösen villant egyet, de nem kommentálta a hallottakat. Ő nagyon is boldog akart lenni, hogy bassza meg az élet!
Sophie is hallgatott, szíve szerint elmondta volna Pascalnak, hogy a szerencsesüti a jelenről szól, nem a múltról, de inkább nem forszírozta a dolgot. Hirtelen valami arra ösztönözte, hogy nézzen ki az ablakon. Nem akart hinni a szemének, de mivel ő szentül bízott a babonákban meg a jóslásban, megfogadta a süti tanácsát, és az érzéseire hallgatott. Megkopogtatta az üveget.
– Mit művelsz? – kérdezte Pascal döbbenten, de a nő meg sem hallotta, kopogott tovább kitartóan, amíg Laurent odakint észre nem vette végre.
Laurent egy pillanatig tétovázott. Pontosabban addig a pillanatig, amíg Sophie-ban csak egy flúgos csajt látott, de amint leesett neki, hogy kicsoda, rámosolygott. A lámpa éppen akkor váltott zöldre a zebránál, de a nő még mindig kitartóan integetett felé. Hát, jó – gondolta. – Ha ennyire akar engem, kapjon meg.
– Helló! – köszönt, és leült Pascalék asztalához. – Strapás nap volt a mai.
– Hogyhogy gyalog? – kérdezte Sophie, és felé nyújtotta az étlapot.
Pascal úgy ücsörgött, mint egy szégyellős kisgyerek.
– Rám fér egy kis séta. Köszönöm. Milyen a csirkének álcázott kutyahús?
Sophie erre felkuncogott. Pascal utálta, ha a közelében flörtöltek, sőt azt is utálta, ha a közelében egy férfi és egy nő egymásra nézett. Fájtak az ilyen pillantások. De ami a rosszabb volt, kezdte gyanítani, hogy Sophie-n megint a küldetéstudat vett erőt, vagyis az az eltökélt szándék, hogy visszavarázsolja őt az életbe. Rajta és Hugon kívül soha nem voltak barátai. Minek, amikor ott volt Monique? Senkire nem volt szüksége, csak Monique-ra. Különben is hülyeség emberek közé járni. Jobb otthon, egyedül az emlékekkel. Sajnos Sophie ebben nem értett egyet vele.
Alacsony, harcsabajszos kínai pincér állt meg az asztaluk mellett.
– Kutyául kinéző kutyahúst kérek – adta le a rendelést Laurent, mire a férfi egy buddhista szerzetes lelki nyugalmával fonta össze mellkasán a karjait.
– Jelenleg sajnos kifogytunk a kutyahúsból, csak csirkének kinéző csirkével szolgálhatunk, uram – közölte udvariasan.
– Nagy kár – biggyesztette le az ajkát a fiú. – Akkor szezámos csirkét kérek, burgonyakörettel.
– Igen, uram.
– Bocsi az előbbiért – szólt utána Laurent.
– Megszoktam, uram. Mindenki ezzel ugrat – mosolygott rá a pincér. – Szerencsesütit hozhatok?
– És még azt hittem, hogy eredeti vagyok. Naná, hogy hozhat, anélkül nem lenne az igazi.
Ezután beállt az a fajta kínos csend, amikor az emberek azért hallgatnak, mert azon gondolkodnak veszettül, mivel törhetnék meg a hallgatást.
– Miért van az – szólalt meg végül Sophie -, hogy a modellek a hétköznapokban rongyokban járnak?
– Rongyokban? – Laurent végignézett magán. Minden ruhadarabja márkás volt, csak egy kissé elhasznált. A pólója kinyúlt, a farmere nem gyárilag szakadt-feslett a lábszárán. – Általában addig hordok valamit, amíg le nem rohad rólam. Ragaszkodó típus vagyok – magyarázta. – Meg hát nincs ember, aki a divattervezők förmedvényeiben kilépne az utcára.
