Ötödik rész

2026.03.02 16:53

64.

 

Történt egyszer, hogy egy ősz szakállas öregember gondolt egyet, és megteremtette a világot. Aztán gondolt még egyet, és megteremtette az embert. Majd gondolt megint egyet, és csapot-papot otthagyva, mindenről megfeledkezve, nyakába vette a Mindenséget. Azóta sem látta senki.

 

65.

 

A próba után nem akartam hazamenni, de muszáj volt.

Maurice nem a csíkos frottír fürdőköpenyét viselte, hanem a rózsaszín melegítőnadrágját, és a szürke Dumbo-mintás pólóját. Mindkettőt anya hagyta rá, ezért amikor felveszi őket, mindig tudom, hogy valami nagy baj van.

– Mikor hevered már ki? – érdeklődtem meg.

Maurice ránézett az órájára, azután a naptárra.

– Talán két év múlva július hatodikán, kedden, este hét óra nulla kettőkor – felelte.

– Frankon sokkal hamarabb túlestél – emlékeztettem.

– Ő más volt.

– Miben volt más?

– Rá nem vagyok képes haragudni – vallotta be Maurice szomorúan.

– Frankra? – ámultam.

– Dehogy! Arra a másikra.

Így álltunk. Maurice még a nevét sem volt képes kimondani.

 

66.

 

Megszólalt a csengő.

Nem Isten talált vissza a világba, de majdnem akkora szenzáció állt a házhoz, sőt talán sokkal nagyobb, mert Isten öreg és hajlott hátú, Dorian viszont csinos és fiatal.

 

67.

 

– Szervusz! – köszönt Dorian illedelmesen.

Maurice illetlenül nem köszönt, és csak a száját a tátotta.

– Arthurhoz jöttem. – Mivel ez nem szolgált elegendő magyarázatul a jelenlétére, hozzátette: – Barátok vagyunk.

– Ez így van! – erősítettem meg, kilesve Maurice mögül.

– Elvinném egy helyre, ahol finom teát adnak, és még macskákat is lehet simogatni.

– Klassz! – örvendeztem.

– Mi…ért? – Nehezen született meg, de megszületett Maurice döbbent kérdése.

– Miért ne?

Ez olyan, mint a pingpong. Két felnőtt megáll egymással szemben, és passzolgatják a labdát. A szabályszerű játékban asztal van közöttük, a szabálytalanban dac és némi sértődöttség.

– Nem engedem el egyedül.

– Akkor gyere velünk.

– Nem!

– Akkor gyere utánunk – javasoltam, és már indultam is.

 

68.

 

Ugye most már látjátok, hogy nem túloztam az okoskodásomban! Dorian eljött hozzánk, hogy úgy tegyen, mintha Maurice-on akart volna segíteni, miközben önmagán segített. De ebben nem volt semmi rossz, mert Maurice is ugyanennyire önző volt. Rettenetes önző módon szerette Doriant. Egyetlenegyszer sem kérte ki a beleegyezését, hogy szeretheti-e ennyire.

 

69.

 

Mivel nem hagytunk rá időt, hogy átöltözzön, Maurice úgy, ahogy volt – tetőtől-talpig rózsaszínben és Dumbóban – osont utánuk. Megbámulták.

Van, amikor törődünk vele, hogy megbámulnak, és van, amikor nem. Ez mindig attól függ, mennyire érdekel minket mások véleménye, és mennyire vagyunk elfoglalva a magunkéval.

Maurice ezen az estén nem törődött semmi mással, csak a zakatoló szívével.

Egy kereszteződésben elvesztettük, ezért muszáj volt visszafordulnunk, és addig loholnunk a kacskaringós utcákon, amíg rá nem bukkantunk. Egy kicsit megviselt volt, mert ő is összevissza rohangált . Azután megint úgy tettünk, mintha nem vennénk észre a jelenlétét, és folytattuk az utunkat, ami tényleg egy olyan kávéházba vezetett, ahol macskákat lehetett simogatni.

 

Nem szeretem a macskákat. Ez egy olyan titok, ami rejtve akar maradni, szóval ne áruljátok el Doriannak, ha esetleg egyszer összefuttok vele.

 

Maurice tüntetőleg egy másik asztalhoz ült le. Újra megbámulták. Még mindig nem törődött vele.

 

Egy kicsit furcsa volt ilyen távol látni egymástól azt a két embert, akik egyszer már egymás szájában voltak.

