Olyan fiú
Geréb elhatározta, hogy, szombat lévén, délig fog lustálkodni, sőt, egészen addig nem fog kikelni az ágyból, ameddig nem muszáj. Sajnos egy idő után úgyis muszáj lesz, de addig fejére húzza a paplant, és kitartóan kísérletezik a gyermeki, szépeket álmodó alvással.
Régen ez úgy ment, mint a karikacsapás, de újabban gondjai akadtak a gyereknek levéssel.
A kis tintatartó türelmesen várta az éjjeliszekrény fiókjában, hogy újra zsebre kerüljön, és csöpöghessen végre egy jót. A kitt-katt csak Geréb fejében kittent-kattant olyan ódon, megszokott patinával, mint ahogy egy régi ingaóra percei cammognak öregesen egymásután.
Odakint hajnal piroslott az égre. Haj, de messze volt még a dél!
Osonó léptek zaja nyikorgatta meg a folyosó parkettáját. Geréb lélegzetvisszafojtva fülelt. Egy pillanatig lehetségesnek tűnt egy egészen lehetetlen, bizarr gondolat: Boka ólálkodik az ajtaja előtt. De hát miért tenné? Talán most elárulja mindazt, amiről tegnap hallgatott!
Geréb felült, megigazította magán a pizsamát, még elaludt hajtincsei között is megkísérelt némi rendet tenni. Néma csend honolt kint és bent, aztán váratlanul beállított a valóság: Csak a Mari kacsázott azokon a vaskos, otromba lábain a konyha felé. Geréb dühösen bújt vissza a takaró alá.
Ez már nem szimpla hülyeség – állapította meg magában. – Nekem elment az eszem. Véget kell vetnem ennek a bolondériának! Soha többet nem állok szóba Bokával!
Megragadta a zsebtintatartót és áthajította a szobán. A kis szerkezet ez egyszer hősiesen tett eleget kötelességének, és magában tartotta a szép kék antracént. Geréb ijedten nézte, ahogy nekicsapódik a falnak, majd lepattanva róla visszagurul. Kalandja az ágy alatt ért véget. Ottmaradsz, te piszok! – fenyegette meg, majd a fal felé fordult, és jó szorosan lehunyta a szemét. – Soha többet! – ismételte el fogadalmát. – Még csak a közelébe se megyek.
Végtelennek tűnő hosszú órák múltán kinyitotta a szemét. Mi ez már megint? Mi ez a kattogás a mellkasában is? A szíve azelőtt szép nyugalmasan dobogott. Néha ugyan kalimpált kicsit, de a grundon vívott háború és a méta izgalma nem volt összehasonlítható ezzel az izgága lüktetéssel.
Rápillantott a falra szögezett, elefánt alakú – egy időben bolondult Hannibál hódításaiért – órára. Öt perc telt el fogadalma óta! Még az idő is megtréfálta.
Ezek után lehetetlen volt az alvás, fel kellett kelnie, és ki kellett halásznia az ágy alól a tintatartót.
Úgy látszott, nem volt az a fogadalom, amely megtörhette volna Boka ajándékának hatalmát.
Miután meglelte épen és sértetlenül a pormacskák között, felfedezőútra indult a szobájában.
Boka itt lépett be. Nem látja, de a padló faburkolata egészen biztosan megőrizte a lábnyomát. Azután ide nézett, majd oda. Geréb forgatta a fejét. Könyvek. Ólomkatonák. Üveggolyók.
Na, igen, ha Boka helyében volna, ő sem venné komolyan magát.
Fogta a katonákat meg a régen oly felbecsülhetetlen értékű üveggolyókat, és átköltöztette őket legmélyebb fiókja legmélyére. A könyveket helyükön hagyta, mert Boka szerette a könyveket. Elhatározta, amint megvirrad, kölcsönkér pár vaskos lexikont az apjától, hogy még jobban kitűnjön intellektuális érettsége.
Folytatta a szemlélődést. Vajon mit gondolt Boka a szobája láttán? És mit gondolt róla, mikor meglátta zavartól és izgalomtól kipirult képét? Elég sötét volt-e a sötét, hogy ne váljon árulójává?
Túl vékony a függöny csipkéje. Túl bolyhosak a szőnyeg rojtjai. Túl giccses a falikárpit mintája. Ez egy gigerli szobája! Lehet, mégis be kellene tartania fogadalmát. De mi van, ha Boka is hasonló fogadalmat tett?
