Mert az éj a szeretőké

2019.03.31 13:46

 

1.

 

Első látásra unta.

Ahogy ott állt az ajtóban, ahogy az osztályra nézett azokkal az üres tekintetű gombszemeivel, ahogy a levegőt vette – zihálva a száján át, mintha egyenesen egy futóversenyről toppant volna be –, ahogy a kezében szorongatta a hátizsákját. Ahogy létezett, maga volt a színtiszta unalom.

Bobby arra gondolt, hogy az ilyeneknek meg sem kellene születniük. Amúgy is túlnépesedés van! Az orvosoknak jobban oda kellene figyelniük, kiket engednek világra jönni.

 

    – A nevem Jack. Texasból költöztünk ide, mert apának el kellett adnia a farmot. – A jövevény megvakarta állán a ritkás borostát. Vajon mit várnak tőle, mit mondjon? Egyáltalán mi a fenét kellene mondania magáról, amikor nyilvánvalóan senki sem kíváncsi rá? – Frankó, hogy ebbe az osztályba járhatok. Bár még nem ismerlek titeket, de azért örülök, hogy köztetek lehetek. És… Ti sem ismertek még engem, szóval ne ítélkezzetek előre, okés! – Ez utóbbi megjegyzését amint kimondta, azonnal megbánta, de már nem volt mit tenni, ottmaradt, belefúródott, mint egy nyílvessző, a tanterem barátságtalanságába.

 

Bobby kinyitotta a füzetét, és egy üres oldalra ráfirkálta a véleményét: IDIÓTA.

 

    – Jól van, Jack, keress szépen egy helyet magadnak! – Evans tanárnő negédessége feltűnően elütött a végzős gimnazisták teátrális kiábrándultságától. Személyisége úgy ragyogott a fehér tábla előtt, mint sárga napocska a felhőtlen égen.

 

Bobby megpróbálta elképzelni, hogyan lehet szépen helyet keresni. Egy hely vagy van, vagy nincs. A rátalálás se nem szép, se sem csúnya, pláne ha egy padról meg egy székről van szó. Bobby gyűjtötte a szavakat, de csak azokat, amelyek bonyolult jelentéstartalommal bírtak. Rajongott a bonyolultságért, mert egyedül az igazán bonyolult dolgok okoztak akkora fájdalmat, amiért érdemes volt szenvedni.

 

    – Okés. Vagyis igen, asszonyom.

Jack végignézett az osztályon, azok meg őt mérték végig. Kölcsönösnek tűnt a bizalmatlanság, amint általában lenni szokott hasonló helyzetekben, amikor egy összeszokott csapathoz váratlanul beállít egy idegen. Jobbnak látta, ha egyelőre nem vegyül el a tömegben. A szélső sorban az első pad üres volt, oda fészkelte be magát. Addig matatott viharvert hátizsákjában, amíg elő nem kerített belőle egy tollat meg egy salátává gyűrt füzetet. Magas, izmos fiú volt. Úgy nézett ki a padban, mint egy etetőszékbe szuszakolt, kövér csecsemő. A farmere nem divatosan volt kopott, a pólóját egy ismeretlen punk együttes logója díszítette, tüskehajában itt-ott fejbőrfoltot hagyott maga után a nullásgép.

 

Bobby új jelzőt talált rá: PARASZT. Majd rögtön egy szinonima is eszébe jutott: TAHÓ.

Ötletelt volna tovább is, de sajnos a tanárnő irodalom iránti töretlen lelkesedése nem hagyta kiteljesedni.

    – Bobby, felolvasnád a fogalmazásodat?

    – Nem.

Sok fajta csend létezik, majdnem annyi, mint szín meg illat, és az, amely ez után a nem után telepedett rá az osztályra még eggyel növelte az eddig létező csendek számát.

Evans tanárnő volt az egyetlen tanár az egész testületből, aki, valami rejtélyes oknál fogva, nem volt hajlandó belátni, hogy Bobbyt békén kell hagyni.

    – Akkor add ide a füzetedet, hogy felolvashassam!

    – Nem írtam meg.

 

Jack hátrasandított. A megszólított fiú a kezében tartott ceruzát bámulta, amivel ábrákat karistolt a füzetébe. Hallani lehetett, ahogy a grafit barázdát szánt a papírra.

 

    – Miért nem írtad meg, Bobby?

    – Megkérhetném, hogy ne ismételgesse a nevem? E nélkül is mindenki tudja, hogy hozzám beszél.

    – Miért nem írtad meg? – A nő hangjában végtelen türelem csengett.

    – Mert kurvára nincsen semmi mondanivalóm, tanárnő. Elfogytak a szavaim.

    – De hát ezek is szavak…

    – Ezek nem igazi szavak! – Bobby arca kipirult. Most már nem a ceruzáját nézte, hanem Jack megdöbbent arcát. – Az igazi szavakat meg lehet tapintani, érezni lehet a puhaságukat, az élüket, az igazi szavak élnek. Ezek itt… csak vannak. Mit bámulsz, te barom?! Maga meg, tanárnő, szálljon le rólam! Szavakat akar? Legyen! – Elővett egy verseskötetet, kinyitotta ott, ahol szamárfület hajtott a lapra, és olvasni kezdett:

Ára van,

Hogy a sebeimet megnézd, ára van,
Hogy a szívem hallgatod –
Működik maga.

És ára van, nagyon nagy ára van,
Hogy belőlem szó jut, érintés
Vagy vércsepp…*

 

Elhallgatott. Meglepetten vette észre, hogy a pad tetején áll. Vajon mikor mászott fel rá? Az igazi szavak varázsolni is tudnak, íme, a bizonyíték!

    – Add a kezed, Bobby!

A tanárnő tenyere nyirkos volt az aggodalomtól.

Amikor földet ért, Bobby cipőjének gumitalpa felsikoltott a linóleumpadlón.

 

Az iskolapszichológus irodája botanikus kertnek is beillett volna. Mindenfelől valami zöld lógott bele az ember látóterébe.

    – Csak azért, mert Sylvia Plath-et szavalok, még nem fogom sütőbe dugni a fejem.

    – Minek ez a balhé minden héten? – A pszichológust nem abból a fából faragták, amiből Evans tanárnőt. Íróasztalán fehér csipketerítő széplett.

    – Hogy maga megdolgozzon a fizetéséért – gúnyolódott vihogva Bobby. A mosoly gödröcskéket rajzolt az arcára. – Látja, jót tudok nevetni magán, szóval nem vagyok depressziós.

    – Akkor mi bajod van?

Bobby megvonta a vállát, és ettől a pillanattól kezdve nem volt hajlandó megszólalni.

Általában ehhez a meetinghez hasonlóan zajlottak le a pszichológussal folytatott beszélgetései, bár az is megesett, hogy hallgatás helyett dúdolgatott.

 

Hogy mi baja volt? Felsorolhatta volna, csakhogy nem a bajok miatt kötött ki az asztal tetején Sylvia Plath-et szavalva, hanem azért, mert ő ilyen volt: Valaki, aki konkrét ok nélkül, művészien rögtönzött bárhol és bármikor egy idegösszeomlást, és még élvezte is.

 

Bobby nem gondolta, hogy ki kellene gyógyulnia önmagából. A fogantatása predesztinálta búskomorságra.

Dacos léptekkel vágott át az iskolaudvaron. Járása ritmusa arcába kócolta a haját. A gesztenyebarna szálakon átcsillogott a délutáni napsütés. Hunyorogva pillantott fel az égre. Ebben a városnak csúfolt koszfészekben egyedül az ég kékje törte meg a beton szürke, mindenütt jelenlévő egyhangúságát.

Árnyék vetült elé.

Jack a kerítésnek vetett háttal várt rá.

    – Helló!

    – Kopj le, idióta! – Bobby rá se nézve vágtatott tovább.

 

A lány kihajolt a száguldó Buick ablakán. Hosszú, vörös haja úgy lobogott a menetszélben, mint egy zászló. Bobby beletaposott a gázba. A horizonton csak a forró levegő reszketett, az országút a semmibe szürkéllett. Mintha a civilizáció elkerülte volna ezt a tájat. Az út mentén homok és napégette fű sárgállott.

Vajon vége szakad valahol ennek a semminek? – töprengett Bobby. – És egyáltalán létezik-e az a valami, amit keresek?

Lassan levette a lábát a pedálról, ujjai kétségbeesetten szorították a kormányt. Minden bátorságára szüksége volt ahhoz, hogy vissza tudjon fordulni.

Mindjárt összeszedi… Arra a rejtett tartalékra is rátalál, aminek a létezéséről nem is tud. Csak még pár perc… Ezalatt a vörös hajzuhatag is visszazúdul Jenna vállára, a szálak vad hullámzása elcsendesedik…

A kocsi elegánsnak nem nevezhető kanyart vett.

A hazaúton már nem siettek.

 

Egy rozoga kerítésű ház előtt teherautó állt, oldalán azzal a megkopott felirattal, hogy KÖLTÖZTETÉS. A szállítómunkások körül három gyerek lábatlankodott. Bobby a nevetésükre figyelt fel, tekintetét ekkor ragadta meg az ismerős alak. Nem gondolkodott – Bobby tetteit általában nem előzte meg hosszas meditálás –, kikapta Jenna kezéből a kólásüveget, majd a nyitott ablakon át a fiú felé hajította.

    – Megvesztél? – A lány meglepettebb volt, mint az áldozat, aki bamba képpel bámult utánuk. – Mire volt ez jó? Totál telibe találtad szegényt.

    – Így járt – rántotta meg a vállát Bobby közömbösen.

    – Ki a fene ez egyáltalán?

    – Egy tahó Texasból.

 

Jack levette a pólóját és kicsavarta belőle a kólát, közben a csatorna felé rugdosta az üvegszilánkokat, nehogy a gyerekek belelépjenek.

    – Miért csinálta? – A kérdést az egyik hét év körüli kisfiú tette fel, aki, abbahagyva a nevetést, nagy komolyan a bátyja mellé somfordált.

    – Itt így üdvözlik az idegeneket – kacsintott rá Jack.

    – Engem is meg fognak dobni Kólával?

    – Lehet, hogy te Fantát kapsz.

    – Nem szeretem a Fantát – fintorodott el a kisfiú.

    – Akkor ezzel a bejelentéssel kezd a második napod a suliban – javasolta Jack. – Mi a baj, tücsök?

    – Anyu azt mondta, hogy itt jobb lesz nekünk, pedig otthon nem dobáltak hozzánk semmit.

    – Csak azért nem, mert Texasban kevésbé fantáziadúsak az emberek, mint Coloradóban.

 

Vacsora után Jack megnézte, beváltotta-e ígéretét a mosópor reklám. A kólafolt kijött, de sajnos vele együtt távozott a rosszul felvasalt embléma is. Szomorú képpel gyömöszölte kedvenc pólóját, hogy kicsavarja belőle a vizet.  

Hogy is szólt az a vers?

Ára van, Hogy a sebeimet megnézd… ára van, Hogy a szívem hallgatod – Működik maga. És ára van, nagyon nagy ára van, Hogy belőlem szó jut, érintés… Vagy vércsepp…

Jack minden szóra pontosan emlékezett. Ha valami megfogta, az kitörölhetetlenül megmaradt benne. Képek, szavak, ízek, illatok egész tárháza sorakozott a fejében, mint befőttesüvegek a kamra polcain. Ő is felcímkézte őket, akárcsak a nagymamája a befőtteket. Erre az emlékre azt írta: A fura fiú verse.

Beleszimatolt a levegőbe. Az öblítő illata virágoskertet varázsolt köré. Ezt a pillanatot is megjegyezte.

A sors úgy hozta, hogy másnap alkalma nyílt az osztályban is megcsillogtatni fantasztikus emlékezőtehetségét.

 

Rettenetesen lassan telt az idő. Senki sem szólt hozzá, és ő sem mert senkit sem megszólítani. Ült szótlanul, magányosan abban a szörnyű padban, ami minden mozdulatára fenyegetően reccsent egyet. Amikor Evans tanárnő megkérte, hogy számoljon be az előző órán tanultakról, hálás pillantást vetett a tábla előtt ragyogó hidrogénszőke Napocskára. Végre valaki észrevette, hogy létezik. A baj csak az volt, hogy nem emlékezett semmire a fura fiú versén kívül, mert egész órán azon járt az esze. Kikászálódott a padból, és szavalni kezdte. Szép hangja volt, bársonyosan mélyen zengő. A szavakat nemcsak kimondta, hanem érezte is. Előadása után az osztályban kitört a röhögés. Evans tanárnő Jack barna szemébe mélyesztette kutató tekintetét, és megpróbálta eldönteni, tréfa áldozata-e, vagy valami egészen kivételes dolog szemtanúja. Végül az utóbbi mellett döntött.

    – Jól van, ülj le!

Jack szomorúan foglalt helyet a kényelmetlen padban. Szeretett volna még egy kicsit állni, és kinyújtóztatni elgémberedett tagjait, de nem az az ember volt, aki megkérdőjelezte az utasításokat. Éppen ezért keltette fel a figyelmét a fura fiú. Gyerekkorában is el-eljárt megbámulni a szélmalmot, annak ellenére, hogy soha nem mert felmászni rá.

    – Tudod, hogy ki írta ezt a verset? – kérdezte a tanárnő, mire Jack arrafelé bökött a mutatóujjával, ahol Bobby ült.

Az osztályon újra végigsöpört az általános jókedv. Egyedül Bobby nem nevetett… ekkor sem és a szavalat alatt sem. Dühtől eltorzult arccal fordult Jack felé.

    – Te fogyatékos vagy? – Ezt inkább állította, mint kérdezte.

    – Bobby! – Evans tanárnő úgy kulcsolta össze a kezét, mintha imára készülne.

    – De hát, tanárnő, ő a hülye, nem én! – kérte ki magának Bobby. – Amúgy Sylvia Plath írta!

