Randevú a Füvészkertben
A tintatartó hallgatott.
Amikor Geréb reggel belépett az osztályterembe, az volt az első dolga, hogy előbányászta vadonatúj bőrtáskájából a dobozkát, amiben a különleges ajándékot őrizte. Egy ideig bűvölte a tintatartó tartóját, de az csak nem akart kinyílni magától, ezért muszáj volt hozzáérnie, és neki magának kiemelnie belőle a relikviát. Kitette a padra és csodálta. Eszébe sem jutott belemártani a tollát a szép kék antracénba. Még el talált volna fogyni!
– Mi ez? – kíváncsiskodott a Weisz, akivel ebben az évben egy padban ült.
Geréb közelebb hajolt a tintatartóhoz, és úgy tett, mintha most látná először.
– Nem tudom – felelte, miután meg is szagolta. – Szerinted mi?
– Te heccelsz engem? – háborodott fel Weisz, és még a szemüvege is csúszásnak indult az orrán.
– Meglehet – ismerte el Geréb, mert, mint azt már tudjuk, elhatározta, hogy az őszinteség bajnoka lesz.
– Te, ez nem a Bokáé?
– Nem, ez az enyém. – Már az övé volt, tehát ismét szín igazat mondott. Büszke is volt magára.
Weisz tekintete ekkor az első padra vándorolt, és szemügyre vette Boka hátát. Meg volt róla győződve, hogy annak a hátnak különös titkai vannak. Eleinte csak sejtette, ezért senkinek sem beszélt róla, mostanra meg olyan nagyon kiszínezte a fantáziája ezt a sejtelmet, hogy senki nem vette volna komolyan. Szóval a Weisz azt gondolta, hogy az elnök úr nem tűnt el, hanem meghúzódott a pecsétes kék zakója takarásában, és amikor senki sem látta, tintatartókat ajándékozgatott.
– Geréb, mondd, miért adta ezt neked Boka? – Weisznek ehhez az égvilágon semmi köze nem volt, csak hát hozzá volt szokva, hogy Gerébet felelősségre lehetett vonni, mert a Geréb annyira tepert a közbocsánatért, hogy mindenkinek ingere támadt legalább egyszer visszaélni a lelkesedésével.
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de foglalkozzál inkább a saját dolgoddal.
Hűha, ez új volt! Geréb visszaszólt. Weisznek nem jutott ideje az újabb felháborodásra, mert megérkezett a tanár úr, és kezdetét vette az algebraóra.
Boka ruhatára nem volt igazán változatos. Mindig fess fiatalember benyomását keltette, de ha a figyelő jobban odafigyelt, akkor észrevehette, hogy mindig ugyanabban a zakóban volt fess. A zakó alatt egy fehér ing és egy világosbarna pulóver váltotta egymást.
Geréb az öklére támasztotta az állát, és eltöprengett, vajon miért érdekli egyszeriben ennyire Boka öltözködési stílusa. Érezte, hogy a Weisz duzzog mellette, de a legkevésbé sem foglalkoztatta. Ez a lehető legnagyobb felelőtlenség volt részéről, mert mire véget ért az óra, már az egész osztályban körbejárt galacsinpostán a tintatartó-ajándékozás szenzációja. Egy jó ideje nem történt semmi izgalmas a Pál utcaiak életében, ezért minden fiú kapva kapott az alkalmon, hogy végre valami miatt izgatott lehessen. A hír még túl friss volt, és mivel a Geréb volt az egyik érintettje, nem merték túl komolyan venni, de aztán szünetre csengettek, és olyan történt, amitől mindenki nagyot nézett.
Amint kivonult a teremből a tanár úr, Boka hátrafordult a padban, és odaintette magához Gerébet.
Geréb fogta a tintatartót és visszarejtette a dobozkába, a dobozkát pedig jó mélyre süllyesztette a táskájában, és csak ezután indult az első pad felé.
– Ne haragudj, Csengey, átengednéd egy kis időre a helyedet? – kérdezte Boka tátott szájjal bámuló padtársától.
– Csak tessék! – A fiú kikászálódott a padból és lecövekelt előtte.
– Este észrevettem, hogy egy mondatot rosszul magyaráztam – mutatott Boka a házi feladatnak feladott fordításra. – Szerintem inkább okhatározói, mint módhatározói mellékmondattal kellene feloldani ezt az ablativus absolutust.
Gerébnek nem volt kifogása ellene. Ha Boka szerint így jó és nem úgy, akkor egészen biztosan így volt jó. Saját tinta híján a Csengeyéből kölcsönzött, hogy beírhassa a jó megoldást a füzetébe.