– A mai kollekció nem volt olyan rossz – jegyezte meg halkan Pascal, mire Laurent és Sophie vetettek rá egy jé, te tudsz beszélni?! pillantást.
Megérkezett a szezámos csirke. Laurent lehunyt szemmel hajolt tányérja fölé, és beszívta a kellemes fűszerillatot. Nem is érezte addig, hogy mennyire éhes.
– Jaj, már ennyi az idő! – nézette az órájára Sophie. – Vissza kell mennem a stúdióba.
Laurent meglepetten nyitotta ki a szemét.
– Ne haragudj! – kérte Pascal, amikor kettesben maradtak. – Mindig ezt csinálja.
– Modelleket hív meg ebédre, aztán meg faképnél hagyja őket? – tudakolta meg Laurent két jóízű falat között.
– Engem istápol.
– Szerinte jó társaság neked egy narkós kurva?
– Nem gondolom ezt rólad – kérte ki magának Pascal sértődötten.
– Tudom, csak szívatlak. Nem vagy az a laza csávó, igaz? – csámcsogta Laurent.
Pascal az öklére támasztotta az állát, és szemügyre vette a fiút. Smink és a kamerának szánt tekintet nélkül, olyan ártatlannak tűnt, mint egy gyerek, főleg amikor mosolygott.
– Ha sokáig így bámulsz rám, még félrenyelek zavaromban – figyelmeztette Laurent.
– Hogy kerültél ebbe a bizniszbe? – kérdezte Pascal, és továbbra is bámulta. Hirtelen rengeteg ötlete támadt, hogyan örökítse meg ezt a szépséget. A divatfotózás ezen a szinten már művészetnek számított, és Pascal meg akarta festeni Laurent-ról a tökéletes portrét.
– Úgy, mint a többiek. Felszedtek az utcáról – nevetett a fiú. – Érettségi után a nagyinál töltöttem a nyarat. A tengerparton slattyogtam strandpapucsban meg bermuda gatyában, amikor odajött hozzám egy faszi azzal, hogy nem akarok-e modell lenni. Azt hittem, fel akar szedni, és leköcsögöztem, de tényleg ügynök volt. Másnap már az Elite Model-nél készítették rólam a próbafotókat. Mázlim volt. Másra úgysem lennék jó. És te miért végezted itt? Nem tűnsz üresfejűnek.
Pascal megvakarta az állán a borostát. Mással nehezebb lett volna erről beszélnie, de Laurent személye, valami megmagyarázhatatlan okból, felszabadítóan hatott rá, olyan volt, mint a morfium, egyszerre csillapította a fájdalmát és zsibbasztotta az agyát.
– Építészmérnöknek tanultam. A fotózás csak hobbi volt – kezdett bele a mesébe (vagyis a valóságba). – Néhány képemet megvette a Hallmark Cards. Kaptam megrendeléseket képeslapokra és naptárakra is. Aztán … – Nem tudta kimondani a nevét. – …A feleségem beiratkozott egy divattervező suliba, és a diplomakollekciójához csináltam néhány képet. A suli felfigyelt rám, továbbküldte a fotókat a divatházaknak. Nagyjából ennyi. Mázlim volt.
– És szereted ezt a melót?
– Megszerettem – bólintott Pascal. – Jobb embereket fotózni, a pipacsokban pompálló rétek egy idő után unalmasak.
– És mi a helyzet a sajtófotóval? Nem vágysz valami komolyabbra? Szerintem meglenne hozzá a tehetséged.
– Hm. – Pascal homlokán árnyék suhant át.
– Mi az?
– A sajtófotó szemét dolog.
– Miért? – kérdezte Laurent, de rögtön meg is bánta, mert eszébe jutottak a címlapok az óceán felszínén lebegő hullákkal. – Nem a bulvársajtóra gondolok, hanem a Pulitzer-díjas világmegváltásokra.
– Arra mondtam, hogy szemét dolog – jelentette ki halk, nyugodt, de határozott hangon Pascal. Amikor ilyen volt, még jobban hasonlított a vagabondra.