    – Ezt nem mondtad – jegyezte meg csendesen, de határozottan Jack, hiszen igaza volt, ezt a fura fiú valóban nem mondta.

    – Látja, tök hülye szegény! – csapott az asztalra Bobby.

    – Kérj bocsánatot! – emelte fel erre a hangját a törékeny, madárcsontú nő.

    – Lószart! – Bobby duzzogva hajolt vissza a füzete fölé.

Az osztályban már nem nevetett senki. Figyelték a nagyjelenetet.

Egyedül Bobby engedhette meg magának, hogy így beszéljen egy tanárral. Egyedül Bobby volt az, akit Evans tanárnő ennyire szeretett.

    – Nem gáz – mosolyogta Jack. – Vagyis semmi gond. Szerintem folytassuk az órát.

    – Menthetetlen – sóhajtotta Bobby, de aztán meghúzta magát, mert nem volt kedve újabb látogatást tenni az iskolapszichológusnál, és mert, bár ezt soha nem ismerte volna be, a tanárnő szeretete nem volt teljesen viszonzatlan.

 

A nő egészen közel hajolt a tükörhöz, és kitátotta a száját, miközben egy apró csipesszel csinosan megritkította a szemöldökét. A harmincas évei elején járt. Koráról csak a szeme sarkába gyűrődött szarkalábak árulkodtak, de ezekről nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy az évek hagyták-e őket maguk után, vagy a könnyek.

    – Miért csináljátok ezt? – kérdezte Bobby.

    – Mert az ősasszony stílus a pleisztocén kor óta kiment a divatból.

    – Nem a szőrtelenítést. Miért nyitjátok ki a szátokat sminkelés közben?

A nő elgondolkodott, majd a tükrön át rámosolygott Bobbyra.

    – Így több oxigén jut az agyunkba, és jobban megy a koncentráció. Kéred a rúzst?

    – Aha.

Bobby rutinos mozdulatokkal vérvörösre festette a száját.

    – Várj! Megcsinálom a szemed. A kék elfogyott, de zöld még van.

    – Az is jó.

A nő óvatosan vitte fel a festéket a kis ecsettel, és sokáig igazgatta az árnyékolást, hogy Bobby szép nagy szemeit még nagyobbakká és még szebbekké bűvészkedje.

    – Szóval mivel is akasztott ki az a texasi tahó? – érdeklődte meg alkotás közben.

    – Egyszer már elmondtam.

    – Nem baj, mondd el még egyszer! Ritkán nevettetsz meg.

    – Inkább koncentrálj arra, amit csinálsz! Nem kellene kitátanod a szádat?

Amikor elkészültek, mindketten hosszan nézték a tükörképüket. Úgy tűnt, el sem tudnak szakadni önmaguktól, de Jenna érkezése felrázta őket a merengésből. A lány ököllel verte a fürdőszobaajtót.

    – Induljunk már, baszki!

    – Nem ártana jó modorra nevelni a barátnődet – javasolta a nő. – Ne maradj el soká, mert anya kinyír!

    – Melyikünket? – tette fel Bobby a jogos kérdést, mert a mondat nyelvtanilag és élettanilag is kétféleképpen volt értelmezhető.

    – Mindkettőnket.

Jenna, meglátva őket, összecsapta a kezét:

    – De kicsíptétek magatokat, lányok! – vihogta. – Helló, Stella! Velünk jössz?

    – Randim lesz.

    – Hűha! Kivel?

Jenna lemaradt a válaszról, mert Bobby a karjánál fogva megragadta, és kiráncigálta a házból. Utálta, ha Stella a hapsijairól beszélt előtte, elvégre ő sem számolt be róla soha, hogy éppen kivel kefélt. Rendes családokban van magánélet… és a nem rendesekben is kell, hogy legyen!

 

    – Bírom a nővéredet – állapította meg Jenna két cigarettafüsttel teli sóhaj között. – Kölcsön adhatnád néha.

    – Minek neked nővér, ha itt vagyok én? – Bobby cuppanós puszit nyomott a lány arcára, majd benyálazott hüvelykujjával elmaszatolta a vörös rúzsfoltot, amit ajkai hagytak maguk után.

 

A város nem sok szórakozóhellyel dicsekedhetett, mert a lakosság kilencven százalékát tökéletesen kielégítették az egymást érő kocsmák, mégis akadt egy klub, ahol a Bobby féle igényesebb tinédzserek néhány doboz sör után akár még jól is érezhették magukat.

A Zöld Flamingó volt Bobby második otthona. Hajnalig ringatózhatott átszellemülten a legjobb slágerek ritmusára, bagózhatott Jennával filozófiai kérdésekről társalogva, olyan átutazóban lévő pasikkal szeretkezhetett a klotyóban, akik másnap reggel örökre maguk mögött hagyták ezt a koszfészket.

 

     – Le kellene lépnetek.

A klub bejárata előtt ültek, a lépcsőn, és a kiszűrődő zenét hallgatták. Amikor Jenna felvetette ezt az ötletet, éppen Petti Smith slágere szólt, ezért Bobbynak legalább négy perce volt eltöprengeni a válaszon, miközben úgy tett, mintha elveszett volna a dalban.

    – És az miért lenne jó nekünk?

    – Megszabadulnátok a Banyától.

    – Felhívom a figyelmedet, hogy az anyámról beszélsz.

    – Tudom.

Bobby szeme megakadt egy férfin, aki sörösüveggel a kezében járt fel-alá, és valamit nagyon magyarázott. Először azt hitte, magában beszél, ami ezen a vidéken – lásd az ő példáját – nem lett volna különösebben meglepő, de aztán meglátta a bluetooth headsetet. Nini, egy átutazó üzletember! Bobbyban feltámadt a vadászösztön.

Jenna azonnal kiszúrta rajta, hogy szimatot fogott.

    – Nem meleg – vélte.

    – Fogadjunk!

    – Baszki, nem lehet, hogy minden jó pasi buzi! Miért lett a huszonegyedik században smafu a vagina? Áruld már el, miért jobb a pöcs?

    – Jól mondta Stella, be kellene iktatnod az órarendedbe egy kis illemtant. – Bobby kivette a lány kezéből a csikket, és jó mélyen letüdőzte az utolsó slukkot. – Amúgy te is a pöcsre buksz, szóval fogd be!

    – Megdug a slozin, aztán megy szépen haza anyuhoz és a három porontyhoz – ítélkezett Jenna egyáltalán nem elhamarkodottan Bobby választottja felett.

    – És ez teljesen okés! Engem a mondat első fele izgat, az aztán nem érdekel. A szerelem csak bajt hoz az emberre.

 

Bobby nem hazudott. Úgy használta a szexet, mint drogot, ami kilőtte néhány percre a valóságból. Mialatt az élvezettel volt elfoglalva, fejében végre elhallgattak a megállás nélkül duruzsoló gondolatok, lelkében csillapodott a soha meg nem szűnő fájdalom gyulladt lüktetése. Szerette magát, de, mint minden szeretetbe, ebbe is vegyült némi gyűlölet, ezért muszáj volt néha-néha kikapcsolódnia az önmagával folytatott viharos kapcsolatból.

 

Legalább egy menetre mindenki kapható. A vidéki lebujokban lebzselő meleg fiúk ezt az életigazságot már eszmélésük legeslegelején megtapasztalhatják. Tizenhat éves korára Bobby is alaposan ki lett okítva az emberi természetről. A Zöld Flamingóban felszedett tudása azt eredményezte, hogy már jóval azelőtt kiábrándult az életből, hogy valóban elkezdett volna élni.

 

A férfi nem volt kezdő. Pontosan tudta, hogyan lehet egy túlfűtött kamaszt a mennyekbe juttatni. Átlátott a fiú vagány lazaságán. Egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy meglássa a bizonytalanság pókhálóját, amit, mint egy óriási Feketeözvegy, szőtt maga köré az elutasítástól való félelem. Bobby csak egy elveszett gyerek volt, bár – igaz, ami igaz – feltűnően vonzó felnőtt testbe csomagolva. Nem sajnálta tőle a szakértelmét, sőt, egyenesen brillírozott. Azzal hízelgett magának, hogy Bobby élete végéig ehhez a numerához fogja majd mérni az összes többi férfit. Nem tudhatta, hogy Bobbynak nem volt szokása az emlékezés, ha szexről volt szó. A múltban és a jövőben élt, de meghagyott néhány pillanatot a jelennek is.

 

Ráharapott a nyelvére. Vér édeskés ízét érezte, forróság terjedt szét a szájában. Kinyitotta a szemét. A mosdó tükréből egy különös tekintetű fiú nézett vissza rá. Bobby mindenről megfeledkezve próbálta megfejteni, vajon ki lehet ő, és miért hagyja, hogy egy idegen hatoljon a testébe, hogy egy idegen csókolja-harapja a nyakát, és miért egy idegentől várja a megváltást? De a válasz késett, a kéj pedig egyre nagyobb hullámokat vetett benne. Feladta hát a kérdezősködést, és újra lehunyta a szemét. A drog hatni kezdett. Bobby szája elégedett mosolyra húzódott az elkenődött rúzs vöröse alatt. Szélsebesen közeledett a felszabadító mámorhoz.

 

Jenna a kocsiban várt rá. A rádióból valami gagyi egynyári sláger bömbölt. Elmúlóban volt a nyár, a dal varázsa is kezdett megkopni.

    – Legalább jó volt? – kérdezte a lány, miközben beindította a motort.

Bobby nem felelt, de sokat sejtetően vigyorgott.

    – Jesszus, igazítsd meg a sminkedet! Tisztára úgy nézel ki, mint Joker. A frászt hozod rám.

 

Elmúlt tizenegy. Bobby biztosra vette, hogy amikor hazaér, megint végig kell hallgatnia, mennyire elcseszett figura. Genetikailag sem volt ellátva túl sok önbizalommal, de ez a folytonos fejmosás még attól a kevéstől is megfosztotta, amit innen-onnan nagy nehezen összeszedett.

Letekerte az ablakot. Az éjszaka kellemes hűvöse megcirógatta az arcát.

Az égen csillagok ragyogtak. A nappal oly szürke és csúf városban az éj leple alatt szépség osont.

 

A Walmart áruház hatalmas, kivilágított betonteste előtt sötét alakok mozogtak.

    – Lassíts! – szólt oda Bobby Jennának.

    – Miért?

    – Szerinted mi folyik ott? – mutatott a fiú a parkoló felé.

    – Úgy tűnik, Carl bandája éli ki valakin a szadista hajlamait.

    – Állj meg!

    – Nem gondolod, hogy éppen elég hülyeséget csináltál ma? – kérdezte aggódva Jenna, de azért rálépett a fékre.

Ültek a kocsiban, és bámultak kifelé. Tompán puffanó ütések hangját fújta feléjük a szél. Bobby hunyorított. Szeme küszködve próbált élesíteni a homályos képen: Négy robosztus alak hajolt egy földön gubbasztó ötödik fölé, felváltva rúgták és püfölték.

    – Vajon kit vernek? – tanakodott.

    – Nem tök mindegy? Addig húzzunk el innen, amíg nem minket.

Bobby felkacagott.

    – Carl a markomban van – hencegett. – Szó szerint! Nem veri el azt, aki alkalom adtán kiveri neki.

    – Hogy tudsz lefeküdni egy ilyen disznóval?! – berzenkedett Jenna.

    – Carl jó pasi, ezt még neked is be kell látnod, és nem barátkozunk, hanem dugunk. Az ágyban nem a jellem számít. Amúgy meglepően szenvedélyes tud lenni, amikor éppen nem játsza meg a heterót. Valójában ő az, akit sajnálni kell. Neki sokkal szarabb, mint annak, akit most pépesre ver, mert a sebek begyógyulnak, de Carlnak egy életen át kell hazudnia. Ámen.

Mielőtt Jenna megakadályozhatta volna, Bobby kiszállt a kocsiból, és nyugodt, lassú léptekkel elindult a verekedők felé. Az áldozatot csak akkor ismerte fel, amikor a közelébe ért. Akkor egy pillanatra megtorpant. Érzett valamit. Egy fájdalmas kis szúrást a gyomra táján. Zavarba hozta a különös érzés. Még soha senkin nem esett meg a szíve, ezért kezdte azt gyanítani, hogy nincs szíve. És tessék! Kiderült, hogy nagyon is van. Váratlanul betoppant a mellkasába, és össze-vissza dobogott ijedtében.

 

Jack úgy tartotta maga elé a deluxe kiszerelésbe csomagolt pelenkát, mint egy pajzsot. Valahonnan, a homloka vagy a halántéka felől, vér szivárgott a szemébe és elvakította. Visszaüthetett volna. Az ereje megvolt hozzá, de nem szerette az erőszakot, meg ha ő nekiáll megvédeni magát, akkor ezek a srácok egészen biztosan az intenzíven térnek majd magukhoz másnap reggel… vagy egy hét múlva, és hát annak főleg rá meg a családjára nézve lennének kínos következményei. Tűrte az ütéseket, a fájdalmat. Biztos volt benne, hogy egyszer úgyis megunják a bunyót a támadói, addig is megpróbált másra gondolni. Na, de mire lehet gondolni, miközben az embert éppen négyen rugdossák? Arra, hogy a világ helyrehozhatatlanul el van cseszve, vagy arra, hogy valahol, talán nem is olyan messze, pillangók repdesnek egy virágos réten? Mire tanít a megaláztatás? Felismerni a rosszat, vagy értékelni a jót? Fogós kérdés. Jack érezte, hogy a fájdalommal egyenes arányban növekszik benne a pesszimizmus, de ekkor egy hang ezt mondta:

    – Elég.

Nem parancsolt, nem kért, egyszerű kijelentést tett: Elég.