Miután Boka végignézte ezt a műveletet, összeszorította az ajkait, és még az egyik ujját és rájuk tette, hogy beléjük fojtsa a kérdést, de az csak kikívánkozott:
– Hol van a tintatartó…d?
– A táskámban.
Boka meglepődött, és kicsit szégyellte magát, amiért elvesztéssel gyanúsította meg a fiút.
– Miért van a táskádban?
– Mert ha a zsebemben lenne, ki kellene dobnom a nadrágomat. – Geréb úgy mondta ezt, hogy fel sem pillantott a füzetéből.
Csengey eközben egyik lábáról a másikra állt, és hegyezte a fülét.
Boka úgy döntött, nem feszegeti tovább a kérdést, a lényeget már így is tudta, és az elég volt neki: Geréb törődött az ajándékával.
Geréb a fordítást nézte, és remélte, hogy akad még benne néhány hiba. Jó volt Boka mellett ülni. A Csengey akkora volt, mint egy törpe, de ő pont egymagas volt Bokával, és jól mutatott a szőke haja a fekete hajfürtök mellett.
– Elmehetnénk egyszer színházba. – Ez isten bizony most jutott eszébe. – Meghívnálak. Bérletünk van, és anyának mindig az előadás estéjén fájdul meg a feje.
Boka megint majdnem megkérte Gerébet, hogy ugyan mondja már el, mi jött rá, de a színház ötlete kicsit megszédítette. Tudta, hogy soha nem fogadná el az ajánlatot, de eljátszadozott vele, mint egy gyerek a plüssmackóval, ami hiába medve, mégis lehet dédelgetni.
– Iskola után megnézem, mit adnak.
Geréb komolyan gondolta! Geréb el tudta képzelni, hogy ők ketten színházba mennek. Bokának ezen mosolyognia kellett. Szép volt a mosolya, még egy kicsit gyerekes, de már egy nagyon picit felnőttes, és a kettő között ott lapult a tétova kamasz bája.
– Ez igazán kedves tőled, de nekem nincs pénzem ilyesmire.
– Mondtam, hogy meghívlak.
– Nincs elegáns ruhám. – Boka ezt már suttogta, és érezte, hogy elpirult. Dühös lett Gerébre, hogy ilyen helyzetbe hozta.
– Majd kölcsönadok valamit. – Ha Geréb elhatározott valamit, azt véghezvitte.
Boka hátrahőkölt ültébe. Egészen eddig azt hitte, hogy tud valamicskét az életről, és hogy ez a tudás majd megvédi a váratlantól, vagy legalábbis felfogja az ütés erősségét, de tévedett. Valami olyan jött rá Gerébre, amihez nem volt elegendő a tudása.
– Szerinted ez jó így? – mutatott Geréb a füzetében egy olvashatatlanul lefirkált mondatra.
Bokának fogalma sem volt róla, hogy jó-e, csak annyit érzett, hogy éppen valami nagyon furcsa történés kellős közepében van. És ez a történés nem volt rossz. Nyilván nem fog sem színházba menni, sem Geréb ruhájában feszíteni, de ez nem számított, mert amíg ebben a történésben tartózkodott, elfelejtkezett valami olyanról, amitől még az álmaiban sem szabadulhatott. Gerébnek varázsereje volt. Gyógyította a szívfájdalmat.
Bokának támadt egy ötlete.
– Te, Geréb! Én nem megyek veled színházba, de te eljöhetnél velem valahová – ajánlotta.
– Hová? – kapta fel a fejét Geréb boldogan.
– Az még maradjon titok.
Gerébnek csillapíthatatlan jókedve kerekedett.
– És mikor árulod el? – kíváncsiskodott.
– Majd a délutáni különtorna után.
Úristen! Addig még várt rájuk egy latin-, egy irodalom-, egy kémia-, és két gyorsírásóra. Hogy fogja ezt kibírni?
– Boka, mondhatok valamit?
Boka Gerébre nézett. Volt ebben a nézésben egy kis fáradtság és némi bosszankodás is, de Boka egy lovag volt.
– Miért ne mondhatnál?
– Örülök, hogy barátok lettünk.
Boka elfordította Gerébről a tekintetét. Nem érezte úgy, hogy Geréb megfelel az összes kritériumnak ahhoz, hogy valóban a barátja lehessen, de ezt nem árulta el neki, mert nem akarta megbántani. Ekkor vette észre, hogy közönségük van. Már nemcsak a Csengey toporgott a pad előtt, hanem az egész osztály ott tolongott, és leste őket.
