Öleléstolvaj
Az ajtó felett függő szélhárfa csengettyűi vidám dalba kezdtek. Adam letette a kezében tartott könyvet, és kedves, de visszafogott mosollyal üdvözölte a belépő vevőt. Odakint szürkülni kezdett az égalja, megjelent a naplemente első vörösen izzó csíkja. Kevesebb, mint húsz perc volt zárásig, de Adamet ez nem bosszantotta, szívesen nyújtotta el a nyitvatartást a vevői kedvéért.
Egy idős úr érkezett. Adam nehezen tudta megállni, hogy meg ne bámulja, olyan ritkán nyílt alkalma igazi öreget látni.
2040 óta minden haladó, demokratikus állam támogatta a plasztikai beavatkozások elvégzését egy bizonyos kor felett, így alig akadt olyan ember, aki ne varratta volna fel a ráncait, megóvva ezzel a fiatalokat attól a sokktól, hogy eszükbe jusson: kényelmes, nyugodt életük véget ér egyszer. (A halhatatlanságot sajnos még mindig nem találták fel.) Persze akadtak kivételek, mint ez a férfi. Ők többnyire dacból ellenkeztek. A média szerint mind elavult politikai-vallási nézetek befolyása alatt álltak és nem voltak egészen beszámíthatóak.
Adam hátrált egy kicsit a pult mögött, hátha a vevője is ilyen beszámíthatatlan különc, aki még megtámadja, ha nem vigyáz, de be kellett látnia, hogy valójában ő maga is különc, és előrelépett.
– Miben lehetek a segítségére, uram? – kérdezte a lehető legudvariasabb hangnemet megütve.
A férfi elpirult. Deres halántékán egy izzadtságcsepp indult útnak.
Adam készségesen az idős úr felé tolta a pulton heverő árlistát. A kirakatban is volt egy, de azt általában nem olvasták el a vevők, mert túlságosan zavarba ejtőnek találták, hogy az üzlet előtt álldogáljanak és kompromittálják magukat.
– Köszönöm – motyogta a férfi, miközben egy kockás anyagzsebkendővel törölgette a homlokát. A műanyag tábla fölé hajolt és hunyorgó szemmel böngészte.
Adam türelmesen várt. Mosolya kitartott ajkán.
– Talán… ez jó lesz – bökött a vevő a lista kellős közepére. – Igen, ezt kérem.
Adam megnézte, milyen szolgáltatásra esett az öregúr választása.
– Milyen időtartalmút szeretne? – kérdezte. – Szívesen tartok tovább nyitva – fűzte hozzá.
– Köszönöm, de negyedóra elég lesz. Előre fizetek.
Miután lebonyolították az anyagiakat, a vevő tanácstalanul nézett körbe a helyiségben.
– Sajnálom, ha ügyetlen vagyok – szabadkozott. – Még soha nem fordultam meg ilyen üzletben.
– Semmi baj – nyugtatta meg Adam, és kilépett a pult mögül. Az egyik fal mentén könyvek voltak művészi konstellációban egymásra halmozva, előttük dohányzóasztal állt két karosszékkel. Adam e felé a meghitt kis sarok felé mutatott. – Foglaljunk helyet ott.
Leültek. Adam nem fordította el egy pillanatra sem a tekintetét a férfiról, de vigyázott, hogy figyelme ne legyen tolakodó. Most már kedvére nézhette az arcot behálózó puha ráncokat. Az öregúr szemei úgy fénylettek ki közülük, mint két kis kék kavics. A fehér hajszálak sűrűjében megbújt pár éjfekete tincs, mintha az örökifjú szellem így akarta volna jelezni, hogy van, ami felett nincs hatalma az időnek. Adam minél tovább nézte ezt az idegen arcot, annál vonzóbbnak találta.
– Szereti a naplementét? – kérdezte, hogy elindítsa a beszélgetést.
– Igen – felelte a férfi, és ismét elpirult. – A kertemből csodálatos rálátás nyílik. – Elhallgatott, és a vele szemben ülő fiatalemberre tekintett, aki bátorítva viszonozta a pillantását. – Ön igazán nagyon szép – mondta, majd megcsóválta a fejét. – Ne haragudjon, de olyan ritka a valódi szépség manapság, hogy muszáj megjegyezni.
Adam összekulcsolta az ujjat az ölében, és várt.
Az idős úr folytatta:
– A feleségem öt éve halt meg. Azóta minden áldott nap egy szál rózsát teszek az asztalra, hogy emlékeztessen rá.
Adam továbbra sem szólt, hiszen részvétet nem kértek tőle.
– Ő is éppen olyan szép volt, mint maga. Nem az arcvonások szépségére gondolok, hanem valami mélyebbre – magyarázta a férfi. – Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de nagyon szokatlan a maga korában ez a tevékenység.
– Az üzlet családi örökség. Itt nőttem fel.
– Értem.
Adam kissé előrehajolt, hogy nyomatékosítsa a mondandóját:
– Nem kötelességből csinálom, hanem azért, mert szeretem. Milyen színű rózsát tesz az asztalra?
A férfi arcán szétfutottak a ráncok. Kék szemében szikra csillant. Elmosolyodott.
– Fehéret. Az olyan tiszta, nem hivalkodó. A váza kagyló formájú. Tudja, olyan hosszúkás formájú kagyló, nem legyező, mint amiből Vénusz született. Ismeri Botticelli festményét?
– Igen, de csak albumból, az eredetit nem láttam.
– A feleségemmel Firenzében voltunk nászúton. Amikor megálltunk a festmény előtt, azt mondtam az én drágámnak, hogy még Vénusz sem fogható hozzá. És ő nevetett. – A férfi felsóhajtott. – Senki nem tudott olyan édesen kacagni, mint ő. Nem gondolja, hogy a nevetés volt az, ami legelőszőr eltűnt a világból?
Adam meghökkent, majd elgondolkodott. Nem is emlékezett rá, mikor nevetett utoljára egy jót.
– A nevetés mindig őszinte – vélekedett. – Szívből jön, zsigerből, ezért veszélyes. Nem uralható, könnyen megbánthatunk vele egy érzékeny lelket. A gúny más tészta, az biztonságos, mert irányítható és előírható. Az érzékeny lelkek is szeretik alkalmazni. Hol jártak még a feleségével?
– Londonban és Párizsban, de Firenzét egyetlen másik város sem pipálja le.
– És persze a nászút varázsát sem lehet felülmúlni – kacsintott a férfira Adam.
– Negyven évig voltunk házasok. Manapság még előfordul az ilyesmi?
– Manapság mindenki önmagával van viharos szerelmi kapcsolatban. Magányba vezetett minket a korszellem.
Az öregúr nagyon sokáig nézte Adamet némán. Arcán még mindig ott ült a mosoly.
– Magát sokszorosítani kellene – mondta végül az időpazarlónak tűnő hallgatás után, de tüstént vissza is vonta a kívánságát. – Nem! Túl sok az egyformaság már így is. Beletörődöm, hogy ritka és egyedi, és féltem ezért.
– Ebben ön sem marad el mögöttem – jegyezte meg Adam. – Sajnos letelt az idő.
Felálltak. Búcsúzásképpen tiszteletteljesen meghajoltak egymás felé.
Hajnalodott. Daniel követte a fémlépcsőn előtte döngő lépteket. A tetőre tartottak, hogy lefényképezzék a napfelkeltét. Telefonjukból más-más zene bömbölt, ezért egyiket sem lehetett normálisan hallani. Miután felértek, a korlátra könyököltek. Daniel a mellette álló alakra sandított. Nem tudta eldönteni, fiú-e vagy lány. Végül is teljesen mindegy volt, bár izgatóbb lett volna, ha legalább sejti. A ruhájából nem tudta eldönteni. Az arca bájos volt, a nyakát óriási, bolyhos sál takarta, pedig virult a tavasz. Nyilván azért viselte, nehogy elárulja a nemét a biológia könyörtelen igazságérzete. A hangjából nem tudott következtetni, mert egy szót sem szóltak még egymáshoz. Igazából Daniel is jobban szeretett messengeren keresztül beszélgetni, mert akkor rajta tarthatta a pillantását a mobilja kijelzőjén. A világban folyton történt valami, amiről nem maradhatott le.
A nap vörösesrózsaszín korongja megindult felfelé az égen. Mindketten felemelték a telefonjukat, és megörökítették a látványt, majd posztolták is azonnal. Daniel üzenőfalán megjelent Ximo-xyz fényképe a napfelkeltéről. (Ximo-xyz, így hívták az interneten a mellette álló aznapi futó kalandját, akinek a neve és a neme is titok maradt. Ximo-xyz senkiként lebegett a semmiben, elszakadva a saját valóságától.)
