Második rész
22.
Lehet, hogy az óvodában egyszer (egy egészen rövid ideig) szerelmes voltam.
Egyfolytában egy szőke kislányra gondoltam, akinek a copfjain nagy, kékszárnyú pillangók szálltak. Hogy jelét adjam vonzalmamnak, addig húzgáltam a haját, amíg sírva nem fakadt.
23.
Maurice lelki társra lelt az interneten. A hölgyet L. J. Smith-nek hívták, és ezt írta: „Nem a külsejéért vagy az öltözködéséért vagy az autójáért szeretsz valakit! Azért szereted, mert olyan dalt énekel, amilyet csak te értesz!” (Micsoda egyezés! Micsoda véletlen!)
Ahogy ráakadt erre az idézetre, Maurice holtbiztos volt benne, hogy jó úton halad. Ez egy jel volt, nem vitás.
24.
Maurice gyakran hitte szerelmesnek magát (már említettem). Ez amolyan időtöltésféle volt nála. Kitöltötte a hézagokat a szomorú gondolatok között.
Az első szerelme egy lány volt. Tragikus történet, amiből Maurice megtanulta, hogy nem lehet akarni a szerelmet. A második szerelme egy vörös hajú fiú volt, szeplőkkel az orra körül. Ez még tragikusabb történet, mert Maurice ekkor jött rá, hogy a viszonzott szerelem igen ritka. Elhatározta, hogy nem fog ragaszkodni a kétoldalúsághoz, mert még az álmodozás is megéri. Úgy bújt a viszonzatlanság bús románcaiba, mint a takaró alá hideg éjszakákon. A történet kezdetén (szerintem nem árulok el ezzel nagy titkot) Maurice egy pillanatig sem hitte, hogy Dorian valaha is beleszerethet, de jól érezte magát, amikor rá gondolt, jó volt vele kitölteni azokat a bizonyos hézagokat az életében.
25.
Dorian, aki még mindig nem sejtette, hogy valaki a távolban rá gondol, esti szokásához híven kikönyökölt az erkélykorlátra. A próbák a kórussal felidézték benne elfeledett gyerekkorát. Egy kis vidéki faluban laktak. A családi hagyományhoz híven az apja minden péntek délután elzavarta a templomba kóruspróbára. Dorian úgy énekelt, mint egy angyal. A pap nem győzte ismételgetni a szülőknek, hogy isteni adomány birtokában van gyermekük. De a gyermek, az akkor hétéves Dorian, nem osztotta a felnőttek lelkesedését. Sokszor lógott az énekórákról, és inkább elment horgászni. (Ezt a cselekedetét később mindig megbánta, mert halat sem fogott, és még az apja is elverte a nadrágszíjjal, de miután begyógyultak a sebei, újra megtette.)
Dorian belemosolygott az éjszakába. Már-már kívánta a nadrágszíj hasította fájdalmat. Mert mi volt az ahhoz képest, amit akkor érzett, amikor az a kellemesen lágy férfihang unottan belesóhajtotta a telefonba, hogy Mondd, miért csinálod ezt?
– Mit gondolsz, mégis miért csinálom? – sziszegte (mint egy kígyó) bele Dorian az erkélykorláton túl feketéllő éjszakába. – Vajon miért fut az ember egyfolytában a boldogság után?
26.
Nos, most még nem bocsátkozom részletekbe, de azt azért elárulom, hogy Dorian szíve a valóra váló álmok országában szeretett először, és nagyon sokáig ott is maradt.
27.
– Egyszer volt hol nem volt, de azért mégiscsak volt egy herceg. Aranyhajába a napsugarak fontak fénykoronát, kék szemében a tenger hullámai csillogtak. Szépségének híre messzi országokig elért, és csodájára jártak az emberek. De azt senki sem tudta, hogy a herceg súlyos titkot őriz.
– Milyen titkot? – kérdeztem türelmetlenül.
– Arthur! Ha már a mese elején elmondom, akkor nem ér semmit az egész – világosított fel Maurice.