Boka három év után először élt újra egykori a hatalmával:
– Menjetek szépen a helyetekre, fiúk! – utasította csendes, nyugodt hangon őket, és ők mentek.
Geréb is indult, de ő csak azért, mert meglátta az éppen belépő latintanárt.
Hiányzott Boka kezéből a tintatartó, nélküle árvák voltak az ujjai.
Gerébet nem kötötte le az irodalom, még ha történelem lett volna, akkor talán el tudta volna szakítani a tekintetét az első padtól. A csaták és a hősök rendkívül foglalkoztatták. Lehet, hogy ez volt a titok nyitja! Boka hős volt és csatázott. Csak hát Boka három évvel ezelőtt is hős volt már és csatázott is, de akkor eszébe sem jutott felé tekintgetni, maximum azért, hogy a parancsait lesse, vagy a bocsánatát kérje. Geréb teljes mértékben megértette Boka húzódozását a kettejük barátkozását illetően. De legalább közös volt bennük, hogy egyikőjük sem tudta hová tenni, mi történik velük.
Dél felé kezdett felmelegedni a kora őszi napsütésben a tanterem. Boka levette a zakóját és gondosan összehajtogatva a padjába tette. Geréb úgy figyelte ezt a mozdulatsort, mintha díszszemlén lett volna, még a lélegzete is elakadt. Nahát, milyen elképesztően csodálatos, amikor valaki leveszi a zakóját, aztán felgyűri a pulóvere ujját! Bokának a karja is szép volt. Geréb ránézett a sajátjára, és összehasonlított. Megint a Boka nyert.
Felelésre szólították.
Geréb bosszúsan csóválta meg a fejét: Ej, mi ütött ezekbe a tanárokba, hogy egyszeriben ilyen sláger lett a neve! Ugyanazon az úton, amin az előző nap, kisétált a táblához.
Mivel nem volt már tintatartója, amellyel lefoglalhatta volna magát, Boka Gerébet nézte jobb híján. Nem tudta eldönteni, hogy az elmúlt három év alatt megváltozott-e a fiú. Milyen volt egyáltalán? Szőke. Még mindig az volt. Jólfésült, úri gyerek. Ez sem változott. Az ilyenekre szokták azt mondani, hogy jóképű. Boka egy kis irigy szúrást érzett a mellkasában. Nem Geréb szőkeségét, jólfésültségét és jóképűségét irigyelte, hanem valami mását, ami, úgy sejtette, majd felnőttkorában fog nagyon hiányozni neki. Mostanában egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést, hogy mi lesz belőle. Gerébet nézve, úgy érezte, hogy az élet nem mindig osztogatja igazságosan a kegyeit. Erre a gondolatra megint elszégyellte magát, mert ez nem volt fair Gerébbel szemben.
Geréb tudta a leckét. Egészen addig nem sült bele a feleletébe, amíg Boka el nem pirult. (Halvány rózsák jelentek meg az arcán, és lesütötte a szemét.) No, erre Geréb rettenetesen zavarba jött, mert ez valami új volt már megint.
– Mi baja van? – kérdezte a tanár, amikor Geréb elhallgatott a mondat kellős közepén és izzadni meg reszketni kezdett.
Az osztályteremben síri csend honolt. Mindenki lélegzetvisszafojtva leste az első padot meg a katedrát. Történt valami: Boka és Geréb versenyt pirultak egymással.
Barátságuk kezdete óta Geréb két szekundát gyűjtött be. Ez nem ígérkezett túl jó előjelnek, de szerencsére Geréb sosem hitt az előjelekben.
– Hová fogunk menni? – kockáztatta meg a kérdést a tornaterem öltözőjében.
Boka éppen kibújt a hosszú utcai nadrágjából, és a rövid, testnevelésnadrágját igazgatta magára.
– Majd meglátod – sejtelmeskedett.
A fiúk váltásban hallgatóztak. Különtorna előtt a Barabás meg a Kolnay voltak soron. Úgy tettek, mintha vitatkoznának. Általában vitatkoztak is, de most kivételesen egyetértettek abban, hogy valami nagyon nincs rendjén a Pál utcában.
– Te, hallottad? – kérdezte Kolnay.
– Ezek mennek majd valahová! – tátotta a száját Barabás, és csak hogy megőrizze a látszatot, fogta a Kolnay kalapját és levágta a földre, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem összeverekedtek.