– Szép – szaladt ki Daniel száján, mire kapott egy üzenetet:
– Akarod, hogy még klasszabb legyen?
– Naná! – írta vissza.
– Hunyd le a szemed!
Daniel készségesen engedelmeskedett. Nem lepte meg, ami következett, elvégre ezért jött ide. Gyöngéd kezek simítottak végig a nadrágszárán, lehúzták a sliccét. A fürge, gyakorlott ujjak tudták, mit csinálnak. Daniel hátradőlt. A korlát kényelmetlenül nyomódott neki az egyik csigolyájának. Friss, reggeli szellő fésült bele a hajába, megborzongatta a bőrt a tarkóján. Forróságot érzett, egy nyelv mohó érintését. Átadta magát a kéjnek. Túl gyorsan elment. Nem szégyenkezett miatta, mert nem volt jelentősége. Ximo-xyz csupán egy eszköz volt ebben a rövidke kapcsolatban, ahogy ő maga is. Alakulhatott volna másképpen, de az is lehet, hogy nem. Daniel meg-megrebbenő pillákkal, elnyílt ajkakkal élvezte az orgazmus utáni kellemes kábaságot.
Amikor kinyitotta a szemét, már egyedül volt a tetőn. Rendbe szedte magát, aztán elindult lefelé. Mielőtt a lépcsőhöz ért volna, megfordult. Az eget nézte. Nem akarta lefotózni, csak bámulni akarta. Ismét rátört a szomorúság. Egyre gyakrabban látogatta meg ez a különös nyomás a mellkasában. Nem árulta el senkinek, mert a boldogtalanság rég kiment a divatból.
Daniel ritkán járt az ébredő városban, ezért úgy döntött, sétál egyet.
Órák óta kóválygott már utcáról utcára. Mintha hatalmába kerítette volna valami mágikus erő, ami letérítette a megszokott ösvényről. Betért egy gyorsétterembe és kért egy kávét elvitelre. Bandukolt tovább, szürcsölte a fedeles papírpohárból a finom, meleg kávét. Kezdett enyhülni a nyomás a mellkasában. Nem messze tőle, a szemközti utcácskában nagy robajjal csapódott fel egy üzlet redőnye. Daniel ijedten kapta oda fejét. Még látta, hogy egy szőkésvörös hajú férfi behúzta maga mögött a bejárati ajtót. Csengettyűk zenéltek.
Daniel elolvasta az ajtó felett a feliratot: Antikvárium. Hallott már ilyen helyekről, de még egyet sem látott. Kíváncsian vágott át az úttesten, és megállt előtte. Bekandikált a kirakatüvegen. Az egyik fal mellett könyvek sorakoztak nagy kupacokban. Volt bent egy dohányzóasztal kényelmes karosszékekkel, egy kanapé, egy bársonypárnás sámli, egy gyönyörűen megmunkált íróasztal, még egy zongora is. Az egész olyan hatást keltett, mintha egy régimódi magánlakásra nyílt volna az üzlet ajtaja. És a szépen bebútorozott szobában ott ült az imént látott férfi. Fiatalabb volt, mint azt Daniel első pillantásra hitte. Huszonötnek saccolta. Nem tudta eldönteni, hogy szőke vagy inkább vörös a haja. Elmélyülten olvasott. Ahogy a pulton fekvő könyv fölé hajolt, a homlokába hullott két, selymes tincse. Daniel elragadónak találta. Beírta a mobiljába a pontos koordinátákat, de a párkereső-applikáció nem jelzett találatot. A rejtélyes antikvárius kilétét homály fedte, legalábbis a világháló berkeiben.
Daniel igyekezett feltűnés nélkül téblábolni az antikvárium előtt. Elsétált a legközelebbi szelektív szemeteskukáig és beledobta az üres kávéspoharat, aztán lassan visszatért az üzlet kirakatához. Egy cirádás betűkkel írt árlistán ezek a szolgáltatások voltak felsorolva: tisztelet, türelem, figyelem, kedvesség, együttérzés, megértés, őszinteség, hallgatás, beszélgetés, kézfogás, ölelés. Alattuk ezek különböző, párosított változatai következtek, mint például: megértő beszélgetés, együttérző hallgatás, stb. Daniel jót mulatott. Micsoda ósdi, nevetségesen romantikus szavak! De azért az egyik felkeltette az érdeklődését. Összeszedte a bátorságát és benyitott a boltba.
Adam feltekintett az előtte heverő regényből. Egy pillanatra megdöbbent, de nem mutatta. A megszokottól árnyalatnyit hűvösebb mosollyal fogadta a suhancnak kinéző vevőt.
– Jó napot! – üdvözölte.
– Helló!
Adam mély lélegzetet vett, hogy elnyomja a haragját. Utálta a tinédzsereket.
A fiú tágra nyílt szemmel fordult körbe, minden berendezési tárgyat alaposan megnézett magának. Adam kellő erélyességgel lecsapta az asztalra a figyelmeztetőtáblát: Kíváncsiskodóktól és gúnyolódóktól megtagadjuk a kiszolgálást.
Daniel összerezzent a zajra. Kicsit rövidlátó volt, ezért közelebb lépett a pulthoz.
– Egyik sem vagyok – mondta, és Adam szemébe nézett. A haja színéről még mindig nem döntött, de a szeme egészen biztosan a legeslegszebb aranyragyogásban tündökölt. – Egy kézfogást szeretnék. A közepes árkategóriájút.
Adam megpróbálta elnyomni magában az ellenérzését. Büszke volt rá, hogy minden körülmények között meg tudta őrizni a hidegvérét és a tőle telhető legjobb tehetséggel kiszolgált minden vevőt. Mivel nem volt nagy forgalma a boltnak, nem válogathatott.
– Rendben van. Az összeget előre kérem, és legyen szíves mutassa meg az egészségügyi kártyáját, az enyémet itt láthatja – bökött a pultra ragasztott plasztiklapocskára.
Danielt bosszantotta ez a csökönyös magázódás. Ez is éppen olyan idejétmúlt volt, mint az üzlet kínálata. Felmutatta az igazolványát arról, hogy jelenleg makk egészséges, majd odaérintette a kasszához a telefonját.
Adam levonta a kézfogás összegét. Mielőtt elindult volna, hogy megmossa a kezét, a fiúra nézett.
Daniel állta a rászegeződő komoly pillantást, de amikor az antikvárius elfordult, elfogta a lámpaláz. Nem igazán tudta, mit kell majd csinálnia, mert a kézfogást már jóval a születése előtt kivonták a forgalomból. Persze látta filmeken. No, de látni nem ugyanaz, mint megtenni.
Adam egy törölközővel bukkant elő, amit szépen összehajtva letett az egyik karosszékre. Megállt a fiú előtt és felé nyújtotta a karját.
Daniel lámpalázát egyszeriben felváltotta a delejes izgalom. A felé nyújtott kéz erősnek, mégis puhának tűnt. Ő, aki számtalan meztelen testtel gabalyodott már össze, zavarba jött a hosszú ujjak és a bársonyosan sima tenyér látványától.
Adamet megenyhítette a fiú tétovázása. Talán ha tizennyolc lehetett. Éjfekete haja divatosan szélfúttára volt fésülve, zöld szemét sűrű szempillasor szegélyezte, telt ajkait összeszorította a nagy koncentrálásban. Adam elképzelni sem tudta, milyen érzés lehet az, amikor valaki először veselkedik neki a kézfogás egyszerű rítusának. Ő szerencsés csillagzat alatt született, egy hagyományőrző családban.
– A kézfogás gesztusa azt fejezi ki, hogy nincs nálam fegyver, barátsággal közeledem feléd – magyarázta, hogy oldja a feszültséget. – Legalábbis így indult el a karrierje.
Daniel elmosolyodott.
– Hát, nálam nincs fegyver, az biztos – mondta, és kinyújtotta a karját.
Kezük félúton találkozott. Adam ujjaival megszorította a nőiesen kecses ujjakat, tenyerével hozzásimult a keskeny tenyérhez.
Daniel testében elektromosság cikázott végig. Megrándult tőle a válla. A felvillanyozó bizsergés még az ágyékában is visszhangot vert.
Ebben az árkategóriában Adam általában húsz másodpercig húzta el a kézfogást. Miután letelt az idő, lazított a szorításon, de nem engedte el azonnal a fiú kezét. Ez ellenkezett a saját szabályaival. Mi lelte?
– A filmekben ilyenkor be szoktak mutatkozni – ravaszkodott Daniel, aki megérezte, hogy ha most nem használja ki, akkor örökre elszalasztja az alkalmat. – Daniel vagyok.
