Ötödik poszt - Tisztulás
Megesik, hogy az emberből kikívánkozik egy és más… És ha kikívánkozik, akkor bizony ki kell engedni. Ez az igazság az élet egyik legigazabb igazsága. Úgymond törvényszerűség. Isteni parancs.
Szóval, ha jönnie kell, akkor jöjjön!
Az ilyen kikívánkozások tanulságos helyzeteket teremthetnek, ezért azt is megállapíthatjuk, hogy néhanapján szükségesek.
Nos tehát, ez a poszt a könnyfakasztó vallomásokról fog szólni.
Nem.
Hazudtam, bocsesz.
Most csalódtál, mert már nyúltál a papír zsepis doboz után, igaz? Amúgy ne tedd messzire, mert még szükséged lehet rá, főleg, ha te is benyaltál egy olyan vírust, amit én szedtem össze, és aztán megajándékoztam vele Adamet is.
Igazándiból, eltekintve egy-két kellemetlenségtől, a hétvégém klasszul telt. Mondják, hogy mindenben meg kell találni a szépet és a jót. Jelentem, én megleltem a fosós-hányósban a megvilágosodást.
A fosós-hányóst egyedül elkapni nagy szívás, de ha van, akivel megoszthatod, akkor a romantika csúcsa.
Soha nem feledem az elmúlt két csodálatos napot. *Grin*
Tuti, hogy nem tudod, mi az igazi intimitás, amíg nem okádsz együtt azzal az emberrel, akit a világon mindennél jobban szeretsz.
Nyilván szex közben is szivárognak innen-onnan testnedvek, szállingóznak szagok és illatok, de azok össze sem hasonlíthatóak a hasmenés intenzív élményével.
Ha ezekben a pillanatokban is szépnek és kívánatosnak látod a másikat, akkor tényleg szereted.
Én tényleg szeretem Adamet. Fogom, hogy ezt nem kell bizonygatnom, de jó leírni, ha már ki nem mondhatom.
Amint azt említettem, én hoztam haza a bacit. Szerintem a villamoson ragadt rám, amikor mit sem sejtve megmarkoltam az egyik kapaszkodót. Általában megválogatom, mit markolok meg, de a délutáni csúcsban nem lehet finnyáskodni. Hazaérve, rögtön töltöttem magamnak egy pohár narancslevet anélkül, hogy kezet mostam volna, aztán leültem a tévé elé lazítani. Összetapiztam a fél konyhát és az egész nappalit.
Adam sorsa megpecsételődött.
– Folyik az orrod. – Szívszerelmem ezt akkor jegyezte meg, amikor már én is érzékeltem, és szipogva igyekeztem visszatartani a takony-cseppeket. (Ha eddig nem tűnt fel, akkor figyelmeztetlek, hogy ez egy szókimondó blog.) – Ne szipogj, mert arcüreggyulladást kapsz! Ráadásul idegesítesz is.
– Oksi, a szobámban kajálok. – Már fogtam is a tányérkámat, de Adam visszaparancsolt az asztalhoz. Adott egy zsepit.
Az emberi faj két nagy csoportra osztható: Azokra, akiknél soha nincs papír zsebkendő, és azokra, akiknél mindig van.
Először azt hittem, azért kavarog a gyomrom, mert az új csajáról mesélt, arról, akit Emmanuelle-nek hívnak. Tisztára, mintha abból az ócska vintage pornóból lépett volna elő, hogy szétkúrja az életemet. Nem az a tragédia, hogy Adam becsajozott, hanem az, hogy a nője lakással rendelkezik. Egyre több napot töltök nélküle. Inkább választom a turbékoló Adam látványát, mint a hiányát.
– Megint folyik az orrod. – Kaptam még egy zsepit.
– Lehet, hogy összeszedtem valamit. – Sokat segít a túlélésben, ha néha lehetségesnek állítjuk be a biztosat.
Adam tenyere a homlokomra simult.
– Nem vagy lázas – állapította meg megkönnyebbülve. Férfias keze van, olyan… homlokomra illő.
– Megyek, ledőlök kicsit – futamodtam meg a gyöngédsége elől.
– De hát alig ettél! – tapostak szomorúan a linóleumon hagyott bacilusos lábnyomaimba a szavai.
És milyen jól tettem, hogy nem ettem!
Este tízkor kezdődött. Arra ébredtem, hogy ritka szarul vagyok, viszont az orrom már nem folyt. A nappaliból beszűrődött a tévé hangja. Mintha a víz alól szólt volna. Úsztam a hidegrázós izzadtságban. Meglepett a hányinger, mert, valljuk be, egy kiadós hányást ritkán tervez be az ember. Rácsodálkoztam. Aztán rohantam a klozetra.