Ha én megcsókolnék egy lányt, utána nem tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Vagy tudni fogok majd? Végül is a felnőttek egy csomó olyan dolgot tudnak, amit a gyerekek nem.

 

Doriannal a rohamosan közeledő koncertről beszélgettünk. Egyikünket sem igazán érdekelte a téma, mert beszéltünk róla éppen eleget a próbákon, de mindketten csökönyösen kitartottunk.

Dorian ölébe vont egy vörös cirmos kandúrt és addig simogatta, amíg a macska eszméletvesztésig nem dorombolta magát, akkor életre pofozta, majd kezdte elölről a kényeztetést. Szegény pára egyik ájulatból a másikba esett.

Mindig sejtettem, hogy Dorian valójában nem is olyan hideg és kimért, mint azt szeretné, hogy higgyük róla, de ezen az estén meg is bizonyosodhattam róla. És azt is megértettem, miért szeretett bele Maurice. Maurice sohasem sejtette ezt, ő azóta tudta, amint megpillantotta.

 

Ittunk két csésze teát, és befaltuk két óriási sajtos-sonkás melegszendvicset, közben megsimogattuk az összes ránk tévedő macskát. Dorian és Maurice egyre több lopott pillantást váltott egymással.

 

70.

 

A tudósok szerint a nyávogást azért találták ki a cicák, hogy kapcsolatot teremthessenek az emberekkel, ugyanis a természetes hangjuk olyan frekvenciatartományba esik, amelyet az emberi fül nem képes meghallani.

 

71.

 

Dorian szállodája egyetlen metrómegállóra volt a cicás teaháztól, a mi lakásunk két metró- és három buszmegállónyira. A józan ész azt diktálta, hogy a szálloda felé induljunk el, mert akkor hamarabb érünk haza.

Maurice-nak volt némi ellenvetése, de egyikünk sem törődött vele.

 

– Bejössz? – kérdezte Dorian.

Mivel Maurice nem akart a szálloda folyosóján ácsorogni, és egyébként is kíváncsi volt Dorian szobájára, belépett az ajtón.

– Szép – mondta. Szomorú volt, mert úgy érezte, nem illik bele. – Autókat adok el – közölte, hogy ő, ellentétben Doriannal, egy csöppet sem gazdag és egy csöppet sem híres.

– Ford is autókat adott el – jegyezte meg Dorian.

– Hát neki sokkal jobban ment az üzlet – húzta el a száját Maurice.

 

Az az igazság, hogy nem igazán beszélgettünk izgalmas, regénybe illő dolgokról, ezért sürgősen el kellett álmosodnom, és el kellett aludnom a kanapén. Persze csak megjátszottam magam a cselekmény előremozdítása érdekében, de ezt a főszereplőim nem tudták.

 

– Nem vagyok olyan, amilyennek hiszel – mondta Dorian, amikor látszólag mély álomba merültem –, de remélem, te olyan vagy, amilyennek hiszlek.

 

Tudjátok, az az érdekes, hogy Maurice csak addig nevetséges figura, amíg én ébren vagyok. Ahogy lehunyom a szemem, még a Dumbo-mintás póló sem tudja kizökkenteni királyfi mivoltából.

 

– Az attól függ, milyennek hiszel.

 

Dorian az erkélyajtóhoz lépett és kitárta. Maurice odasétált mellé. Rettenetesen kellett hegyeznem a fülemet, mert a lakberendező nem számolt hallgatózó kisfiúkkal, miközben kikalkulálta a bútorok falaktól való távolságát.

 

– Olyannak hiszlek, aki nem él vissza mások szenvedésével. Szégyellem, amit a múltkor tettem.

 Dorian szőke hajába belekapott a szél, és megtáncoltatta az aranyló tincseket. Maurice megszeppenve nézte a mellette álló szépséget.

– Fájdalmat okoztak, ezért én is fájdalmat okozok mindenkinek – folytatta Dorian. – De nem szándékosan teszem.

– Olyan hihetetlen, hogy itt vagyok – álmélkodott Maurice, eltérve a tárgytól.

– Miért hihetetlen?

– Mert te te vagy – hangzott a nem annyira érthető válasz.

– És én ki vagyok?

Maurice összezavarodott.

– Hát, Te.

Dorian elnevette magát. Zsebre tette a kezét, csípőjével nekidőlt az erkélyajtónak. Nagyon kacér látványt nyújtott, pedig most nem is akarta elcsábítani Maurice-t. Dorian az a típusú férfi, aki akkor is csábít, amikor nem akar.

