Negyedik rész
Sophie Pascal ujjait figyelte. Nemcsak nézte, hanem megbabonázva bámulta őket, ahogy szórakozottan dobolták a rádióból búgó zene ritmusát a kormánykeréken. Ez új volt. Pontosabban régi. Egy szokás a múltból, amit elveszettnek hitt, de valami csoda folytán ezen a verőfényes októberi reggelen újra előkerült. Nem mert megszólalni, nehogy elijessze a bátortalan dallamot. A férfi, aki mellette ült még nem volt az igazi, de már megközelítette azt a Pascalt, aki után több mint egy éve kutatott.
A félnyolcas csúcsforgalomban araszoltak Versailles felé. Még csak a külváros peremén jártak, de a divathét tülekedése már az autópályán megkezdődött.
Dudaszó rikácsolt bele a dobolásba. Pascal megleste, mi a helyzet a visszapillantó tükörben, majd a szélvédőre is vetett egy pillantást. Előtte sor volt, mögötte sor volt, mellette sor volt. Megrántotta a vállát, és ütötte tovább a ritmust.
Sophie mély levegőt vett, hogy lassabb ütemre bírja a szívét. Mindig ez történt, amikor felébredt benne a remény. Arra gondolt, ha valóban létezne a szférák zenéje, akkor most örömódát kellene zengedeznie az égnek, vagy neonreklámokon kellene hirdetni világszerte, hogy Pascal ritmust dobol a kormánykeréken. Eddig jutott az elmélkedésben, amikor újra megszólalt a duda.
– Szerinted mit akar ez a barom? – kérdezte Pascal, miközben ujjai vidáman doboltak tovább.
– Honnan a fenéből tudjam, mit akar egy barom?! Én normális vagyok – kérte ki magának Sophie.
– Most min húztad fel magad?
– Ezt meg se hallottam.
Pascal ránézett a nőre. Furcsának találta.
– Parázol a melótól? – tudakolta meg.
– Lószart! – vágta rá Sophie. Magában hozzá tette: Miattad parázom, te nagyon hülye!
Újabb dudaszó hangzott fel mögöttük. Sophie-nak kedve támadt kiszállni a kocsiból, odamenni a türelmetlen sofőrhöz és csomót kötni a farkára, de leküzdötte a késztetést, inkább a divathét programját kezdte el tanulmányozni.
– Három kifutófotózás, négy stúdiósorozat, és egy ad hoc bemutató a Latin negyedben – sorolta. – Legalább az a veszély nem fenyeget, hogy unalmunkban egymás agyára megyünk.
– Most miért mondod ezt?! – kacsintott Pascal a nőre, sőt még egy pillanat erejéig a combját is megérintette egy teljesen ártatlan, öntudatlan érintéssel. – Tök jól megvagyunk: te elviselsz engem, én eltűrlek téged.
Sophie-ban kíváncsi gyanú ébredt: Valami történt. Ki a nő? Milyen? És, ami a lényeg: Hogyan sikerült neki a lehetetlen?Hm… És vajon szexelnek már?
Pascalra sandított. A jegygyűrű matt fénnyel szorult az ujjára, olyan volt, mint egy kulcsát vesztett lakat. Nem tudta elképzelni, hogy az a kéz, amely ilyen memento mori-t őriz, vágytól reszketve markoljon bele egy hajzuhatagba. De az is lehetséges, hogy rövid haja van annak a szajhának… Sophie elszégyellte magát. Hiszen, ha Pascal boldog, akkor mindegy, kivel az. Vagy nem?
Végre megindult a sor. Pascal óvatosan taposta a gázpedált.
Néhány hete érdekes változásokat tapasztalt magán. Például járás közben nem ütötte a sarkát olyan erővel a betonhoz, mint régen. Először úgy vélte, hogy egyszerűen csak elfogyott a düh a talpából. Hiszen, ha minden eltűnik egyszer, akkor ez a dühre is igaz lehet. Egyetlen kivétel van: a fájdalom. A fájdalom sosem tűnik el, csak alattomban megkövül. De a kövek jók, erősek, akár egy új életet is fel lehet építeni belőlük. Szóval a fájdalom vele maradt, de a düh kezdett elpárologni belőle. Nem csörtetett az utcán, hanem ment. Nem csak helyet változtatott, hanem tartott valahová.