Túl sok volt a kérdés, pedig azelőtt távol tartotta magát a talányoktól.
Ki lett belőle?
Geréb ránézett a kezére. Az övé volt mégis másnak tűnt. Mintha lefogytak volna az ujjai. Régen nem voltak ennyire izgágák. Most egyfolytában nyomorgatták és tördelték egymást. Ha az ujjaknak lehetnek gondolataik, akkor az ő ujjai megállás nélkül töprengtek valamin. Mintha tapogatóztak volna valami után.
Boka ujjai… Tegnap este ott nyugodtak a latinkönyvön nem izegtek-mozogtak, nem kíváncsiskodtak el semerre, még akkor sem moccantak meg, amikor izgalmában hozzájuk ért. Véletlen érintés volt, még annyira sem volt szándékolatlanul szándékos, mint Bokáé Nemecsekék kapuja előtt, de kitörölhetetlen nyomokat hagyott maga után.
Boka bőre… meleg és bársonyos, és mintha elektromosság lappangana benne, mert szúr a tapintása.
Gerébben újabb kérdés merült föl: Ez mindig így történik, ha két ember összebarátkozik? Titkokat osztanak meg egymással és érintéseket?
Miközben Geréb hangulata egyre magasztosabbá dagályosodott, az égen ébredezni kezdett a nap vörös korongja. A dél még mindig messze volt, de a reggel végre közeledett.
A tintatartó, megérezve maga alatt a szép fehér ágyneműt, sírdogálni kezdett örömében. Összekékkönnyezte Geréb levetett pizsamanadrágját is.
Órák óta esznek! Nem! Csak tíz perce. Mi történt az idővel? A kitt-katt átvette az uralmat a tikk-takk felett. Ízetlen volt a briós és keserű a kakaó. Geréb fogai minden egyes falattal óriási küzdelmet vívtak, torka kínlódva nyeldekelt. Miért kell egyáltalán enni, amikor annyi minden más izgalmas dolog van a világon?! Időpocsékolás. Hány óra? Istenem, még mindig túl korán van! Vajon mikor nem illetlenség hívatlanul beállítani valakihez, és zavarba ejtő dolgokról faggatni? Mégiscsak be kellene tartani azt a fogadalmat… akkor is, ha lehetetlen.
– Dezső! – Anyja hangja gondolat-vízesés robaja mögül szólt. – Jól érzed magad? Nincs étvágyad? Rémesen sápadt vagy.
– Jól vagyok, anya. Reggeli után elmehetek a barátomhoz?
Boka jobbra-balra billent jártában, ahogy a nehéz bevásárló kosarakat cipelte. Ritkán nézett az emberekre, általában az utca macskaköveit figyelte és a gondolatait, de egy különös érzés arra ösztökélte, hogy pillantson fel. Geréb!
Boka első gondolata az volt, hogy elfut. Második gondolata elkezdte elemezni az elsőt: Miért akar elfutni? Mindig minden körülmények között kitartó hidegvére ez egyszer elhagyni készülte. Hogyan lehetséges az, hogy lépten-nyomon Gerébbe botlik? Mit akar tőle ilyen eltökélten ez a kelekótya fiú? Még Áts Feri haditervének megfejtése sem okozott neki ekkora fejtörést.
Megtorpant. Túl nehezek voltak a kosarak ahhoz, hogy futni lehessen velük.
Geréb integetni kezdett. Boka sóhajtott egy nagyot, és várt.
– Szervusz!
– Szervusz!
A járókelők bosszúsan kerülgették a két fiút, ők meg csak meredtek egymásra szótlanul.
Végül az elnök úr megunta a hallgatást.
– Mit keresel errefelé ilyen korán reggel? – kérdezte.
– Korán?! – nézett nagyot Geréb. – Amikor felébredtem, akkor volt korán! Mintha már ezer éve tartana ez a nap.
– Te, Geréb! – Boka elhatározta, újra egyenes lesz, mert ami sok az sok. – Mondd már el, mi a nyavajatörés ütött beléd? Úgy üldözöl, mintha egy szoknya után szaladnál.
Geréb nem jött zavarba. Ha ő valamit a fejébe vett, az az elhatározás kőbe volt vésve.
– Hányszor szajkózzam még el, hogy a barátod akarok lenni? Várj, segítek! – Ezzel kikapta Boka kezéből mindkét kosarat, és elindult velük.