Lehet, hogy agyrázkódást kapott, amikor estében lefejelte a parkoló betonburkolatát, és most hallucinált. Agya megragadta ezt az Elég-et és kicsomagolta. A hang gazdájának nagyon sok mindenből volt elege. Jack hajnalig tudta volna sorolni. Támadói is kiérezhették az egyetlen szóba gyömöszölt iszonyatos súlyú mondanivalót, mert dermedten álltak. Valószínűleg nekik is hasonlóan sok mindenből volt elegük… és egyszer csak ott termett valaki, kimondva legtitkosabb gondolatukat.

Majdnem fél percig tartó áhítatos csend következett, aztán mindenki magához tért a döbbenetből, és visszavette az álarcát.

    – Nicsak, a köcsög színre lépett!

    – Szólt a buzi – röhögte Bobby, és színpadiasan meghajolt Carl előtt. – Látom, hiányoztam. Igazán felhívhattál volna, hogy segítsek levezetni a felgyülemlett energiát.

    – Pofa be!

    – Mi van, szégyelled magad a haverok előtt?

    – Mondtam, hogy kussolj! Azt akarod, hogy szarrá verjelek téged is?

    – Te? Úgy érted, személyesen te? Azokkal a gondosan manikűrözött, kicsi kacsóiddal? – Bobby Carlhoz lépett, aki azonnal hátrálni kezdett.

    – Mit akarsz tőlem?

    – Te mit akarsz ettől a sráctól? – Bobby Jackre pillantott. – Mi van nála? Pelenka? Le a kalappal előtted, Carl, egy hős vagy.

    – Rohadt kis… – A fiúnak nem maradt ideje befejezni a mondatot, mert Bobby megragadta a tarkójánál fogva, és szenvedélyes csókkal fogta be a száját.

Carl az első ijedtség után észbe kapott, és kitépte magát a szorításból. Bandája ekkor már árkon-bokron túl járt.

    – Nem vagy komplett! – prüszkölte undorodva.

    – Hát ez, Carl, nem breaking news. Na, húzzál a haverok után, vagy kapsz még egyet!

 

    – Kezdesz emberien kinézni – állapította meg Jenna, de azért még egy papír zsebkendőt bevizezett, és újra áttörölte vele a sebet Jack szemöldöke felett.

Bobby az egyik mosdókagyló szélén ült, és azon töprengett, hogy ezen az estén ez már a második WC-s kalandja.

    – Miért segítettél? – kérdezte Jack.

    – Segítettem?! – csodálkozott Bobby. – Csak kihasználtam az alkalmat, hogy lealázhassam Carlt.

    – El ne hidd! – szólt közbe Jenna. – Bobby egy kibaszott Teréz Anya.

Jack szemügyre vette a fiút. Alacsony volt, és vézna, ráadásul szemfesték csillogott a szemén, rúzs piroslott a száján.

    – Miért futottak el?

    – Mert beszartak.

    – Tőled? – kételkedett Jack.

Bobby odahajolt a füléhez és sejtelmesen belesuttogta:

    – A bolondoktól mindenki fél.

    – Te bolond vagy?

    – Szerinted?

    – Hát… Ki vagy sminkelve.

    – A megfigyelőképességed majdnem olyan jó, mint a memóriád. Anyád is ki van, szóval ő is sügér?

    – Ne menj bele a játékba, mert veszíteni fogsz – figyelmeztette Jacket Jenna. – Bobby nagyon ért ám a szavakhoz.

Jack úgy érezte, ismeretlen bolygóra tévedt. Vagy ő űrlény, vagy ezek ketten.

    – Hülyeség! Elvégre mindenki űrlény, ha úgy vesszük – szaladt ki a száján a gondolata.

    – Ja, aki az űrben él, az az – helyeselt Bobby.

Jack szeme felcsillant.

    – Tudtad, mire gondolok. Okos vagy.

    – Kösz! Mert ám roppant nehéz érteni téged – ironizált Bobby. – Miért nem ütöttél vissza? Simán lezúzhattad volna őket.

    – Akkor olyanná váltam volna, mint ők – rántotta meg a vállát Jack, és közben olyan ártatlan képet vágott, hogy Jennának ingere támadt keresztet vetni.

Bobby leugrott a mosdókagylóról. Elővette farzsebéből a rúzst, és megigazította száján a halványodó pirosságot.

    – Tudtad, hogy az első világháború kellős közepén pattant ki Maurice Levy agyából a töltényhüvely alakú rúzs ötlete? Minden rosszban van valami jó, vagy ha nincs, akkor csinálni kell belőle. Ez Carlra meg a többi srácra is igaz.

    – Ezt csak azért mondod, hogy meglássam benned a jót annak ellenére, hogy kólásüveget vágtál hozzám – gyanakodott Jack.

Bobby zsebre rakta a rúzst.

    – Lehet. Na, húzzunk, mert ami rám vár otthon, abban nem lesz semmi jó. Itt ne hagyd a pelust! Drágán megfizettél érte.

 

Jack mesélt. Áradt belőle a szó, pedig általában inkább a csendet választotta, mert ha nem mondott semmit, akkor abba egészen biztosan senki nem köthetett bele. A Buick most nem repesztett, egyik utasa sem óhajtott elszökni. Bobby és Jenna néha-néha összenéztek, de nem szakították félbe a fiú mondanivalóját, bizonyos részei még érdekelték is őket, a kevésbé izgalmasak alatt a saját életükön töprengtek.

Éjjeli egy elmúlt, mikor Bobby kiszállt a kocsiból. Intett Jennának, Jacktől, még nem tudva, mit kezdjen vele, hová tegye, milyen kategóriába szuszakolja bele, inkább el sem köszönt. Különben is volt éppen elég gondja: A nappaliban égett a villany. Virrasztott a Boszorkány.

 

Alig tette be a lábát, már kezdődött is a balhé, és ő csak állt, hátát az ajtónak támasztva, szemét a padlóra szegezve. A szöveg az elmúlt évek alatt nem sokat változott, szinonimák jöttek-mentek benne, de a lényeg mindig ugyanaz maradt.

    – Hagyd már békén, anya!

Bobby ekkor pillantott fel először. Stella úgy nézett ki a fehér hálóingében a sötét lépcsőfordulóban állva, mint egy szépséges kísértet.

    – Gyere fel, Bobby! Te meg ne igyál többet, mert nem marad holnapra!

Bobby rohant. Ha nem szégyellte volna kimutatni az érzéseit, szíve szerint Stella karjaiba vetette volna magát, de szégyellte, így csak elsomfordált mellette.

Miután lezuhanyozott, bekopogott hozzá.

    – Bejöhetek?

    – Persze.

Sokáig ültek némán a sötétben.

    – Talán igaza van – mondta Bobby halkan, amikor már olyan hosszúra nyúlt köztük a hallgatás, hogy a csend beszélni kezdett, titkokról fecsegett. – Talán tényleg nem lett volna szabad megszületnem.

    – Nincs igaza! Én örülök, hogy megszülettél. És most mesélj, milyen volt az estéd!

    – Semmi érdekes… – kezdte Bobby, de aztán eszébe jutott, hogy mégiscsak történt egy s más. – Találkoztam a texasi tahóval… vagyis Jackkel. Jack a neve. Nem túl eredeti. Képzeld, négy testvére van, a legkisebb még csak pár hónapos. Az apját átverte az üzlettársa, aki nem mellesleg az ovi óta a legjobb barátja volt, és ráment a farmjuk. Szép is a barátság! Félórán át mesélt magáról, de fél percben összefoglalható a lényeg. Azt hiszem, életemben nem találkoztam nála unalmasabb alakkal.

    – Milyen ez a Jack? – kíváncsiskodott Stella.

    – Hát, most mondom.

    – Úgy értem, hogy néz ki?

    – Magas, izmos – Bobby gondolkodott, milyen is még. – Túl rövid a haja. Közel ülő apró szemei vannak. Vastag az orra. A szája… az elég okés… kis túlzással szépnek mondható. Semmi extra. És milyen a pasid?

    – Burt…

    – Burtnek hívják?

    – Nem tetszik?

    – Még nem tudom, hogyan viszonyulok hozzá – vallotta be őszintén Bobby, mire Stella elnevette magát.

    – Kedves és figyelmes. Azt hiszem, ez összejöhet. Igen, ez most jó lesz.

Bobby nem emlékeztette a lányt, hogy eddig mindegyik fazonról ezt hitte.

 

Reggel forró kakaó és friss fánk várta a konyhában.

    – Sajnálom, amit az éjjel mondtam, nem gondoltam komolyan – szólalt meg mögötte, mikor nekilátott az evésnek, egy fáradt, alkohol áztatta hang.

    – Ja. Mindig sajnálod, és persze sosem gondolod komolyan.

 

2.

 

Jacknek egyfolytában Bobby járt a fejében, még akkor is, amikor a társaságában tartózkodott. Beszélt hozzá, és közben rá gondolt, pontosabban gondolkodott rajta. De nem is igazi gondolatok voltak ezek, hanem inkább fényképsorozatok és röntgenfelvételek: mozdulatok, pillantások, hajtincsen megcsillanó napsugár, a sok rágcsálástól begyulladt körömágy, metsző tekintetű, zöld szempár; szomorúság, kíváncsiság, titokzatosság, bizalmatlanság.

Utoljára az általánosban volt barátja, de rajta közel sem morfondírozott ennyit. Persze Bobby természetéből is fakadt, hogy muszáj volt rajta elgondolkodni. Evans tanárnő is nyilván ezért szerette annyira. Számára a fiú egy elemzésre váró, bonyolult vers volt, tele ritmussal, rímmel és metaforával. Jack nem konyított az irodalomhoz, de vonzotta minden, ami különleges. Különleges pedig az volt, amit nem értett, ami szokatlan volt, ami sehogy sem illett bele az ő egyszerű világába.

Iskola után mindig együtt mentek haza. Ha Bobby büntetésben volt, vagy az iskolapszichológusnál, Jack úgy várt rá, mint egy hűséges kutya.

 

Amikor először várta meg – vagyis másodszor, de erre csak Jack emlékezett –, Bobby nagyot nézett azokkal a szép nagy szemeivel.

    – Mi a fene! Hozzám köt a hála, vagy mi van? – kérdezte. Mivel nem kapott választ, elindult hazafelé.

Jack szótlanul követte.

    – Ugye tudod, hogy kibaszott ijesztő vagy?

    – Én? – lepődött meg Jack.

    – Aha. Az a csendes gyilkos fajta, akiről minden szomszéd azt nyilatkozza a tévéhíradónak, hogy szentnek hitte, amíg az FBI ki nem ásta a virágoskertjéből a ménkű sok hullát.

    – Érdekes, mégis tőled kapott frászt az a négy srác, és nem tőlem.

    – Mert téged még nem ismernek, engem viszont igen. – Bobby cigarettát vett elő, egy szálat Jack felé nyújtott.

    – Nem dohányzom.

    – Nem dohányzol, nem verekszel. Mondd, mit nem csinálsz még? Várj, inkább azt mondd, mit csinálsz!

Jack bamba képet vágott.

    – Most tényleg azt akarod, hogy soroljam fel? – kérdezte bizonytalanul.

    – Te tényleg idióta vagy – állapított a meg újra Bobby, de a hangsúlya azt súgta, hogy kezdi megkedvelni ezt az idiótát. – Van kedved kocsikázni?

    – Persze. – Jacknek mindenhez volt kedve, ha Bobby közelében lehetett, akár még a Walmart parkolójának betonjára is visszafeküdt volna.

 

Jenna vezetett. A hangszóróból a Because the Night üvöltött, mert Bobby imádta Petti Smith-t és ezt a dalt.

    – Hová megyünk? – kíváncsiskodott Jack, miután már vagy két órája robogtak.

    – Sehová – felelte Jenna.

    – Ez a semmi – mutatott az előttük végtelenbe nyúló útra Bobby – átszeli egész Amerikát. Csak azok hiszik, hogy az Államok valami, akik nem ebbe a semmibe születtek. Ha a civilizált világ a fény, ahogy azt a Felvilágosodás filozófusai állították, akkor mi a sötétben élünk. Egy kibaszott éjszakában.

    – Megint kezdi – sóhajtotta Jenna.

    – Mit kezd? – kérdezte Jack.

    – Sajnálni magát. Ebben a legprofibb.

    – Kapd be, Jenna! – Bobby a lány lábára taposott, mire az felsikoltott fájdalmában. A kocsi száguldani kezdett. – Egyszer majd – kiáltotta a szélbe – olyan messzire jutunk, ahonnan már nem fordulhatunk vissza!

Jack lehunyta a szemét, hogy ne lássa az elsuhanó tájat. Hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A félelem kikapcsolta az időérzékét, ezért igencsak meglepődött, amikor újra felpillantott, és nem a Bobby szerinti éjszaka vette körül, hanem a valódi. A Buick állt, ő meg a hátsó ülésen feküdt.

    – Jól vagy? – hajolt fölé Jenna.

    – Aha. Mi történt?

    – Az, hogy elájultál – jelent meg Bobby arca is előtte. – Frankón a frászt hoztad ránk. Jenna mentőt akart hívni.

    – Nem kell mentő. – Jack feje még egy kicsit kótyagos volt. – Néha csinálok ilyet. Ha nagyon bepánikolok valamitől, elájulok.

    – Mi a frásztól pánikoltál be?

    – Nem akarok autóbalesetben meghalni – vallotta be szégyenkezve Jack.

    – Nahát! Akkor miben akarsz? – vihogott Bobby.

    – Fogd már be! – szólt közbe Jenna. – Mondhattad volna, hogy lassítsunk.

    – Az nem szokásod, igaz? – Bobby most komoly volt. – Négyen rugdosnak, de te kussolsz, még az anyjukba sem küldöd el őket. Szó nélkül hagyod, hogy lealázzalak az egész osztály előtt – sorolta. – Inkább összeszarod magad, ahelyett, hogy szólnál, lépjek a fékre. Miért?

Jack nem felelt, csak a vállát rángatta.

Bobby ekkor egészen közel hajolt hozzá. Vonásról vonásra tanulmányozta az arcát.