Adam megszakította a kézfogást, és hátrált két lépést, de azért elárulta a nevét:
– Adam.
Visszatért a pult mögé, fellapozta a könyvét és ismét beletemetkezett.
Daniel elárvultan álldogált. Szíve szerint gyorsan vett volna még egy adag kézfogást, de szégyellte kimutatni a lelkesedését, és különben is fogytán volt a zsebpénze, mert Adam megkérte a szolgáltatásai árát. Vajon, ha beszélgetést kezdeményezne, ismét fizetnie kellene? Valószínűnek tartotta. Elvégre az is egy árucikk volt az üzletben, nem adták ingyen. Jó, akkor majd spórolni fog.
– Viszlát, Adam! – köszönt el, és kilépett az ajtón. Egészen biztos volt benne, hogy még viszontlátják egymást.
Miután Adam magára maradt, elmerengett. A tinédzser korára gondolt. Négy éven át azt hitte, be akar illeszkedni a többiek közé. Kétségbeesetten akart valaki lenni… valaki, aki számít. Bulikba járt, kalandokba keveredett. A szülei tiltása ellenére profilokat nyitott a közösségi oldalakon, figyelmet koldult a videómegosztó csatornákon. De reményeit hamar felfalta a világban uralkodó fényességnek és szabadságnak álcázott sötétség és kétségbeesés. Pálfordulását a szülei már nem érték meg. Egy teherautó sofőrje elaludt a volánnál. Megesik az ilyesmi, ahogy az is, hogy emberek élete teljesen értelmetlenül, egyik pillanatról a másikra véget ér. Attól kezdve Adam szívvel-lélekkel dolgozott. Alig mozdult ki az antikváriumból és a felette berendezett kényelmes kis lakásából. Boldogan élte remete életét.
De most színre lépett ez a fiú. Hogy is hívják? Daniel. Eszébe juttatta a múltat, a tévedését. Haragudott rá ezért. Ki nem állhatta. Sajnálta, hogy nem kérte meg rá, hogy ne posztoljon róla és a boltjáról. Nem emlékezett, hogy fényképezett volna. Nem, nem készített fotókat. Ez megnyugtatta.
– Itt volt, elment. Ennyi – szögezte le, és újra felcsapta a könyvet, amit olvasott.
Daniel elzárta a zuhanyt, kilépett a kabinból, és a dereka köré csavarta a neki kikészített törölközőt. Bedugta a konnektorba a rózsaszín hajszárítót. Élvezte az arcának csapódó meleg levegőt. Vizes tincsei táncot jártak a fején. Összekócolta őket, és nevetett a saját kinézetén. Aztán elszégyellte magát. Annak az Adam nevű pacáknak olyan komoly volt képe. Hiába mosolygott, látszott rajta, hogy ő nem röhögne ilyen gyerekes dolgon. Persze miért is akarna megfelelni egy idegennek?! Nem tudta, miért, de meg akart felelni neki. Baromság. Daniel felemelte a kezét és a tükör felé fordította a tenyerét. Alaposan szemügyre vette. Még soha nem szánt ennyi időt a saját tenyere tanulmányozására. Elképesztő – gondolta –, hogy mennyi mindenre használjuk a kezünket, és mégsem kopik el, vagy fárad el, akárcsak a szív. De a szív rejtetten végzi a munkáját, olyan észrevétlenül, mint az az Adam fickó.
Daniel kikapcsolta a hajszárítót, és úgy, ahogy volt, egy szál törölközőben, kilépett a fürdőszobából. A hálószoba éppen szemben nyílt. Besétált, és leült a széles franciaágyra. A lány, akivel egy órája szeretkezett, rákacsintott, miközben tagadhatatlan előadói tehetséggel ecsetelte a követőinek az óvszerhasználat fontosságát.
– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte Danieltől, mire a fiú tett egy olyan mozdulatot, mintha a tenyere élével akarná elvágni a saját torkát.
– Sajnálom, ma hisztis hangulatában van – újságolta el a követőinek a lány.
– Befejeznéd? – súgta Daniel. – Szeretnék kérni tőled valamit, Meg.
– Úgy tűnik, még nincs vége a kamaty-partinak – vigyorgott a telefonja kamerájába a lány. – Pusszantlak, drágáim! Legyetek rosszak!
Daniel elfintorodott.
– Nem értelek – mondta. – Tök normális vagy. Miért csinálod még mindig ezt a hülyeséget?
Meg letette a mobilját az egyik gyűrött párnára, és Daniel vállára hajtotta a fejét.
– Magányos lennék nélkülük – sóhajtotta.
– Ma… – Daniel tétovázott. Árulja el, hogy bement egy olyan üzletbe? De Megben megbízott. Ő volt az egyetlen igazi barátja. Folytatta: – …voltam egy antikváriumban. Tudod, egy olyanban, ahová csak a vén csókák meg szárcsák járnak. Az utamba került, és kíváncsi lettem.
– Milyen volt? – A lány hangjában nem csendült felháborodás, sem gúny.
– Fura. Egy kézfogást vettem.
Meg egy kissé távolabb húzódott Danieltől, és végigmérte, mintha valami szembeszökő változást keresett volna rajta.
– Kipróbáljuk? – kérdezte Daniel.
Meg szeme elkerekedett.
– Fogjunk kezet?
– Aha.
– De hát, az tiszta hülyeség!
– Nem lát minket senki – vonta meg a vállát Daniel.
Meg átgondolta a dolgot, majd cinkosan elvigyorodott.
– Okés.
Egymás felé nyújtották a kezüket. Amikor a tenyerük és az ujjaik találkoztak, Daniel lélegzet-visszafojtva várta azt az elektromos bizsergést, amit az antikváriumban érzett. De ezúttal elmaradt.
Meg kiszabadította a kezét a szorításból.
– Nem valami nagy szám – állapította meg.
– Akkor egészen másmilyen volt.
Meg Daniel arcát fürkészte, aki még mindig a kezét nézegette csalódottan.
– Hogyan másmilyen? – kérdezte tőle.
– Nem tudom. – Daniel felpillantott. – Akkor olyan igazán jó volt. Jobb volt, mint a szex.
Meg felkacagott.
– Nagyvonalú leszek, és nem veszem sértésnek. Nagyon tud valamit az az antikvárius. Hogy nézett ki?
Daniel erről nem szívesen beszélt. Ez az ő titka kellett, hogy maradjon.
– Átlagosan – tódította.
– Pasi volt, ugye?
– Az.
Meg bebújt a takaró alá, és megpaskolta maga mellet az ágyat. Daniel elnyúlt mellette. Könyökölt, fejét az öklére támasztotta.
– Ne beszélj erről a vlogodon! – kérte a lánytól.
– Nem fogok. Ott csak marhaságokról beszélek – mosolyodott el Meg. – Vissza fogsz még menni?
Daniel válasz helyett megmutatta Megnek az antikvárium honlapját a telefonján.
– Kár, hogy a tulajról nincs kép – kesergett a lány.
– Nekem mondod!
– Rohadt drága a nosztalgia! – vonta fel a szemöldökét Meg, az árlistát látva.
Daniel felült. Ráncolta a homlokát, ami arról árulkodott, hogy valamin nagyon morfondírozott.
– Ciki lenne még egyszer kézfogást venni, de érdekel a fickó. Legközelebb beszélgetni megyek.
Meg kikereste a listán a beszélgetés percdíját.
– Az sem olcsó mulatság.
– Jövő héten apám átutalja a zsebpénzemet. Az éppen elég lesz rá.
– És mit mondasz majd neki?
– Az nem lényeg – legyintett Daniel. – Az számít igazán, ő mit mond nekem.
Adam éppen a két karosszéket vitte vissza a dohányzóasztalhoz, amikor felcsilingelt a szélhárfa. Csak az imént távozott az egyik törzsvevője, aki egy teljes órán át üldögélt a társaságában, könyveket lapozgatva és kommentárt fűzve az egyes címekhez, oldalakhoz, bekezdésekhez. Adam kimerült az odafigyeléstől, ezért nem repesett az örömtől, hogy máris újra nyílt az ajtó. Az meg egészen kétségbe ejtette, hogy már megint a kócos hajú, zöld szemű suhancot látta belépni rajta.
Daniel megállt az üzlet közepén, és mint az első alkalommal, ámulva nézett körbe. Nem változott semmi odabent, és ő örült ennek az állandóságnak, ritka dolog volt.
– Helló! – köszönt.
– Szia! – váltott tegezésre fogcsikorgatva Adam, mert belátta, hogy azzal tűnne udvariatlannak, ha továbbra is ragaszkodna a magázódáshoz.
– Egy beszélgetést szeretnék – tért rögtön a tárgyra Daniel. – Húszperceset.
Adam megtámaszkodott az egyik karosszék háttámláján. A fiú elszántnak tűnt. Nem volt más megoldás, ki kellett várnia, amíg megunja a szórakozást. Ezek előbb-utóbb mindig mindent meguntak. Eltévelyedett évei alatt Adam ezt elégszer megtapasztalta.
Daniel pillantása megállapodott az antikvárius karján. A csuklójától egy vastag, kidudorodó ér futott fel egészen a könyökhajlatáig. Szexinek találta, mert erőt sugárzott. A keze gyöngéden érint, a karja valószínűleg szenvedélyesen ölel – gondolta, mire azonnal el is pirult.
Adam meglepődött a fiú pirulásán. A legrosszabb indulattal sem feltételezhette róla, hogy csak szórakozik.
– Rendben van – bólintott. Felegyenesedett, és a pulthoz sétált, hogy beüsse a pénztárgépbe a beszélgetés összegét. – Érintheted.
Daniel mulatságosnak találta a felhívást. Biztosra vette, hogy ha most megérintené azt az eret a férfi karján, megszólalna egy sziréna, és őt bekasztliznák, mint tolvajt. Elővette a farzsebéből a telefonját és odaérintette a pénztárgéphez.
– Mostantól indul az idő – figyelmeztette Adam.
– Üljünk le? – kérdezte Daniel. Tekintete oda-vissza járt a karosszékek és a kanapé között.
– Ahogyan szeretnéd.
Daniel a kanapét választotta, de amint leült rá, máris megbánta, mert így nem nézhettek egymás szemébe. Nem merte meggondolni magát, mert Adam még azt hitte volna róla, hogy döntésképtelen taknyos. Nem volt mit tenni, ki kellett hozni a lehető legjobbat a döntése következményéből. Ebben nagy gyakorlatra tett szert az elmúlt évek alatt, miután hibát hibára halmozott. Levette a cipőjét, törökülésbe ült és úgy fordult, hogy legalább Adam profilját kedvére nézegethesse. Legnagyobb meglepetésére Adam ugyanígy tett. Az aranyló szempár egyenesen rá ragyogott. Daniel erre egyáltalán nem számított, ezért egy ideig csak tátogott, mint a hal. Végül kipréselt magából egy kérdést:
– Nem sok korombéli vevőd van, igaz?
– Ez üzleti titok – felelte Adam.
– Szerintem nem sok van. – Daniel elkapta a tekintetét az aranyló szempár elől. Egyszerre zavarta és vonzotta a ráirányuló figyelem. Monitoron és kijelzőn keresztül egészen más volt az emberek szemébe nézni, sokkal biztonságosabb. Kezdte megérteni azokat, akik ilyen helyekre jártak. A valódi jelenléthez tényleg nem volt semmi sem fogható. – Azok eladók? – mutatott a könyvekre.
– Ha szeretnél, választhatsz egyet… ingyen. Olvastál valaha igazi könyvet?
Daniel elmosolyodott. Szóval ez a fickó, akinek olyan haja van, hogy egyszerűen képtelenség eldönteni a színét, bugrisnak tartja! Egy antikváriumot vezet, tehát nyilvánvaló, hogy megveti azokat, akik örömüket lelik a technológiában. Micsoda egy kibírhatatlan alak! De azért szép a szeme.
Daniel hirtelen előkapta a zsebéből a telefonját, mert pittyent egyet.
– Azt tedd el! – szólt rá Adam erélyesebben a kelleténél.
Daniel úgy megdöbbent, hogy kis híján kiejtettet a kezéből a méregdrága mobilt. Mintha azt kérték volna tőle, hogy ne vegyen levegőt.
– Nézegetheted – mondta Adam most már higgadt nyugalommal –, de a te pénzed bánja. – Látva Daniel zavarát, hozzátette: – Ha életbevágóan fontos, megállítom az órát addig.
Daniel sóbálvánnyá dermedve ült a kanapén. Adam várta a válaszát. A harmóniát sugárzó arany szempárban nyoma sem volt szemrehányásnak, Daniel mégis nyomorultul érezte magát. Dacos természete ezúttal megadta magát. Visszatette a zsebébe a telefont.
– Nem fontos. Úgy tűnik, itt levegővétel nélkül is tudok lélegzeni.
Adam ezt nem értette. Daniel látta, hogy a két vörösesszőke szemöldök egymás felé szalad az antikvárius homlokán. Talán egyfolytában ilyen furcsákat kellen mondania, hogy megmozdítsa ezt a sima, makulátlanul szép arcot.
– Hogy válaszoljak az előbbi kérdésedre – bökött a könyvek felé –, gyerekkoromban volt igazi mesekönyvem. Ha jól emlékszem egy kacsáról szólt, aki hattyúnak képzelte magát – elbizonytalanodott –, vagy egy hattyúról, aki kacsának. Valami ilyesmi.
Adam erre elmosolyodott. Daniel pedig úgy érezte, hogy zuhan, zuhan bele egyenesen a szerelembe.
– A rút kiskacsára gondolsz.
Nem, Daniel nem arra gondolt, hanem Adam selymesen puha hajára, határozott vonalú, keskeny, de szépen rajtolt szájára.
– Lehet. Már nem emlékszem rá. Elmeséled? – kérdezte.
– Biztos, hogy ezzel szeretnéd kitölteni az időt?
Daniel nem ezzel akarta, de erős volt a gyanúja, hogy csókolózást itt semmi pénzért nem lehetett kapni, így be kellett érnie a bámészkodással.
– Aha – bólintott.
Jó befektetést csinált. Mialatt az antikvárius beszélt, ő kedvére gyönyörködhetett benne. Annyira elmerült a látványban és a fejében kavargó gondolatokban, hogy nem vette észre, amikor véget ért a történet. Egy szót sem hallott belőle.
Adam várt, de a fiú üveges tekintete mögött nem pislákolt fel az értelem szikrája. Zöld szemei tükrökké váltak, és ő csupán magát látta bennük. Ez nem tetszett neki. Ha egy vevő így nézett rá, abból általában bonyodalom származott. Az emberek kötődni kezdtek hozzá, amiért megfizetett érdeklődést mutatott irántuk. A szakkönyvek ezt érzelemátvitelnek nevezték. Sokan beleestek ebbe a csapdába, főleg a fiatalabbak. Adam a fiú orra elé emelte a kezét, és csettintett.
Daniel megrezzent, mint egy ág, amire madár szállt.
– Hé, megijesztettél! – méltatlankodott.
– Bocsánat, de figyelmeztetlek, hogy már csak kilenc perced van a beszélgetésből.
– Meg kell hagyni, lelkiismeretes kiszolgáló vagy.
– Nem akarom, hogy elpazarold a zsebpénzed – jegyezte meg Adam egy kis éllel a hangjában.
Daniel szája sarkába csintalan mosoly bujkált.
– Ó, ez nem pazarlás! – mondta. – Elárulod, hogy miért nyitottál antikváriumot, vagy ez is üzleti titok? – kérdezte.
Adam lepöckölt a zoknijáról egy hajszálat. Nem fordult még elő vele, hogy ne tudta volna állni egy vevő pillantását. De most ez volt a helyzet. Tudomásul kellett vennie, hogy élvezi a fiú társaságát. Nem csak azért, mert szép volt. De akkor még miért? Pontosan tudta, miért. Kémia és biológia az egész. Úgy hívják, vonzalom. Kezdett dühös lenni magára. Hiszen megfogadta! Soha! Soha többet nem érez semmit senki iránt. Mert az fájdalommal jár, árulással és szégyennel. Minek kellett éppen az ő boltjába jönnie ennek a zöldszemű kísértőnek?
– A szüleim a nagyszüleimtől örökölték, én pedig tőlük – felelte.
– Szóval nem önszántadból.
– De, önszántamból – húzta ki magát büszkén Adam.
Daniel felbátorodott, amint az antikvárius szeme nem szegeződött rá.
– Szoktál eljárni szórakozni? – kérdezte.
– Mit értesz szórakozáson? – kérdezett vissza Adam olyan komolyan, akár egy tanár.
Daniel már kezdte volna sorolni, miket szokott csinálni, de elbizonytalanodott az időtöltései értékében. Elvetette a bulikat, az online játékokat és a kufircolást, maradt az egyetlen olyan hobbija, ami tulajdonképpen ciki volt.
– Verseket írok – vallotta be.
Adam aranyló pillantása ismét megállapodott a fiún.
– De senkit nem érdekelnek, szóval nem számít – mentegetőzött Daniel gyerekesen. – A blogomat is bezártam már régen.
– Miért ne számítana? – ellenkezett Adam – Neked számít. Eltékozlod az életed, ha egyfolytában másoknak akarsz megfelelni.
– Én nem akarok senkinek sem megfelelni, de azért jó lenne, ha szeretnének, vagy legalább megértenének – jegyezte meg Daniel durcásan. Idegesítette, hogy folyton kioktatták.
– Minden egyes ember ugyanezt szeretné – világosította fel az antikvárius.
– Tehát azt mondod, hogy egy cseppet sem vagyok különleges – vigyorodott el Daniel. – Ez sajnálatos.
– Mindenki különleges – hangzott az újabb bölcselet.
– Megszedhetnéd magad valami életvezetési tanácsadó csatornával. Nem gondoltál még rá?
Adam homlokán felhő suhant át, szemében egy árnyalattal sötétebb lett az aranyszín.
– Nem akarom megszedni magam, főleg nem az interneten bohóckodva – felelte.
– Hát, ha nem szeretnéd megszedni magad, akkor igazán lejjebb vihetnéd az áraidat – javasolta Daniel.
– Lejárt az időnk.
Adam felhúzta a cipőjét és felállt. A fiú is ugyanígy tett.
– Azért gondold át ezt az ár dolgot. Bevezethetnél valami kedvezmény félét. Mondjuk, a lelki sérült emberek kaphatnának húsz százalék kedvezményt… irgalomból – ötletelt Daniel, miközben az ajtó felé hátrált.
– Akkor gyakorlatilag mindenkinek adhatnék – mosolyodott el Adam.
Daniel ezen eltöprengett.
– Igen, lehet, hogy igazad van. Ebben is. – Intett. – Viszlát!
Már megint Viszlát! Adam egy ideig fel-alá járt a boltban, majd nekiállt, hogy átírja az árlistát… elővigyázatosságból.
Daniel az ágyán feküdt, és a feje fölé emelte a mobilját. Nem a világhálón bolyongott, hanem megfontoltan számolt. Ha nem enne két hétig, lenne pénze egy újabb kézfogásra. Ha eszik, egy teljes hónapot kell várnia rá. Nagy dilemmába került. Az evés mellett döntött, mert nem akart túlságosan nyomulni, és lesoványodva amúgy sem volt csábító jelenség. Úgy határozott, hogy óriási önfegyelmet gyakorolva vár egy hetet, és utána vesz egy tízperces hallgatást, mert az volt a legolcsóbb a szolgáltatások közül, arra még futotta a hónapban.
Persze takarékoskodhatna. De mi van, ha elmúlik közben a varázs?
Megnyitotta az antikvárium honlapját, hogy újra átfussa az árlistát. Már kívülről fújta, de szerette nézegetni.
Felült ijedtében.
– Micsoda?! A rohadt életbe! – káromkodott.
Az antikvárius felemelte a kézfogás és az ölelés árát. A testkontaktus luxuscikké vált.
– Te szemétláda! – dünnyögte Daniel. – De velem nem szúrsz ki!
Visszahanyatlott az ágyra.
– Ez visszautasítás? Vagy a győzelem jele? Tőlem fél, vagy magától? – sorolta a költői kérdéseket.
Megfordult a fejében, hogy stratégiát vált. Eltűnik egy időre, aztán váratlanul rajta üt Adamen, és egyből kér egy ölelést. Számolt. Ez esetben öt hónapig kellene spórolnia. Megcsóválta a fejét. Nem, addig nem bírja ki nélküle.
– El kéne érnem, hogy belém szeressen, mielőtt végképp legatyásodom – sóhajtotta.
Adam elkalandozott. Arra riadt, hogy a vevő, aki félórányi megértő hallgatást kért tőle, éppen fényképeket mutogat neki. Vajon mikor került elő a telefon? És ő miért mosolyog és bólogat, pedig nem lát és nem hall semmit a monológból? Megjátszotta a figyelmet, ráadásul ösztönösen. Gyűlölte a színjátékot, ő mindig őszintén fordult oda az emberekhez, akik nem keveset fizettek a személyes jelenlétéért. Micsoda szégyen! Elindult lefelé a lejtőn.
A fiún járt az esze. Daniel eluralkodott rajta, észrevétlenül hálózta be a képzeletét. Nem emlékezett rá, mikor kezdett el rá gondolni, ahelyett, hogy a vevőre koncentrált volna. Kiesett a pillanat. Daniel egyszer csak ott volt a fejében és az üzletben, és mindenütt, még a múltban és a jövőben is. A múltban – azon a bizonyos éjszakán – leült mellé a padra, és vigasztalni próbálta, kérte, hogy ne sírjon annyira, hiszen ő itt van, és majd elfeledteti vele a bánatát. A jövőben a bolt előtt várt rá, arcán azzal a kamaszos-csibészes mosolyával. Fárasztó napod volt? – kérdezte, és lányosan kicsi kezével végigsimított a hátán.
Adam összeszedte magát, és megzabolázta a figyelmét. Megpróbált nem tudomást venni arról, hogy a kirakatüvegen át fél szemmel egyfolytában az utcát leste. A szíve várta a fiú jöttét. Észérvekre ebben az ügyben már nem támaszkodhatott.
Délután az az öregúr toppant be hozzá, aki Firenzében töltötte a nászútját. Adam megörült neki. Bízott ebben a szépen megráncosodott arcban, a kék kavics-szemekben. Egyszer csak a szerelemre terelődött a szó. Egyetértettek abban, hogy rejtélyes és bonyolult dolog.
– Miért van az, hogy a szívet nem lehet eléggé összetörni? – tette fel a kérdést Adam.
Az öregúr meglepődött. Kedves tekintete végigmérte a fiatalembert.
– A szeretet olyan, mint egy kisgyermek, sosem szűnik meg a bizalma, mindig mosollyal fogadja a mosolyt – mondta. – Ne haragudjon rá ezért! Bolondsága az igazi bátorság.
– Ön nagyon bölcs – jegyezte meg Adam.
– Csupán öreg. Az élet jó tanítómester.
Miután bezárt, Adam leült a kanapéra. Az antikvárium volt a teknőspáncélja. Ritkán mozdult ki a biztonságából. A számítógép monitorja, akár az Édenkert kígyója, hízelegve, nyájasan szórta a sötétségbe kék fényét.
Amikor levonja az összeget a vevők telefonjáról, a tranzakció lekéri a számlákhoz tartozó tulajdonosokat. Ez biztonsági intézkedés volt, és ő soha nem élt vissza az adatokkal.
Adam a térdére könyökölt és a tenyerébe hajtotta a fejét. Pár kattintás, és útnak indulhatna az interneten… Daniel nyomában. Nagy volt a kísértés. Adam küzdött ellene. Sutba dobja-e az elveit? Feláldozza-e a közeledés ártatlanságát a kíváncsiság oltárán? Egy órán át ült mozdulatlanul, aztán kikapcsolta a számítógépet, és felment a lakásába, hogy mikróba tegye szerény vacsoráját.
Daniel nem figyelt az online tanórára, helyette saját magát nézte a monitor alján a kis téglalapban. Azt latolgatta, vajon Adam vonzónak találja-e. A hajával nem tudott mit kezdeni, mert túl öntudatosan kócolódott. A szeme mandulaalakja kissé álmatag kifejezést rajzolt az arcára. Amúgy nem volt csúnya. De vajon mennyit nyom a latba a szépség egy ilyen régimódi fickónál, aki kizárólag a tágpórusú valósággal foglalkozik, és nem díjazza a filterezett fotókat? Danielnek még egy problémával kellett megküzdenie: Mi van, ha az antikvárius ultrakonzervatív elveket vall és elutasítja a nemsemleges szerelmet? Mi van, ha csak nőkkel akar ágyba bújni? Ugyanis léteztek még olyan férfiak és nők, akik – dacolva a rájuk záporozó közutálattal – hősiesen kitartottak kizárólagos heteroszexualitásuk mellett.
Orgonaillat áradt be az ablakon, olyan intenzíven, mintha a szobában nyíltak volna a virágok. Daniel mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy betöltse a tüdejét a tavasz. Már csak kettőt kellett aludnia a nagy napig. Nem bánta, hogy hallgatni fognak. Legalább nem mond majd butaságokat. De hogy kell ezt elképzelni? Milyen az, amikor az emberek csak úgy csendben együtt vannak? Kukán nézik egymást? Ülnie kell majd, vagy járkálhat? Daniel kéjesen megborzongott. Kizártnak tartotta, hogy öt percen át el tudja viselni a rászegeződő aranyló szempárt.
Zárva találta az antikváriumot. Ijedten hátrált, de akkor észrevette az ajtón a táblácskát, aminek a kijelzőjén komótosan peregtek a másodpercek. Vevő volt bent. A kirakatüveg is megváltozott, nem lehetett belátni rajta. Ó, szóval ez így működik! Trükkös! Daniel felvidult. Akkor hamarosan zárt ajtók mögött időzhet Adammel. Vajon mit vesznek éppen tőle? Az árlistára pillantott, és elkerekedett a szeme. Egész héten akciós volt a hallgatás! Nem akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje van. Fel-alá járt, és számolt. Borult az egész terve, de ekkora lehetőséget nem hagyhatott ki. Lehet, hogy később meglesz a bőjtje, de most kedvére lakomázhat!
Nullára fogytak a másodpercek a kijelzőn, a kirakatüveg lassan világosodni kezdett. Daniel elhúzódott az ajtóból, hogy ne legyen útban. Nem bámulta meg a kilépő középkorú nőt. Várt egy lélegzetvételnyi pillanatot, mielőtt berontott volna.
– Tíz perc hallgatást kérek! – hadarta az örömtől kipirulva.
Adam elvette a szájától a poharat, és azon igyekezett, hogy kiköhögje a légcsövéből a félrement korty vizet.
– És szeretnék időpontot foglalni a hét minden napjára – folytatta Daniel –, ha lehetséges.
Adam kissé ziláltan lépett a pult mögé.
– Milyen időpontokra? – kérdezte.
Daniel ránézett az órájára.
– Ez így jó, ha van szabad hely – felelte.
– Van.
– Fizessek előre mindért?
– Nem szükséges.
Daniel ennek örült, mert a fizetés lebonyolítása közben egészen közel állhattak egymáshoz. Ezen a napon Adam zöld pólót viselt ugyanazzal a farmernadrággal, amit eddig látott rajta.
– Vörös – motyogta maga elé Daniel somolyogva, míg várták, hogy a gép levonja a bankkártyájáról az összeget.
– Mi vörös? – hökkent meg Adam.
– A hajad. Nem igazán tudom eldönteni, hogy szőke vagy vörös. Ma a vörös felé hajlok, de lehet, hogy csak a pólód színe teszi – magyarázta Daniel. – Kiemeli a vörös szálak csillogását.
Adam ezek után nem áltathatta tovább magát, a fiú egyértelműen flörtölt vele. És ő ezt egyáltalán nem bánta, bár tartott a következményektől. A szívügyei ugyanis sohasem sültek el jól, előbb-utóbb valaki mindig sírva fakadt.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Daniel.
– Nincs ebben semmi ördöngösség – nyugtatta meg Adam. – Egyszerűen csak élvezzük egymás társaságát.
Élvezzük – ismételte el magában Daniel, de nem vigyorgott, pedig nagy késztetést érzett rá.
– Üljünk le?
Adam megvonta a vállát.
– Ahogy szeretnéd.
Daniel át akarta törni az antikvárius közönyét.
– Te hogyan szeretnéd? – suttogta csábosan.
Adam elindult a fal mellett felhalmozott könyvkupac felé.
– Ha nem bánod, én közben elkezdek rendet rakni. – Látva a fiú elszontyolodott képét, hozzátette: – Segíthetsz. A hallgatás igazából csendes jelenlét, amikor két ember teszi a maga dolgát, de annak tudatában, hogy a másik mellette van.
– Oké – lelkesült fel Daniel.
– Akkor mostantól pereg az idő.
Daniel követte Adamet. Tekintetével végigtapogatta széles vállait, keskeny csípőjét. Lenyűgözte a szépsége, mégis ebben a pillanatban úgy érezte, szívesen lemondana egy érintésről, akár még egy csókról is, ha cserébe kifürkészhetné, hogy mi jár a fejében.
Egyik halom tetejéről a másikra pakolták a könyveket. Össze-összeértek az ujjaik, amikor elvették egymás kezéből a porlepte köteteket. Daniel tüsszentett, mire Adam rámosolygott és adott neki egy zsebkendőt. Miután kifújta az orrát, Daniel leült az egyik karosszékbe. Különös érzése támadt. Mintha a tárgyak megelevenedtek volna körülötte. Megszínesedett a világ. Vajon a csend tette? A besütő napsugarak melegen simogatták a hátát. Hallotta Adam lélegzetvételeit, érezte a bőre illatát.
– Letelt az idő.
Daniel összerezzent a bejelentésre.
– Kár – nyögte, miközben feltápászkodott a karosszékből. – Ez jó volt.
– Örülök.
– Komolyan?
Adam lerakta a kezében tartott könyvet, és a fiúra nézett.
– Igen. Az a feladatom, hogy kielégítsem a vevőt. Ha sikerül, elégedett vagyok – magyarázta, aztán felfogta, mit mondott és belevörösödött.
Daniel elnevette magát, de már nem csibészes harsánysággal, hanem barátságos közvetlenséggel.
– Az jó, ha mindketten elégedettek vagyunk – szögezte le. – Holnap ugyanekkor!
Miután becsukódott az ajtó a fiú mögött, Adam folytatta a könyvek rakosgatását. Érintése elidőzött az egyik fényes borítón, amin még látszottak Daniel ujjnyomai.
A másnapi hallgatás hasonlóan telt. Harmadnapon Adam lefőzött két csésze kávét, és mindketten leültek a kanapéra, de nem néztek egymásra.
Talán a finom kávé tette, talán az a folyton visszatérő különös érzés, amit Adam társaságában tapasztalt, hogy Daniel egy szemhunyásnyit sem aludt aznap éjjel. Mialatt álmatlanul forgolódott, felcsendült a fülében egy dallam. Daniel rajongott a zenéért, különösen az ősrégi dalokért. Legalább ebben hasonlított az antikváriushoz. Addig dúdolgatta, amíg eszébe nem jutott a szövege, és akkor támadt egy ötlete. Elviszi Adamnek ezt a dalt! Mert szép és jó a csend, de még jobb lenne, ha közölhetne magáról valamit a puszta jelenlétén kívül. Adamről elég sokat mesélt a bolt, a bútorok, a tapéta mintája, a könyvek címei, de ő hátrányban volt.
Ez komoly előrelépésnek számított, mert a dal felért egy szerelmi vallomással. Daniel kész volt megtenni ezt a lépést.
Csigalassan telt az idő. Délelőtt eladott két kézfogást, de délután pangott az üzlet. Adamnek nem volt mivel elterelnie a gondolatait Danielről. Megpróbált olvasni, de a sorok között is egyre a fiút látta. Hát persze, hogy imponált neki ez a kitartó, majdnem régimódi, udvarlás! De nem túlzás, hogy ennyire kéreti magát? Mi baj lehetne egy röpke viszonyból? Adam ráborult a pultra, és akkorákat sóhajtott, mint egy tinédzser, akit a világ összes problémája egyszerre nyomaszt. Ő már nem bonyolódott viszonyokba, hosszútávra tervezett. Ezért volt olyan régóta egyedül. Ezúttal talán kivételt tehetne. Komolyan eltöprengett rajta, hogy a következő hallgatásért nem fogad el pénzt. De akkor nyílt az ajtó, és beviharzott Daniel.
– Aludtál? – kérdezte a fiú.
– Nem, csak…
– Pedig tisztára úgy néztél ki – fojtotta bele a szót Daniel Adambe, és már nyújtotta is a telefonját, hogy fizethessen. – Hamarabb jöttem, ugye nem baj?
Adam megrázta a fejét, és szó nélkül beütötte a levonandó összeget a pénztárgépbe.
– Hoztam valamit! – mosolyodott el szélesen Daniel, amikor megálltak egymással szemben a kanapé mellett. – Kitölthetjük a mai csendet egy kis zenével?
Adam végre kizökkent a zavarából.
– Kitölthetjük – felelte.
Daniel mutatóujjával megbökte párszor a telefonja kijelzőjét, mire felcsendült egy kellemesen lágy dallam. Adamnek azonnal a tenger zúgása jutott eszébe róla. Szinte érezte, ahogy a testét meg-meglökik a hűvös hullámok. Az énekes hangja egy letűnt korszak romantikus melankóliáját idézte.
Close your eyes and look at me
I'll be standing by your side
In between the deep blue sea
And the sheltering sky
If we find no words to say
To the rhythm of the waves
Then we'll both surrender there
Walking on air
And the worries of the day lie down
Under cover of the fading clouds
The secrets of the night
Come alive in your eyes
You don't have to hurry
You don't have to try
Cause you don't have a care
You're walking on air
Adam még sohasem hallotta ezt a dalt, ezért váratlan erővel zúdult a lelkére az a viharszerű érzés, ami olyankor rohanta meg, amikor valami rendkívülivel találkozott. Tompultságába betört a csoda. Hiába, a létezést nem lehetett megfosztani a szépségétől! A posztmodern kor rútsága sem tudott kifogni rajta. Adam egész élete erről szólt: Legyőzni az ürességet. Most megerősítve érezte magát. Jelet kapott. Mégsem egy röpke flörtről volt szó… talán szerelemről!
Minden olyan gyorsan történt, hogy Daniel csak annyit látott, hogy árnyék vetül rá, majd erős karok fonódtak köré, és a száját máris egy szenvedélyes csók perzselte. Meglepetéstől tágra nyílt szemét lehunyta, és azt kívánta, hogy soha ne feledkezzen meg erről a pillanatról, még akkor se, ha már minden mást elfelejtett.
A csók egy időben ért véget a dallal. A boltra súlyos csönd nehezedett. Adam elfordult, kereste a megfelelő szavakat, amiket mindjárt kimond majd, és hosszú évek után újra megbízik valakiben. A szavak banálisnak tűntek, nem tükrözték az érzéseit, de mondani kellett valamit, mert még elveszíti ezt a váratlan lehetőséget. Ekkor ismerős hangot hallott. Az agya még fel sem fogta, de a szíve már kővé is dermedt. Adam megpördült, kikapta Daniel kezéből a telefont és teljes erejéből a földhöz vágta.
– Takarodj innen! – üvöltötte magából kikelve.
Daniel semmit sem értett. Boldogságát felváltotta a düh.
– Te bolond vagy! – mondta ridegen. Lehajolt az összetört telefonért.
– Eggyel több ok, hogy leszállj rólam – vágott vissza Adam.
Daniel kirohant a boltból, de az utcáról még visszakiáltotta:
– Utállak!
Pedig dehogy utálta az antikváriust. Dagadtra sírta a szemét miatta.
– Nem is örülsz az ajándékomnak? – kérdezte csalódottan Meg.
– De igen – szipogta Daniel. Mutatóujjával megtapogatta a tányérján heverő sushit. – Ebben igazi hal van?
– Az bizony! Anya csórta el a konferenciáról, amit a hotel dísztermében tartottak a világ megmentői. Azt mondta, oltári nagy kuplerájt hagytak maguk után, és ő reggelig takaríthatott.
– Mázlisták a gazdagok, hogy ehetnek húst.
– Na, kóstold meg! – nógatta a lány Danielt.
– Majd később. Most túl szomorú vagyok hozzá.
– Megromlik.
Daniel megadta magát. Fogta és bekapta a falatnyi sushi gombócot.
– Milyen?
– Furcsa, de nem rossz. – Alighogy kimondta, Daniel újra elbőgte magát. Valahogy nem fogta fel, hogy vége volt az egésznek. Úgy, de úgy szerette volna megkérdezni Adamtől, hogy kóstolt-e már húst.
– Ne kezdd megint! – forgatta a szemét Meg. – Tisztára kikészít az a csávó. Amióta megismerted, nem vagy önmagad.
– De én szeretem azt, aki lettem – tiltakozott Daniel.
Meg arrébb tolta az üres tányért, és az asztalra könyökölt.
– Okés, akkor fejtsük meg, mi a fene történt ma délután! – javasolta.
– Megcsókolt, aztán kivágott – zokogta Daniel. – Ja, és előtte szarrá törte a telefonomat.
– Jó, de mi történt előtte?
– Zenét hallgattunk. Úgy tűnt, tetszett neki, de aztán bepörgött.
– Milyen zenét?
– A King Crimsontól a Walking On Air-t.
– A csók és a bepörgés között mit csináltál? – faggatózott tovább Meg.
Daniel elgondolkodott.
– Semmit – felelte. – Lőttem róla egy fotót.
– Talán ez nem tetszett neki. Amilyen fura, simán el tudom képzelni, hogy emiatt akadt ki.
Danielnek ez a magyarázat eddig eszébe sem jutott, hiszen többet fotózta a világot, mint nézte.
– De ennyire?
– Meg kellene kérdezned tőle, hogy milyen agybaja van. Vegyél egy őszinte beszélgetést!
Daniel felsóhajtott.
– Nincs pénzem rá. Minden filléremet hallgatásra költöttem. És most, hogy új telóra kell gyűjtenem, még csak nem is spórolhatom össze.
– Hajlandó vagyok befektetni az ügybe – kacsintott Meg a fiúra. – Nem bánom, ha veszteséges lesz az üzlet.
– Nem fogadhatom el a pénzed – húzódozott Daniel az illendőség kedvéért.
– Dehogynem! Az igaz, hogy az ágyban nem vagy valami tehetséges, de te vagy az egyetlen igazi barátom. És kíváncsi vagyok a titok megfejtésére, szóval ezt magamért legalább annyira teszem, mint érted.
– Hát… akkor, köszönöm! – Daniel a lány felé nyújtotta a karját, hogy kezet fogjanak.
– Jaj, hagyd már ezt az ódivatú marhaságot! – fortyant fel Meg, és biztonságos távolságba húzódott.
– Ennyire utálod a kézfogást? – döbbent meg Daniel.
– Nem. Csak nem akarok úgy járni, mint te. Veszélyes olyasmire rászokni, amit aztán nem kaphatok meg.
Amikor Daniel belépett az üzletbe, Adam azonnal elébe sietett, hogy előadja az éjszaka alaposan begyakorolt bocsánatkérést:
– Ne haragudj rám a tegnapiért! Túlreagáltam a dolgot, mert…
Daniel nem akarta meghallgatni az antikvárius mentegetőzését. Egyenesen a pulthoz lépett.
– Egy őszinte beszélgetést kérek – mondta. – Tízperceset.
– Nem kell fizetned érte, én szívesen…
Daniel ismét Adambe fojtotta a szót:
– Tisztességesen akarok játszani. A legjobb barátomtól kaptam kölcsön erre a beszélgetésre, tehát elvárom, hogy engem és őt is tisztelj meg valódi őszinteséggel.
– Rendben van.
Adam levonta a kártyáról az összeget, majd a kanapéra mutatott, hogy üljenek le.
– Teljesen beléd zúgtam – kezdte Daniel. – Ne vágj ilyen megilletődött képet! Tudod nagyon jól, hogy így van. Ha meg nem esett le eddig, akkor idióta vagy. De nem csak miattad járok ide. Megszerettem az antikváriumot is. Nem erőltetném rád az érzéseimet, ha nem bíznék abban, hogy viszonzod őket. Szerintem én is bejövök neked. Nem mondtad, de az a csók sokat elárult. Persze, meglehet, hogy csupán álmodozom. Az ilyesmi gyakran előfordul. Tisztában vagyok vele, hogy hülyének tartasz, mert én odakint élek, te meg idebent, ebben a mesevilágban. De nem vagyok hülye. Boldogtalan vagyok, és ez azt jelenti, hogy gondolkodom. Igyekszem megfelelni a korszellemnek: nem kötődök senkihez, önző vagyok, türelmetlen, nárcisztikus, képtelen vagyok huzamosabb ideig egyetlen dologra fókuszálni a figyelmemet, követek minden tiszavirágéletű divatot, ostoba ideológiák rabja vagyok, leszarom mások véleményét, mégis hagyom, hogy erkölcstelen influenszerek manipuláljanak. De mindeközben megőriztem a személyiségemet, mert valahol belül érzem, hogy ez így nincs jól, hogy ez az egész egy meghamisított valóság. Azt hirdetik, hogy az ember még soha nem volt ennyire szabad, nem lehetett ennyire önmaga. Hazudnak. Persze kényelmesen élünk, megvan mindenünk, csupán a lelkünket veszítettük el. – Daniel Adamra pillantott, aki türelmesen figyelte őt. Aranyszínű szeme nem riadt meg dühös tekintetétől. – Mi történt tegnap? – tette fel a nagy kérdést. – Az volt a baj, hogy lefotóztalak? Meg akartalak őrizni magamnak, hogy emlékezhessek azokra a percekre, amiket együtt töltöttünk. Ez akkora bűn? – Daniel elhallgatott. Elfogyott a mondanivalója és a bátorsága is.
Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna, Adam szép, aranyszínű szemében nyugalom tükröződött, szája sarkában szelíd mosoly bujkált.
– Tetszett a dal – szólalt meg nagy sokára. – Nagyon is. És tetszel te is – ismerte el. – Szégyellem, amit tettem. A dühöm nem a jelenről szólt, hanem a múltról. Annyi idős lehettem, mint most te, amikor beleszerettem egy lányba. Én ennek az antikváriumnak a légkörében nőttem fel, nem voltam felvértezve a külvilágra. Furcsa, bolondos alaknak tűnhettem. Ügyetlen, nevetségesen lírai szerelmemmel követők százezreit vonzottam a lány oldalára. Mindent megosztott, még a legintimebb perceinket is, persze a tudtomon kívül. Az fájt a legjobban, hogy nem aljasságból tette. Neki ez volt a normális, a természetes. Szeretett.