Boka meglepettsége elérte a felfoghatatlan dolgok észlelési szintjét. Látta, mi történik, de nem igazán hitte el. Állt a macskaköveken, és Geréb távolodó alakját nézte. A fiú szőke haján vidáman csillogtak a napsugarak.
Hová viszi a kosarait? Muszáj volt utána futnia.
– Nem kell segítség! – makacskodott.
– Ugyan már!
Boka nem az a fajta ember volt, akit egy ugyan már meghatott. Kirántotta Geréb kezéből az egyik kosarat. Ebben az elosztásban kiegyeztek. Ezután csendben ballagtak egymás mellett egészen addig a házig, amelyben Boka lakott.
– Köszönöm – mondta Boka bosszúsan.
– Igazán nincs mit – mosolygott rá Geréb pimaszul. – Máskor is szívesen segítek.
Nem lesz máskor, bitang! – gondolta Boka, de hangosan nem merte kimondani. Újabban felfedezett magában egy kis gyávaságot, ha Geréb társaságában tartózkodott. Ha még lenne grund, akkor parancsba adhatná neki, hogy menjen a fenébe, csakhogy már nem volt, és ő sem parancsolhatott.
– Felviszem a lépcsőn.
Boka feladta.
– Jól van.
Geréb figyelte Bokát, amint előtte lépkedett. Egyszerű, kötött pulóvert viselt, olyat, mint a Csónakos szokott. Erről újra eszébe jutott az elmúlt este félbeszakadt izgalmas beszélgetés, amit, mialatt átszelték a bérház sötét folyosóját, két teljes percig valahogyan sikerült kivernie a fejéből.
A második emeleten elértek a harmadik ajtóig. Boka csöngetett. Geréb ezt viccesnek találta.
– Mi az már megint?
– Csak visszaemlékeztem arra a blamázsra, amikor először jártam itt. Szóval most van, aki ajtót nyisson?
Bokának nem jutott ideje a válaszra, mert az ajtó kitárult. Magas, vékony férfi nézett rájuk meglepetten.
– Apa, bemutatom Geréb Dezsőt, az osztálytársamat. Geréb, ő itt az apám.
Felesleges volt a bemutatás, mert a férfi kiköpött Boka volt, csak idősebb változatban. Ugyanaz a fényes fekete haj, ugyanaz a csillogó sötét tekintet, ugyanaz a magába forduló, tartózkodó szépség.
– Jó napot kívánok, uram! – nyújtotta Geréb a kezét.
– Szervusz! Nahát, látom, segítettél Jánosnak. Kedves tőled.
A fiatalabbik Boka erre elhúzta a száját. Ez a bájgúnár mindenkit elbűvöl!
– Mit álldogáltok odakint? Gyertek be!
Geréb diadalittasan lépte át a küszöböt. Boka lehorgasztott fejjel, világfájdalmas tekintettel követte. Legyőzetett.
Boka szobája még mindig el volt varázsolva. Geréb szívesen elcserélte volna a sajátjával, persze csak Bokával együtt… és a béka nélkül. Milyen jó is lenne, ha ők ketten mindig együtt lehetnének, és neki nem kellene folyton trükkökön törnie a fejét, hogy találkozhassanak.
– Nagyon kedves az apukád – mondta, csak hogy mondjon valamit, mert Boka duzzogva hallgatott.
– Meglepted.
– Én?
– Igen, te. Nem szoktak feljönni hozzánk a barátaim.
Hoppá, újabb siker! Geréb észlelte az elszólást, de nem mutatta jelét, nehogy Boka is észrevegye és még vissza találja vonni. Inkább előhozakodott azzal, ami okán bepofátlankodott a fiú szombatjába.
– Te, én szeretnék tőled kérdezni valamit.
Boka erre elvörösödött, mert Geréb egyszeriben átlátszóvá vált, és ő látni vélte a benne bujkáló kíváncsiság zavarba ejtő tárgyát.
– Arról van szó, amit tegnap mondtál – folytatta Geréb. – Mit jelent az, hogy egyszer olyan voltál?
– Hogyan lehet valaki ennyire kiállhatatlanul… – Bokában bent rekedt a mondat másik fele, mert meglátta Geréb rácsillogó tekintetét.