Ha választanom kellene a hasmenés és a hányás között, akkor az előbbire szavaznék, mert az kevésbé undorító, meg hát a vécéülőke mégiscsak kényelmesebb, mint a padló.
– Jól vagy? – A kérdés a hátam mögül érkezett, a résnyire nyitott ajtón át.
– Nem annyira – préseltem ki magamból két okádás között.
Vannak pillanatok, amikor még én is csak magamra gondolok, és hanyagolom a szerelmet, ezért nem tudom megmondani, Adam meddig toporgott mögöttem azzal a csodaszép, megszeppent-aggódó, színváltós tekintetével.
Miután úgy ítéltem meg, hogy egy ideig eltávolodhatok a vécétől, csatlakoztam Adamhez a nappaliban. Összekuporodtam a kanapén, és szenvedtem. Adam megsimogatta a hátamat, félóra múlva a derekamat átkarolva visszakísért a szobámba. A rosszullét hirdetésekben hangoztatott búráján át is elértek hozzám az érintései.
– Hozok egy lavórt. – Ezt szeretem benne, vagyis ezt is. Lehet, hogy gyerekkorában a felhők között élt, de most nagyon is a földön jár.
Az éjszaka további részében rémálmokból fel-felriadva forgolódtam a matracomon, és olyan ragaszkodással öleltem magamhoz a lavórkámat, mint egykor az alvómacimat.
Reggel öklendezés hangjára riadtam. Egyből elöntött a legszörnyűbb bűntudat. Hánytam hát egy kicsit én is, csak hogy vezekeljek.
– Öcsém, ez durva! – Adam falfehér volt. Valószínűleg én sem pompázhattam több színben. Lehuppant mellém a matracra. Boxeralsója lecsúszott a csípőjén, és majdnem szemérmetlenül feltárta előttem feneke szépségét. Éppen azon járt az eszem, hogy mennyire nincs kihasználva ez a testrésze, és hogy milyen sajnálatos pazarlás, amikor Adam a szája elé kapta a kezét. Készségesen odanyújtottam neki a félig használt lavóromat.
Aláírom, hogy ez gusztustalan, és nem is részletezem, de muszáj megemlítenem, hogy Adam még eközben is gyönyörű. És jelen esetben a gyönyörű nem azt jelenti, hogy szép, hanem annál sokkal többet takar. Lehet, hibás az etimológia, de szerintem van köze a gyönyörnek a gyönyörűhöz. A gyönyör sem szép mindig. Volt egy csávóm, akinek a csúcson úgy fennakadtak a szemei, hogy azt hittem, vésővel kell majd kioperálni őket az agyából. Aztán ott vannak azok, akik úgy nyüszítenek, mint a kutyák, vagy mint a hasfájós kisdedek. Én sem vagyok éppen egy szépségkirály miközben élvezek, hajlamos vagyok a kétségbeesett-könyörgő nézésre, de ezt sokan szexinek találják. Mindegy. A lényeg az, hogy az intimitás egy nagyon különleges dolog.
Láttam, hogy Adam tarkóján izzadtságcseppek csillognak, mint sok-sok apró gyöngyszem. Megfigyeltem az izmai mozgását a bőre alatt. Megcsodáltam a sötétbarnává kócolódott hajtincseit.
Rémesen festett a rosszulléttől, mégis szerettem ránézni… még ilyenkor is.
– Valami vírus lesz a bűnös. – Adam mellettem fekve jutott erre az igen bölcs megállapításra.
Egész nap nálam lebzselt azzal az indokkal, hogy utál takarítani, és inkább az én szobámat hányja össze. Ezt mondta, de én tudom, hogy egyedül lenni utál. Kicsi korában is ezért járt át hozzánk. A női többségét is ezért szedi fel.
Jómagam szeretem a magányt és elég gyakran gyakorlom. Ilyenkor legalább őszinte lehetek. Adam és a világ elől idegtépően sok mindent kell eltitkolnom.
Túl régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy egy mezei fosós-hányós zavarba hozzon minket.
Egyezséget kötöttünk. Mindig az vitte ki a lavórt, aki több erőt érzett magában.
Mivel én pár órával hamarabb kezdtem a vírussal folytatott bulimat, délutánra már nem fölfelé jöttek bennem, hanem lefelé siettek a dolgok. Mielőtt meguntam volna a lavórt, lecserélhettem a hőn áhított vécédeszkára.
Szerintem egy évre előre kijött belőlem minden, és ráadásul a taknyolás is újrakezdődött.
Csináltam két csésze mentateát, és egy cuki, rózsaszín tálkába öntöttem félzacskó sós kekszet, mert korgatta a gyomrom a táplálkozás ösztöne… no meg az üresség.