Geréb utálta a bordásfal-gyakorlatokat, de a mai napon ott szenvedett mellette Boka is. Volt már nemegyszer mellette, de, a jelenlegivel ellentétben, azokat a jelenléteit három éven át egyszer sem vette észre. Miközben fejjel lefelé lógtak a bordásfalról, jól megnézte, milyen Boka akkor, amikor égnek, azaz pontosabban földnek áll a haja. Szép arca végre nem tudott a fekete tincsek mögé bújni, és szemügyre lehetett venni minden apró vonását. Nyúlánk, vékony testében megfeszültek az izmok. Az egyik legjobb tornász volt az osztályban. Geréb inkább a labdajátékokban jeleskedett, amikből Boka általában rendkívül leleményesen kihúzta magát.
Sípszó ütemére zárták és nyitották a terpeszt. Mire volt ez jó? Persze azon kívül, hogy Geréb kedvére nézhette a tótágast álló Bokát.
– Ez milyen hülyeség! – jegyezte meg hangosan is, mire Boka csodálkozva fordult felé. (Még mindig nem szokta meg teljesen Gerébet.)
– Micsoda a hülyeség?
– Hát, ez a gyakorlat.
– Erősíti a karizmot.
– Mire megyünk a karizmunkkal, ha fejünkbe száll a vér, és szétrobban az agyunk! – Gerébnek mindegy volt, miről beszéltek, a lényeg, hogy beszéltek, ezért néha olyan dolgokat mondott, amelyeket nem gondolt előtte teljesen végig.
Boka egy kecses lendületet véve ellökte magát a bordásfaltól, és guggoló helyzetben landolt a padlón. Rázta a visszafojtott nevetés. Túl sokáig nem engedte meg magának, hogy nevessen, ezért rengeteg vidámság gyűlt össze benne. Szívfájdalom ide vagy oda, az élet legalább annyi nevetnivalót tartogatott számára, mint tragédiát.
A tanár szájából kiesett a síp. Nem vitte rá a lélek, hogy megszidja Bokát. Ámulva nézte, ahogy a fiú tenyere mögül előragyog a nevetés. Az ilyen mértékű csodákat még a felnőttek is tiszteletben tartják.
Geréb már kevésbé kecsesen érkezett a padlóra. Pár percen belül az osztály többi tanulója is földet ért, és megilletődve figyelte az iskola legkomolyabb diákját, ahogy lassan eluralkodik rajta a csillapíthatatlan nevetés.
Nagyon-nagyon történt valami. A Pál utcaiak vére felpezsdült az izgalomtól.
Ezt a mértékű rendbontást már nem lehetett annyiban hagyni, így az óra végéig rótták a köröket a tornateremben.
– Ez a te hibád – lihegte Geréb.
– Szerintem meg a tiéd – ellenkezett Boka.
– Miért az enyém?
– Mert egyfolytában hülyeségeket beszélsz.
Geréb Boka mögé került, hogy a fiú ne láthassa az arcán elterülő elégedett mosolyt.
Boka kijelentése részben igaz volt. Néha hülyeségeket mondott, de nem mindig butaságból. Megesett, hogy azért állt elő valami hülyeséggel, mert pontosan tudta, mi lenne az a nem hülyeség, amitől Boka egyből fogná magát és visszahajózna a szigetére.
Nyolcvanhárom kört futottak le. A Richter megszámolta. Szerették Bokát, de nem ezen a napon döntötte meg népszerűsége csúcsát.
Geréb gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd megállt Boka mellett, aki ráérősen öltözködött.
– Most már igazán elmondhatnád, hová fogunk menni.
– Olyan vagy, mint egy pocok – jegyezte meg Boka komoran. Gerébnek egy pillanatra az volt az érzése, hogy csak álmodta a nevetését.
– Miért? Milyenek a pockok?
Bokának ez egy régi szavajárása volt, maga sem emlékezett honnan ragadt rajta, és most így visszahallva, be kellett látnia, hogy jogos a kérdés.
– Idegesítőek – vágta rá.
– Szerintem meg aranyosak. Akartam egyet kisfiúkoromban, de kanárit kaptam helyette. Na, a kanári, az valóban idegesítő! Hallottad, hogy a Csele kanárijának fürdőkádja van? Persze a Csele gigerli, ezért, gondolom, a kanárija is az. Az enyém csak megmártózik az ivóvizében, és ennyi, tiszta is. Bár, ha elmélyed ebben az ember, akkor eléggé undorító a dolog. Én nem tudnám meginni a fürdővizemet, vagy megfürdeni az ivóvizemben, meg hát a pohárba sem férnék bele. Mi az?