Boka is ember volt, és ez a már oly régen nem tapasztalt áhítattal teljes figyelem jól esett neki, visszaidézte azokat a napokat, amikor a fiúk csüngtek a szavain. Először szembesült vele, hogy a tudásra, amelynek ő a birtokában volt, a többi fiú még csak áhítozott. Kezdte érteni, mit érez a Csónakos, mikor a hódításairól regél.
Felállt, nagyon lassan az ajtóhoz sétált, és kilesett a folyosóra. Szándékosan mozgott lassan, a hatást óhajtotta fokozni. Még nem járt színházban, de pontosan ilyennek képzelte el a feszültséget a Hamletben, amikor megjelenik a szellem: A közönség torkában dobogó szívvel várja a jelenést.
Miután megbizonyosodott róla, hogy apja a konyhában van elfoglalva az ebédkészítéssel, és nem settenkedik a szobája környékén, becsukta az ajtót. Geréb mellé telepedett, aki a padlón üldögélt hátát az ágy szélének vetve.
– Amit most elmondok neked, az titok – suttogta. – Ha bárkinek továbbadod, megjárod!
– Megbízhatsz bennem – ígérte Geréb elakadó lélegzettel, de, mert Boka vetett rá egy kétkedő pillantást, hozzátette: – Ha nem bízol bennem, akkor inkább hallgass!
Boka nem akart hallgatni. Geréb figyelmét és csodálatát áhította. Vajon Napóleont is így részegítették meg a diadalai?
– Még a nyáron történt – kezdett bele a mesélésbe. – Késő este volt. A Füvészkertből tartottam hazafelé…
Geréb egész testében remegett. Még soha nem járta át ehhez fogható izgalom. Boka ott ült mellette, és valami olyat osztott meg vele, amiről senki másnak nem beszélt. Boka olyan fiú volt.
Boka tovább mesélt:
Ő a járdaszélen ült, és pipázott. Különös látványt nyújtott. Nem úgy volt öltözve, mint azok a nők. Kihívó, mégis elegáns volt a ruhája. Mintha egy színes brokátfüggönyt öltött volna magára. Hosszú vörös haja kócos kontyba volt tűzve a feje búbján. A háta mögött akartam elosonni, de megpillantottam ölében a vázlatfüzetet. Megálltam, és néztem, ahogy rajzolt. Hagyta, hogy nézzem, csak nagyon hosszú idő múltán fordult felém.
– Mit keresel az utcán ilyen későn, kisfiú? – kérdezte. – Szomorúnak tűnsz.
– Elnézést kérek! – szabadkoztam, és indulni akartam, de ő megragadta a nadrágszáramat.
– Ne menj még! Magányos vagyok és unatkozom. Ülj ide mellém, mesélj valamit! Mondd el, miért vagy szomorú!
Parfümillat lengte körül. A tarkóján pihés vörös hajszálak göndörödtek. Nagyon szép nő volt, olyan, mint amilyenek a színésznők a képes újságok címlapjain, talán még náluk is szebb. Leültem mellé.
– Tetszik? – kérdezte, és a rajzára mutatott, amelyen fiatal lány feküdt hálóingben egy kanapén.
– Szép lány – dicsértem.
– Nem lány – mondta. Nem értettem, mire jót nevetett. Kedves volt a nevetése. – Ő Constance.
– Állandóság?
Ekkor ő nézett énrám kíváncsian.
– Állandóság – ismételte. – Szóval ezt jelenti. Ő az én örökkévalóságig tartó gyötrelmem. És a tiéd, kisfiú, mi vagy ki?
Sosem találkoztam hozzá fogható nővel még a regényekben sem. Okos volt, és művelt. Úgy beszélt, akár egy férfi, és úgy is pipázott. Idának hívták.
– Mindig ilyen hallgatag vagy? – faggatott.
– Azt hiszem, igen – feleltem, és ő erre megérintette a hajamat. Tanulmányozott. Később megtudtam, hogy neki minden és mindenki egy-egy újabb téma, amely ihletet ad.
– Szép vagy, kisfiú. Talán egyszer lerajzollak. Tetszenek azok a szomorú szemeid.
– Mi szép van a szomorúságban? – értetlenkedtem.
– Ha valaki szomorú, akkor érez, és az érzések mindig szépek – magyarázta. – Tessék! – felém nyújtotta a pipáját.
– Köszönöm, nem kérem – utasítottam el.
– Hány éves vagy?