A kastély aranydíszítésű kapuját látva, izgatott lett. Még soha nem fotózott ilyen jelentős eseményen, ekkora felhajtás közepette. Kirakta a stábkártyát a szélvédőre, és várta, hogy bebocsátást nyerjenek a világ egyik legfényűzőbb divatshow-jának monumentális kulisszái mögé.
– Azért mázli, hogy pont most tartják Versailles-ban – állapította meg.
Sophie nyugtalanul fészkelődött mellette.
– Mióta vagy így oda a giccsért?
– Hallod-e, de negatív vagy! Más eladná az anyját prostinak, hogy egy teljes hetet ilyen fényűzésben tölthessen – nevetett Pascal.
– Valóban?! Milyen emberekkel haverkodsz te?
– Divatfotósokkal és modellekkel.
– És csinos? – szaladt ki Sophie száján.
– Ki csinos? – csodálkozott Pascal.
– Senki. Hé, figyelj oda! Nekünk integet az a díszhuszár.
Fél óra alatt verekedték át magukat az ellenőrzési pontokon, és még tíz percükbe került, mire megtalálták a kijelölt parkolóhelyüket, pedig már hetekkel ezelőtt olyan eligazítást kaptak az ügynökségtől, amelyet egy katonai osztagban is megirigyeltek volna. A kastély udvarán úgy nyüzsgött a divatvilág krémje, mint egy felbolydult méhkas. Vakuk villantak, tévéstábok dongták körbe a csordától elkószált tervezőket és modelleket.
Pascal az órájára nézett.
– Egy óra múlva kezdődik a próba – jegyezte meg.
– A kertben – pontosított Sophie.
– Nézzünk szét addig – javasolta Pascal, és azonnal meg is indult, hogy átvágjon a tömegen.
– Most mit csinálsz? – kiáltott utána a nő.
– Szétnézek – rántotta meg a vállát Pascal.
– És velem mi lesz?
– Találd fel magad!
Könnyű léptekkel suhant a macskaköveken. A kastély összes aranyporral cicomázott szeme rászegeződött és leste, vajon megtalálja-e azt, akit keres.
Laurent megborzongott. Az őszhöz képest meglepően meleg volt az idő, de az egy szál pólóhoz képest, amit viselt, meglehetősen hideg. Ahogy végignézett a kifutó körül sorakozó hatalmas reflektorokon, sejtette, hogy vissza fogja ő még sírni a libabőrt a nyakára, amikor telibe kapja majd a rivaldafényt.
Damien idegesen toporgott mellette. Olyan gyanakvással méregette a pázsiton kígyózó kifutót, mint egy szunnyadó anakondát.
– Azért ez durva – állapította meg Laurent. – Alig harminc évesen Dolce & Gabbana bemutatót rendezni szép teljesítmény. Melyiket szoptad le ezért a melóért? Dolcét vagy Gabbanát? Esetleg mindkettőt. És Clinton mit szólt hozzá?
– Lincoln – helyesbített Damien.
– Tök mindegy. Szóval melyikkel csináltad?
– Próbálok koncentrálni, ha nem tűnt volna fel.
– A Lagerfeld próbára? Mi a fasznak?
– Most nézd meg! Nem használják ki a zene ritmusát, túl sokan nyüzsögnek a fináléban, szétcseszik az egész színpadképet – mutatott a kifutóra Damien, meg sem hallva Laurent megjegyzését.
– Hú, szexi vagy, amikor így rágerjedsz a munkára – vihogott a fiú. – Tartalékolj egy kis energiát Nixonnak is!
– Lincoln a neve – sóhajtotta Damien. – Pici szívem, idegesítesz. Tedd le azt a csinos kis segged egy székre, és készülj fel.
– Mire?
– Laurent, ez kurva fontos nekem – fogta két tenyere közé Laurent arcát a fotós. – Kurvára oda kell tennem magam. Nektek meg kurvára brillíroznotok kell.
– Aszta, mennyi kurva! Pascalnak igaza volt.
– Ki a fene az a Pascal?
– A csóka a Harper’s Basaar címlapjáról.