– Akkor most meddig várjak még? Mindjárt elalszom.
– Jól van – adta meg magát. – A herceg szívtelen volt.
– Vagyis gonosz?
– Nem, nem! A herceg jó volt, csak nem volt szíve.
– Az meg hogy lehet? – akadékoskodtam. – Szív nélkül nem lehet élni.
– Ó, dehogynem! – vetette ellen Maurice. – Nem is gondolnád, milyen sokan élnek szív nélkül.
– Az totál szívás lehet. De miért nem volt a hercegnek szíve?
– Mert odaadta valakinek megőrzésre, aki aztán elárulta, és meglépett vele.
– Ó! Nem tetszik ez a mese.
– Hé, még csak most kezdtem bele! Nem tudhatod, hogy nem tetszik, ha meg sem várod a végét – duzzogott Maurice.
28.
Azt olvastam, hogy a hang nem hal meg, csak kiszökik a végtelenbe. Ha ez tényleg így van, akkor minden mondat és minden szó örökéletű.
29.
A próbák szünetében Dorian felszívódott. Senki sem tudta, hová ment ilyenkor. Én is csak azért jöttem rá, hol rejtőzött, mert egyszer követtem.
A rádió épületében volt egy nagy, üres terem, fehér falakkal, a falakon óriási tükrökkel. Régen talán balettórákat tartottak benne, de aztán magára hagyták. Dorian rátalált és megosztotta vele a magányát.
Először én is úgy gondoltam Dorianra, mint a többiek, vagyis azt hittem, hogy egy nagyképű, beképzelt alak, aki utálja a gyerekeket. Soha senkivel nem beszélt, még csak ránk sem mosolygott, és ahogy lehetett, lelépett. Aztán rájöttem, hogy csak félénk. Nem azért hallgatott, mert nem akart beszélni, hanem azért, mert nem mert. Bizonyos emberek ajtók, akikkel csak akkor tudunk kapcsolatot teremteni, ha összeszedjük minden bátorságunkat és lenyomjuk a kilincsüket (még csak kulcsra sincsenek zárva!).
Dorian egészen a terem végébe ment, és leült a sarokba. Nem volt szomorú. Nézte a tükörképeit: a sok-sok Doriant a falak mentén. Úgy nézte magát, mint egy idegent (mint sok-sok idegent).
Nem akartam zavarni, de muszáj volt, mert össze kellett barátkoznom vele Maurice érdekében.
– Szóval idevarázsolod magad! – csodálkoztam hangosan a terembe lépve.
Dorian olyan meglepetten nézett rám, mintha űrhajóval érkeztem volna egy messzi-messzi galaxisból.
– Nahát, egy kisfiú! – kiáltott fel, és összecsapta a tenyerét.
Vicces volt. Sajnáltam, hogy a többiek nem látták ezt a pillanatot.
– Arthur vagyok – mutatkoztam be, mire ő is megmondta a nevét, pedig tudta, hogy tudom.
– Vége a szünetnek? – kérdezte, mert azt hitte, ezért jöttem utána.
– Még nem. Klassz ez a hely.
– Régen mindig ide jártam.
– És most is – jegyeztem meg vigyorogva.
Dorian ekkor egy olyan pillantást vetett rám, amely elárulta nekem a titkát (ez egy tipikus áltitok volt): Azért üldögélt egyedül, mert azt várta, hogy valaki rátaláljon.
– Szereted a palacsintát? – tettem fel a kérdést, amiről Dorian nem sejtette, hogy milyen jelentőségteljes.
– Persze – felelte. – Főleg a csokisat.
Ezzel eldőlt minden. Dorian örökre a szívembe lopta magát.
30.
Amióta rátaláltam Dorianra, számos változás következett be az életemben.
Rátalálni valakire nagyon nagy kaland. Kezdtem megérteni, mit érezhetett Maurice, amikor rábukkant Dorianra. Gondoljatok bele! Van valaki a világban, akiről még csak nem is tudtátok, hogy már régóta benne van. Valaki, aki tele van megfejtésre váró titokkal. Valaki, aki talán anélkül ért meg minket, hogy el kellene magyaráznunk neki magunkat. Az ilyesfajta csodák mindig lúdbőrt csalnak a hátamra.