Boka Gerébre bámult. Meztelen mellkasán még ott csillogtak a futásban született izzadtságcseppek. Kezében szorongatta az atlétatrikóját, úgy tűnt, megfeledkezett róla a nagy bámulásban.
– Mi az? – tette fel újra a kérdést Geréb. Felfedezte, hogy Boka halántékán nedvesen göndörödik néhány hajszál. Érdekesnek találta ezt a göndörödést, sőt, mondhatni igen látványosnak, ezért nehéz volt nem odanéznie egyfolytában.
– Hogy mi az?! – talált vissza Boka önmagához, és kidermedt a bámulásból. – Én inkább azt szeretném tudni, mi ez?
– Micsoda ez?
– Hát, ez! – Boka Geréb felé bökött, aztán magára, majd megint oda és vissza. – Mi ketten!
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – szomorodott el Geréb, és Bokának erre rögtön megesett rajta a szíve.
– Bocsánat. Igazad van – mentegetőzött. – Összezavartak a pockok meg a kanárik.
Ez idő alatt a Csónakos volt beosztva hallgatózásra. A házi kedvences résznél kissé elakadt, de a mi ketten-re felkapta a fejét. Amikor Boka felöltözött végre, és indultak Gerébbel kifelé, ő is vágtázott rögvest a kíváncsi Pál utcaiakhoz.
– Tyűh, papuskáim! – kezdte a beszámolót, és erre mindenki tudta, hogy valami nagy hír van, de ismerve Csónakos fantáziáját, csak a felét hitték el annak, amit mesélt.
A törökmézes ember felé tartottak.
Ennyi?! Elmennek együtt törökmézet venni? Geréb csalódott volt.
Boka kiforgatta a zsebeit. A kutatás két krajcárt eredményezett.
– Nálad mennyi van? – kérdezte Gerébtől, és Geréb erre rettenetesen elvörösödött, mert éppen ezen a reggelen kapta meg a havi zsebpénzét, amit egy szép kis bársony erszényben őrzött. Ha azt előveszi, senki nem mossa le róla, hogy ő is gigerli, de nem volt mit tenni, mert Boka fekete tekintete várakozóan ragyogott rá, és a két krajcárral nem sokra mentek.
Geréb benyúlt a mellényzsebébe, és sóhajtozva, mintha szenet húzna fel egy bányából, előráncigálta belőle az erszényt. Kiöntötte tenyerére a sok csillogó krajcárt. Boka rezzenéstelen arccal vett el két krajcárt, és a törökmézes ember felé nyújtotta:
– Ennyiért kérünk cukorkát… szép csomagolásban.
Miután a kompromittáló erszény visszakerült a zsebébe, Geréb visszanyerte a lelki nyugalmát, és jutott ideje a töprengésre. Mégiscsak mennek valahová! És nem csak mennek, hanem ajándékot is visznek! Egy szót sem szólt többet ettől a pillanattól kezdve. Némán ballagott Boka mellett, aki néha-néha lopva rápillantott, mert gyanús volt neki a nagy csend.
Két utcasarkot tettek meg, mire Geréb rájött, hová mennek. Megint rájött a titok nyitjára! Honnan? Miről? Miért? Ezt mind nem tudta volna megmondani. Ez is olyan rejtélyes felismerés volt, mint az előző délutáni.
Lelassította a lépteit, mert erre fel kellett készülnie.
Boka igazodott hozzá.
– Milyen szép idő van – mondta tőle egészen szokatlan módon.
Geréb elcsodálkozott. A felismerése óta nem igazán érzékelte maga körül az időt, sem a múlót, sem azt, aminek a melege arra a csodára késztette Bokát, hogy levegye a zakóját.
– Szép – bólintott, mert ha Boka azt állította róla, hogy szép, akkor az is volt.
A Rákos utcába érve Geréb megigazította kalapja alatt a haja választékát, és ha már igazított, a mellényén is rántott egyet. Kicsit remegett a keze. Boka kiszúrta a remegést, és elmosolyodott. A pockok, kanárik és egyéb butaságok ellenére Gerébnek nagyon is megvolt a magához való esze és talán még a szíve is. Mégis derék fiú ez a Geréb, gondolta, aztán eszébe jutott a háború napja és Geréb fájdalma a mégis felett, ezért helyesbített: Derék fiú ez a Geréb.
– Nem kell izgulni – bátorította a fiút. – Légy természetes.
– Az nem biztos, hogy jó ötlet – vélte Geréb önkritikusan.
– De! – mondta Boka ellentmondást nem tűrően. – Szerintem jó ötlet.
Gerébet túlságosan meglepték Boka szavai ahhoz, hogy kellőképpen oda tudott volna figyelni a futó érintésre, ami kézfogásnak túl gyengére sikeredett, simogatásnak meg túlságosan el volt kapkodva. Már a ház udvarában jártak, amikor álmélkodva érintette meg ott a kezét, ahol Boka ujjai hozzáértek.
A Földszinti lakás falát díszítő pléhtábla frissen volt festve. Szép, cirádás betűkkel volt ráírva, hogy:
Nemecsek András szabó
Gerébnek ismerősnek tűntek ezek a betűk. Szakasztott olyanok voltak, mint amilyeneket Boka rajzolt a füzeteibe.
– Szervusz, János!
Miközben Geréb azt figyelte, hogyan veszik el Boka a vékony kis asszony szerető ölelésében, egy életnyit gondolkodott. Fejében ott tolongott az egész világ a születéssel, a halállal, a sorssal, a véletlennel, a tragédiákkal, a háborúkkal, a barátsággal, a szeretettel, és nagyon-nagyon sok tikk-takk-kal együtt.
A bemutatáson meg a cukorátadáson hamar túlestek, és Geréb egykettőre egy bögre forró csokoládé előtt találta magát. Nem nagyon mert körülnézni a szegényes, egyszobás lakásban, ahol még egy komplett szabóműhely is elfért a sarokban. Ez a hely is el volt varázsolva, de ebben, Boka szobájával ellentétben, egy tündér is lakott. A kis szőke asszony kedves mosollyal kérdezgette őket mindennapi diákéletükről, és ők lelkiismeretesen kutattak emlékezetünkben valami kis érdekesség után.
Gerébnek feltűnt, hogy Boka milyen otthonosan viselkedik a Nemecsekéknél. Az egész látogatás alatt ezen morfondírozott, már amikor éppen nem bolondságokat mesélt a tintatartóról, a tanárok feleltetési ingeréről meg a fürdőző kanáriról, amiken a Nemecsekné úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
Már sötétedett odakint, mikor búcsúzkodni kezdtek. A szép szőke asszony megcsókolta Boka homlokát. Geréb szégyellősen fordult el, mert Boka arcáról ekkor eltűnt minden zárkózottság, és ő félt megpillantani a védtelen tábornokot.
Hallgatagon bandukoltak egymás mellett, még a cipőtalpaik is csendesen, megilletődve érintették a macskaköveket. Mikor Boka az Üllői út felé vette az irányt, Geréb szó nélkül követte.
Végzős gimnazistának lenni azért volt különösen előnyös, mert nem kérdezték meg lépten-nyomon az embertől, hogy mit keres még sötétedés után az utcán, ahelyett, hogy a tankönyveit bújná.
A Füvészkert leláncolt kapuja előtt egy pillanatra megtorpantak.
– Kerüljünk hátra! – szólalt meg Boka most először azóta, hogy kiléptek a Nemecsekék ajtaján.
– Rendben.
Boka szemügyre vette Geréb sápadt arcát a közeli kandeláber fényében.
– Nem muszáj jönnöd – ajánlotta fel neki a menekülés lehetőségét.
– Persze hogy nem muszáj – rántotta meg Geréb a vállát, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, hogy ő meg Boka belógnak a Füvészkertbe, – de én jönni akarok.
A fa még mindig ugyanott állt, és a kerítés is ugyanolyan alacsony volt, sőt mintha kissé még jobban összement volna… vagy ők nőttek meg azóta. Egyszerre kapaszkodtak fel a tetejére, majd egymás után másztak át az egyik erős ágra, onnan pedig lehuppantak a puha fűbe.
Geréb arra gondolt, milyen kár, hogy már nincsenek ott a vörösingesek, mert akkor még izgalmasabb lett volna ez a kaland. Így csak az őrt kellet kicselezniük, ha véletlenül az útjukba tévedt. Mindketten jól ismerték a Füvészkertet. Hiába burkolózott sötétbe, ők biztos léptekkel találtak rá az egykori fegyverraktárra, és belestek az egyik csúcsíves ablakán.
– Milyen várnak a romja ez? – kérdezte Geréb, mire Bokának valami rejtélyes oknál fogva kiabálni támadt kedve.