A kíváncsi zöld szempár átlátott rajta. Nemcsak azt értette, amit mondott, hanem azt is, amit érzett.

    – Túlságosan vágysz rá, hogy szeressenek.

Ez úgy hangzott, mint egy ítélet. Bűnt követett el, amiért meg kell fizetnie.

 

    – Itt laksz?

    – Ja.

Bobby leült a járdaszegélyre, és cigarettát vett elő. Jack szégyellősen téblábolt mellette.

    – Szép ház.

    – Annak látszik. Ülj már le! Gyújts rá!

    – Én nem… – kezdte Jack, de Bobby belé fojtotta a szót.

    – Tudom! Te egy csomó mindent nem csinálsz. Ezt már tisztáztuk. De ha velem akarsz bandázni, akkor meg kell tanulnod kevésbé uncsinak lenni.

    – A dohányzás izgalmas?

    – Az attól függ, mit szívsz.

    – Inkább kifestem magam – ajánlotta Jack.

    – Nem állna jól – mosolyogta Bobby, és elnyomta a cigijét, pedig alig szívott belőle néhányat. – Van pár dolog, amit nem árt, ha tudsz rólam, mielőtt túl komolyan veszed ezt a barátság izét.

    – Eleget tudok rólad – jelentette ki határozottan Jack.

    – Lófaszt se tudsz rólam!

Egy Ford Mustang kanyarodott be az utcába, és a fiúk felé tartott.

    – Nem rossz! – ámuldozott Jack.

    – Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Bobby.

A kocsi lefékezett a bejáró előtt. Stella szállt ki belőle csodaszép piros nyári ruhában.

    – Jack, ő a nővérem – mutatott a nőre Bobby.

    – Dögös.

    – Hé! Vigyázz a szádra!

    – Miért? Ez dicséret volt.

Mikor Stella Bobby elé ért, egy pillanatra megtorpant, és megsimogatta a fiú kócos haját, aztán dudorászva indult tovább.

    – A francba, tényleg szerelmes! – sóhajtotta Bobby.

    – És az miért baj?

    – Mert mindig rosszul választ.

 

Eső kopogott az ablakon.

Jack az üvegen lefutó cseppeket figyelte… vagy valami mást.

Bobby már nagyon régóta volt csendben. Egy vaskos könyvet bújt, melynek oldalait minden lapozáskor megsimogatta. A cseppek között, az ablaküvegben, halványan kirajzolódott a tükörképe.

    – Ezt hallgasd!

Jack annyira elmélyedt a csendben, hogy összerezzent, mikor meghallotta a fiú hangját.

    – Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé – olvasta Bobby. – Hát, nem zseniális?! Megjegyezted?

Jack rápillantott a könyv borítójára. Már megint az a Sylvia Plath!

    – Tetszik neked, igaz? – kérdezte közömbösséget színlelve.

Jenna, akinek a szobájában ültek, feltekintett a matekházijából, pedig elhatározta, hogy amíg meg nem oldja, nem létezik a világ körülötte.

    – Kicsoda?

    – Ez a Sylvia – bökött Jack a könyv borítójára, amin egy fiatal nő mosolygott. Nem volt csúnya, de nem volt az esete.

    – Persze hogy tetszik. Imádom minden szavát.

Jenna érdeklődve szemlélte az eseményeket. Ritkán esett meg, hogy Bobby nem vágta elsőre a szituációt.

    – Választhatok az állandó aktivitás és boldogság, vagy a befelé forduló passzivitás és szomorúság között. Vagy megbolondulhatok a kettő között ide-oda csapódva. Ez a nő kimondja a gondolataimat.

    – Ahogy te az enyémeket – jegyezte meg Jack. – Ez elég ahhoz, hogy beleszeress valakibe?

Bobby álla leesett.

Mivel Jenna egyszer már végighallgatta azt az előadást, ami most Jackre várt, észrevétlenül kiosont a szobából, és letelepedett a konyhában, hogy ott fejezze be a matekházit. De nem tudott koncentrálni. Folyton nevetnie kellett. Ezt furcsának találta, mert inkább szomorúságot érzett.

    – Jack, én meleg vagyok – mondta Bobby, és látva, hogy az információ még nem hatolt elég mélyre, hozzátette: – Pasikra bukok. Szeretem Sylvia Plath-et, de nem dugnám meg. Mellesleg ha akarnám, se tehetném, mert lecsuknának hullagyalázás miatt.

Jack olyan képet vágott, amelyből lehetetlen volt megállapítani, mire gondol.

    – Ha most azt állítod, hogy ezt eddig nem sejtetted, akkor én biz’ isten itt helyben megtérek. Hé, mondj már valamit!

Jack agya lázasan dolgozott a bamba arckifejezés mögött. Először is, a kérdésére nem kapott választ. Másodszor, az igaz, hogy valami gyanús volt (a péntek esti smink például nem, mert egy csomó menő, nyilvánvalóan heteroszexuális rock sztár sem vetette meg a szemceruzát), de mivel Bobby nem mondott semmi konkrétat, miért vont volna le következtetéseket feltételezésekből. Tudott a homoszexualitás létezéséről, de nem igazán érdekelte. Azt is tudta, hogy Afrikában bizonyos törzsek fémkarikákat tesznek a nyakuk köré, hogy abnormálisan megnyújtsák azt. Nem Afrikában volt, nem az ő nyaka köré záródtak a karikák. Minek foglalkozott volna a problémával? Csakhogy Bobby nagyon is itt volt, és egy csomó olyan dolgot hozott az életébe a jelenlétével, amivel foglakoznia kellett.

    – Nem gondoltam bele – bökte ki végül.

Bobbyban erre bekapcsolt a sértett melegbüszkeség.

    – Hát, pedig jobb, ha belegondolsz! – emelte fel a hangját. – Faszt szopok, és hagyom, hogy kúrjanak vele. Mit hagyom?! Akarom! Van ezzel valami gondod?

Jack hátán hideg veríték futott végig. Nem a vallomás zavarta, hanem az, hogy Bobby szeme még az átlagosnál is szebben csillogott, miközben a szexuális szokásairól szónokolt. Ugyanazt érezte, mint az első napon, amikor meglátta: csillapíthatatlan vágyat, hogy megismerje.

    – Semmi gondom vele, amíg nem az én seggemről van szó. Viszont ha le akarsz szopni, nem állok ellen, mert hallottam, hogy a melegek nagyon jók benne. Én nem vagyok semmiben sem tehetséges, ezért is csodállak téged. A memóriámmal nem sok jót tehetek másoknak, de te egy közösséget szolgálsz. – Jack nem szeretett humorizálni, mert mindig komolyan vették a vicceit, de most kénytelen volt poén után nézni, hogy oldja a feszültséget, és Bobby ezt is értette.

A fiú először csak bámult rá, aztán elkezdett kacagni, még a könnyei is kicsordultak.

Jack vele nevetett. Végül is nem kellett mindent egyszerre rendbe raknia, majd hazamegy, és akkor megpróbálja megérteni, mi zajlik benne ilyen viharosan.

 

Miután az utolsó jó éjt puszit is kiosztotta a testvérei között, fáradtan hevert végig az ágyán. Lelógott róla a lába, nem nagyon, csak egy kicsit, de mindegy, megszokta már.

Hosszú nap állt mögötte. Többnyire rohantak a percek az életében, de amikor Bobbyval volt, minden lelassult körülötte és anyaggá sűrűsödött. Így vált tapinthatóvá egy fénysugár vagy egy pillantás. És persze ott voltak a szavak, amelyeket a fiú úgy szeretett. Jack inkább a hangulatukat ragadta meg, mint az értelmüket.

Ezen a délutánon Bobby rengeteg különös szót mondott. Jack ismerte már valamennyit, használta is őket, de a hangulatuk eddig még soha nem sújtott le rá ilyen erővel.

Texasban volt egy barátnője. Vele nem mondtak ki ilyesmiket, hasonlókat sem, csak csinálták őket, de az az érzés, ami akkor kerítette hatalmába, meg sem közelítette azt, amit most érzett a puszta szavak hallatán.

    – Bobby – mondta ki hangosan, és a szó kiröppent a csendbe, pörgött-forgott a szoba sötétjében, felvillant, majd kihunyt, mint egy csillag, megcirógatta a bőrét, forró bizsergést szórt rá, hűsítő csókokkal kényeztette, és végül álomba ringatta.

 

Az országút közepén vertek tanyát. Mivel nem volt forgalom, nem zavarták. Jenna a motorháztetőn napozott, Bobby a végtelen semmit fürkészte, szokása szerint.

    – Bobby!

    – Hm?

    – Mit gondolsz Jackről?

    – Azt, hogy idióta.

    – Nekem tetszik.

    – Tényleg? – Bobby eltépte tekintetét a horizontról. – Hívd randira!

    – Nem akarok járni vele, csak tetszik, ennyi. Nem mint pasi, hanem mint ember. Flúgos, akárcsak te. Tudod, mit mondok?

    – Mit mondasz?

    – Szerintem neked is bejön. Lehet, hogy nem tudatosan tetted, de miatta másztál fel az asztalra. El akartad kápráztatni – fejtette ki a teóriáját Jenna.

    – Hát, ez nagyon tudat alatti lehetett – jegyezte meg Bobby gúnyosan. – Hányszor szajkózzam még el? Nem hiszek a szerelemben.

    – És mi van, ha a szerelem hisz benned?

    – Te betéptél?

    – Még nem teljesen. Van egy ötletem. Vigyük el Jacket a Zöld Flamingóba. Mozduljunk rá mindketten, aztán meglátjuk, mi lesz.

Bobby hallgatott.

    – Most meg mi van? – türelmetlenkedett Jenna.

    – Semmi, csak nem akarom elszúrni. És lehet, hogy Jack idióta, de nem játékszer.

    – Na, látod!

    – Mit látok?

    – Semmit, mert vak vagy, de ha nem lennél vak, belátnád, hogy tetszik neked.

    – Kurvára nem tetszik nekem! – kelt ki magából Bobby.

Jenna érezte, hogy ideje bevetnie az aduászt:

    – De te kurvára tetszel neki – vigyorogta.

 

    – Honnan tudod, hogy bejössz valakinek? – kérdezte Bobby, mire Stella kezében megállt a fakanál, amivel a levest kavarta.

    – Még soha nem kérdeztél tőlem ilyet.

    – Legalább nem unod a témát. Szóval? Például itt van ez a Burt. Honnan tudod, hogy odavan érted? És most nem arra gondolok, hogy kíván és meg akar dugni.

Stella elgondolkodott. Mit mondjon? Hogyan mondja? Mivel győzhetné meg Bobbyt arról, hogy a szerelem nem csak a költők meg írók hagymázas agyszüleménye?

    – Talán a figyelem a kulcs. Ha valaki figyel rád, azt érdekled. A figyelem mértékétől függ, hogy ez az érzés szerelem-e vagy szeretet.

Bobby megdörzsölte a szemét. Fáradtnak látszott. Igazából mindig fáradtnak látszott.

    – Persze az egész lehet egy nagy átverés, taktika – folytatta Stella. – A szerelemben a legkönnyebb csalni.

    – Vagyis soha nem tudhatod, hogy átejtenek-e – vonta le a következtetést Bobby.

    – Azért nem mindenki olyan jó játékos! – nevetett Stella. – És nem mindenki hazug. Na, de mire fel ez a kérdezősködés? Van valami köze a texasi tahóhoz?

    – Jenna szerint tetszem neki.

    – És szerinted?

    – Nem tudom.

    – Ugyan már! Tudnod kell! – Stella megragadta Bobby állát, és a szemébe nézett. – Istenem, de szép vagy! – Puha ujjbegyei megsimogatták az arcát. – Egy csoda vagy. Soha többé ne merd azt gondolni, hogy nem kellett volna megszületned!

 

Jack képtelen volt dűlőre jutni. Kössön nyakkendőt, vagy ne? Jó lesz a farmer, vagy vegyen vászonnadrágot?

Bármit is vett fel, a tükörbe nézve, a fejét csóválta. Rémesen festett a tüskehajával, izgalomtól kipirult, izzadt arcával.

Öccse kíváncsian leste készülődését.

    – És csinos az a lány? – kérdezte.

    – Milyen lány?

    – Akinek a kedvéért így kicsíped magad.

    – Nevetséges vagyok? – Jack szomorú pillantást vetett a kisfiúra. – Igen, az vagyok – válaszolt saját magának.

    – Inkább helyes vagy – mosolygott rá az öccse.

    – Tényleg?! – derült fel Jack, pedig nem is hitte el.

    – Becsszó, de maradjon a farmer, és dobd ki a nyakkendőt, tiszta ciki!

 

Bobbyék késtek, ráadásul korán hűvösödtek az esték, és az utcán egy lélek sem járt. Nem mintha Jack félt volna bárkitől is, inkább attól tartott, hogy megfeledkeztek róla. Nem először fordult volna elő vele ilyesmi. Az emberek valamiért roppantul szerették megtréfálni. Valószínűleg azért, mert sohasem háborodott fel.

Texasban a tanárai azt mondták a szüleinek, hogy az átlaghoz képest alacsonyabb az IQ-ja, de ezt anélkül állapították meg róla, hogy akár egy szót is váltottak volna vele olyan dolgokról, amelyek igazán érdekelték, csak teszteket töltettek ki vele, és a tesztek soha de soha nem érdekelték. És különben is azóta sok év telt el. Ahogy a magassága, úgy az okossága is nőhetett. Jack bízott benne, hogy így történt. Az új iskolában senki nem volt kíváncsi az IQ-jára, és ott volt Evans tanárnő, aki minden óra elején rámosolygott. A Napocska buta fiúra nem mosolyogna. Igen, ez egészen biztos. A tanárnő szerint az emlékezőtehetsége egy adomány, és ha ügyesen használja, még sokra viheti vele. Vajon mire gondolt? Mi lehet az a sok, amire viheti majd? Ha messzire viszi, akkor inkább nem fogja használni, mert itt akar maradni Bobbyval és Jennával, meg a testvéreivel és a szüleivel.