– Akkor újra felteszem a kérdést: Miért?
– Mondj egy Pulitzer-díjas képet!
Laurent felkacagott, és magára bökött hosszú, vékony mutatóujjával.
– Te kinézed belőlem, hogy fejből vágom a kultúrát?
Pascal nem felelt, mert azzal volt elfoglalva, hogy beírja a telefonjába az étterem wifi kódját.
– Azért jól esett volna, ha megcáfolod az önbizalomhiányomat – vigyorgott rá Laurent, mert tudta, hogy úgy sem figyel rá.
– Kevés a Hit és Bizalom* féle Pulitzer-díjas kép – szólalt meg végre Pascal, és Laurent felé mutatta a mobil kijelzőjét.
– Hú, ez klassz! – csodálkozott rá a fiú a fotóra, amelyen egy kisfiú és egy rendőr mosolygott egymásra. Pascal képet váltott. Ezen már egy etióp kisgyerek volt látható egy keselyű társaságában** – Jézusom!
– A sajtófotó többnyire a Kevin Carter féle mocsokkal van tele – nyilatkozta ki ellentmondást nem tűrően Pascal. Laurent nem mert vitába szállni vele, vagy megemlíteni, hogy akkor járjon elöl ő jó példával. – Háborúból és halálból hírnevet kovácsolni nem művészet.
– Okos vagy.
Ez a kijelentés kizökkentette Pascalt a témából. Laurent tényleg olyan volt, mint egy gyerek.
– Csak jól használom a Google-t.
– Azért az sem mindegy, mit írsz be a keresőbe – érvelt Laurent. – Én általában csak a big tits-ig jutok.
Pascal vetett egy pillantást a fiú táskájára, amiből kikandikált Takehiko Inoue mangája.
– Beszélsz japánul? – tette fel a kérdést, mire Laurent is a könyvre pillantott.
– Egy kicsit. Majdnem fél évig éltem kint.
– Aha. Szóval, kiválóan beszéled az angolt, megérteted magad németül, és még a japán sem hoz zavarba – sorolta Pascal.
– Ja. Spanyolul is tudok, mert apám Barcelonában melózik tíz éve. De hogy jön ez ide?
– Én csak angolul tudok, abban sem remekelek – felelte Pascal, a tekintete fixálódott a telefonja kijelzőjén, mintha hirtelen talált volna rajta valami roppant lebilincselőt.
Laurent elmosolyodott. Megkapta a második piros pontját, sőt lehet, hogy ez már egy kisötössel is felért. Egyre jobban bírta a fotóst. Elég embertelenségben volt része ahhoz, hogy észrevegye az emberséget, és még értékelje is.
– Ne is mondd! – nevetett Laurent, közben próbálta bepasszírozni az asztalukon sorakozó söröspoharak közé az újabb üres poharat. – A legdurvább az volt, amikor bőrszerkót adtak rám, úgy éreztem magam, mintha valami szado-mazo pornóba csöppentem volna. Egyáltalán nem könnyű elbűvölőnek látszani, miközben szarrá aláznak.
– Sok fotós érzi úgy, hogy csak a megbotránkoztatás eszközével hívhatja fel magára a figyelmet. Ha már nevet szereztél a szakmában, akkor szinte bármit megtehetsz a modellekkel.
– Szerintem unatkoznak. Kibaszottul unják, hogy a divatcégek meg az ügynökségek kinyalják a seggüket.
– Hát az én seggemet még senki sem nyalta ki – jegyezte meg Pascal csalódottan.
– Akkor van még hova fejlődnöd – vágta rá Laurent.
Torokköszörülés hallatszott mellettük. Mindketten a kínai pincérre néztek.
– Elnézésüket kérem, uraim, de zárnánk.
Pascal és Laurent összenéztek, majd az ablakon át látható fekete, csillagos égre csodálkoztak. Észre sem vették, hogy az idő szárnyakat növesztett és elrepült, miközben beszélgettek.