Anya szerint az én érkezésem is csoda volt. Rémes lett volna, ha nem talál rám abban a katalógusban. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lennék. Szeretek lenni. Szeretem kifürkészni Maurice arcán a grimaszokat.
És bár nem akarok előre szaladni, de nélkülem Dorian is búslakodhatott volna az idők végezetéig magában.
31.
Maurice új meséje nagyon fura volt, a szokásosnál is furább.
Egy pocsolya beleszeret a lábba, amely nap mint nap belelép. Loccs-ploccs.
– De mi lesz, ha felszárad a pocsolya? – kérdeztem a rituális vasárnapi palacsintasütés közben.
– Minden szerelem véget ér egyszer – bölcselte Maurice komoly képpel, és még sóhajtott is egy színpadiasat a produkcióhoz.
– Honnan tudod? – makacskodtam. – Nem ismersz minden szerelmet.
Ezen az érvemen elgondolkodott, mert hát igazam volt.
– Csinálhatnánk most kicsit több palacsintát? – szakítottam meg a töprengését.
– Amennyit csak szeretnél – vonta meg a vállát Maurice, de én láttam az orra körül megjelenni a kis ráncokat, amik azt redőzték, hogy fujj, fujj, még több palacsinta!
Megköszörültem a torkom, mert amire készültem, várhatóan felért egy világraszóló bejelentéssel. (Sok időt töltöttem felszívódva, mire kifundáltam.) Kivártam, amíg Maurice újra elmerül a palacsintasütésben, hogy még nagyobb legyen a meglepetés ereje. És akkor… és akkor!
– Viszek belőle holnap Doriannak – mondtam.
Maurice keze rándult egyet, a palacsinta felröppent a serpenyőből és felragadt a plafonra.
– Szereti a csokoládésat – folytattam rendületlenül. – Ezt nemrég árulta el.
– Uhum – morogta Maurice. – Hoznál egy széket?
Vittem. Ő pedig felállt rá, és lekaparta a plafonról a palacsintát.
32.
Zene. Már a szó is gyönyörű, nem? Olyan rövid és egyszerű, de a jelentése úgy bont szirmokat, mint egy lugasnyi rózsa.
33.
– Szerinted egy pocsolya lehet szerelmes? – tudakoltam meg Doriantól, mert nem hagyott nyugodni a kérdés.
Palacsintát ettünk a rejtekhelyünkön. Az igazat megvallva, az egész kórus palacsintával tömte aznap a bendőjét.
– Egy pocsolya? – csodálkozott Dorian mosolyogva. Általában sokat mosolygott rám, pedig egyáltalán nem volt szokása. Ez a tény büszkeséggel töltött el.
– Igen. Van egy láb, amely egyfolytában belelép. Nem is figyeli hová tapos, csak véletlenül találja telibe az említett romantikus lelkületű pocsolyát. De ezt az a szerencsétlen jelzésnek veszi, és beleszeret a lábba. Szerinted ez lehetséges?
Dorian erre nagyon szomorúan nézett rám, talán egy kicsit gyanakodva is, de nem szólt semmit, csak elvett a tányérról egy újabb palacsintát.
– Szóval te sem tudod – vontam le a következtetést.
– Lehetséges – vágta rá erre Dorian. – Az attól függ, milyen az a láb. Csinos? Kedves? Legalább az egyik lépte biztosan nagyon gyöngéd lehetett, ha az a pocsolya belezúgott – feltételezte.
– Hát… – kételkedtem. – Az a baj, hogy ezt a mesét Maurice írja.
– Ki az a Maurice? – kíváncsiskodott Dorian. Őszintén szólva nagyon régóta vártam már erre a lehetőségre. Sajnos Dorian egyáltalán nem kíváncsi természet.
– Ő sütötte a palacsintákat.