Bobby nagyon okos. – Jack elpirult erre a gondolatra.

Azt mondta neki, hogy idióta, és igaza volt. Még azt a mondatát is értette, amit nem mondott ki. Vajon arra is rájött, hogy mit érez? Meglehet. Ha így van, akkor az legalább olyan ciki, mint a nyakkendő.

 

    – Ott van! – mutatott Bobby az utcai lámpa fényében ácsorgó sötét alakra.

A Buick satufékkel ugrott a járdaszegély mellé. Kivágódott az egyik ajtaja, és Jenna vörös hajtengere hullámzott ki rajta.

    – Készen állsz, Jack? – kérdezte rejtélyesen.

    – Mire?

    – Életed legjobb éjszakájára!

    – Na, szállj már be! – szólt ki Bobby az anyósülés homályából. – Parázol?

    – Egy kicsit – ismerte be Jack. – Hová megyünk?

    – A Zöld Flamingóba – felelték mindketten egyszerre.

    – Miért zöld? – ütött szöget Jack fejében a furcsa névválasztás.

    – A rózsaszín snassz lenne – mondta Bobby, aki ezen az estén csak a fekete szemceruzát vette igénybe sminkelés közben (mint a hetero rock sztárok). – Tetszeni fog, majd meglátod.

Jack biztos volt benne, hogy így lesz. Ha Bobby mondta, akkor nem lehetett másképpen.

 

Bobbynak most először nem lett igaza.

Jacknek nem tetszett a Zöld Flamingó. Jack imádta. Ahogy meglátta, azonnal beleszeretett a benne nyüzsgő, nevető, táncoló sokaságba, a fényekbe, a zene dallamába. Texasban is voltak jó helyek, ahová néha eljártak a barátnőjével, de ez egészen más volt, ez menedék volt, itt bújtak el az olyanok, akik nem illettek bele a világba.

    – Bejön, mi? – hajolt át a közöttük lévő asztalon Bobby.

    – Aha.

Sört ittak, és Bobby meg Jenna rengeteg mindenről beszélgettek, amiből ő alig hallott valamit, mert túl hangosan szólt a zene. Aztán egyszer csak felcsendült az a dal, amit a kocsiban is üvöltettek, és Bobby kiperdült a táncparkettre.

 

Ragadj el, baby, így, ahogy vagyok

Ölelj szorosan, próbáld megérteni

A vágy az éhség, a tűz, amit lehelek

A szerelem egy lakoma, amiből táplálkozunk

Gyere most, próbáld megérteni

Hogyan érzek, mikor a karjaidban vagyok

Fogd meg a kezem, és bújjunk el

Most már nem bánthatnak, nem bánthatnak, nem bánthatnak

 

    – Gyere, Jack! – nyújtotta felé Jenna a kezét.

 

Először nehezen érzett rá a ritmusra, és zavarban is volt, de lassacskán felszabadult… lépésről lépésre, dallamról dallamra. Az énekesnő hangja szétáradt a testében, elhitetve vele, hogy valóban övé az éjszaka.

 

Mert az éj a szeretőké

Mert az éj a bujaságé

Mert az éj a szeretőké

Mert az éj a miénk

 

Jenna hosszú, vörös tincsei az arcába csapódtak. Hátra lépett, mire nekiütközött Bobbynak. A fiú, aki addig lehunyt szemmel ringott, ekkor rápillantott, és elmosolyodott.

Jack emlékezetébe örökre bevésődött az a versszak, amely alatt Bobby karjai a nyaka köré kulcsolódtak.

 

Kételkedem, baby, mikor egyedül vagyok

A szerelem egy gyűrű, a telefon

A szerelem egy angyal a kéj bőrébe bújva

Itt az ágyunkban, amíg el nem jő a reggel

Gyere most, próbáld megérteni,

Hogyan érzek, mikor a karjaidban vagyok

Fogd meg a kezem, és bújjunk el

Most már nem bánthatnak, nem bánthatnak, nem bánthatnak**

 

Szédült, pedig nem is ivott olyan sokat, és jól bírta a piát. Úgy remegtek a lábai, hogy alig bírt felmenni a lépcsőn.

    – Halkan! – szólt hátra minden harmadik lépés után Bobby, ami nem volt túl logikus ötlet tőle, mert egyedül az ő hangja törte meg a ház csendjét.

A lépcső keskeny folyosóba torkollott, amelynek a végén volt Bobby szobája.

Miután becsukták maguk mögött az ajtót, a fiú felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló apró lámpát. Halvány fény világította meg az egyszerű berendezését. Ágy, szekrény, íróasztal, egy poszter a falon és rengeteg könyv a polcokon, ennyi volt az egész, de Jack elragadtatottan nézett körbe.

    – Tetszik? – kérdezte Bobby.

    – Nagyon – felelte őszintén Jack.

    – Ugyan már, ez egy leprafészek! Mi a csuda van benne, ami tetszik?

    – Te.

Ez a válasz annyira meglepte Bobbyt, hogy percekig hallgatott, aztán odalépett Jackhez.

    – Ügyesen bókolsz – dicsérte meg. – Másban is ilyen ügyes vagy?

Jack érezte, hogy forróság önti el. Biztos volt benne, hogy vörösen égnek a fülei, ezért még jobban elpirult.

    – Én… még… nem… mármint ilyet… soha – dadogta.

    – Tudom. Biztos, hogy nem fogsz bepánikolni és elájulni? Tutira nem szedlek össze, szóval reggelig ott maradsz, ahová esel.

Jacknek ezen mosolyognia kellett. Kezdett felengedni.

    – Megígérem, hogy nem fogok – biztosította Bobbyt.

    – Haladjunk lassan, mert nem tudhatod, tényleg akarod-e, amíg nem csinálod. Támaszkodj az asztalnak!

Jack szó nélkül engedelmeskedett, mint mindig. Most különösen örült neki, hogy irányítják.

 

Bobby kicsatolta Jack nadrágján az övet, lehúzta a cipzárt, közben le nem vette szemét a fiú arcáról. Az elbizonytalanodás, a félelem és az undor jeleit kereste rajta, de nem találta. Ettől felbátorodott. Beleköpött a tenyerébe, majd kezét óvatosan becsúsztatta a cipzárnyíláson át. Jack már merev volt és forró. Bobby kizökkent a megfigyelő semleges szerepéből. Lepillantott, másik kezével lejjebb ráncigálta a szűk farmert. Nem nézte ki Jackből, hogy ekkora és ilyen formás szerszámot rejteget. Most rajta volt az elragadtatottság sora. Nyelvével megnedvesített ajkait, torkába fájdalmat karcolt a szárazság. Nyelt egyet, félre ment, köhögnie kellett. Tenyere, formás, hosszú ujjai gyakorlott szakértelemmel szereztek örömöt.

Jack eleinte csak szuszogni mert, de aztán lihegni kezdett, végül csaknem kiáltozott. Bobbynak be kellett fognia a száját.

    – Csendesebben! – szólt a parancs.

Jack körül forgott a szoba, a világ, az univerzum. Halkabbnak kell lennie! Meg kell próbálnia! De, úristen, hogy lehet ezt csendesen átélni?! Ezalatt üvölteni kell és a végén bele kell halni! Összeszorította ajkait, lehunyta a szemét. Az íróasztal szélének éle fájdalmat mart a kezébe.

 

Bobby meglepetten nézte tenyerén a fehér csillogást, pedig semmi meglepő nem volt benne, mégis más volt, mint a többi. Miért?

Mikor felpillantott Jackre, meglepetése döbbenetbe csapott át. A fiú öklével ügyetlenül törölgette könnyeit, de azok csak nem akartak elfogyni.

    – Mi a baj?

    – Sajnálom – szipogta Jack.

    – Mit sajnálsz?

    – Hogy ilyen hülye vagyok. Bőgök a boldogságtól, mint egy dedós.

Bobby erős ütést érzett: a szíve dobbant egy nagyot. Hát, megint előkerült! Nem létezett az az általa bálványozott, költői lelki fájdalom, amely felvehette volna a versenyt ezzel a dobbanással. Fájdalom volt, de nem keserű, hanem édes.

    – Jaj, Jack! – mondta. – Na, gyere, gyere ide!

Jack Bobby vállába fúrta az arcát, karjai a fiú vékony teste köré fonódtak.

Szorosan ölelték egymást. Szorosan. Egyre szorosabban.

 

Vajon Jack elaludt? Bobby hallgatózott. Egyenletes szuszogás, ernyedő izmok a karban… Még pár perc, és lesiklik róla az ölelés. Megint egyedül lesz.

    – Hé! – suttogta.

Jack szemei rávillantak.

    – Ha nem alszol, miért teszel úgy? – bosszankodott Bobby.

    – Nem teszek úgy. Vagyis nem tudom, mit teszek, csak úgy vagyok. Jó veled lenni. Soha többé nem akarok senki mással lenni.

    – De hát még nem is igazán csináltunk semmit.

    – Hogyhogy nem? – csodálkozott Jack. – Hetek óta egy csomó izgalmas dolgot csinálunk. Egész eddigi életemben nem csináltam ennyi mindent.

    – Lefogadom, hogy nincs az a dús fantáziájú író, aki téged ki tudna találni – sóhajtotta Bobby. – Te egyszerűen elképzelhetetlen vagy.

    – Ez bók?

    – Fene tudja.

Bobby felült az ágyon. Kibújt a pulóveréből, a pólójából, a nadrágjából, végül az alsóját is levette. Az éjjeliszekrény fiókjából síkosítót és óvszert vett elő.

    – Jól figyelj rám, Jack! Szexelni akarok, nemcsak úgy slendrián elintézni a dolgot, hanem istenigazából dugni. Felfogtad?

    – Nem vagyok hülye! – Jack hangja most először volt hideg és sértődött.

    – Akkor ne tegyél úgy! – vágott vissza Bobby. – Amit az előbb csináltunk, az eléggé ott volt. Érted? Felhúztál.

    – Vagyis tetszem neked – fordította le magának Jack az elhangzottakat.

    – És én tetszem neked? – Bobby kérdése tele volt bizonytalansággal. – Nem Sylvia Plath-et szavalva az asztal tetején. Tetszem-e neked így, ahogy vagyok… ha nem mondok semmi olyasmit, amit megjegyezhetnél?

Jacket világéletében zavarba hozta a meztelenség, de valahogy Bobbyval még ez is más volt. Olyan természetes. A fiú a szoba közepén állt a félhomályban… és félt. Jack látta rajta, hogy reszket. Hogyan győzze meg arról, hogy valóban kell neki?

Odalépett hozzá. Bobby alacsonyabb volt nála, így le kellett néznie rá. Sűrű, fényes hajtincsek göndörödtek előtte. A fiú a padlót bámulta.

Jack nem félt. Kicsit izgatott volt ugyan, de az egészen más. Mitől kellett volna tartania? Lehet, hogy elsőre nem lesz túl jó, és akkor mi van? Majd addig ismétlik, amíg végül tökéletesen megtanulják egymást.

    – Igen – mondta.

    – Mi igen? – pillantott fel rá értetlenül Bobby, aki megfeledkezett a saját kérdéséről.

    – Tetszel nekem.

 

Jackban akkor tudatosult, hogy soha nem képzelte el magát, ahogy Bobbyt csókolja, miközben már csókolta. Nem akart fantáziálni róla, mert biztos volt benne, hogy a valóság úgyis felülmúlja majd.

Viszont az a másik dolog… az sokkal bonyolultabb volt, mint várta. Mondjuk neki nem sok tennivalója akadt, mert Bobby még nem bízott benne eléggé, és sok mindent ő csinált saját magának. De aztán végre következett az a rész, amelyben övé lett a főszerep. Egy kicsit ugyan harcolnia kellett érte, mert Bobby bizalmát szinte lehetetlen volt elnyerni, legalábbis neki, mert ő nem olyan volt, mint a  Zöld Flamingó-s pasasok, akik másnap leléptek. Ő ott fog maradni, örökre a nyomában lesz… vagy ha engedi, mellette.

 

Bobby egy idő után átengedte Jacknek az irányítást. Szorosan lehunyta a szemét, a testét átjáró gyönyört figyelte, és ezt gondolta: Úristen! Ó, uramisten!

 

3.

 

Nem akart véget érni az óra. Evans tanárnő a szokásosnál is jobban rápörgött a költészet üdvözítésére, de ez egyszer Bobbyt hidegen hagyta az irodalom. Jacket nézte. A tarkóját, izmos hátát, erős karját, gyöngéd kezét. Húsz perc volt még kicsöngetésig. Hogy bírja ki addig? Ha rá gondolt, csak rosszabb volt, mégsem tudott nem rá gondolni. Úgy rászokott Jackre, mint egy narkós a heroinra. Eddig csak alkalmi drogfogyasztó volt, megelégedett a péntek estékkel, de Jack mindent megváltoztatott. Most már úgy vágyott a szeretkezésre, mint a levegővételre. Nem menekülő út volt, hanem ő maga, a saját testében, a saját életében, ahonnan többé nem kívánkozott el. Jack őt szerette, ezért muszáj volt önmagának maradnia. Még tizenöt perc. Kibírhatatlan kín! Ráfeküdt a padra.

A tanárnő, mintha csak erre várt volna, azonnal lecsapott rá.

    – Bobby! Kifejtenéd a véleményedet?

    – Miről?

    – Miről?! A többismeretlenes egyenletekről – humorizált a nő, de látta, hogy Bobby nem vevő a poénra, ezért komolyra fordította a szót: – Whitman költészetéről, mivel ez az óra anyaga.

Bobbynak már a nyelvén volt a pimasz válasz, de akkor összeakadt a tekintete Jackével, amely azt üzente, ha most balhézik, elmarad a randi a WC-ben. Muszáj volt viselkednie.