Damien figyelme azonnal elterelődött a kifutón vonuló konkurenciáról, és Laurent arcát kezdte tanulmányozni. Hosszan nézett a rabulejtően kék szivárványhártyákba.
– Most szemmel versz? – tudakolta meg a fiú.
– Fura vagy – jelentette ki Damien.
– Lehet, hogy elkenődött a sminkem.
– Nincs is rajtad smink.
– Öregem, azért van feeling egy ilyen kemény és férfias beszélgetésben – jegyezte meg Laurent, majd kiszabadította magát Damien kezei közül. – Ha így folytatod, Washington féltékeny lesz.
– Lincolnnak hívják.
– Ja, jó szar neki. Figyu, járok egyet. Nem bírom én ezt a feszkót. Sík ideg leszek tőled.
– Soha életemben nem láttam nálad flegmább embert. Szerintem még idegeid sincsenek. Egy óra múlva kezdünk, úgyhogy ne kószálj el messzire.
– Okés, csak csavargok egyet ebben a kertecskében – mutatott rá Laurent a kilencvenhárom hektáron elterülő csodára. – Csókoltatom Rooseveltet!
– Lincoln – sóhajtotta a fiú után halkan Damien, és addig követte a tekintetével karcsú, magas alakját, amíg újfent be nem látta, hogy a reménytelen vágyódás sok felesleges fájdalommal jár.
Pascal kóválygott egy kicsit a kastélyban, mire megtalálta a kertbe vezető utat. Talán általános iskolás korában járt utoljára Versailles-ban. Nem emlékezett rá, akkor milyen hatással volt rá, de ezen a napon elkápráztatta. A mérnöki precizitással ültetett fák lombkoronája sárga színben pompázott. A már lehullott levelek aranyszőnyeget terítettek a léptei alá. A felhők, mintha egy karnyújtásnyira lettek volna felfestve nagy, fehér pamacsokban az égre. Pascalból néhány percre elszállt minden gondolat, és csak nézte-nézte a mesekönyvbe illő varázslatot.
Hangokra lett figyelmes. A monumentális kifutó egészen a mesterséges tóig vezetett. Zene harsogott bele a levegő frissességébe. A munkások éppen a nézőtér felállításával bajlódtak. Pascalnak hirtelen elment a kedve az emberektől. Újra idegennek érezte magát közöttük. Letért a főútról, és belegázolt a sárga avarba. A kertnek számtalan búvóhelye volt. Pascal remélte, hogy félórára elrejtőzhet az egyikben. A véletlen éppen Enkeládusz tavához vezette. Csak állt, és bámulta az óriás alakját, ahogy elnyeli a hegy.
Laurent hangja olyan váratlanul, olyan tapintatlanul hangosan törte meg a csendet, hogy Pascal megtántorodott és néhány lépést sasszézott a tó felé, mintha bele akart volna ugrani.
– Ezt még soha nem láttam – adta tudtára a fiú. – Megijesztettelek? Bocsika.
Pascal a szívére tette a kezét. Nem volt benne egészen biztos, hogy nem környékezte meg egy enyhe szívroham, mert zsibbadt a bal karja. Laurent eközben fogott egy botot és megpiszkálta vele a tó tükrét. Farmert viselt és egy vékony, fehér pólót. Hajába belefésült az őszi szél, tincsei kócosan csigáztak a vállán.
– Ez Enkeládusz – magyarázta Pascal, miután visszanyerte a beszédképességét. – Athéné bebörtönözte az Etna alá. A legenda szerint az ő fájdalomkiáltásaitól rázkódik a hegy.
– Bájos esti mese. A show után elugrunk bulizni. Velünk jössz?
– Kikkel? – érdeklődte meg óvatosan Pascal.
– Damiennel. Tudod, ő rendezi a mai bemutatót. Szóval vele meg a párjával…Wilsonnal, … Johnsonnal, vagy valamelyik másik idióta amerikai elnökkel.
Pascal nem tartotta lehetetlennek, hogy akár még jól is érezhetné magát. És pont ez volt a különös. Mindig nehezen oldódott fel idegen emberek társaságában, de Laurent karizmája elfeledtette vele a félénkségét.
– Lehet, de nem maradok sokáig, mert holnap kora reggel a Latin negyedben fotózok.
– Nem mondod? Én is ott fogok grasszálni. Lehet, hogy összefutunk? – vihogott Laurent.
– Tudod, hogy csak téged fotózlak. – Pascal belepirult ebbe a kijelentésbe. – Illetve az ügynökség bemutatóit – helyesbített.
– Cuki vagy, hogy mindent ilyen komolyan veszel.
– Komolyan? Ez csak ténymegállapítás.
– Na, igen, de te még a tényeket is túl komolyan állapítod meg – magyarázta Laurent, és törökülésbe igazította hosszú lábait. Pascalnak muszáj volt követnie a példáját. – Ezt nem bántásból mondom. Ez igazából jó, mert te vagy az egyetlen, aki komolyan vesz engem.
– Az ügynökségek meg a tervezők leborulnak a szépséged előtt, és nagyon is komolyan vesznek – ellenkezett Pascal.
– Ők csak komolyan adnak el. Különbség.
Pascal figyelte a nap clair-obscur játékát a fiú arcán. Laurent természetében a sötétség és a világosság éles határvonallal volt elválasztva egymástól. Vagy a fényben tartózkodott, vagy a sötétségben, hol eltűnt az egyikben, hol felbukkant a másikban. Nem keverte össze a színeket, mindig kiválasztott egyet, amelyben jól érezheti magát. Ellentétben vele, Pascal mindig vegyített egy kis sötétséget a legvilágosabb hangulataiba is, és nem csak Monique halála óta tett így. Látta Laurent-on, hogy jelen pillanatban eszébe sem jut, hogy olyan valakivel beszél, aki gyászol, mert a fekete színnek nem maradt helye a reggel üde kékségében.
– Szereted a kifutót? – kérdezte a fiútól.
– Régen jobban szerettem. De az idei divathét jó móka lesz. A Tükörtermes bemutatót várom a legjobban. Ott is fotózol?
– Aha.
– Az után is lesz ám buli – mosolygott rá Laurent.
Léptek zörrentek mögöttük az avaron. Mindketten az érkező felé pillantottak.
Sophie lába földbe gyökerezett, amikor meglátta a tóparton egymás mellett ücsörgő két férfit. Nem értette, mit tart szokatlannak egy ilyen hétköznapi jelenetben, de valahogy mégsem illett bele sem a kertbe sem Pascal életébe.
– Sophie, ugye? – intett felé Laurent.
– Igen… Ö… Szia.
Hallgattak. Pascal unta meg elsőnek a kínos csendet. Talpra kecmergett, és elindult kifelé a lugasból. Sophie követte, de Laurent üldögélt tovább.
– Nem jössz? – torpant meg Pascal.
– Nem. Még van negyedóra a kezdésig. Meditálok egy kicsit. Még rám is rám fér a szellemi tökéletesedés.
Amikor Laurent magára maradt, elmosolyodott, és rágyújtott egy cigire. Csak nagy ritkán szeretett egyedül lenni, de akkor nagyon. Ezekben az egyedüllétekben sem volt soha igazán egyedül, mert ilyenkor folyton jártak valaki körül a gondolatai. A víztükör fölé hajolt, hogy beledobja a csikket, de meggondolta magát, és inkább az óriás torkát célozta meg vele.
– Bravó! Csont nélkül! – gratulált magának.
– Nem is említetted, hogy összehaverkodtál ezzel a sráccal – duzzogott Sophie.
– A te ötleted volt, hogy járjak társaságba, és ha jól rémlik, őt is te uszítottad rám.
– Jól van. Nem kell leharapni a fejem!
– Én nem vagyok ideges. Te az vagy?
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezzel tudsz a leginkább felbaszni? – emlékeztette Sophie. – Úgyhogy ne nyugtassál engem!
Pascal megvakarta a homlokát.
– Nem ismerek rád ma – közölte a nővel.
– Te énrám?! Ez vicces! – kacagott Sophie erőltetetten.
A férfi szembefordult vele, és úgy nézett rá, mint egy bánatos kiskutya. Sophie rögtön észhez tért.
– Ne is figyelj rám! Megjött. Ilyenkor mindig hülye picsa vagyok – magyarázkodott. – Na, menjünk melózni!
Pascal érezte, ahogy az adrenalin vad vágtába kezd a vérében. A zene dübörgése elnyomta a szíve robajló zakatolását a mellkasában. A kifutót megvilágító reflektorok villogó fénye fel-felszikrázott a fekete égbolton, mintha villámlott volna odafent. Nem ez volt az első kifutó-fotózása, pontosan tudta, hogyan kell helyezkednie a legjobb képminőség érdekében. Még három másik fotós szorgoskodott körülötte, és csodával határos módon egyikükkel sem ütközött össze. Rendesen igénybe vette a feladat. Hol leguggolt, hol felegyenesedett, néha az is megesett, hogy a modellel együtt rohant a kifutó mellett. Izgalmas volt. Nem a pompa és a csillogás kápráztatta el igazán, hanem az az energia, ami kiszakította a világból a kifutót, és pátosszal töltötte meg a modellek vágtázó lépteit. Az öltözősátrakban zajló őrületből semmit sem látott. A fiúk úgy léptek színpadra, mintha a tökéletesen rájuk igazított ruhákban születtek volna. Nem néztek senkire, nem mosolyogtak, jelét sem adták, hogy többek lennének megelevenedett báboknál. Ez alól Laurent sem volt kivétel. Mintha dühös lett volna. Összevonta a szemöldökét, léptei határozottan koppantak a kifutón. Járását a zene ritmusához igazította. Amikor megjelent, Pascal tenyere izzadni kezdett. Csak a másodperc töredékéig futott át az agyán a kérdés: Miért?, aztán tette a dolgát, szorgalmasan lőtte a képeket a fiúról. A fináléra teljesen kifáradt. Pechjére a két sztárdivattervező hosszan ünnepeltette magát. Amikor végre elérkezett a megváltás, és a modellek eltűntek a kulisszák mögött, Pascal elvette arca elől a fényképezőgépet. Ekkor történt, hogy Damient még egyszer a kifutóra hívták, és az ex-modell fotós, mintha találomra választotta volna ki, magával rángatta Laurent-t is. A fiú mosolygott. Nemcsak mosolygott, kacagott. Egy pillanat volt az egész, és már vissza is futott a függöny mögé, de az emléke még sokáig a közönséggel maradt. Laurent hatással volt az emberekre, és nem csak a szépségével. Pascal dermedten állt. Fájdalom sistergett végig a bőrén. Azon töprengett, hogy Szemelé érezhette magát hasonlóan, amikor Zeusz teljes pompájában mutatkozott meg előtte.
Miután kiürült a nézőtér, megkereste Sophie-t.
– Ez csúcsszuper volt! – lelkendezett a nő. Láthatóan még ő is az adrenalin részegítő hatása alatt állt.
– Aha – bólintott Pascal bánatosan.
– Valami baj van? Jók lettek a képek?
– Szerintem jók lettek. Figyelj, fáradt vagyok. Megcsinálod a retusálást?
– Persze. – Sophie gyanút fogott, de nem mert tovább kérdezősködni, mert ismerte már jól, milyen a fáradt és hisztis Pascal.
A nagy felhajtásokat követő csend a legnyomasztóbb. A parkoló kövein magányosan koppantak Pascal léptei. A kastélyból kihallatszott a divathét nyitóbáljának zenéje. Laurent elküldte a bár címét, de Pascalnak semmi kedve nem volt szórakozni menni. Beült a kocsijába, és a szálloda felé hajtott. Útközben rátört a tépelődés. Úgy érezte, hogy valami fontosat hagy ki, ha nem megy el. De mi lehet az a fontos? Visszatérni az életbe fontos dolog? Ez lenne az élet? Laurent barátai, akiket csak látásból ismer, vagy úgy sem? Egyáltalán hogyan került az életébe ez a fiú, akivel semmi közös nincsen bennük?
Monique megköszörülte a torkát az anyósülésen.
– Szerintem menned kéne – mondta.
– Nem az én műfajom az ilyesmi.
– Hát jó, akkor várd ki, amíg borkóstolóra hív vagy teadélutánra – incselkedett a nő.
– Ennyire unalmas vagyok?
– Dehogy, szívem. Ennyire nem, talán egy picit – cirógatta meg az arcát Monique. – Csak van, amikor nem lehet válogatós az ember. Például ha a boldogságáról van szó.
– Mi köze Laurent-nak az én boldogságomhoz? – döbbent meg Pascal.
– Mindennek és mindenkinek köze van a boldogságodhoz, ami és aki nem tesz boldogtalanná – bölcselkedett a felesége szelleme. – Milyennek találtad a kifutón? Szerintem dögös volt.
– Olyan volt, mint a többi modell.
– Valóban?
Pascal lefékezett a pirosnál. A lámpán túl az egyik útelágazás a bár felé vezetett, ahol Laurent várta.
– Szerinted miben különbözött tőlük? – kérdezte Monique-tól.
– Jaj, ne játszd az eszed! Tudod nagyon jól, hogy arra a mosolyra célozgatok.
– Hát éppen ez az! – sóhajtotta Pascal.
– Mi?
– Kispályás vagyok én hozzá. Miért akarna egy ilyen búval bélelt, két lábon járó unalommal bandázni?
– Na, ez jó kérdés! – nevetett Monique. – De az a lényeg, hogy akar, és nem feltételezem róla, hogy mazochista. Mellesleg, és ezt nyugodtan veheted kioktatásnak, édesem, egy épeszű fuldokló az első felé nyújtott kézbe belekapaszkodik.
– Milyen fuldoklóról beszélsz? – képedt el Pascal, de nem kapott választ, mert a lámpa zöldre váltott, és Monique semmivé foszlott az anyósülésen. – Hát jó, de csak a te kedvedért – morogta, és rákanyarodott a bár felé vivő útra.
Laurent az ajtót leste. Egyfolytában nyílt és csukódott, de sosem az jött be rajta, akire várt.
– Szívás – mondta.
– Micsoda? – kérdezte Damien.
– Szar dolog várni.
– Kire vársz, angyalom? – kapta fel a fejét az exmodell fotós.
– Pascalra.
– Az meg ki a halál?
– Te teljesen hülye vagy?! A krapek a…
– …a Harper’s Basaar címlapjáról – harsogta kánonban az egész asztaltársaság.
– Elmentek ti a jó büdös francba!
– Tudod, azért féltékeny vagyok – jelentette ki Damien. – Eddig csak én jeleskedhettem a barátságoddal, bár be kell valljam, hogy néha pokolba kívántam.
– Ne igyál többet – javasolta Laurent, miközben Lincoln felé irányította Damien ölelni készülő karját.
– Nem rossz darab ez a te fotósod. Fekete haj, határozott és erős szálú, mint egy dzsungel. Jó lehet belemarkolni. Érzéki ajkak. Mélybarna szemek. Elveszett tekintet. Kurva jól szabott farmer, sötétkék zakó.
– Kissé meglódult a fantáziád – vélte Laurent.
– Á, nem. Ez a valóság. Nézd csak, ott van! Szerintem téged keres.
Laurent úgy pattant fel ültéből, mint egy gyerek, akinek meghozta az ajándékát a Jézuska.
Pascal megpróbálta nem kimutatni, mennyire feszélyezi a ráirányuló figyelem. Volt, akiket ismert, néhány modellt fotózott is már, de a társaság többségét sosem látta még. Sört rendelt, és igyekezte meghúzni magát egy sarokban. Laurent eleinte próbálta bevonni a társalgásba, de aztán felhagyott a kísérletezéssel. Neki bezzeg be nem állt a szája. Tréfált és nevetett. Ő volt a középpont, a tündöklő, a csodált és csodálatos. Olyan természetességgel társalgott, mintha fogalma sem lenne róla, hogy közben látják, sőt megbámulják. Pascalnak még a barátaival is nehezére esett a beszélgetés, mert folyton azon járt az esze, hogy vajon mit gondolnak róla, milyennek látják, milyen véleményt alkotnak róla. Még Monique is zavarba tudta hozni néha. Laurent, ellentétben vele, magasról leszarta, ki mit gondol róla, vagy milyennek látja, és ezzel a lazaságával kápráztatott el mindenkit. Ez volt a mosolyának a titka.
A társaság megkérte Pascalt, hogy csináljon néhány képet. Ehhez legalább értett. Fél percig jól is érezte magát, de aztán meglátta az elkészült fotókat, és rájött, hogy semmi keresnivalója nincs Laurent barátai között. Negyed egykor búcsúzott el. Senki nem marasztalta.
Az éjszaka csípős volt, be kellett kapcsolnia a fűtést a kocsijában. Most először vágyott haza a kertvárosba, de jellemző módon most először nem mehetett haza, mert a szállodai szobájában hagyta az összes cuccát, ami a másnap reggeli fotózáshoz kellett. A szállodában kihaltak voltak a folyosók. A lakók vagy még javában buliztak, vagy delírium tremensben feküdtek a WC csésze mellett.
Pascal lezuhanyozott, pizsamanadrágba bújt, és elhevert a nagy franciaágyon. Újra megnézte a bárban készült képeket. Egy kis szúró irigység járta át a szíve érhálózatát. Érezte minden dobbanásnál. Nem tudta, mit irigyel Laurent-tól, hiszen nem vágyott az életére, a szépségére sem. A saját sikerei is megvoltak. Rejtély.
– Azt hiszed, hogy neki nem fáj az élet? – kérdezte Monique.
A nő szőke haja szétterült a párnán, és Pascal belefúrta az arcát, hogy jó mélyen beszívhassa a selymes hajfürtök illatát.
– Nekem nem fájt, amíg velem voltál – ellenkezett.
– És amikor nem akartál suliba menni, mert a fociedző igazságtalan volt veled? – emlékeztette Monique.
– Az még a gimiben volt.
– De akkor is veled voltam, mégis bőgtél, ráadásul pasi létedre. Hé, mit csinálsz?
– Ölellek.
– Engedj el, Pascal! Túl erősen szorítasz.
Kopogtak. Monique kihasználta, hogy a férje figyelme az ajtó felé fordult, és kisiklott a karjai közül, majd kirepült az ablakon.
Pascal bosszúsan nyitott ajtót. Laurent állt a küszöbön.
– Bejöhetek?
– Persze, de miért? – kérdezte bambán a férfi.
– Miért? Társalogjunk a folyosó közepén?
– Miért akarsz társalogni?
– Unatkozom. – Laurent félrelökte az útból Pascalt, és besétált a szobába. – Ugye nem fosztottad még ki a minibárt?
Miután lezuhanyozott, kölcsönvette Pascal egyik pólóját. Széles volt rá egy kicsit, de legalább kényelmes. A férfi a franciaágyon ülve várt rá, és közben mókás képet vágott. Laurent belátta, hogy őt is hasonlóan meglepte volna, ha az éjszaka közepén rátör egy idegen. De meddig idegen valaki, és mikor válik baráttá? Még senki nem volt olyan önzetlenül jó hozzá, mint ez a férfi. Laurent önkényesen elhatározta, hogy jogot formál Pascal barátságára.
– Jól ment a fotózás? – kérdezte, mert valamilyen hülye kérdéssel útjára kellett indítania a beszélgetést. Remélte, hogy később még kiötölhet értelmesebb témát is.
– Igen, egész jól – hangzott a szűkszavú válasz.
– És én milyen voltam?
– Durcás – vágta rá Pascal, végre kezdett olvadni benne a zavar jege.
Laurent szembe fordult vele és rávigyorgott. Az egész arca egy hatalmas, groteszk mosollyá változott.
– Na, látod! Ezért nem virulunk a kifutón.
Pascal a gépe után nyúlt, és kikereste a legemlékezetesebb fotót.
– Ezen olyan vagy, mint egy tömeggyilkos – mutatta a fiú felé.
– És méghozzá egy ritka szarul öltözött tömeggyilkos. A holnapi kollekció jó lesz. Egy új tervező munkája, akit én ajánlottam be az ügynökségnél – büszkélkedett Laurent.
Pascal kivett a minibárból egy üveg minivodkát és egy hajtásra lehúzta. Kicsit megköhögtette, de alapigazság, hogy az alkohol nélkülözhetetlen tartozéka az őszinte beszélgetéseknek. Hanyatt feküdt az ágyon, és a csillárt bámulta, amiben feketén aludtak a villanykörték. Laurent mellé telepedett. Csokoládéhabot kanalazott egy pudingos dobozból. Pascal érezte az édesség illatát, amely összekeveredett a fiú bőréből áradó mentaillat frissességével.