– Tizenhét.
– Istenem, harmatos ifjúság! – kacagta, és én azt hittem, megint kinevet.
Indulni készültem, de akkor ő is felállt, megigazította magán a furcsa ruhát. Egyik fehér, szeplős válla kivillant belőle. Elfordítottam a tekintetemet. Észrevette, és újra nevetett.
– Ebben a házban lakom – mutatott a mögöttünk ásító sötét kapualjra. – Szeretnélek vendégül látni.
– De hát nem is ismer! – tiltakoztam.
– Szerinted hogyan válnak idegenekből ismerősök? – villant rám kedvesen a tekintete. – Például úgy, hogy elmennek egymáshoz inni valamit.
Nem akartam vele menni, de nem az eszem döntött. Ezt nem tudom elmagyarázni, ha még nem éreztél hasonlót. Ez olyan, mintha megduplázódnál, és az egyik te akaratodon kívül cselekedne, miközben a másik te tehetetlenül figyelné.
Geréb nagyon is tudta, milyen ez a különös megkettőződés, de nem akarta félbeszakítani Bokát. A fiú egészen elmerült a múltban, újra átélte a találkozást. Arca kipirult, testében oldódott a feszesség. Felhúzott térdére támasztotta állát, fekete tincsei a jól ismert távolságtartással hullottak mélyen a homlokába. Geréb kalimpáló szívvel hallgatta.
A lakása tele volt festményekkel és üres vásznakkal, könyvekkel meg gramofonlemezekkel. Bort ittunk, csak egészen keveset, de én még attól a kevéstől is megszédültem, és szomorúbb lettem, mint valaha. Ida átölelt… butácska dalt dúdolt a fülembe… és én elmondtam neki mindent… Nemecseket és a grundot.
– Szegény, kisfiú – mondta. – Belőled olajfestményt készítek, benned klasszikus a fájdalom, nem illik hozzád az impresszionizmus pillanatnyi bánata.
És hát… Ezután történt meg.
Geréb felkapta a fejét. Boka nem teheti meg vele, hogy ennyivel lezárja ezt a csodálatos mesét!
Sajnos nagyon úgy tűnt, Boka nem szándékozott kitérni a részletekre.
– De… mi… mi történt meg? – dadogta Geréb izgalomtól kiszáradt szájjal.
Boka szigorúan vonta össze szemöldökét.
– Vajon mégis mi?! – morogta. – Hát, az, ami egy férfi és egy nő között meg szokott történni. Ha pajzán históriára vágysz, olvass Balzacot, vagy barátkozz inkább a Csónakossal!
Geréb szomorúan nyugtázta, hogy Boka nem érti őt. Nem értette, hogy nem amiatt reszketett, amit hallott, hanem amiatt, akitől hallotta.
Csend borult rájuk. Geréb nem merte forszírozni a dolgot, szégyellte arcán az izgalom piros rózsáit.
Boka felsőbbrendűsége mámorában úszott, de azonnal kivetette a magából ez a mámor, amint meglátta Geréb padlóra szegezett tekintetét. Szépségesen kék volt, párás és csalódott. Muszáj volt újra megállapítania, hogy Geréb bizony helyes fiú. Emlékeztette valakire.
– Nem tartott tovább az egész néhány hétnél – szólalt meg.
Geréb ámulva fordult felé.
– Néhány hétnél?! – ismételte döbbenten.
Boka törte a fejét, mit mondjon, mennyit áruljon el, beszéljen-e Costance-ról és Ida féltékenységéről? Nem mondott-e már így is túl sokat? De rajta is erőt vett az izgalom. Borzongás járta át, miközben a kalandjáról mesélt. Geréb olyan közel ült hozzá, hogy érezte a testéből sugárzó hőt, látta a halántékán gyöngyöző verítékcseppeket.
– Szerelmes voltál belé?
A kérdés váratlanul érte Bokát. Hogy szerelmes volt-e? Nem tudta.
– Ezen még nem gondolkoztam – vallotta be.
Most Gerében volt a felháborodás sora:
– Hát, neked mindenen gondolkodnod kell?! – kiáltotta dühösen.
Boka rémülten nézett az ajtóra.
– Megígérted, hogy megtartod a titkom!
– Meg is tartom, csak néha igazán kiállhatatlan vagy, Boka. Egyfolytában bonyolult dolgokon töröd a fejed, miközben a legegyszerűbbekre sem tudod a választ.