    – Whitman nagy ász. Imádom. A legjobb. Tényleg – mondta.

    – Ennyi?

    – Ez a véleményem. Tömören, de kifejtettem.

 

Jack letekert egy kis WC-papírt, és megtörölte vele a kezét. Bobby még nem tért egészen magához. A fülke falának támaszkodott, ajkain mosoly játszott, szemét lehunyta, szempillái meg-megrebbentek. Amíg ők a szerelmüket élvezték, odakint jöttek-mentek a fiúk. Banális dolgokról beszélgettek, házi feladatról, dolgozatról, bulikról, lányokról. A Zöld Flamingó WC-jében ennél izgalmasabb szellemi és társasági élet folyt, de Bobby már nem vágyott oda. Apropó élet!

    – Jack!

    – Hm?

    – A szerelmi életem ötven százalékát a klozeton töltöm. Azért ez nem valami romantikus statisztikai adat. Bár, ha jobban meggondolom, határozott fejlődést mutatok. Előtted a kilencven százalékát bonyolítottam ott – elmélkedett Bobby még mindig lehunyt szemmel.

Jack mámorittasan nézte a fiút. Muszáj volt kimondania:

    – Gyönyörű vagy.

Bobby szeme tágra nyílt.

    – Ne rontsd el ezt a pillanatot marhaságokkal!

    – Te kérdezted, hogy tetszel-e, én csak válaszolok. Azt nem szabtad meg, hányszor felelhetek, így annyiszor mondom el, ahányszor kedvem tartja – vigyorgott Jack, és megcsókolta Bobbyt, mielőtt az visszavághatott volna egy lefegyverző összetett mondattal.

 

    – Jack, tudod, mi az az idill? – kérdezte Bobby.

    – Nem igazán – felelte Jack. – Az ilyesmiről te szoktad tudni, micsoda.

Jenna hátrapillantott. A két fiú egymás kezét fogva kuporgott a Buick hátsó ülésén. Ha valaki néhány hete azt jövendölte volna neki, hogy Bobby szerelmes lesz, akkor röhögve küldte volna el az anyjába az illetőt. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan hihette, hogy ismeri Bobbyt? Hogyan hihette, hogy Bobby egy olyan tizenhét éves srác, akinek a kijelentéseit halál komolyan lehet venni? Kérdések. Rengeteg kérdés sorakozott Jenna fejében, amelyek először rá, majd az egész világra kivetültek. Lehet tudni, mit hoz a holnap? Dehogy lehet! És ez félelmetes.

    – Ez az idill – mosolygott rá Bobby Jackre, és ujjai egyre szorosabban simultak a kézfogásba.

Jenna ezt már nem állta meg szó nélkül:

    – Elárulnátok, mi az én szerepem ebben az egészben?

    – Te vagy a sofőr.

    – Ez nem vicces.

    – Nem hát, ez komoly. Te vezetsz, tehát tényleg te vagy a sofőr – hívta fel a figyelmét a puszta tényekre Bobby. – Ja, és a kocsi is a tiéd. Mihez kezdenénk nélküle…d?

    – Szemét vagy!

Bobby abbahagyta a tréfálkozást, és a lány vállához bújt.

    – A barátom vagy. Ez nem elég jó szerep?

    – Tutira Oscaros – enyhült meg Jenna. – Kitüntetve érzem magam. Nem mindenki játszhatja el a meleg barátja barátjának barátnőjét.

Ekkor Jack is odahajolt hozzá.

    – Ha elmondom a szüleimnek, hogy nem veled, hanem Bobbyval járok, nem kell tovább hazudnod – ajánlotta fel a korai coming outot.

    – Ha elmondod, kinyírlak! – figyelmeztette Bobby.

    – De…

    – Nincs semmiféle de! Esetleg egy majd szóba jöhet.

A visszapillantó tükörben Jenna tekintetéből ezt olvasta ki: Ugye ez az a majd, ami tulajdonképpen egy soha?

Bobby bólintott.

Pár perc múlva néhány bokor tűnt fel az országút mentén. Jenna pisiszünetet javasolt, melyet abszolút többséggel megszavaztak. Jack feltűnően sokáig elmaradt, és amikor végre előkerült, néhány szál csenevész vadvirágot szorongatott a kezében. Megilletődött mosollyal nyújtotta át őket a lánynak.

    – Ezt meg miért kapom?

    – Mert szeretsz minket.

Bobby ezután egy szót sem szólt egész hazafelé úton, és búcsúzáskor szokatlanul sokáig ölelte Jacket.

 

Egyik este Bobby egy Whitman verset olvasott fel Jacknek.

Minden együtt töltött percük különleges volt, de ez az este a szokásosnál is jobban bevésődött Jack emlékezetébe, még a táncnál is jobban, még az első szeretkezésüknél is erősebben.

Bobby hangjának fátyolos mélységet kölcsönzött a nemrégen kihevert influenza. Jack elmélyülten hallgatta a szavalatot. Miután véget ért, megkérdezte:

    – Ő is olyan volt, mint mi?

Bobby letette a kötetet, és Jackhez bújt.

    – Igen, olyan volt, mint mi – felelte.

Szerelmeskedni kezdtek. Lehet, hogy a vers hatott rájuk, lehet, hogy a csillagok álltak másképpen az égen, de ezen az estén még a vágy is másmilyen volt. Bobby nem azt figyelte, mi történik a testével, hanem Jack pillantását fürkészte, a csókjaira vadászott, átölelte a hátát, ujjaival szúrós kis hajszáltüskéit cirógatta. Gyönyörük nem lobbant akkorát, mint szokott, fényessége nem vakított, csendesen és hosszan hullámzott a vérükben, mintha soha nem akarta volna magukra hagyni őket, még álmukban is ott parázslott bennük.

Üvegcsörömpölésre riadtak.

    – Mi volt ez? – ült fel ijedten Jack.

    – Csak a Boszorkány. Feküdj vissza! Nincs semmi baj – mondta Bobby, és már aludt is tovább.

De Jack szeméből kiröppent az álom. Hallgatózott. Léptek zaja nyikorgott a földszinti folyosó parkettáján, aztán újra csend lett. Jack várt, majd az ajtóhoz osont, és kilépett rajta. Jól ismerte már a házat, ezért könnyedén eligazodott benne a sötétség ellenére is. A konyhában megtalálta az üvegcserepeket. Óvatosan összeszedegette őket és kidobta a kukába. Ásványvizet vett elő a hűtőből. Az asztalon talált egy kis kekszet, azt is magához vette, hátha Bobby esetleg megéhezik az éjszaka közepén. Mikor indult volna vissza, beleütközött Stellába. Pár pillanatig szótlanul álltak és bámultak egymásra.

    – Zavarban vagyok – dadogta Jack, fél kézzel igazgatva magán a boxeralsót.

    – Azt elhiszem. Várj, adok egy tálcát!

    – Köszönöm. Nagyon kedves vagy. Bobby is kedves, csak jól titkolja. – Ha nem tudta, mit mondjon, Jack mindig kibökte az első gondolatot, ami eszébe jutott, és ezzel elég sokszor vált nevetségessé. – Szerelmes vagyok belé, és az a legfurább, hogy ő is szerelmes belém. Mert hát fura, ha két ember így egymásra talál, nem?

Stella elmosolyodott, és Jack felfedezte ebben a mosolyban Bobbyt. Azonnal megszerette a szomorú tekintetű nőt.

    – Hol voltál? – szegezte Jacknek a kérdést Bobby, amint belépett.

    – Hoztam kekszet.

    – Minek?

    – Nem vagy éhes?

    – Nem.

Jack visszabújt az ágyba, és karjai közé zárta Bobbyt.

    – A konyhában összefutottam a nővéreddel – újságolta. – Elég átlátszó volt a hálóinge, de becsszó nem néztem át rajta. Mondd, miért szomorú mindig?

Bobby sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna:

    – Miattam.

Jack meglepődött.

    – Miattad?! De hát miért?

    – Ha most elmondok valamit, megígéred, hogy titokban tartod? – kérdezte feltűnően komoly hangon Bobby, amitől Jack egy kicsit megijedt.

    – Persze hogy megígérem.

Bobby elmajszolt egy kekszet, mielőtt mesélni kezdett volna, pedig tényleg nem volt éhes, de jól esett a nyelvének az édesen krémes töltelék. Emlékeztette rá, hogy sok minden megváltozott, amióta Jacket megismerte. Két erős kar vigyázott rá.

    – A Boszorkány nem volt mindig ilyen. Majdnem olyan csinos volt, mint most Stella. Imádták a férfiak, és ő is imádta őket. Mániájává vált a férjhez menés. Azt hiszem, Stella a második férjétől született, de elég nehéz számon tartani őket. Aztán, amikor Stella betöltötte a tizennégyet, úgy tűnt, végre megtalálta az igazit. A pasas állítólag elbűvölő volt, kifinomult és okos, értett a nők nyelvén. A Boszorkány életében először valóban szerelmes lett. Később azt mondta, ezért nem hitte el a lányának, mikor az zaklatással vádolta meg a nevelőapját. A férfi mellé állt a saját lányával szemben. Aztán Stella teherbe esett, mire a Boszorkány végre átlátott a rózsaszín ködön, de akkor már késő volt. Valami érthetetlen okból, Stella megszerette a benne növekvő életet, és nem engedte, hogy elvegyék tőle. A Boszorkány soha többé nem tudott sem férfira nézni, sem tükörbe.

    – És mi lett a babával? – kérdezte Jack, mert Bobby pont a legizgalmasabb résznél burkolózott hosszú hallgatásba.

    – Az a baba, Jack, most itt fekszik az ölelésedben. A Boszorkány nem is olyan gonosz, mint ahogy a mesékben szokott lenni. Úgy próbálta megvédeni a lányát, visszaadni a fiatalságát, hogy a saját fiaként nevelte fel az unokáját.

Jack lélegzete elakadt. Mintha egy láthatatlan kéz világosságot gyújtott volna a fejében. Ahogy a Boszorkány látott át a rózsaszín ködön, úgy látott át ő Bobby éjszakáján.

 

Másnap reggel Bobby kerülte Jack tekintetét. Egészen addig nem volt hajlandó felvenni vele a szemkontaktust, amíg Jack az egyik WC-s randijuk során rá nem kényszerítette.

    – Miért nem nézel rám? – Szorosan tartotta két tenyere között a fiú fejét.

    – Szégyellem magam.

Jack meglepődött rajta, hogy most már nem volt olyan szava Bobbynak, amelyet ne értett volna kristálytisztán.

    – A mese összes szereplője közül te vagy a legártatlanabb. – Megpróbált olyan határozott lenni, amennyire csak az erejéből tellett. – Ha végre elkezdenéd szeretni magad, akkor azzal nemcsak saját magadon, hanem Stellán is segíthetnél.

    – Ne prédikálj nekem! – csattant fel Bobby.

    – Néha elviselhetetlen vagy – sóhajtotta szomorúan Jack.

 

Bobby feküdt a sötétben, és a plafont nézte, amelynek repedezett szürkeségére fénytáncot festettek az ablak előtt elsuhanó autók reflektorai.

Bárcsak lehetnék árnyék, ahelyett, hogy ebbe a kéjsóvár testbe zárva éljek tovább! – fohászkodott.

Városról városra, államról államra hurcolta magával a titkot. És amikor már oly közel volt a szabadulás, elbukott. Nem játszhatta tovább a lázadó, világfájdalmas tinédzsert, mert egy gyönge pillanatában elárulta, hogy a fájdalma nem színjáték. Ott állt pőrén, kiszolgáltatva a szerelemnek, amitől mindig is rettegett. Árulták már el, de hogy ő maga legyen a saját árulója…

Mihez kezdjen most?

Érettségi után lelécel innen… Csakhogy Stella itt marad, és amilyen idióta Jack, akaratlanul is eljárhat a szája.

Hogy lehetett ilyen óvatlan?

 

Jacket megijesztette a változás. Nem értette, miért távolodik tőle egyre messzebbre és messzebbre Bobby. Hiába tartotta a karjai között, hiába merült el a testében, hiába csókolt a száját, a fiú már nem volt az övé. Bezárt minden ajtót, elrejtett minden kulcsot, még a hozzá vezető út köveit is felszedte.

Jack nem érte fel ésszel Bobby titkának súlyát. Számára a boldogság annyiból állt, hogy az ember, bármilyen áldozatot is kellett hoznia, erőt vett magán és kinyújtotta érte a kezét. A boldogság ott volt mindenhol és mindenben. A boldogságot nem érdekelte sem a múlt, sem a jövő.

    – Bosszantóan túlbonyolítod az életedet! – mondta egy délután a fiúnak, miközben hazafelé tartottak az iskolából.

    – Szállj le rólam! Nem kötelező velem lenned – duzzogott Bobby.

Némán baktattak egymás mellett egészen Jack házáig. Mikor Bobby búcsúzni akart, Jack megragadta a karját.

    – Gyere be! Még nem is láttad a szobámat.

    – Megőrültél?

    – Nyugi! Senki nincs itthon.

Jack tenyere forrón szorította Bobby kezét, izgalomtól felgyorsult lélegzete elszuszogta homlokából a hajat.

    – Jól van – adta be a derekát Bobby, úgy téve, mintha nehezére esne megkönyörülnie a fiún, pedig éppen a legvadabb álma készült valóra válni.

 

Jack szobája a földszinten volt. Az előző lakók spájznak használhatták, mert még érződött benne a befőttek illata. A plafon közelében nyílt az egyetlen, apró bukóablak, amelyen éppenhogy csak be-bekukkantott a friss levegő.

    – Íme, a birodalmam! – hordozta körbe a pillantását büszkén Jack.

Bobbynak először az tűnt fel, hogy Jack könyvtára sokkal szerényebb az övénél, és az ágya is jóval kisebb, majd észrevette az akváriumot az egyik sarokban. Hatalmas teknősbéka nyomorgott benne.