– Ne kezd már te is ezt a marhaságot! – Az éjszakában csak fekete szemei haragos villogása látszott.
– Miért marhaság? – folytatta Geréb hősiesen. – Nem tudok róla, hogy vár állt volna a Füvészkertben.
– Mert ezt romnak építették – harsogta Boka, nem törődve azzal, hogy az őr meghallhatja őket.
– Ha már építették, miért nem építették…
– Te ezt most direkt csinálod? – szakította félbe Geréb eszmefuttatását Boka ingerülten.
Mivel Gerébnek fogalma sem volt róla, hogy emlékekbe gázolt, duzzogva hallgatott el.
Folytatták tovább az útjukat.
A vörösingesek egykori gyülekezőhelyének nyoma sem volt, a hídon nem álltak őrök, a tó vizében sápadtan tükröződött vissza a telihold kerek képe. Boka leült a parton, és fázósan húzta össze magán a zakóját. Geréb egy ideig téblábolt mellette. Felvett a földről egy kavicsot, de mielőtt bedobta volna a vízbe, meggondolta magát, és inkább a zsebébe süllyesztette.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – mondta Boka akkor, amikor Geréb már azt hitte, soha többé nem fog megszólalni. – Ő is pont ugyanezt kérdezte.
Geréb azonnal megértette, ki az az ő, és egyből elszállt minden sértettsége. Leült Boka mellé.
– Régóta jársz a Nemecsekékhez? – kérdezte.
– Azóta. Nem is tudom, miért.
– Pedig pofonegyszerű a válasz! – Geréb még időben visszaszívta azt, amit először mondani akart, hogy tulajdonképpen a te karjaid között halt meg a fiúk, és inkább ezt mondta helyette: – Ők az egyetlenek, akik megérthetnek téged.
Boka ezt hallva, úgy elcsodálkozott, mint még soha. A holdfényben Geréb jól láthatta a döbbenetét, ezért meg is jegyezte:
– Ha mondok valami okosat vagy jót, te egyfolytában meglepődsz. Azért ez egy picit rosszul esik.
Boka ezen elnevette magát, pedig egyáltalán nem volt nevetős kedvében. Odanyújtotta a kezét Gerébnek. Maga se tudta, milyen gesztusnak szánta ezt.
Kezet fogtak, aztán Geréb valami nagyon furcsa dolgot tett, még az eddigieknél is furábbat és érthetetlenebbet: Megölelte Bokát.
Óvatos ölelés volt, nem ropogtatott csontot, nem simogatott hátat, csak éppen hogy hozzáért a fiúhoz.
Boka a meglepettség egy égészen új szintjére jutott Geréb ölelésében, de nem maradt ideje rácsodálkozni az újdonságra, mert halk köhögés zavarta meg a hangulatot, és ők szétrebbentek.
– Ó, bocsánat! – mondta kicsit gúnyosan a mély, már majdnem egészen férfias hang. – Nem állt szándékomban semmit megzavarni, de gondoltam szólok, hogy itt vagyok, mielőtt mindannyiunknak kellemetlenné válna a helyzet.
Gerébre lúdbőrt csalt a rémület. Régen találkozott már Áts Ferivel, de azonnal megismerte. Boka még nem döntötte el, hogy érezzen-e bármit is, ezért a tavat nézte.
– Szoktalak látni – szólalt meg újra az egykori vörösinges vezér. – Gyakran jársz ide, de eddig mindig egyedül jöttél.
– Akkor ezek szerint te is gyakran jársz ide – vágott vissza Boka.
– Meglehet.
Nem szóltak többet. Egyikük sem mozdult. Elkezdődött a ki bírja tovább a tóparton ülést háború.
Geréb fenemód bosszankodott. Sehogy sem tervezte el az estéjét, de ebbe a sehogy sem-be Áts Feri volt a lehető legkevésbé beleszámítva. Ráadásul kezdett későre járni, és otthon már biztosan aggódtak érte, csak hát ezzel nem állhatott elő, mert akkor a két egykori vezér kánonban röhögte volna ki.
Mázlijára isteni segítség érkezett.
A megváltást a gondviselés Csónakos bőrébe bújtatta, aki megunta a bokorban lapulást.