Boka megigézve meredt Gerébre. A fiúnak, mint már oly sokszor, újfent igaza volt.
– Jó volt vele lenni – ismerte be –, de nem szenvedtem, amikor vége lett.
Geréb egy ideig megint hallgatott, majd mikor újabb kérdést tett fel, ismét sikerült elámítania Bokát az éleslátásával, ami ebben az esetben, inkább csak valamiféle megérzés lehetett:
– És ki volt az a lány, akit lerajzolt? Az a Constance, vagy ki.
– Constance egy csodabogár – felelte Boka. – Saját maga választotta ezt a nevet. Hogy kicsoda valójában, nem tudom.
– És miben áll a csodája?
– Nappal olyan, mint mi vagyunk, egy fiú a sok közül, de éjszaka gyönyörű nővé változik. Ida reménytelenül szerelmes belé.
Geréb szeme elkerekedett.
Az apja egy éve leült vele komoly dolgokról beszélgetni. Sok mindenről szó esett közöttük akkor, és kapott egy kulcsot is, ami a dolgozószobában egy kis könyvszekrényt nyitott, melyben számos érdekes olvasmányra lelt. Az egyik regényben olvasott olyan férfiakról, akik néha szeretnek női ruhába bújni. Nem hitte volna, hogy a könyvekben ennyi igazság rejlik.
– Nos, Boka – nevetett zavarában –, úgy vélem, Csónakos a nyomodba sem ér.
– Csónakos sok lánnyal volt, én csak ezzel az eggyel – pontosított Boka, és elpirult, mintha az, amit tett szégyellnivaló volna.
– Most biztos te is ostoba kisfiúnak tartasz, mint Csónakos.
A kisfiúnak szó libabőrt csalt Boka tarkójára. Vetett Gerébre egy lopott pillantást, de nem látta rajta, hogy emlékezne rá, vagy jelentőséget tulajdonítana annak, hogy milyen szerepet játszott az életében ez a szó.
– Gyakran tartalak ostobának, de nem emiatt – nyugtatta meg.
– Ezt igazán jó tudni – vigyorgott Geréb. – És akkor most térjünk át a latinra?
Ezen olyan jót nevettek, hogy Boka apja benyitott hozzájuk. Elnézte a fia boldognak tűnő mosolyát. Ennyi elég volt neki ahhoz, hogy megszeresse Gerébet.
– Ha kinevettétek magatokat, jöhettek ebédelni.
Boka leste Gerébet. A fiú jóízűen kanalazta a levest, közben a szokásos bolondos módján fecsegett. Ha így folytatja, még meg fogom szeretni – morfondírozott magában.
Nagyon úgy tűnt, hogy Nemecsek emlékének váratlanul kitartó vetélytársa akadt a szívében. Erre abból jött rá, hogy elkezdte félteni Geréb életét. A sajátja öröknek és sérthetetlennek tűnt, de mindenki másé, akit szeretett, törékeny volt és túlságosan rövid. Az anyjáé és Nemecseké már véget ért, apja nemrég töltötte be a negyvenötödik évét, és most Geréb feje felett is megjelent a pallos. Kénytelen volt levonni a szomorú tanulságot: Ha valakit megszeretnek, az halandóvá válik.
Gerébnek a fecsegés és a leves kanalazása mellett jutott ideje gondolkodásra is. Abban biztos volt, ha haza ér, kiadós magyarázatot kell majd adnia arra, hol kódorgott egész álló nap, mert természetesen a délutánt is Bokával óhajtotta tölteni, tehát emiatt már nem is aggódott. Különben is volt sok más, ami miatt aggódhatott. Elhatározta, hogy begyűjt egy a Bokáéhoz hasonló tapasztalatot. Annyira nem volt ártatlan, hogy ne tudta volna, hová kell mennie. Persze neki majd fizetnie kell érte, de bármennyi keservesen megspórolt krajcárt megért, hogy Boka ne nézze többé kisfiúnak. Viszont mit kezdjen azzal az érzéssel, ami azóta töltötte el, hogy megtudta Boka titkát? Nagyon hasonlított ahhoz, amely akkor kerítette hatalmába, mikor a fiúk Bokát választották elnöknek és nem őt. Féltékeny lenne? Az bizony. Féltékeny volt arra a festő-pipázó boszorkányra. Ennek az égvilágon nem volt semmi értelme, ő mégis minden porcikájában érezte.