Mire visszaballagtam a szobámba, Adam elaludt. Kivittem a lavórt, kiszellőztettem, tüsszögtem, és fújtam az orrom, de ő nem ébredt fel. Lehet, ha lebontom a falat, azt sem hallotta volna meg.
Gyerekkorunkban folyton én ébredtem elsőnek, és én aludtam el utolsónak. Rengeteg órát töltöttem Adam álmának társaságában.
Izgató vagy. – Ezt egy pasas mondta nekem. Foltosan őszült a haj a halántékán, mintha ecsettel maszatolták volna rá az öregséget.
Íme, az első bókom!
Azt akarta mondani, hogy izgatott vagyok, de nem beszélte jól az angolt. Így léptem elő beszari tinédzserből homme fatallá.
Vajon Adam milyennek látna engem, ha elmondanám, valójában ki vagyok? Én nem undorodom az ő hányásától, de vajon ő undorodna-e a farkamról lehúzott, síkosítótól és ondótól csöpögő kondomtól?
Én már olyan nagyon romlott voltam, mialatt Adam még olyan nagyon tiszta! Azóta bőségesen behozta a lemaradását, csakhogy a szex más egy férfival, és más egy nővel.
Hát, ezt előttem valószínűleg még senki nem állapította meg...
A hetero hapsik hánynak az ilyesmitől. Apropó, hányás! Talán most kellett volna kitálalnom, ha már úgyis kézközelben volt a lavórka. Azonban a kitálalás a kettőnk kapcsolatában nem opció. A coming outot sohanapjára tervezem.
Adam lábán szőkék a szőrszálak. Én általában leborotválom a gyapjamat, mert gusztustalanul néz ki a két hurkapálcikám bundába bújtatva, nem beszélve arról, hogy úgy a csini tetkóm sem látszik jól. A szőkék minden szempontból szerencsések, a barnák meg az élet című fashion show nagy vesztesei. A szőkeherceg mítosza rendesen hazavágta a barnaherceg renoméját.
Ha már megemlítettem, elmondom milyen motívumot varrattam magamra.
Egy terebélyes életfáról felröppenő madárraj ékesíti nyamvadt kis testemet.
Adam totál kiakadt, amikor megcsináltattam, mert a vádlimtól egészen a lapockámig szállnak, sőt még a tarkómra is jutott egy tollpihe. Szerintem mestermű. Legalább van valami igazán szép rajtam.
Észrevettem Adam állán egy pattanást. Kamaszkora óta nem láttam feltűnően rügyezni, ezért, miután ki- és visszarohantam a klozetről, leültem mellé a matracra, hogy a lehető legjobb szögből vehessem szemügyre. Adamen még a ragya is szexi. Az övé, szóval muszáj szeretnem a kis gennyeskét. Kinyomhattam volna, de nem hiszem, hogy Adam díjazta volna a buzgalmamat.
A pattanás kényes ügy, mert a filmekben meg a könyvekben folyton a gonosz vagy az idióta pofáján virítanak. Stigmatizálják a stigmákat. Ez nem fair. Mintha az ember tehetne a hormonjai alul- vagy túlműködéséről, esetleg arról, hogy nem bírja a bőre a levegőben kergetőző mérgező kemikáliákat. Ráadásul a szégyenérzet és a stressz olyan a pattanásoknak, mint a tápoldat a cserepes növényeknek, szép nagyra növeszti őket.
Komolyan mondom, hogy el sem tudom képzelni, milyen lenne az életem alkalmi pattanások nélkül. Azt az adrenalin-löketet, amit a gyulladni készülő faggyúmirigy ismerős fájása robbant bele a szervezetembe, semmi más nem tudja a vérembe fecskendezni.
Mondtam, hogy minden rosszban meg kell látni a jót. Hát, amikor kifakad végre a kis mocsok, az határozottan jó. Maga a nirvána. A boldogság netovábbja. Ergo, ha nem lenne pattanás, nem lenne nirvána. Ezért – meg azért, hogy ne kapjak egy irgalmatlan nagy pofont – meghagytam Adamnek a nirvánáját.
Ugyebár említettem már azt is, hogy szeretem a tökéletlen angyalokat.
Megfigyeléseim következő célpontja a cserepek voltak Adam ajkain. Ritkán sivatagosodik el a szája, többnyire puha és kívánatos. Ám, a fosós-hányós elől nem menekülhet a csúfság, muszáj megmutatkoznia.
Van egy buzimanga, amiben a kedvenc fejezetem az, amikor a srác nem engedi, hogy egy kiadós hányás után megcsókolják, mert még tele van a szája szmötyivel, és fél, hogy undorítónak találná a párja, aki erre két tenyere közé zárja az arcát, és ezt feleli: Hogyan lehetne undorító az, ami a te részed?
Szó szerint gusztustalanul romantikus jelenet. Természetesen, mint minden valamirevaló, sztereotip köcsög, én is odavagyok a romantikáért.