– Elmondom, ki vagyok. Egy kitépett szívű fiú, akinek semmi mása nincs, csak a hangja, és úgy repül szállodáról szállodára, mint madár ágról ágra. Szeretnék egy saját szobát. Szeretnék egy saját életet. És ami a fő, szeretném visszakapni a szívemet – sorolta Dorian a kívánságait.

 

Lefogadom, hogy ebben a percben Maurice és én ugyanarra gondoltunk: A szívtelen herceg meséjére.

 

– A herceg birodalmában élt egy szegény földműves, akinek volt egy legkisebb fia – folytatta Maurice a nekem elkezdett mesét. – Egy napon ez a legkisebb fiú meglátta a szívtelen herceget, és azon nyomban beleszeretett. Felpattant hát a tűzokádó sárkányra, és meg sem állt a hetedhét határig, ott átúszta az Óperenciás-tengert, amin túl megmászta a vasorrú banyát, és beküzdötte magát a Kerekerdő közepére, ahol rábukkant a kacsalábon forgó palotára, aminek a tornyában a herceg szíve raboskodott. Felkiáltott a torony magasába: Itt vagyok, eljöttem érted. A szív erre letekintett, de nem tetszett neki a szegény földműves legkisebb fia, ezért visszazárta magát mélységes bánatába. Akkor azt mondta a legkisebb fiú: – Gyere velem, szív! Visszaviszlek a hercegbe. És a herceg majd útra kel veled, és elvisz az Üveghegyen túlra, ahol hemzsegnek a kedvedre való legkisebb fiúk.

 

Nem tudtam meg, hogy mi a mese vége, mert Dorian megint megcsókolta Maurice-t. Dorian roppantul szeret csókolózni.

 

– Menjek el? – kérdezte a csók után. – Nem, várj! Most én vagyok itthon, neked kell elmenned.

Ezt valamiért mindketten nagyon mulatságosnak találták.

 

Amíg nevettek, az Üveghegyen járt az eszem. Egészen addig egyszer sem gondoltam rá, hogy Dorian az Üveghegyen túl lakik, és egyszer majd haza kell mennie, itt hagyva Maurice-t és engem.

 

Mielőtt nagyon elszomorodhattam volna, újra elkezdtek csókolózni. Szörnyű nagy felelőtlenség volt tőlük, hogy megbíztak egy gyerekben. Köztudott, hogy a gyerekek csak akkor alszanak el igazából, ha házi feladatot kell írniuk, vagy ha nem történik semmi különleges körülöttük.

 

Nem szép dolog leskelődni, de izgalmas, és a regények unalmasak romantika nélkül.

A nyitott erkélyajtón át beszűrődött a város zaja, ezért nem hallottam a csókjaik hangját, de biztos vagyok benne, hogy ezen az estén is szépen szóltak. Dorian nem mozdult, hagyta, hogy Maurice ujjai bebarangolják a haját. Biztosan megérezte, hogy nagyon régóta vágytak már oda.

Hosszú percek teltek el így, olyan hosszúak, hogy végül elaludtam.

 

72.

 

Másnap reggel arra ébredtem a kanapén, hogy Maurice a fotelben horkol. Gyorsan felkeltettem, nehogy felverje a franciaágyon békésen szundikáló Doriant.

Úgy szét voltunk szóródva a szobában, mint a kenyérmorzsák a Jancsi és Juliskában.

 

Maurice rápillantott az alvó Dorianra, és azon nyomban elsápadt.

– Jaj, Arthur, mibe kevertél bele már megint!

 

– Ez az első meséd, ami tetszik – árultam el, miközben hazafelé osontunk a hajnali szürkületben. – Gondoskodj róla, hogy jó legyen a vége, mert ha elrontod, soha többet nem leszek hajlandó meghallgatni egyetlen mesédet sem!

 

73.

 

A meggyőződés veszélyes dolog.

Ptolemaiosz meg volt győződve róla, hogy a Föld a világegyetem közepe, és az emberek hittek neki. Aztán jött Kopernikusz, aki azt mondta, hogy ez egy nagy marhaság, mert a Nap a világegyetem közepe, és az emberek neki is hittek. Ebből most nem azt akarom tanulságként levonni, hogy az emberek mindent elhisznek, ha kellő meggyőződéssel sulykolják beléjük, hanem azt, hogy egy-egy tévedés akár végzetesen hosszú életű lehet.

 

Dorian éveken át meg volt győződve róla, hogy soha senki mást nem fog szeretni, csak annak a bizonyos telefonszámnak a gazdáját, aki kellemesen lágy hangon hódította meg, majd törte össze a szívét.

 

Ha valakiben gyökeret ver egy ilyen meggyőződés, akkor igen nehéz kigyomlálni onnan. Minimum egy világraszóló felfedezés szükségeltetik hozzá.

 

Azt nem mondanám, hogy Maurice világraszóló szenzáció lenne, de az biztos, hogy Dorian azon a bizonyos estén, amikor felhívott minket a szállodai szobájába, végre felfedezte benne a királyfit.

 

74.

 

2006. augusztus 24-én a Pluto elvesztette bolygó státuszát, és leminősítették törpévé. Képzelem, milyen csalódott lehetett szegény, amikor az új tudósok megállapították, hogy a régi tudósok tévedtek.

 

75.

 

Milyen a jó királyfi?

 

Szőke. – Az a helyzet, hogy Maurice barna.

A király fia, tehát gazdag.  – Maurice-nak van egy kevéske megtakarított pénze a bankban, de az összeg annyira kicsi, hogy amikor megjön róla a havi számla, elküld a nagyítóért, és azon át nézi, mert úgy jobban mutat.

Birodalma van. – Maurice egy háromszobás lakást bérel Párizsban. Számomra maga a világ, de szerinte csak egy egérlyuk.

Lovon jár. – Maurice autókat ad el, de nem tud vezetni, a lovakra meg allergiás.

Ügyes kardforgató. – Maurice jól bánik a tűvel meg a cérnával. Ha elszakad a térdemnél a nadrágom, mindig mókás foltot remekel rá.

Kalandokba keveredik. – Maurice ugyan belekeveredett már jó pár kalandba, de azt tapasztalta, hogy nem volt bennük semmi dicsőség.

Mindig elnyeri a királykisasszony kezét. – Maurice nem ácsingózik királykisasszonyokra. Ő Doriant szereti.

 

76.

 

– Ez igazságtalanság!

– Micsoda? – néztem fel a matekfüzetemből kíváncsian.

Maurice éppen alkotás hevében izzott. A számítógépe előtt ült, és mesét írt.

– Ha egy melegnek egész gyerekkorában hetero meséket olvasnak fel, az felér egy érzelmi és szexuális abúzussal – háborgott.

– Legyél úttörő, és üss össze valami jó buzisat! – biztattam.

– Na persze, majd pont én és pont ebben a világban! – kishitűsködött Maurice.

 

Mindig ez van. Maurice-nak folyton jár a szája, de csak elvétve cselekszik. Ha a világ nincs úgy jól, ahogy van, akkor meg kell változtatni. A változtatás jár némi kockázattal, ezt elismerem, mert ötös vagyok történelemből. Viszont az is igaz, hogy az inkvizíció elégette Galilei könyveit és betiltotta a tanait, de ennek ellenére mégis mozog a Föld, és slussz.

 

Mostanában a csillagászatért rajongok, ezért a sok kozmikus utalás. Meg hát a szerelemről regélek, ami egy univerzális téma.

 

Maurice azért kesergett, mert ő mindig az aktuális lelki állapotához igazítja a meséit, és most Dorianról akart írni.

 

– Fejezd be a szívtelen herceg meséjét – javasoltam, kapva az alkalmon, hátha kihúzhatom Maurice-ból, hogy állnak Doriannal.

 

Egy hét telt el a szállodás este óta. Néha beszéltek egymással telefonon, de egyszer sem találkoztak. Maurice ugyanúgy bejárt dolgozni, aztán hazajött vacsorát főzni, az estéit pedig a tévé előtt töltötte.

 

– Annak még nem tudom a végét – árulta el Maurice. – Idő kell hozzá.

Ez a hozzáállása egyáltalán nem nyugtatott meg, ezért muszáj volt felvilágosítanom:

– De hát, nincs idő! A herceg az Óperenciás-tenger túlpartján lakik egy olyan országban, ahol valóra válnak az álmok. Ha nem váltod gyorsan itt valóra az álmát, akkor el fog menni.

– Arthur, ne üsd bele az orrod a felnőttek dolgába! – dorgált meg Maurice, akinek sejtelme sem volt róla, hogy az én orrom már a kezdetek óta benne volt ebben a történetben.

 

77.

 

Szerencsénkre a szálakat nem Maurice mozgatta és nem is én, hanem a sors.