– Biztosan nagyon szeretheti a palacsintát.
– Utálja, de ez titok.
– Titok?
– Igen. Ez olyan igazi titok.
Dorian még nem fejtette meg a titkok közötti különbséget, ezért inkább rám hagyta a dolgot.
– Miért baj, ha Maurice írja a pocsolya meséjét? – kérdezte.
– Mert akkor tutira nem lesz boldog.
– Depis meséket ír?
– Ja. Minden története végén sír valaki, vagy meghal, vagy reményvesztetten sóhajtozik.
– Aha.
Ekkor befogtam a számat, mert rájöttem, hogy manapság kimentek a divatból a búsképű lovagok, és Maurice aligha fogja a meséivel meghódítani Dorian szívét.
34.
Azon a napon, amikor a pocsolya meséjéről beszéltem neki, Dorian sétára indult a városban. Kicsit csikarta a hasát a sok palacsinta, de nagyobb fájdalmat is elviselt már, így nem igazán törődött a görcsökkel. Hajába belekapott a szél, és kócos frizurát fésült a szőke tincsekből. Megbámulták. Én is megnézem a nagyon szép embereket. Mondjuk a nagyon csúnyákat is. Dorian nem nézett senkire, az aszfaltra szegezte a tekintetét. Délután esett az eső, aztán egyszer csak kisütött a nap. Mivel én általában össze-vissza nézegetek sétáltamban, észrevettem a szivárványt az égen. Dorian viszont elszalasztotta. Szürkére cserélte az ég színeit. Azt hiszem, Dorian is hajlamos a búskomorságra.
Bandukolt és gondolkodott. Kereste a szerelmes pocsolyát.
35.
– Ízlett neki?
– Micsoda? Kinek?
Szeretem szivatni Maurice-t. Ilyenkor nagyon mulatságos a vörös füleivel.
Mivel meghalt az anyukám, az emberek sosem mernek leszidni, vagy gorombáskodni velem. Ez nagy butaság, mert én már szeretném elfelejteni, hogy meghalt, viszont ha folyton-folyvást suttogva szólnak hozzám, és a szemekben ott csillog a sajnálat, akkor ingerenciám támad valami rosszaságot csinálni. Maurice tudja, hogy anyu mindig velem van, de néha hajlamos ezt elfelejteni, és nem vág képen akkor, amikor nagyon elkelne már egy pofon. Egyszer odatartottam az arcom a tenyere elé, mire ő fogta magát és megsimogatott.
– Hát az énekkarnak a palacsintánk.
– Megették – vontam meg a vállam, aztán elkezdtem az orromat túrni.
Szegény Maurice végignézett egy teljes reklámblokkot a kedvenc sorozatunkban, mire összeszedte a bátorságát.
– És az a… öh… hogy is hívják… Neki is ízlett? – kérdezte.
Na, ezért szövöm én a cselt és nem ő. Tehetségtelen egy figura, ha leleményességről van szó. Impotens. Vagy az mást jelent? Akkor béna.
– Kire gondolsz?
Maurice vetett rám egy szokatlanul szigorú pillantást, jelezve, hogy azért annyira nem hülye, amennyire én azt hiszem. Elszégyelltem magam, mert a gyerekek néha nagyon idegesítőek tudnak lenni, és én nem akartam olyan lenni, mint a többi gyerek.
– Tetszett neki a meséd.
Maurice fülei erre elsápadtak.
– Az én mesém? – csodálkozott.
– Igen. A pocsolyáról.
– Tényleg? – Maurice körül kicsi, rózsaszín szívek kezdtek lebegni. Na jó, lehet, hogy a szíveket csak én képzeltem köré, de benne tutira ott röpdöstek. – Mit mondott?
– Azt, hogy aha.
– Aha?
– Aha – vigyorogtam. – Amikor elárultam, hogy depis meséket írsz, aházott egyet.
Maurice tenyerébe temette az arcát. Nagyon muris volt, mert nem fért el az orra, és kikandikált az ujjai között. Ő ugyanúgy nem értette, mint én, hogy ez az aha egy jelentőségteljes aha volt. De hát nem tehettünk róla. Dorian nagyon-nagyon bonyolult ember.
36.
Jézus egyszer meggyógyított egy bénát. Ez most azért jutott az eszembe, mert valaki felírta a szomszéd ház falára, hogy Jézus szeret téged! Arra azért kíváncsi lennék, honnan tudja, hogy Jézus szeret engem. Nekem például sosem mondta. No, de a lényeg az, hogy van ez a csoda, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a szeretet csodákra képes.
37.
A következő próbán új dalt kezdtünk el tanulni. Először nem lelkesedtem, mert egy szót sem értettem a szövegéből. Már a címe is nagyon fura volt: Soutrinka. Amikor megláttam a kotta alá írt szöveget, majdnem dobtam egy hátast.
Soutrinka No véno tcha tou kania
Kiéshta si festo coménia
Soutrinka Ni vonia soul ni tshiota
Kiéshta si festo moustinia
Tristou qual
Mira tinia tcha,
Tristou qual
Donia véspechta!
Vonia shtôpinia
Soutarni
Vonia sourti tcha novia.
Ki érti ezt? Amikor kiderült, hogy senki, megnyugodtam.
Volt egy szörnyen tudálékos fiú az énekkarban, aki kijelentette, hogy mi mind hülyék vagyunk, és csak ő okos, mert rájött, hogy a dal románul van.
Ekkor még a Soutrinkánál is furább dolog történt. Dorian elnevette magát. Általában csendesen álldogált a kórus előtt, és a kottakönyvét tanulmányozta, pedig az összes dalt kívülről fújta.
Dorian olyan szépen nevet, amilyen szépen énekel.
– Te is hülye vagy – közölte a fiúval, miután kikacagta magát. – Nem románul van. Ez halandzsa, egy kitalált nyelv. Azt szimbolizálja, hogy a zene és az ének szavak nélkül is ki tudja fejezni az érzéseket.
Szerintem Dorian elfelejtette, hogy tízéveseknek magyaráz valami olyat, amit néha még a felnőttek sem értenek. Én persze megértettem, bár a szimbolizál kifogott rajtam is, de a lényeg lejött. Nem azért értettem Doriant, mert hű de zseniális vagyok, hanem azért, mert sokat beszélgettem vele, és még ha nem is tudtam mindig, hogy miről dumál, azért azt éreztem, hogy mit mond, pont úgy, ahogy ennek a dalnak a szövegét kell érezni.
Mindenki nagyon meglepődött. Azon is, hogy Dorian nevetett, és azon is, hogy hülyézett.
Ez volt életem addigi legizgalmasabb próbája.
Rengeteget bajlódtunk, mire megtanultuk helyesen kiejteni a szavakat, de megérte a fáradságot, mert miután végre mindenki hibátlanul fel tudta olvasni a szöveget, Dorian elénekelte nekünk a dalt.
Azt hiszem, azon a napon egy picit minden megváltozott. Vannak ilyen változások. Maurice világa folyton átesik kisebb-nagyobb mutációkon. Most nem arra gondolok, hogy egyik percről a másikra az apukám lett. A világot egy gombóc fagylalt is meg tudja változtatni… vagy egy falat palacsinta… vagy egy dal.
Ha akkor felnőttebb lettem volna, talán én is beleszeretek Dorianba. Egészen addig a napig nem gondoltam rá, hogy milyen szép dolog az éneklés. Egy kicsit büszke lettem magamra, és elhatároztam, hogy egyszer én is úgy akarok majd énekelni, mint Dorian.
Olyan érzésem volt, mintha kézen fogott volna minket, és bevitt volna egy sötét erdőbe, ahol állt egy ódon kastély, teli táncoló emlékekkel. Megesett, hogy eltévedtünk az egymásba kanyargó folyosókon, de nem féltem, mert Dorian velünk volt.
Ezután kezdtem tényleg komolyan venni a koncertet.