Persze Adam kínosan ügyel a fogmosásra még félholtan is, ez olyan reflex, amelyet még a fogszabályzó alakított ki benne. Pavlov kutyája kaja előtt nyáladzik, Adam kaja után suvickol.
Tekintetem átvándorolt a hajszálak zsírosszőke gubancába. Megvan rá az esély, hogy Adam sok-sok év múlva Jude Law-frizurát növeszt majd, és ha a tükörbe néz, fintorogni fog, és rettegni a kopaszodástól. Naná hogy jól fog állni neki, de ezt soha nem fogja elhinni, pedig én egyfolytában mondogatni fogom… csakhogy ő a felesége szavára fog adni, aki nyilvánvalóan egy gonosz boszorka lesz.
Ezután a gondolatsor után sürgősen emlékeztetnem kellett magam, hogy még csak a jelen van.
Elálmosított a gondolkodás.
Elfészkeltem magam Adam mellett. Úgy fordultam, hogy hozzásimuljon a hátához a hátam, aztán én is elaludtam.
Sötétségre ébredtem. Adam mocorgott, felkelt, kiment, visszajött, orrot fújt… visszabújt.
Csodálatos, csodálatos hétvége!
– Jól el lett cseszve ez a hétvége! – Adamen még csillogtak a tusolásból visszamaradt vízcseppek, itt-ott átnedvesítették a pólóját, amelyről a Rolling Stones logója öltötte ki rám gúnyosan a nyelvét.
– Néha szükség van egy kicsike tisztulásra – vélekedtem fáradtan pilledve a matracon.
– Ez nagyobbacska volt. – Lehuppant mellém. – Olyan tiszták lettünk, hogy holnap akár szentté is avathatnak minket.
Az állán kis piros folt árulkodott róla, hogy megélte a nirvánát.
Hm… Vajon azt is csinálta? Pattanást kinyomni, majd farkat kiverni… Még a rágondolás is rám csalja a gyönyörűség lúdbőrét. Tini korában mindig tudtam, mikor csinálta stikában a vécén, mert olyankor utána úgy vöröslöttek a fülei, mint a rózsák. Régi szép idők!
Az elmúlt évek alatt Adamről lefeslett a szemérmesség.
A szabadság, azaz az albérlet, mindkettőnket megváltoztatott.
Hasra fordult, és elkezdte a mobilját macerálni. Nyilván Emmanuelle-lel csevegett.
Nem szeretem a mobilokat. Bombákat hoznak működésbe velük. Elszigetelik egymástól az embereket. Lehet, hogy ez oximoron, de én így érzem. Régen nem voltunk ennyire idegenek. Most meg mindenki folyton magánéletet él az utca kellős közepén. Mivel jól nevelt ember nem ront be ismeretlenek otthonába, sem abba a buliba, ahová nem hívták meg, tartjuk a két lépés illemtudó távolságát. Pedig néha olyan jó a részesévé válni egy másik ember élettöredékének, akár egy pillanatra is. De ha még csak egymásra sem nézünk úgy, hogy tényleg lássuk is egymást, esélyünk sincs az ilyen pillanatokra.
Ha rászánnám végre magam, hogy beruházzak egy okostelefonra, egész nap bombázhatnám Adamet a hülyeségeimmel. Nem. Nem lenne jó folyton a valóságban élni. Szükségem van a róla szőtt fantáziáimra.
Amikor abbahagyta a telefonja buzerálását, unottan sóhajtott egyet, és visszatért a világomba. Nyelvével megnedvesítette ajkait. Hiányoztak a szájának az elmaradt csókok.
Bárcsak még mindig gyerekek lennénk… ártatlan szájjal, ártatlan gondolatokkal!
Ártatlanság… Mi az egyáltalán?
Ha őszinte lehetnék Adammel és a világgal, vajon visszanyerném az ártatlanságomat?
A hazugságom és a csendem a bűnös, nem az életem. Ezt akarom hinni. Én jó ember vagyok. Pontosan olyan jó vagyok, amilyennek Adam lát.
Ráadásul ez után a hétvége után tisztább már nem is lehetnék.
Éjféltájt Adamnél is lecsengett a fosós-hányós izgalmas szakasza, és megérkezett a totál snassz torokfájós göthösség, mégis ottmaradt mellettem.
Taknyoltunk és beszélgettünk. Adam sokat nevetett, és olyankor mindig kékre váltott a pillantása.
Nem maradtak konkrét emlékeim az éjszakáról, jelentéktelen dolgokról fecserésztünk, de egy csillag fényére fájdalmasan és élesen emlékszem. Ott ragyogott az ablak sarkában, beszorult az üveg és a keret közé. Az egész égnek kellett megmozdulnia ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni.