Negyedik rész
51.
A citromlepke (Gonepteryx rhamni) akár tíz hónapig is élhet. Ő az egyik csúcstartó.
Júliusban bújik ki a bábból, akkor boldogan repül egy kicsit, aztán amikor túl meleg lesz a nyár, elrejtőzik, és ősszel merészkedik elő újra, hogy aztán megint kiutaljon magának egy kis pihenőt a tél közeledtével. Nagyon lusta egy lepke, és gyáva is, mert folyton elbújik. Többnyire dermedten kapaszkodik egy ágba, és várakozik. Általában februárban dönt úgy, hogy újból repülni kezd. Ilyenkor magányosan kóborol a virágtalan réteken, és reméli, hogy hamarosan beköszönt a tavasz.
Hát, lehet, hogy hosszú életű, de nem hiszem, hogy többet lenne boldog, mint a rövid életű társai.
52.
Maurice fülei bíborlottak.
És a lehető legelképesztőbb dolgot művelte, amikor betoppantunk: Palacsintát sütött.
Amíg Dorian levette a cipőjét és a kabátját, én azon ámultam, hogy olyan volt, mint egy gyöngyszem. A mi lakásunk volt a kagyló, ő pedig a gyöngyszem benne.
Ekkor láttam Maurice-t és őt először egymás mellett állni. Pont egyforma magasak voltak, és Dorian szőkesége jól illett Maurice fekete hajához.
És történt még valami nagyon különös. Maurice egyszeriben megszépült. Nemcsak azért, mert a kék pulóverét viselte, ami nagyon jól állt neki, hanem mert észrevettem, hogy nagyon hosszú, fekete szempillái vannak, és hiába volt nagy az orra, így volt tökéletes.
Dorian még mindig ugyanazt a furcsa pólót viselte, amiből kilátszott az egyik válla. A haja meg kócos volt a széltől, a szeme meg fáradt a szomorúságtól. Egyedül a mosoly volt igazán szép az ajkán.
– Egy kicsit zavarban vagyok – dadogta Maurice. – Még soha nem fogadtam hírességet az otthonomban.
A felnőttek csúnya hazudósak! Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha bevallja, hogy azért jött zavarba, mert szerelmes belé.
– Nem vagyok híresség – szerénykedett Dorian. Ő is csúnya hazudós felnőtt volt.
Ezután asztalhoz ültünk, és megettünk egy nagy csomó csokoládés palacsintát.
53.
Amit most elmondok, nem szabadna elmondanom, mert igazából nem is szabadna tudnom róla, de hát, ha nem mondom el, akkor nem ér semmit a történet, és érthetetlen lesz a folytatás, és akkor minden eddigi mondatot feleslegesen írtam le. Szóval úgy döntöttem, hogy elárulom, mi történt ezen az estén, még akkor is, ha nem igazán értem, hogy mi történt.
54.
Már réges-régen aludnom kellett volna, mert Maurice ágyba parancsolt, de hogyan is aludhattam volna, amikor Dorian ott ült a kanapénkon?!
Vártam egy kicsit a szobám sötétjében, majd nagyon halkan kinyitottam az ajtót, és kilopóztam a folyosóra. Sajnos olyan izgalomban voltam, hogy sípolt a fülem, ezért nem hallottam, miről beszélgettek. Csak a hangjuk zengése jutott el a búvóhelyemig, ahonnan pont ráláttam a kanapéra.
Éreztem, hogy valami történni fog. Muszáj volt történnie, mert Dorian végre itt volt nálunk. Eszembe jutott, hogy már sokkal hamarabb meghívhattam volna, hiszen barátok voltunk. De sajnos még én sem gondolhatok mindenre, és mentségemre legyen mondva, hogy akkor még nagyon fiatal voltam, és nem voltam olyan okos, mint most.
Kezdtem fázni a pizsamámban, és odabent Maurice és Dorian egyfolytában csak beszélt meg bólogatott. Csalódott lettem, mert valami mást vártam, valami olyat, amit a filmekben meg a könyvekben szoktak csinálni a szerelmesek. Csakhogy a többes szám ebben az esetben nem igazán volt helytálló, mert Maurice volt szerelmes, Doriannak pedig szerelmi bánata volt. Sajnáltam, hogy erre nem tudtam előre figyelmeztetni Maurice-t.
Aztán, amikor már majdnem eluntam magam – minden történetben akkor következik be a csavar, amikor éppen unatkozni kezdünk –, történt valami.
Kicsit szégyenlős vagyok, ezért nehéz megfogalmaznom, hogy mi történt.
Szóval… Dorian egyszer csak odahajolt Maurice-hoz és megcsókolta. Én addig csak filmen láttam csókolózó párokat, meg néha az utcán, de akkor mindig elfordítottam a fejem, mert undorítónak találtam.
El sem tudom mondani, milyen furcsa volt Maurice-t és Doriant csókolózás közben látni.
Nagyon meglepődtem. Úgy tűnt, Maurice is, mert csak nagyon sokára hunyta le a szemét, és csókolt vissza.
Egy gyerek akkor érzi a leginkább gyereknek magát, amikor a felnőttek valami nagyon felnőtteset művelnek előtte. Elpirultam, mert rájöttem, hogy Dorian és Maurice felnőttek, és én csak egy gyerek vagyok.
Aztán valami még ennél is furább történt. Dorian ujjai Maurice hajába vándoroltak. Mivel már nem sípolt a fülem, hallottam a csókjaik hangját. A filmekben nincs hangjuk a csókoknak, ezért talán hihetetlen, amit írok, de komolyan így van, a csókok is beszélnek. És ezek a csókok egyre beszédesebbek lettek, és egyre felnőttesebbek. Kezdtem úgy érezni, hogy ezt nekem már nem szabadna látnom. De ekkor meghallottam Maurice szavait:
– Ezért jöttél ide? – kérdezte. Nagyon szokatlanul mélyen mondta ki ezeket a szavakat. Általában akkor beszél így, amikor dühös.
– Ezt hogy érted? – húzódott el tőle Dorian.
– Ha csak dugni akarsz, akkor rossz helyen jársz. Én nem vagyok olyan! És… azt hittem… hogy te is más vagy.
Borzasztó érzés fogott el. Újra úgy kalapált a szívem, hogy alig hallottam valamit abból, amit Dorian válaszolt.
– … nem... tényleg… sajnálom…
Sós ízt éreztem a számban. Rájöttem, hogy folynak a könnyeim. Ez egészen érthetetlen volt számomra. Miután letöröltem őket az arcomról, már csak azt láttam, hogy Dorian a tenyerébe temeti az arcát, és Maurice az ablaknál áll, hátat fordítva mindannak, ami pár perccel azelőtt történt, és akivel történt.
– Elmegyek. – Amint Dorian ezt kimondta, fel is állt és el is indult.
Visszarohantam a szobámba. Bebújtam a paplan alá. Pár perc múlva becsapódott a bejárati ajtó. Nem hallottam lépteket, így arra következtettem, hogy Maurice nem kísérte ki.
55.
A felnőttek világa olyan fantasztikus és rejtélyes valami, mint egy bolygó, amelynek – mi gyerekek – csak sejtjük a létezését, de fényéveket kell utaznunk ahhoz, hogy valóban megbizonyosodjunk róla, hogy van.
56.
Kicsámpáztam a nappaliba, mert nem tudtam elaludni a bűntudattól. Nem igazán értettem, mi történt, de azt éreztem, hogy Maurice ettől a történéstől újra boldogtalan lett.
A kanapén ült és nézett maga elé.
– Maurice – szólítottam meg, de ő meg sem mozdult. – Mi a baj?
– Menj lefeküdni!
Nagyon megijedtem, mert Maurice még soha addig nem beszélt ilyen parancsoló hangon velem.
– De… Haragszol rám? – hüppögtem. Megint rám tört a sírás.
– Indíts a szobádba! – kiabálta.
És én futottam újra a szobámba egyenesen a paplan alá.
57.
Másnap reggel puszira ébredtem.
– Bocsáss meg nekem, Arthur! – kérlelt Maurice.
Alig tudtam kinyitni a szemem, mert olyan sokat sírtam, hogy a könnyek összeragasztották a szempilláimat.
– Miért vagy mérges Dorianra? – kérdeztem.
– Ez bonyolult dolog, Arthur.
– Már nem is szereted?
Maurice hallgatott.
– De ő biztosan szeret, hiszen megcsókolt. – Tudtam, hogy ezzel elárultam magam, de nagyon furdalt a kíváncsiság.
– Bizonyos csókok csak arra jók, hogy elűzzék az unalmunkat, vagy elfeledtessenek velünk olyan csókokat, amelyekre valójában vágyunk – mondta Maurice. – Ezek nem szerelmes csókok.
Ezt, azt hiszem, megértettem, ezért elmeséltem neki, amit Dorian csillaghajtogatás közben mondott a pillangókról, a nyárról, meg arról, hogy szeretne felszáradni.
Maurice megint hallgatott, de láttam rajta, hogy már nem haragudott annyira Dorianra.
58.
Maurice beteget jelentett a munkahelyén. Ez nagyon megijesztett – pedig már így is eléggé meg voltam ijedve –, mert csak akkor szokott megbetegedni, ha elkapom az influenzát, és ezért itthon kell maradnia, hogy teát főzzön, és a hátamra igazítsa a takarót.
Először tényleg elhittem, hogy beteg, de aztán elkezdtem kételkedni, mert nem fújta az orrát, és köptető szirup helyett vörösbort ivott.
– Maurice, ez nem helyes – csóváltam a fejem.
– Egy gyerek nem tudhatja, mi helyes és mi helytelen – jelentette ki erre Maurice, és elzavart az iskolába.
Történelem órán eltöprengtem. Julius Caesar szerint helyes volt egyeduralomra törnie, Brutus szerint viszont helytelen. Az a baj, hogy a felnőttek véleménye túl gyakran tér el egymástól, és akkor mindig kitör valami háború, vagy meghal valaki.
– Szerintem a felnőttek sem tudják, mi helyes és mi helytelen – állapítottam meg, amikor délután hazaértem, és Maurice-t ugyanott találtam, ahol hagytam.
– Ebben igazad van – ismerte el, majd ráborult a konyhaasztalra, és álomba merült.
59.
Ha egy felnőtt nem képes ellátni a munkakörét, azaz a felnőttnek levést, akkor a gyereknek kell munkába állnia helyette.
A gyerekmunka a föld civilizált államaiban régóta tiltott és illegális.
60.
Miután megírtam a leckémet, kimentem a konyhába Maurice-ért, és elkísértem a vécére, utána lecsutakoltam róla az alkoholbűzt a fürdőszobában, végül bedugtam az ágyába, jó mélyen a paplan alá, és jó éjszakát kívántam. Mesét nem mondtam, mert továbbra is utáltam a meséket.
Másnap tök ugyanezt végigcsináltuk.
Harmadnap Maurice bánata új szintre lépett.
Reggel még a konyhában csoffadt a kakaója felett – a bor elfogyott, és senki nem ment el vásárolni, mert én el voltam foglalva Maurice-szal, és Maurice is túlságosan el volt foglalva Maurice-szal –, de délután erőre kapott, még vacsorát is főzött nekem.
– Szervusz, Arthur! – köszöntött széles mosollyal. Volt ebben a mosolyban valami félelmetes, Batmanre szokott így vigyorogni az egyik dilis ellensége a képregényeimben. – Milyen volt a napod?
– Semmi extra – feleltem, és leroskadtam a kanapéra. Felnőttnek lenni nagyon fárasztó munka.
És ekkor történt az, ami miatt nemcsak felnőtté kellett válnom, hanem nagyon okos felnőttnek kellett lennem.
Maurice elmondta, hogy neki bizony egészen különleges napja volt.
– Elindultam a boltba – kezdett bele a mesélésbe. – A lépcsőházban utánam bicegett a házmesterné, és a vállamra tette a kezét.
– A házmesterné?! – csodálkoztam. – Az, aki folyton pletykál rólad, és azt terjeszti, hogy csipketangát hordasz?
– Ne szakíts félbe, Arthur! Az emberek nem non-stop gonoszak, néha belefáradnak a gonoszkodásba, és akkor egy kis ideig jók lesznek. Szóval a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy ne bánkódjak, mert ez is ugyanúgy elmúlik, mint a többi. Aztán elkísért a kapuig, kezében a seprűjével…
– Tudtam, hogy seprűn jár a boszorkány! – csaptam a tenyerembe.
– Arthur!
– Jól van, befogom. Mondd tovább!
– Fogta a seprűt, és megtisztította előttem az utat egészen a boltig.
– Mitől?
– Hát a cserepektől meg a szilánkoktól. Látnod kellett volna, hogy nézett ki az utca! Minden csupa törmelék volt. Úgy kellett átbukdácsolnunk a halmokon…
Ha valaki most azt hinné, hogy Maurice-nak elmentek otthonról, mint ahogy én hittem egészen addig, amíg rá nem jöttem, mi történt valójában, akkor elárulom, hogy Maurice esze nem ment sehová. Maurice egyszerűen csak, ahogy azt eddig is tette, mesét írt arról, hogyan tört össze a világa.