– Monique sosem futott volna be – mondta halkan. – Túl egyszerűek voltak a ruhái.
– Az egyszerűség nem hátrány. Ott van például Coco Chanel.
Pascal nem szállt vitába ezzel az érveléssel, mert attól félt, Laurent nem értené meg, hogy a tehetség sokkal nehezebben tör utat magának, mint a szépség.
– Néha beszélgetek vele – árulta el.
– A feleségeddel? – kérdezte Laurent. Nem csengett meglepettség a hangjában.
– Igen. Most is, mielőtt jöttél. Pont ott feküdt, ahol te.
– És mit mondott?
– Hogy neked is fáj az élet.
Laurent szemöldöke magasra szaladt. Letette a pudingot, és kényelmesen elfészkelődött az ágyon Pascallal szemben.
– Rólam beszélt?
– Igen.
– És miért mondta, hogy nekem is fáj az élet?
– Mert… – Pascal habozott. – Mert ma este irigyeltelek.
– A kifutón?
– Nem. A bárban. Szeretnék olyan felszabadultan nevetni, mint te.
Laurent sokáig hallgatott, közben néha megvakarta az orra hegyét.
– Nekem még soha senki nem mondott ilyet. Persze érezték már ezt a társaságomban, de még senki sem mondta ki. Te miért mered kimondani? – tudakolta meg.
– Miért ne merném?
– Miért ne mernéd?! Az emberek ritkán mernek beszélni az érzéseikről. Bocsánatot is ritkán kérnek, de neked még az is úgy megy, mint a karikacsapás. És mit mondott még rólam Monique?
Pascal gondolkodott. Laurent eközben kibogozott egy összegubancolódott tincset a férfi homlokán.
– Azt hiszem, kedvel téged – bökte ki végül Pascal.
– Tényleg?! – lelkendezett a fiú. – Klassz!
– Most komplett idiótának hiszel? – kételkedett Pascal.
– Nem, csak médiumnak – nevetett Laurent.
– Miért jöttél ide?
– Mert baromi paraszt módon hagytál ott a bárban.
– Én nem akartam paraszt lenni… – mentegetőzött Pascal.
– Csak vicceltem.
– Idegesítő vagy. Sosem tudom, mikor viccelsz.
– Éppen ez a poén benne – vihogott Laurent.
Pascal is nevetni kezdett. Szép volt a nevetése, olyan, mint a jelleme, visszafogott és szégyellős, de őszinte és természetes. Sokáig nevetett, aztán a nevetése elhalkult és lassan átalakult. Mivel Laurent még soha nem látott felnőtt férfit sírni, csak akkor vette észre a változást, amikor a könnyek végigfolytak Pascal arcán. Először megbénult. Fogalma sem volt, mit tegyen. Pascal összegörnyedt, hogy eltakarja előle az arcát. Talán ez a mozdulat mozdította ki Laurent-t a sokkból. Mit ér egy barát, ha el kell rejtőzni előle? Olyan közel húzódott a férfihoz, ahogy csak tudott, és megpróbálta kihámozni a csigaházából, hogy magához ölelhesse. Nem volt könnyű művelet, de félig-meddig sikerült kiviteleznie. Pascal a karjai között zokogott tovább.
A szálloda folyosóján léptek trappoltak végig. Beszélgetés hangjai visszhangoztak a falak között. Pascal álmosan dörzsölte meg a szemét. Szempillái még mindig össze voltak ragadva a rájuk száradt könnyektől. Az első néhány ébren töltött percében nem is emlékezett az elmúlt éjszakára, és meglepte, hogy nem egyedül fekszik az ágyban. Laurent olyan édesdeden aludt mellette, mint egy jóllakott kisbaba, telt ajkai közül vékony nyálcsík folyt a párnára. Miután visszanyerte az emlékeit, Pascal kissé zavarba jött, de Laurent álma olyan szép volt, olyan bájos és ártatlan, hogy elterelte a figyelmét. Kinyújtotta a karját, és megsimogatta a fiú fején göndörödő, szénakazallá kócolódott tincseket.