Az volt az igazság, hogy ő érkezett elsőnek és ráadásul nem egyedül, de aztán odapofátlankodott Áts Feri, majd befutott Boka meg Geréb is. Miután a lány, akivel randevúja lett volna a Füvészkertben a nagy tumultus láttán elszaladt, Csónakos meghúzódott még egy kicsit, hátha vihet valami izgalmas hírt megint a Pál utcaiaknak. Türelmesen várakozott, de azok ott a parton nem akartak semmi regénybe illőt művelni, azon kívül, hogy ketten közülük megölelték egymást. Csónakosnak nagy volt a szája, de tudta, mikor kell befognia. Nagyon sokan akarták már odaadni ezt az ölelést Bokának. Örült neki, hogy végre valaki összeszedte a bátorságát hozzá, mondjuk, azt nem hitte volna, hogy pont a Geréb lesz az.
Szóval miután biztosnak tűnt, hogy, ha arra vár, mikor adják fel az ülést azok ott a parton, akkor a Füvészkertben éjszakázik, Csónakos nagyokat nyögve előmászott a bokorból.
– Te is gyakran jársz ide! – mutatott rá Áts Feri, aki egyre mulatságosabbnak találta a rögtönzött gyülekezőt. – Van olyan csinos a mai, mint a múlt heti?
– Elijesztettétek – búslakodott Csónakos, és beült a sorba.
Túljutva az újabb ijedtségen, Geréb kíváncsi lett:
– Kicsoda csinos? – kérdezte naivan, mire Áts meg Csónakos röhögni kezdtek.
– Most meg mi olyan vicces?
– Nézzétek má’, egy kisbaba csöppent közénk! – csapott a vállára Csónakos.
Mielőtt Geréb visszacsaphatott volna, újabb vendég érkezett.
Weisz, aki a Pál utcaiak megbízásából délután óta járt Bokáék nyomában, most mögéjük lépett, és reszketeg hangon megkérdezte:
– Egyletet alapítotok?
Mindannyian a megszeppent jövevényre néztek, még Boka is vette a fáradtságot, hogy elszakítsa tekintetét a tó tükrétől.
– Oltári hülye vagy, papuskám! – sóhajtotta Csónakos, majd füttyentett egy nagyot. A tömeges randevú ezzel be lett rekesztve.
A hangra felneszelt az őr, és a fiúk rohanni kezdtek kifelé.
Az Üllői útra érve mindenki más irányba indult, egyedül Geréb loholt továbbra is hűségesen Boka után.
– Azért ez különös volt – állapította meg, mikor végre abbahagyták a futást.
Boka hallgatott, mert nem tudta, mit talál különösnek Geréb. A találkozást Áts Ferivel vagy az ölelést? Amióta barátok lettek végtelenül hosszúra nyúltak a napjai, és telezsúfolódtak furábbnál furább dolgokkal.
– Ki volt csinos? – tette fel a kérdést Geréb, ami még mindig fúrta az oldalát.
Boka türelmetlenül vágta zsebre a kezét. Tényleg ez foglalkoztatta a leginkább Gerébet az elmúlt két nap eseményei közül? Csalódott benne.
– Az a lány, akivel Csónakos a Füvészkertbe ment – magyarázta bosszúsan.
Geréb ezt az információt jól megforgatta magában. Tehát a Csónakos már ennyire komoly fiú volt.
– És miért mentek éppen a Füvészkertbe?
Boka erre nem tudta, mit mondjon, vagyis inkább azt nem tudta, hogyan mondja.
– Megjátszod az idiótát, vagy tényleg az vagy? – kérdezte tréfát gyanítva.
Gerébnek erre leesett a tantusz. Először azért jött zavarba, mert ráeszmélt, mekkora szamárnak tűnhet Boka szemében, aztán azért pirult el, mert a jelek szerint Boka is komoly fiú volt. Szerencsére éppen elérték a házuk kapuját.
– Köszönöm, hogy hazakísértél – terelte a szót másra.
Boka körülnézett az utcán.
– Útba esett – vallotta be őszintén, hogy eszébe sem jutott hazakísérni Gerébet.
– Akkor holnap valószínűleg találkozunk – búcsúzott Geréb.
– Nem szándékozom lógni az iskolából, és ha te sem, biztosan találkozni fogunk – intett fáradtan Boka.
Ez volt ő. Ez volt Boka. Nem volt mit tenni, muszáj volt ilyennek szeretni.
Miután az édesanyja alaposan leszidta a késői hazaérés miatt, Geréb lefürdött, majd gyorsan ágyba bújt, de sehogy sem jött álom a szemére. Fogta a táskáját, és elővette belőle Boka ajándékát. Felpattintotta a tetejét: Kitt. Aztán visszacsapta: Katt.
Rettenetesen várta már a holnapot.