 

A kórusvezető azzal a fantasztikus ötlettel állt elő, hogy ha majd vége a sulinak, menjünk el vidékre csapatot építeni. Először azt gondoltam, hogy ez egy nagy marhaság, mert már régóta tök jó csapat voltunk, de aztán megtudtam, hogy Dorian is velünk jön. És az is kiderült, hogy szükségünk lesz legalább egy kísérő szülőre.

 

Miután a sors megtette a dolgát, én következtem.

 

Ketten is le akarták csapni a lehetőséget a kezemről, mert nem tudták, hogy velem szemben esélyük sincsen.

Odasétáltam a kórusvezetőhöz, és rápillantottam az árvagyerek-nézésemmel, amit akkor vetek be, ha Maurice boldogságáról van szó, vagy ha olyan karácsonyi ajándékot szeretnék kapni, amire nincs pénzünk.

– Ugye elkísérhet minket a bácsikám? – kérdeztem.

A pasas egy másodpercig habozott, ezért gyorsan lefelé görbítettem a szám, és elkezdtem könnyeket gyűjteni a szemem sarkába. (Mindig van raktáron el nem sírt könnyem, így ez a művelet megy, mint a karikacsapás.)

– Hát persze! – hangzott a válasz.

Ezzel el is volt intézve a dolog.

 

Annyira megörültem ennek a fejleménynek, hogy próba után Dorian és a menedzsere közé furakodtam.

– Beszélnünk kell! – jelentettem ki nagy komolyan, de Dorian mosolygott rajtam, mert reggel elaludtam a hajam, és kakastaréj kócolódott a fejemen. – Sürgősen! – tettem hozzá, és megragadtam a karját, hogy magammal rángassam a búvóhelyünkre.

 

Az igazat megvallva, Dorian elég furcsán viselkedett azóta, hogy ő meg Maurice olyan sokáig csókolóztak az erkélyajtóban. Nem üldögélt többé a balett-teremben, és nem hívott teacsillagot hajtogatni.

 

Nem akartam ajtóstul rontani a házba, ezért megint furfanghoz kellett folyamodnom.

– Ugye nem haragszol nagyon Maurice-ra? – tudakoltam meg tőle.

Dorian erre pont olyan meglepetten pislogott azokkal a hosszú, szőke szempilláival, ahogyan elvártam tőle.

– Egyáltalán nem haragszom rá – mondta.

– Akkor jó, mert ő jön velünk a csapatépítésre. Tudod, az ilyesmiben nagyon szigorú. Soha nem bízna idegen emberekre – tódítottam.

– Értem – bólintott Dorian.

 

Ez az “értem” egy rafinált szó. Ugyan megtörténik néha-néha, hogy az emberek valóban értenek valamit, de a legtöbb esetben csak tudomásul veszik, vagy ami még ennél is rosszabb, egészen mást vélnek megérteni, mint amit mondtak nekik.

 

Említettem már, hogy Dorian nagyon okos fiú. Így ez az értem az ő szájából úgy hangzott, mintha átlátott volna rajtam, és leleplezte volna a szándékaimat. Elszégyelltem magam.

– Tudod, én egyáltalán nem igazodok el rajtatok felnőtteken – árultam el az igazat. – Nekem úgy tűnt, hogy tök jól megvagytok egymással. Most meg nem történik semmi. Miért van ez? – kérdeztem.

Dorian megsimogatta a kakastaréjomat. Ezzel egy kicsit zavarba hozott, mert nagyon különleges érintése van. Nem tudom leírni, hogy milyen, mert az ilyesmit csak érezni lehet, elmesélni nem.

– Én már tettem egy rossz lépést, ezért óvatos vagyok – magyarázta.

– Szóval akkor arra vársz, hogy Maurice lépjen – értelmeztem a szavait.

– Lehet.

 

Lehet?! Jaj, de utálom a felnőttekben ezt az örökös bizonytalanságot! Ha én akarok egy új számítógépes játékot, akkor azt teljes szívemből akarom, és addig nyafogok érte, amíg meg nem kapom. Jól néznék ki, ha arra várnék, hogy anélkül sétáljon be az ajtón, hogy Maurice megveszi nekem!

 

– Csakhogy Maurice beszari alak, és nem fog lépni – aggodalmaskodtam.

– Bízzuk ezt rá, Arthur, hátha nem is olyan beszari, mint azt te gondolod – mondta Dorian szelíden, majd lepattintott azzal, hogy interjúra várják, és faképnél hagyott.