– Azt hiszed, mindenki ilyen? – kérdezte Daniel szomorúan. – Ezért nem bízol bennem? Azt hiszed, én is ezt tenném veled? Mert, ha igen, akkor végtelenül ostoba vagy! És kegyetlenebb, mint az a lány! Semmit sem tudsz rólam, és még a fáradtságot sem veszed, hogy megismerj! Megbélyegzel csak mert a kor gyermeke vagyok. Hát, tudd meg, te sem vagy jobb nálunk! – Daniel félt, hogy elsírja magát Adam előtt, ezért gyorsan felállt. Indulni készült.
– Még nem telt le az idő! – szólt rá Adam.
– Nem érdekel. Eleget hallottam.
– De… Várj! Nem fejeztem be.
Adam elkésett. Daniel karja után kapott, de a fiú túl gyors volt, és már csapódott is be mögötte az ajtó.
Daniel hajnalig kószált a városban. Ki akarta gyalogolni magából a fájdalmat, de nem járt sikerrel. Meg akarta gyűlölni Adamet, de a szíve nem engedelmeskedett, továbbra is kitartóan dobogta a szerelem ritmusát. Ráadásul az a hülye dal is ott zengett-hullámzott a fejében. És az orra is folyt a bőgéstől.
Éjféltájban támadt egy ötlete. Először elvetette, mert esztelenség volt, de ahogy közeledett a reggel, úgy vált egyre világosabbá, hogy nincs más megoldás. Daniel minden pénze elfogyott, és ekkora összeget senkitől sem kérhetett kölcsön. Még ha munkát vállal, sem tudja összeszedni, csak hónapok alatt, és biztos volt benne, hogy ha nem kapja meg azonnal, amit akar, akkor belehal a bánatba. Nem érhetett így véget ez a szerelem. Daniel emlékezetes búcsúra vágyott, amitől titokban folytatást remélt.
Miután hazaért, aludt pár órát, aztán a nappaliba ment, és kinyitotta a vitrines szekrényt, amiben az apja a fegyvergyűjteményét tartotta. Kivette a legkisebb, legformásabb revolvert. Nem volt veszélyesebb egy játékpisztolynál, mert ólommal tömték be a csövét, de ezt nem láthatta az, akire éppen rászegezték.
Daniel összeszedte magát és indult, hogy odaérjen az előjegyzet időpontra az antikváriumhoz.
Adam az egyik karosszékben gubbasztott ölében egy könyvvel. Nem számított rá, hogy egyhamar viszontlátja Danielt. Amikor a fiú belépett az üzletbe a szélhárfa kísérőzenéjére, Adam azt hitte, álmodik.
Daniel szebb volt, mint valaha. Arca kipirult, selymes fekete tincsei a homlokába kócolódtak. Becsukta maga mögött az ajtót és elfordította a zárban a kulcsot. Zord komolyság csillogott a tekintetében.
Adam felállt. Az ölében fekvő könyv a padlóra pottyant. Le akart érte hajolni, de Daniel rászólt:
– Ne mozdulj!
Adam ekkor vette észre a fiú kezében a fegyvert.
– Mit akarsz azzal? – kérdezte a tőle megszokott hidegvérrel.
– Kirabolni – felelte Daniel.
– A sámlit vagy a kávéfőzőgépet óhajtod elvinni?
– Ez nem tréfa!
– Pedig annak tűnik.
Daniel megcélozta Adam homlokát.
– Nem vagyok vicces kedvemben – közölte. – Légy szíves vegyél komolyan!
– Rendben van. Mit akarsz, mit adjak?
– Egy ölelést.
Daniel megállapíthatta, hogy Adam szeme óaranyban játszik, amikor könnyek gyűlnek benne, és a haja egyértelműen szőke volt, nem vörös ezen a délutánon.
– Tedd le azt az izét, és megkapod – szabott feltételt az antikvárius. – Becsületszavamat adom, hogy nem verlek át.
Daniel tétovázott.
– Szerinted lehet őszinte egy ölelés, ha közben fegyvert fognak az emberre? – tudakolta Adam. – Nincs más választásod, meg kell bíznod bennem.
– Ezt éppen te mondod?! – nevetett fel keserűen Daniel.
– Most bízom benned – mosolyodott el Adam, és a fiú felé lépett. – Tedd le azt a pultra!
Daniel elgyöngült. Hagyta, hogy Adam lassan megközelítse, és kivegye a kezéből a pisztolyt. Arra számított, hogy kap egy pofont, és kipenderítik az üzletből, de nem így történt. Adam lábujjhegyre állt, fölé hajolt, és megcsókolta a feje búbját, aztán a karjai közé zárta.
Daniel lehunyta a szemét. Homloka Adam nyakához ért. Mellkasán érezte a férfi szívének dobbanásait. Bűvös pillanat volt.
– Nincs megtöltve – vallotta be.
– Egy percig sem hittem, hogy képes lennél lelőni – hallotta Adam hangját. – Tegnap nem hagytad, hogy befejezzem. Duzzogva elrohantál. Gyerek vagy még, de sok mindenben igazad van. Egyvalamiben azonban tévedsz. Nem veszítettük el a lelkünket. Ahogyan te sem veszítetted el, és én sem, és a vevőim sem. Ha nem hinnék ebben, akkor már réges-régen bezártam volna az antikváriumot. Még van remény.
– Most már értem – suttogta Daniel Adam nyakába.
– Micsodát?
– Azt, hogy miért ilyen rettenetesen drága az ölelés.
Daniel felemelte a fejét. Ajkai rátaláltak Adam szájára.
– Meddig tart egy ilyen? – kérdezte Daniel a csók után.
– Máris meguntad?
– Nem. Ha lehetne az egész életemet leélném benne.
…
Daniel óvatosan megérintette Adam kezét, mutatóujjával megcirógatta a tenyerét. Aranyfény ragyogott fel a férfi szempillái alól. A reggeli napsütés vörösre festette a haját, és ahogy közelebb hajolt hozzá, Daniel látta az orra köré szórt halvány szeplőket.
Adam elsőnek mindig a homlokát csókolta meg, és csak azután tért át a szájára. Daniel szerette ezt a szertartásosságot. És azt is szerette, ahogyan Adam szeretkezett vele: gyöngéden, tisztelettel, tudatában minden érintésnek.
Daniel felkönyökölt a párnán.
– Még senkivel sem volt ilyen jó – mondta.
Adam tekintete elfelhősödött. Utálta a féltékenységet, de nem tudta megakadályozni, hogy rátelepedjen.
– Sokan voltak? – kérdezte, és közben a fiú szűziesnek tűnő rózsaszirom-ajkain legeltette a szemét.
– Nem vezettem könyvelést róluk – felelte Daniel egy huncut mosollyal. – Hát, voltak egy páran, de egyikük sem jelentett semmit. És mi a helyzet veled?
– Egy lány és két fiú – mutatta Adam a hármas számot az ujjaival. – És mindegyikük jelentett valamit.
– Velem együtt?
– Aha.
– Harmatos ártatlanság! – kacagott fel Daniel, és Adam ölelésébe bújt.
Elragadta őket a szenvedély.
Mialatt ők egymásba feledkeztek, odakint beborult az ég és eleredt az eső. Romantikus aláfestő zenét muzsikált a zuhogás. Az ágy támlája, olyan volt, mint egy cirádás korlát, és amikor Daniel megragadta, felsorakozott emlékezetében a sok-sok korlát, ami azelőtt az útját állta. Vajon mi történt volna, ha nem téved be aznap abba az utcácskába, és nem nyit be az antikváriumba? Egyszerre borzongott bele a kéjbe és a gondolatba, hogy mekkora ajándékot kapott. Reszketve borult Adam mellkasára.
– Ideje volna kikelnünk az ágyból, mert be van táblázva az egész nap – szuszogta Adam Daniel hajába. – Erről jut eszembe! Meg azt mondta, hogy fel kellene vennünk a másik üzletbe is egy kisegítőt, mert már nem bírja egyedül a forgalmat.
– Vagy nyithatnánk egy harmadik antikváriumot – javasolta Daniel.
– Kezdem úgy érezni, hogy túlnő rajtunk ez a vállalkozás – sóhajtotta Adam gondterhelten. – Vegyetek vissza kicsit a reklámból!
– Hé, vállald a felelősséget! Lehet, hogy megváltoztatjuk a világot – lelkesedett Daniel.
– Azt azért nem hiszem – mosolyodott el Adam, és megcsókolta a fiút. – De remélem.