Csípős volt az éjszaka. Laurent fázósan húzta össze magán a kardigánját.
– Elviszlek – ajánlotta Pascal.
– A város másik végében laksz, majd fogok egy taxit – utasította vissza a fiú.
– Oké. Köszi a … – Nem fejezte be, mert nem tudta, tulajdonképpen mit is köszön Laurent-nak. A délutáni ebédet-e, az esti sörözést, a beszélgetést, vagy csak azt, hogy évek óta ő volt az első ember, akinek a társaságában, Monique-on kívül, jól érezte magát?
– Ja, én is – intett felé a fiú. – Jó éjt!
– Jó éj!
Pascal talpa alatt megcsikordult a házhoz vezető murva. Utálta ezt a hangot, mert túl jól ismerte, milyen az, amikor ketten járnak rajta. Egyedül még a kövekből is csak fáradt köhögést tudott előcsalni. Azonnal villanyt gyújtott az előszobában, hogy ne a sötétség fogadja. Nem akarta, hogy elrontsa a kedvét a magány. Lezuhanyozott, és a laptopja társaságában ágyba bújt. Nem gondolta végig miért csinálja, a lényeg az volt, hogy addig sem a gyászával foglalkozik. Beírta a képkeresőbe Laurent nevét. Meglepődött a találatok óriási számán, ami azt mutatta, hogy a fiú bizony nem kispályás modell. Ezt eddig is tudta, de más volt valóban szembesülnie a ténnyel. Talált egészen jó fotókat és kezdeti polaroidokat is. Rábukkant az említett szado-mazo képre is. Elismerően állapította meg, hogy Laurent valóban nagyon tehetséges, mert még abba a szarba is művészetet tudott vinni. Megakadt a tekintete egy fotón.
Monique mellé heveredett, és megleste a képernyőt.
– Te jó ég! – kacagott fel. – Ezen gyönyörű szép!
Pascal ijedten vágta le a laptop tetejét. A szobára sötétség telepedett. Monique eltűnt. Teltek a percek. Pascal idegesen dobolt ujjaival a gépen.
– Hülyeség! – hajtogatta magában. – A kíváncsiság végül is emberi dolog, és álmos sem vagyok, szóval betudható unaloműzésnek.
Sikerült meggyőznie magát. Újra felnyitotta a laptopot, és beírta a keresőbe Laurent neve mellé a barátnő szót.
Laurent felkapcsolta az éjjeli lámpát, és szemügyre vette a szerencsesütit. Nem érdekelték a kínai bölcsességek, viszont szeretett nassolni az ágyban. Óvatosan törte fel, hogy ne morzsázza össze a drága selyemágyneműt. Elmajszolta a süteményt, majd a lámpa fénye felé tartotta a benne rejtőző papírcetlit. Ez állt rajta:
Merj féktelen lenni, amikor találkozol azzal az emberrel, akire epekedve vágytál.
Laurent megvonta a vállát, majd galacsinná gyűrte a süti üzenetét és megcélozta vele a falat. A papírgombóc gellert kapott, visszapattant és homlokon találta.
– Anyád! – szitkozódott.
Hogy levezesse a mérgét, és elfelejtse a büszkeségén esett csorbát, fellapozta a Vagabondot.
– Tényleg hasonlít rá – állapította meg, majd ráhajtotta a fejét a híres manga első kiadásának megsárgult lapjaira, és álomba merült.
Jegyzet:
* William C. Beall Pulitzer-díjas fotója, 1958.
**A keselyű és a kislány, 1993. Kevin Carter az őt ért vádak miatt, miszerint ahelyett, hogy a kislánynak segített volna, fél órán át a tökéletes beállítást kereste, egy évvel a Pulitzer-díj elnyerése után öngyilkos lett.
(Mindkét kép megtalálható a Facebook profilomon a Rejtett kép mappában, vagy a Google-ben ;))
A szerencsesüti üzenetek nem a saját gondolataim, hanem a sütiké. ;)