– A boltban kaptam ajándékba egy csomó édességet – folytatta. – Hiába mondtam, hogy sajnos már elértem azt a kort, amikor az édesség elveszíti a gyógyító erejét. Miután fizettem, az eladó megszorította a kezemet. Bátorság! – mondta. Ez nagyon kedves volt tőle. Ugye, Arthur?
– Aha. És aztán mi történt?
– Hazajöttem.
– Hála az égnek!
– Azért itthon is történt egy-két furcsa dolog. A telefon felhívott, és fél órán át sírdogált a fülembe. A rádiót ki kellett kapcsolnom, mert az emberek egyfolytában nekem küldtek dalokat a kívánságműsorban. A mosógép meg eljátszotta az Örömódát, hogy jobb kedvre derítsen.
– A mosógép mindig eljátssza az Örömódát – vetettem közbe, de Maurice nem figyelt rám. Boldog volt, hogy a világ, ami annak ellenére, hogy összetört, törődött vele.
Csak az volt a baj, hogy a valóság nem igazán egyezett a mesével, és a világ magasról tett Maurice szívfájdalmára. Nem maradt más megoldás, nekem kellett a tettek mezejére lépnem… megint.
61.
Amikor mindez történt, még nem voltam olyan okos, mint amilyen most vagyok. Akkor még nem tudtam átérezni Maurice fájdalmát, de ma már van egy kis fogalmam róla. Azért, elég félelmetes belegondolnom, hogy ahogyan telnek majd az évek, egyre több fogalmam lesz róla. Ez elszomorít.
A magány önmagában is félelmetes, de akkor a legrémisztőbb, amikor az összetört szívünkkel maradunk egyedül.
Azóta számtalanszor tört már össze az én világom is, de mivel utálom a meséket, nekem soha nem sietett segítségemre a képzeletem. Talán azért, mert még mindig gyerek vagyok. Én valóságos emberek felé nyújtom ki a kezem, és az ujjaim egyfolytában légüres térben tapogatóznak. A valóságos emberek kizárólag önmagukkal törődnek. Amikor látszólag másokkal tesznek jót, ők akkor is csak önmagukért cselekszenek, és ez alól a szentek és mártírok sem kivételek.
Önző lenne az emberi faj? Dehogy! Egyszerűen csak életben akar maradni. Ha nem foglalkozik velünk senki, elengedhetetlen, hogy legalább mi foglalkozzunk magunkkal.
Nos, mindezt azért bölcseltem ide, mert sürgősen foglalkoznom kellett Maurice-szal, mivel, ha nem teszem, akkor Maurice rohamosan leamortizálódott volna. És akkor ki nevel fel, vagy ki mesél nekem, minden tiltakozásom ellenére?
62.
Dorianon nem látszott változás. Ugyanolyan szép volt, mint mindig, és ugyanolyan távolságtartó.
Azt csak később tudtam meg, hogy miután Maurice kidobta, Dorian hazatömegközlekedett. A szállodai szobájába érve átlépdelt a teacsillagainkon, és elszívott egy cigarettát az erkélyen. Nem volt szomorú. Életében először találkozott valakivel, aki visszautasította a felkínálkozását, és ez jókedvre derítette. Egészen addig icipicit sem érdekelte Maurice, de ettől az éjszakától kezdve Maurice létezése felhívta magára a figyelmét.
A próba szünetében belegyalogoltam a távolságába.
– Baj van – közöltem vele nyíltan.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Maurice szenved.
Dorian ezen úgy meglepődött, hogy a kórussal töltötte az egész szünetet, és mindenkit megkínált vaníliás keksszel.
– Miért szenved?
– Miattad – böktem rá szemrehányóan.
– De hát, nem is ismer igazán.
– Ez nála nem számít.
Bajban voltam, mert Maurice-t nem lehet elmagyarázni, őt csak az érti, aki legalább egy egészen kicsit Maurice.
Dorian pár percig csöndben volt, és mosolygott magában.
– Szerinted mit kellene tennem? – kérdezte végül.
– Nem tudom. Én már eleget vesződtem vele. Itt az ideje, hogy a felnőttek dolgait újra a felnőttek vegyék a kezükbe! – tört ki belőlem a felháborodás, mert kezdett elegem lenni a szívügyekből, elvégre még csak egy gyerek voltam. Sokkal gyerekebb, mint most vagyok.
– Jól van, meglátom, mit tehetek.
63.
Ez volt az első olyan nap, hogy Dorian egy egész délutánon át teljesen megfeledkezett arról a bizonyos telefonszámról.