    – Amikor megvettem neki, még kényelmesen elfért benne – szabadkozott Jack.

    – A tiéd sem sokkal komfortosabb – vigyorgott Bobby, és gyorsan véget vetett az idegenvezetésnek azzal, hogy Jack nyakába borult. – Ne dumáljunk, dugjunk! – szólította fel.

 

Bobby hátravetette magát a picike ágyon, és hagyta, hogy Jack a tőle megszokott tehetséggel és odaadással kényeztesse. Ez hiányozni fog neki. Ilyen jó senkivel sem lesz. Belemarkolt a fiú tüskehajába. Ilyen sem lesz. Körbenézett a feje tetején álló szobában, amely olyan volt, mint maga Jack: gyerekesen őszinte és egyszerű… barátságos… biztonságos… szerethető.

A teknős érdeklődve figyelte, mit csinál a két fiú. Meglepettsége nem volt meglepő, hiszen most látott először ilyesmit.

    – J… Khm… Jack! – nyögte Bobby. – Figyel minket.

Jack erre ijedten kapta fel a fejét.

    – Kicsoda figyel minket?

    – A teknős. Hé! Mit röhögsz? Komolyan gondolom. Én nem tudok közönség előtt kefélni.

    – Ő csak egy teknős – évődött Jack, és nem győzte jókedvében elégszer megcsókolni Bobbyt, aki hosszú hetek óta végre újra önmaga volt.

    – De van agya és szeme.

    – Zavar, hogy mit gondol rólunk?

    – Nem is tudom. Szerinted gondolkodik rólunk? Eléggé bámul. – Bobby hasra fordult, kíváncsian méregette az állatot.

Jack kihasználta a pózváltást, és folytatta az előjátékot. Nem volt az a négyzetmilliméter, amelyet ne kívánt volna Bobbyn. Előtte el se tudta volna képzelni, hogy az emberi test ennyiféleképpen szerethető és érinthető.

Bobby pár percig megfeledkezett a teknősről. Az ágytakarót harapdálta, és csak akkor tért magához az extázisból, amikor megérezte nyelvén a szövetszálak keserű ízét.

    – Pfuj! – Felnézett. A teknős még mindig őket fixírozta. – Jack, csinálj valamit azzal az izével!

Jack sóhajtott egy bánatosan nagyot, de engedelmeskedett, mint mindig. Fogta a pólóját és ráterítette az akváriumra.

    – Biztos, hogy nem mászik ki onnan? – aggodalmaskodott Bobby.

Jack csípőre tett kézzel lecövekelt előtte, és életében először kiállt magáért:

    – Bobby, ha egy másodpercen belül nem lehetek benned, akkor szét fog robbanni a farkam – közölte egyenesen a tényállást.

    – Olyan könnyű téged hülyére venni! – nevetett gonosz vigyorral Bobby, de amikor Jack hozzásimult, és ő magához ölelte, már nem volt kedve tréfálni.

Csak azért heccelte Jacket, hogy ne maradjon idejük túl komolyan venni a szerelmüket.

 

Tej vagyok

Forrón pirosló konyha vagyok

Hideg vagyok

Hideg, mint a kék mélyű óceán

Elveszett vagyok

És ezért kegyetlen vagyok

De csupa szerelem és báj lennék

Ha az enyém lennél

Várok

Várok rád

Gyönge vagyok

De erős is vagyok

A könnyeimen úsztatlak vissza hozzám

Várok

Várok rád

Vágyom

Vágyom rád***

 

Bobby kábán hallgatta a lejátszóból szóló dalt. Első benyomásra utálta, de aztán kezdte megkedvelni. Mire ötödszörre is véget ért a refrén, már imádta.

    – Táncolsz velem? – hallotta Jack kérdését. A fiú a CD lejátszó mellett térdelt, és újra elindította a lemezt.

    – Egy frászt!

    – Na, gyere!

    – Nem! – Bobby a fal felé fordult, magára húzta a takarót, de akkor két erős kar ragadta meg, kicsomagolta, és ő máris a szoba közepén találta magát anyaszült meztelenül, összesimulós táncot járva Jackkel. – Ez ocsmányul romantikus – nyafogta.

    – Az, de te mégis mosolyogsz.

    – Idióta!

 

    – Nem fázol? – aggódott Jack.

    – Egy kicsit.

    – Bújjunk vissza az ágyba?

    – Ne! Még ne. Jó így. – Bobby Jack mellkasához bújt. Olyan széles volt, hogy akár az egész világ elől elrejtőzhetett mögötte.

    – Ha szóba álltál volna velem az első napon, akkor megkértelek volna, hogy légy a barátom – vallotta be Jack. – De örülök, hogy először utáltál engem, mert később arra kérhettelek, hogy a szeretőm legyél.

    – Nahát, Jack! Te is látod őket?

    – Kiket?

    – Hát, a kis Cupidókat, akik itt röpködnek körülöttünk, és mindjárt jól seggbe lőnek a nyilaikkal – viháncolta Bobby.

    – Én csak téged látlak – felelte komolyan Jack. – És ez mindig így lesz.

    – Fejezd már be! – Ahogy Bobby kimondta ezt, odakint megnyikordult a kerítés. – A rohadt életbe!

Mint a villám, kapkodták magukra a ruháikat.

    – Igazítsd meg az ágytakarót! – adta ki a parancsot Bobby, miközben a cipőjét fűzte. – És tüntesd el a zsepiket, meg azt az izét is! Mit csinálsz? Kifolyt belőle az egész cucc. Baszki, de undorító!

 

Egy percen belül a fizika könyv fölött görnyedve találta őket Jack apja, aki a karjában egy hároméves forma, szőke kislányt tartott.

    – Szevasztok, srácok! – köszönt kicsit megilletődve, mert a fia nem sok baráttal dicsekedhetett eddig.

    – Jó napot, uram! – Bobby egyre fülledtebbnek találta a szoba levegőjét.

    – Ő Bobby, apa – mutatta be Jack.

    – Szia, Bobby!

A férfi bizalommal nyújtotta felé a kezét, és Bobby szégyenkezve szorította meg. Íme, az amerikai mintacsalád, amelynek éppen most készült tönkrevágni a mintaéletét!

A férfi mellett egy pirospozsgás nő bukkant fel. Nagyon más volt, mint Stella. Túlságosan is más.

    – Kértek valamit enni, fiúk? – kérdezte, és a fia rögtön leadta a rendelést két zacskó chipsre és négy doboz sörre. – Itt maradsz vacsorára, Bobby?

    – Igen – bólintott Jack, arcán üdvözült mosollyal.

    – Nem – felelte Bobby. – Köszönöm a meghívást, de haza kell mennem.

 

Mikor Jack kikísérte, Bobby tudta, hogy elérkezett a megfelelő pillanat.

    – Igazán maradhattál volna – szomorkodott Jack.

    – Itt a vége, Jack – mondta Bobby.

    – Minek a vége?

    – Ennek, ami közöttünk van… volt.

    – Nem… érte… lek – dadogta Jack, pedig azért remegett a hangja, mert értette.

    – Ez volt a búcsúszex, darling – simogatta meg a fiú arcát Bobby, majd hátat fordított. Indult volna, de Jack megragadta a karját. Ujjai belemélyedtek a bőrébe, megropogtatták a csontjait. – Eressz el, ez kurvára fáj!

    – Nekem is! – vágott vissza Jack, és nem eresztette.

A ház egyik ablakában függöny lebbent. A mosolygós szőke asszony szája elé kapta a kezét, hogy ne kiáltson fel, hogy ne árulja el, mit érez, mert nem az volt a fontos, hogy ő mit érez, hanem az, hogy a fia boldog-e.

    – Tudom, hogy szeretsz. Tudom! Tudom! – hajtogatta Jack.

    – Rosszul tudod – jelentette ki Bobby hidegen. – Jó volt veled, de meguntalak.

    – Hazudsz! – Jack magához rántotta a fiút.

Bobby csak hosszas küzdelem után tudta kitépni magát a szenvedélyes ölelésből. Száját felsebezte a csók mohósága.

    – Ha tényleg szeretsz, elengedsz – kérte Jacket. Ekkor már nyoma sem volt hangjában a hamis gúnynak. – Éppen elég, hogy tönkretettem az anyám életét, a tiédet nem fogom. Add meg nekem ennek a döntésnek a lehetőségét, Jack! Ha engeded, hogy ezt megtegyem érted, akkor talán elkezdem szeretni magam, ahogy kérted.

Jack letaglózva állt. Rengeteg szó és mondat cikázott a fejében, de egyik sem volt az ideillő helyes szó vagy mondat, egyik sem lett volna képes visszatartani Bobbyt.

Támadt egy ötlete.

    – Nem engedlek el, mert szeretlek – suttogta, de ezt Bobby már nem hallotta.

 

Iszonyú hosszú volt az út hazáig. Bobbynak nem tűnt fel eddig, hogy ilyen messze lakik Jackék házától, kis híján a föld másik féltekén. Ha most kérdezte volna meg tőle az iskolapszichológus, hogy mi a baja, készségesen tudott volna konkrétumokkal szolgálni.

A szerelem szívás, az élet szar – jelenleg idáig terjedt Bobby teljes filozófiája.

Mindenki kitért az útjából, mert látszott rajta, hogy bárkin és bármikor képes lenne kegyetlen bosszút állni a saját nyomorúsága miatt. Talán már meg is tette, és éppen a tetthelyről iszkolt olyan sietősen.

Hazaérve, a konyhában Stellába botlott. A nő az asztalnál üldögélt, tekintete az ablakon át a távolba révedt. Csak nemrég apadhatott el a könnye, mert az arca még nedvesen fénylett. Bobby leült mellé, és megfogta a kezét. Jó lett volna, ha ő is tud sírni, de nem tudott. Sivatag porzott a könnycsatornáiban, szúrta, karcolta a szemét.

    – Szakítottam Burttel – újságolta el Stella hosszú hallgatás után.

    – Ez egy ilyen nap – mosolyodott el Bobby keserűen.

    – Mégsem volt az igazi.

    – Van olyan, hogy igazi?

    – Mondd meg te, Bobby! Van olyan?

A fiú az ajkát harapta, ott, ahol a seb fájdalmát érezte, melyet Jack foga mart rá.

    – Van, csak nem mindig találunk rá, vagy ha rá is találunk, nem mindig lehetünk vele.

Stella szerette volna megkérdezni Bobbytól, mi lett a texasi tahóval, de félt a választól, félt, hogy a szakítás okai között ott bujkál ő maga is.

    – Süssek palacsintát?

Bobby meglepődött a hirtelen témaváltáson.

    – Aha. Figyelj csak, Stella!

    – Hm?

    – Eljönnél velem?

    – Hová?

    – Hát, el innen. Miután leérettségiztem…

    – Nem tudom, Bobby.

 

4.

 

Jack fel-alá járt a tanári szoba előtt. Nem volt félős típus, de most reszketett a térde. Szerette Evans tanárnőt, de biztonságosabb volt az árnyékba húzódva szeretni a Napocskát. Abban sem volt biztos, hogy beválik az ötlete. Jó lett volna kikérni egy magánál sokkal okosabb ember véleményét a tervéről. Megfordult a fejében, hogy elmondja Jennának, de a lány azonnal rohant volna Bobbyhoz, ha megtudja, mire készül, és akkor oda a meglepetés.

Jack összeszedte a bátorságát, és bekopogott.

 

 

Szürke felhők úsztak az égen. Bobby szomorúan tekintett fel. Hiába kereste a kéket. Hideg esőcseppek hullottak az arcára. Lassan ment – minek sietett volna? –, ez is csak egy nap volt a sok közül. Vagy mégsem? Mintha furcsán néznének rá az emberek. Mondjuk, mindig mindenki furcsán néz rá. Akkor ez most miért más? Kíváncsiság csillogott a szemekben, az a pletykaéhes féle.

Bobby megállt az iskola kapujában, hogy elszívjon egy utolsó szál cigit.

    – Szia, Bobby!

Ez meg ki volt?

    – Csá, Bobby!

Bobbyt megköhögtette a füst. Mi ütött ezekbe, hogy újabban köszönnek neki?

    – Bobby!

    – Jó reggelt, Evans tanárnő!

    – Mit mondtam a dohányzásról? – kérdezte a nő, akinek valami rejtélyes okból remegett a hangja.

    – Hogy káros – mosolyogta Bobby a választ, és szívott még jó pár slukkot, mielőtt eldobta volna a csikket.

    – Gyere velem!

    – Hová?

    – Valaki beszélni szeretne veled.

Egy évszázadnak tűnt, mire végigmentek az iskola folyosóján. Evans tanárnő cipősarkai akkurátusan kopogták léptei ritmusát. A katonaindulónak is beillő dallam a pszichológus ajtaja előtt ért véget. Sűrű, nehéz csend ereszkedett rájuk.

    – De hát most nem csináltam semmi rosszat! Még a fogalmazást is megírtam – bizonygatta Bobby az ártatlanságát.

A tanárnő nem figyelt rá. Bekopogott, majd betuszkolta a fiút, és hátvédként mögé állt.

 

A szobában hárman ültek: a pszichológus, az igazgató és egy ismeretlen bajuszos, pszichopata gyilkosnak kinéző fickó.

    – Szervusz, Bobby!

Bassza meg, itt nagy gáz van! Ezek mosolyognak rám. Bobby tett egy bizonytalan lépést hátra, de beleütközött Evans tanárnőbe, aki taszított rajta egyet, jelezve, hogy menjen beljebb.

    – Ez az úr – mutatott az igazgató a pszichopata gyilkosra – a gyámhatóságtól jött. Azért van itt, hogy segítsen neked.

Bobby körül egy pillanatra megszűnt a világ. A harag úgy sistergett át rajta, mintha villám csapott volna bele. Mivel nem először derült fény a titkára, és nem először vetett szemet rá a gyámügy, hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.

    – Nincs szükségem segítségre – jelentette ki.