Este hatot ütött a templom harangja. A Tornaegylet újonnan épült, impozáns épülete a Duna partján állt, és a víztükörben csodálta magát. Geréb kicsit tétovázva követte Bokát át a tágas hallon, egészen a szerteágazó folyosókig, melyek a tornatermek felé vezettek.
Boka nemcsak az ő szemében változott meg a nap folyamán, hanem önmagában is. A legszembetűnőbb újdonság az volt, hogy beszélni kezdett. Ugyan nem vitte túlzásba, de még mindig többet mondott, mint az elmúlt három év alatt összességében.
– Ezeket a termeket a tornászok használják, azokban a birkózók gyakorolnak – sorolta útközben. – Van egy hatalmas, amelyiket jó borsos áron labdajátékokra lehet kibérelni.
– Mióta dolgozol itt?
– Csak pár hete. Apa egyik munkatársa ajánlott be. Nem fizetnek sokat, de miután bezárnak, nekem van még egy félórám, hogy kedvemre gyakorolhassak a szivacsos teremben.
Izmos, tornaruhás férfiak csörtettek el mellettük az öltözők felé.
Boka egy raktárból seprűt és felmosórongyot hozott elő.
– Nesze! Töltsd meg vízzel! – adott egy vödröt Gerébnek. – Ha már itt vagy, tedd magad hasznossá!
Megvárták, hogy az épület kiürüljön, csak azután léptek be az egyik a terembe, ahol hatalmas szivacsok borították a padlót.
– Ez a Mennyország! – lelkendezett a tornász Bokában.
– Ebben mérföldekkel eltér a véleményünk – állapította meg Geréb félénken.
Elvörösödött, mikor Boka, letéve a seprűt, atlétatrikóra és alsónadrágra vetkőzött, majd megindult a szivacsok felé.
Rövid bemelegítő gyakorlatok után nekiállt cigánykereket vetni, kézen állt és nekifutásból szaltózott. Geréb ámulva figyelte ügyességét… meg még valamit: a testét. Boka csinos, hajlékony teste titkok tudója és őrzője volt.
– Gyere! Próbáld ki!
– Nem vagyok jó ebben – rázta a fejét Geréb, és az ajtóig hátrált.
– Az nem számít. Senki sem lát – bátorította Boka.
Csak te – pontosította Geréb magában a tényeket. Talán, ha nem tudja meg, azt, amit megtudott, most vígan csatlakozott volna Bokához, de így elvesztette minden bátorságát, még a vakmerősége is elhagyta.
Gumilabda pattant a fején. Boka nevetett. Igen, Bokát egy idő óta kicserélték. Pontosan azóta, amióta Geréb a tikk-takk-tól megrészegülve a nyomába szegődött.
– Szegény Weiszt nevetségessé tetted az egész osztály előtt – hahotázta.
– A Weisz egy hülye – rántotta meg a vállát Geréb, és megcélozta a labdával Bokát.
A fiú éppen kézállásba emelkedett, de az ütés kibillentette az egyensúlyából. Elterült a puha, bőrrel bevont szivacson, a birkózóknak felrajzolt kör kellős közepén. Lehunyta a szemét. Súlytalannak érezte magát, mintha felhőpamacson lebegett volna. Egy kis időre megint magára hagyta szomorúsága.
– Elfogadod a kihívást, elnök úr?
Boka meglepetten tekintett fel. Geréb mellette állt, és pont úgy nézett ki, mint amikor Cselével beszélgetett a napsütésre nyíló ablaknál: haja összekócolódott, ingujja könyékig fel volt tűrve.
– Milyen kihívást?
– Birkózzunk!
– Nem ismerem a szabályokat.
– Az győz, akinek sikerül a körön kívülre birkóznia az ellenfelét – magyarázta Geréb, aki soha nem látott még birkózómeccset, de a logika ezt súgta.
Boka nem rajongott a verekedésért, a hadicselszövés és a parancsnoklás volt a műfaja.
Geréb nem várta meg az elnök úr válaszát, mert, amikor együtt voltak, repült az idő, és ő mindenképpen meg akarta érinteni Bokát, hátha úgy megtapasztalhat valamit abból, amit az olyan fiúk éreznek. Butaság, de ha a cukorka édes ízét már az illatából is lehet érezni, akkor talán az emberen is érződik valami abból, amit magában rejteget – gondolta. Lendületet vett, és rávetette magát.