    – Tudom, hogy ez milyen nehéz neked – mondta negédesen a bajuszos.

    – Ó, nahát, milyen okos maga!

    – Bobby, kérlek!

Bobby Evans tanárnőre nézett, aki lesütött szemmel állt mögötte, így nem láthatta a felé sugárzó csalódott gyűlöletet.

    – Ha tényleg segíteni akarnak, akkor hagyjanak békén!

A nő azt hitte, eléggé kiismerte a fiút, de tévedett. Váratlanul érte az ütés. Megtántorodott, majd végigzuhant a padlón. Ahogy szabaddá vált az út, Bobby azonnal feltépte az ajtót.

Rohant.

Rohant, hogy megkeresse azt, aki elárulta.

 

Mintha egy bomba csapódott volna a testébe. Jack megpördült, és nekivágódott az asztalnak. Felüvöltött fájdalmában. Ütések záporoztak rá. Sokáig kitartott, de végül nem bírta tovább, lerogyott a földre. Ekkor Bobby ráült a mellkasára, és az arcát vette célba.

Jack szédült. Nem értette, mi történik vele. Az illatából jött rá, hogy Bobby az, aki éppen agyon akarja verni. Tehetetlenül feküdt. Nem tudta eldönteni, hogy szeméből könny vagy vér csurog-e. Aztán egyszer csak hűsítő vörös tenger hullámzott rájuk, és egy sikoltásba fulladó hang azt kérdezte tőlük:

    – Megőrültetek?

Igen, valószínűleg megőrültünk, gondolta Jack, hiszen mi más magyarázata lehetett volna annak, amit műveltek.

Jenna lefogta Bobby karjait.

    – Gyere, hazaviszlek! Nem lesz semmi baj.

 

    – Töröld le!

Bobby szipogva engedelmeskedett, de a kezére száradt vér makacsul ellenállt a papír zsebkendőnek.

    – Nem értem, miért nem mondtad el. Azt hittem, barátok vagyunk. – Jenna nem vette le a szemét az útról. Ujjai reszketve szorították a kormányt.

    – Ez nem olyan dolog, amit el kell, vagy el lehet mondani. Mindenki tudja már?

    – Én anyámtól hallottam, de az egész város rólatok beszél. Végre történik valami a kibaszott unalmas hétköznapjaikban.

Bobby felsóhajtott.

    – Utálom az embereket.

    – Engem is utálsz? – Jenna ekkor fordult először Bobby felé.

    – Nem.

    – Akkor ne általánosíts! Anya azt is mondta, hogy a nővéred… szóval, hogy Stella reggel felmondott.

    – Rohadt élet! Lépj a gázra!

 

Stella a bejárati ajtó előtt cigarettázott. Üres tekintettel figyelte, ahogy a Buick leparkolt a ház előtt.

    – Kérsz?

    – Aha. – Bobby kihúzott egy szálat a felé nyújtott cigarettás dobozból, de nem gyújtott rá. – Hol van a Boszorkány?

    – A nappaliban. Legalább két napra kiütötte magát. Ez egyszer meg tudom érteni.

    – Mihez kezdünk most? – Bobby leült Stella mellé, aki a tekintetéhez hasonló üres mosollyal hajtotta vállára a fejét. – Megütöttem egy tanárt, és a gyámügy is vadászik rám.

    – Körbeszaglásznak, aztán túl közhelyesnek találják az ügyünket, és békén hagynak. Nem a gyámügy a legrosszabb, hanem…

    –  …a város – fejezte be Bobby Stella mondatát.

    – Igen... Mármint a válaszom: igen.

    – Ezt nem értem.

    – Azt kérdezted, elmegyek-e veled – emlékeztette Stella Bobbyt.

    – Vigyétek a Buickot – lépett oda hozzájuk Jenna. – Egy roncs, de szívós jószág.

 

Evans tanárnő és Jack, mintha összebeszéltek volna, mindketten kék monoklival jelentek meg az irodalomórán. A nő a jobb szemén, a fiú a balon viselte. A teremben szokatlanul nagy csend honolt. Túl sok gondolat hemzsegett a fejekben.

    – Jack! – fordult a fiúhoz a tanárnő, amint becsengettek. – Még mindig szeretnéd? – Amikor Jack bólintott, így folytatta: – Tegnap Jack lehetőséget kért arra, hogy elszavalhasson egy verset az óra elején. Ha valaki nevetni mer, vagy akár csak megmukkan, azt elhúzom az érettségin. Nos, Jack, készen állsz? Akkor hajrá!

Jack szomorúan nézett végig az osztályon. Az, akinek a vers szólt volna, hiányzott.

A tábla elé lépett, mert a pad teteje egyedül Bobby privilégiuma volt.

    – Sziasztok! – köszönt, mert így illik, mielőtt belekezdett volna az előadásba. – Ezt a verset Walt Whitman írta, és sajnos csak nagyon kevesen ismerik, mert az emberek többsége úgy gondolja, hogy az, amiről szól, szégyellni való. Pedig nem így van. Nagyon nehéz titkokkal élni. Ha nem mondhatod el, ki vagy valójában, sosem lehetsz igazán önmagad. Ezt ne felejtsétek el akkor sem, amikor összesúgtok Bobby háta mögött. Én először ezzel csak azt akartam bizonyítani, hogy milyen erős a szerelmem, de azóta történt valami, amitől Walt szavai egészen más értelmet nyertek. Bobby szereti a szavakat. Megérdemli hát, hogy egyszer a szavak is viszontszeressék őt. Szóval a vers… – Jack megköszörülte a torkát, majd szavalni kezdett:

 

Bárki legyél is, ki engem ölelsz,

Tudd: egyetlen dolog nélkül ez az egész mit sem ér,

Figyelmeztetlek, mielőtt még tovább kísértesz:

Más vagyok, mint aminek hiszel, vagy még annál is különösebb.

Ki vagy, hogy követni akarsz engem?

Miféle jel micsoda szerelemben?

 

    – Utálom, hogy sírok – zokogta Jenna.

    – Én is utálom – értett egyet Bobby. – Tiszta takony az orrod. Undorító.

    – Adj majd életjelet, oké!

    – Oké.

    – Vigyázni fogok Jackre.

    – Leszarom Jacket! – kelt ki magából Bobby.

    – Én akkor is vigyázok rá – makacskodott a lány.

 

Sétánk gyanús, homályos céllal, talán céltalan.

Ha hagynál, ha csak miattam hagynál veszni mindent,

Ám ifjúságod mindezért túl nagy ár,

Kár lenne elszórni élted csodás összhangzatát.

Engedj ölelésedből, mielőtt baj lesz! Eressz most!

Engedj, távozz utadon. Menj már!

 

A kocsi lassan kiért a nagy semmibe. Az országút szürkéje mentén az ősz elhervasztotta a vadvirágokat. A visszapillantó tükörben egyre törpült mögöttük a város. Stella elszántan taposta a gázpedált. A sebtében összepakolt bőröndök szanaszét hevertek a hátsó ülésen.

 

Vagy inkább titokban bújjunk a fák mögé?

Vagy vissza a hegyre fel, ahol a tágas ég?

(Sem házunkban, sem városunkban nem derülhet erre fény,

Sem könyveim közt, hol némán fekszem,

mint ki bolond, vagy nem is él.)

De most lehet, azért a hegycsúcsról nézz körbe,

Hátha mégis van valaki itt, fenn a közelbe’.

 

    – Sosem hittem volna, hogy egyszer sikerül elhagynom ezt a rohadt várost – mondta Bobby, de hiába volt úton, hangjában mégsem volt egy csepp öröm sem.

    – Sajnálom. – Stella ekkor szólalt meg először, amióta elindultak.

    – Az én hibám.

    – Bobby, kérlek, ne ismételgesd ezt egyfolytában! Azért szültelek meg, hogy a rosszból, ami velem történt, valami jó legyen.

    – Akárcsak a töltényhüvelyből – emlékezett vissza keserű mosollyal Bobby a saját okoskodására.

 

Vagy lehet a tengeren, kihalt partfokon,

Hullámmal csitított néma szirteken,

S lehet itt is, add most ajkad, s ajkamat adom,

Ha te engeded: én is megengedem.

Add a bajtárs csókját, az ifjú férjekét,

Hogy lehessek bajtárs, lehessek férj.

 

    – Az a szemétláda!

Stella döbbenten nézett a fiúra, aki még mindig könnytelen szemmel meredt az előttük szürkéllő útra.

    – Kiről beszélsz, Bobby?

    – Arról, hogy megbíztam Jackben, de ő elárult. Mind ilyen, igaz? Minden pasas szemét! Szakítottam vele, erre ő bosszút állt.

Stella a fékre lépett. Mindketten a szélvédő felé lendültek, de a biztonsági öv ölelése megvédte őket.

    – Szerintem jobb lenne, ha én vezetnék – jegyezte meg Bobby, akinek egy kis halálfélelem vegyült a hangjába.

    – Bobby!  A férfiak szemetek, de nem mind az. Én választottam rosszul, és nem te. Meséltem rólad Burtnek – vallotta be Stella. – Ő volt az, aki bosszúból telekürtölte a várost a történetünkkel, és nem a texasi tahó.

    – De hát miért mondtad el neki?

    – És te miért mondtad el neki?

Bobby hallgatott.

    – Na, látod! Én is pontosan ezért tettem.

 

Vagy kergess körbe meztelen,

Majd feküdj ide, hogy érezzem szíved ritmusát,

Hogy pihenjek csípőd hajlatán. Hordozz

magadban, ha vízre szállsz, földön vándorolsz,

Érints, s az épp elég, hogy úgy aludjak,

Mint a benned fénylő öröklét.

 

Egy kamion húzott el mellettük. Sebessége szélvihart kavart az úton. A Buick ablakain megsárgult falevelek táncoltak be.

Vajon hol gyökerezhetnek a fák, amelyekről megszöktek? – tanakodott Bobby. – Nem Jack tette.

A szíve mélyén tudta, hogy nem ő volt. Milyen könnyű lenne az élete, ha Jack csak egy szemét pasas lenne, és nem… az igazi. Milyen könnyű lenne most itt hagyni mindent!

Sós ízt érzett a száján, csípte a sebét.

    – Kicsim! – Stella érintése lesimogatta arcáról a könnyeket. – Szereted őt, igaz?

Bobby bólintott, majd elmosolyodott.

    – Még sosem szólítottál így.

Stella magához ölelte a fiát.

    – Még sosem szólítottál anyának – mondta.

    – Ha így szólítanálak, nem lenne esélyed.

    – Mire?

    – A normális életre.

Stella gyöngéden eltolta magától Bobbyt, és beindította a motort.

    – Mit csinálsz?

    – Visszafordulok – felelte Stella elszántan. – Van nekünk életünk! Az nem normális, hogy egyfolytában meg akarunk szökni előle. Ideje azzá válnunk, akik vagyunk.

    – Pokollá fogják tenni minden percünket – bújt elő Bobbyból a megfélemlített gyerek.

    – Majd megvédjük magunkat.

    – Hogyan?

Stella Bobby füléhez hajolt, és belesuttogta:

    – A bolondoktól mindenki fél.

 

De viharban hullottak ezek a levelek,

És sem e leveleket, sem engem nem érthetsz meg.

Nincsenek válaszok és nincs megoldás,

Én sem válaszolhatok, és nem tehetek csodát.

Ha úgy hiszed, hogy teljesen tiéd lehetek,

Látnod kell, hogy menekülök előled!

 

Úgy látszik, ez az ő sorsa: Ide-oda kell autóznia ezen a kurva úton a kibaszott semmiben.

Ez van.

Bobby kihajolt az ablakon. Hajába belekaptak a szél hideg ujjai. Kellemes érzés volt. Nem tehetett mást, muszáj volt nevetnie.

 

Nem azért írtam le, amit írtam,

Hogy olvasva megértsd, magadévá tedd,

Sem azért, hogy csodálj vagy, hogy dicsérj,

És még csak nem is neked, szerelmemnek.

Minden múlik. Ha tudsz, ne találgass, jobb a sejtelem.

Engedj szabadon, s távozz nélkülem.****

 

Megtapsolták. Vajon meg kellene hajolnia? Inkább nem hajolt meg.

A produkciója után Evans tanárnőnek esélye sem volt rá, hogy visszaszerezze tőle a figyelmet. Mindenki őt leste, azt sem bánták, hogy csak a hátát látják.

Jacket hidegen hagyta az érdeklődés, füzete fölé hajolt, és óra végéig azt találgatta, mihez kezdjen az életével Bobby nélkül.

 

Amikor kilépett az iskola kapuján, olyan látvány fogadta, amelyet nem akart elhinni: Bobby cigarettázott a Buick oldalának dőlve. A volánnál Stella éppen a száját rúzsozta.

Jack, nem tudva, mi tévő legyen, visszafordult, hogy megkérdezze Evans tanárnőtől, vajon ő is látja-e azt a csodát, amit ő.

    – Hová mész, te idióta? – hallotta a felé kiáltott kérdést.

Megtorpant, de nem mert megfordulni, hátha akkor kiderül, hogy mégiscsak álom az egész.

Léptek kopogtak mögötte. Egyre hangosabban közeledtek. Aztán két vézna, de erős kar zárta az ölelésébe.

 

Bobby úgy szorította magához Jacket, mintha soha nem akarná elereszteni. És így is volt. Soha nem akarta elereszteni.

Elszánt tekintetét végighordozta az iskolaudvaron, az utcán, a városon, a világon.

 

 

VÉGE

 

 

Jegyzet:

 

* Sylvia Plath: Lázárasszony – ford. Gergely Ágnes (részlet)

** Petti Smith: Because The Night – ford.: dalszovegekmagyarul.wordpress.com

*** Garbage: Milk (saját ferdítés)

**** Walt Whitman: Bárki legyél is, ki engem ölelsz (ford.:Weiner Sennyey Tibor)