Egyenlőtlen volt a küzdelem. Geréb sokkal elszántabb és erősebb volt, mint a vékonycsontú, sovány Boka, aki nem akart győzni, csak ímmel-ámmal védte magát.
A harc mindkettőjükben felidézte az emlékeket. Könnyeket csalt szemükbe a grund valaha volt pora.
Boka egyszer csak arra eszmélt, hogy a kör széle már a derekánál járt.
– Legyőztél! – tájékoztatta Gerébet. – Hé, mit csinálsz? Megadom magam.
– Miért adod fel ilyen könnyen? Nemecsek halála óta semmiért sem küzdesz, mindenkit eltaszítasz magadtól – vetette szemére dühösen Geréb. – Téged egyszerűen nem lehet elviselni!
Boka dermedten hallgatta. Moccanni sem mert. Geréb a csípőjén ült, és csak árnyéka volt egykori önmagának, a jólfésült gigerlinek. Haja kócosabb volt, mint valaha, szeme dühösen szikrázott. Mindig vidám, gondtalan arcán sötét érzelmek vihara dúlt.
– Miért vagy ilyen? Mondd, miért kell ilyennek lenned?
Boka nem tudta a választ, és Geréb, mint egy megszállott, egyre csak faggatta.
– Sajnálom – mondta végül, de fogalma sem volt, voltaképpen miért kér bocsánatot. Tehet ő arról, hogy ilyen?! Hisz mindenki olyan, amilyen.
Ez a varázsszó végre hatott.
Geréb szemében kitisztult a kékség. Lepillantott Bokára, aki falfehéren pislogott rá, piros ajkain át fulladozva vette a levegőt, ujjai a harc hevében Geréb ujjai közé gabalyodtak.
Boka ki sem kecmergett első ámulatából, máris a másikba esett. Geréb szája ügyetlenül préselődött a szájára. A fiú szőke tincsei ráhullottak csodálkozástól elkerekedett szemére, és eltakarták előle a világot. Mit művel ez? Kiszabadította kezét a szorításból.
Geréb nehezen adta meg magát az állára feszülő ujjak erejének, de végül muszáj volt engednie, amúgy is kezdte felfogni, mit tesz, és egyből megkörnyékezte az ájulás. Hagyta, hogy Boka eltolja magától.
Csakhogy Boka váratlanul felemelte a fejét, ajkai puhán simultak az ő ajkaira. Megcsókolta, majd kicsit eltávolodott, hogy azonnal vissza is térhessen hozzá. Fogai gyöngéden harapták a száját, nyelve meg-megcirógatta az ő nyelvét.
Ez sokkal-sokkal jobb volt, mint amit ő csinált. No, igen, Boka jóval tapasztaltabb volt nála. Mosolyogni támadt kedve, mert valami egészen csodás dolog történt éppen vele, és gyerekkora óta szokása volt mosolyogni a boldogságtól.
Boka keze a tarkójára siklott, ő sután próbálta utána csinálni a mozdulatot. Boka selymes, hajának érintése égette a bőrét. Szédült, kiverte a veríték, és még valami olyan is történt a testével, ami eddig csak nagy titokban és teljes magányban mert megtörténni vele. Muszáj volt azonnal kitépnie magát Boka öleléséből.
Zihálva, ijedten néztek egymásra, végül Geréb felpattant, és kirohant a tornateremből.
Boka még sokáig feküdt mozdulatlanul a rászakadt magányban, mielőtt felkelt volna, hogy nekilásson a takarításnak. Ezen az estén nehezen ment a munka, mert folyton meg kellett állnia, hogy kézfejével letörölje a könnyeit.
Geréb futott. Sajnos nem volt elég sötét az utcán, hogy elbújhasson benne. Kíváncsi tekintetek fordultak utána. Egészen hazáig szaladt. A kapu előtt fogyott ki a szuszból. Nagy nehezen elvánszorgott a szobájáig, és az ágyára vetette magát. Anyja utána kiáltó, aggódó hangjával sem törődött.
Megfejtette a titkot. Pofonegyszerű volt. Hogyhogy nem jött rá már sokkal hamarabb?
Szerelmes volt Bokába.
Ó, te jóságos ég! Nagyobb zűrbe keverte magát, mint akkor, mikor árulóvá lett.