Silencio
– Ez ronda – mondta Yoite megérintve a giccses porcelánkutyát. – Ne mondd, hogy ezért valaki pénzt ad!
Alan felkönyökölt, és végignézett a körülöttük szerteszét heverő, leltározásra váró porcelánfigurákon. Na igen, ilyen az, amikor Yoite segít a munkában – állapította meg lemondóan, de azért egy cseppet sem bánta az elmúlt néhány órát, amit egymásba feledkezve töltöttek a bolt padlóján. A japán fiú úgy hevert a sok porcelán alak között, mintha maga is közéjük tartozna. Ahogy most oldalt fordult, karcsú teste szép ívű S alakot formált, kócos hajtincsei a szemébe hullottak.
– Van, aki szépnek látja. Szerintem nincs olyan, hogy ronda, csak az ízlések különböznek – súgta Alan Yoite fülébe, és hozzábújt, hogy még élvezhesse egy kicsit izzadtságtól nedves bőrének érintését. Sosem gondolta volna, hogy így odalesz egyszer az ölelésért.
Yoite ujjai eközben egy másik porcelán figurára vándoroltak, és Alan tekintete megbabonázva követte a mozdulatait.
– Aludhatok ma nálatok? – tette fel váratlanul a kérdést Yoite, és szembefordult Alannel, mert kezdett túl hosszúra nyúlni a csendje.
– Nem szeretném, ha nagyapa meghallana minket – suttogta Alan végül félszegen, mire a másik fiú szemei felcsillantak.
– Miért? Mit akarsz csinálni, ami kiáltozásra késztet majd minket? – kérdezte kuncogva.
– Néha nagyon hülye tudsz lenni – közölte erre Alan tárgyilagosan, de azért egy kicsit elpirult.
Yoite ujjai most Alan testére siklottak, és megkezdték sokadik felfedező útjukat. Újra meg újra elcsodálkozott a bőr szikrázóan fehér simaságán, és azon, hogy az évekig tartó erőszak nem hagyott nyomot rajta. Nem hagyott nyomot rajta – ismételte magában a gondolatot Yoite. – Az igazán nagy fájdalom berágja magát a bőr alá, és a csontok között ver tanyát. Az igazán nagy fájdalom láthatatlanul és némán pusztít.
– És ha megígérem, hogy nem fogok rosszalkodni? – firtatta tovább az együttalvás lehetőségét kitartóan.
– Te nem tudsz nem rosszalkodni – felelte Alan határozottan.
– Hé!
– Úgy értem… – folytatta Alan, és megragadta Yoite éppen nagyon rosszban sántikáló kezét. – Én sem tudok nyugton lenni, ha a közelemben vagy.
A japán fiú mandulavágású szemei erre elkerekedtek. Alan valóban utánozhatatlanul tudott szerelmet vallani, és még csak fel sem fogta, mit üzen a szavaival. Yoite még soha nem találkozott ilyen egyedien bájos ártatlansággal.
– Ha ilyeneket mondasz, akkor rögvest rosszalkodni akarok. Mondd, rosszalkodsz-e velem?
Yoite még végére sem ért a kérdésnek, Alan máris ráhengeredett, és ujjait az ujjai közé fűzve a feje fölé emelte a karjait. Yoite elámult. Alan kék szemei ott szikráztak felette vággyal teli ragyogással.
Yoite meztelenül ült a régi karosszékben, és álmodozó tekintettel figyelte, ahogy Alan helyet keres a porcelánfiguráknak. Meg fogsz fázni! – szólt rá néha Alan, de ő meg sem hallotta, mert gondolatai túl hangosan kergették egymást a fejében.
Alan végül megelégelte a helyzetet, és a vállára terítette a saját szürke kardigánját. Ekkor vette észre, hogy Yoite valamit szorongat a kezében. A rondának titulált porcelánkutyát.
– Megtarthatom? – kérdezte a japán fiú.
Alan letérdelt a karosszék mellé, és megérintette a kutyát, majd Yoite kezét, és elmosolyodott.
– Mindig elbűvölt, ahogy nagyanya ujjai siklottak a zongora billentyűin – mondta, és megcsókolta Yoite ujjait. – De a te ujjaid tánca valóságos csoda. Olyan, mintha bennük tartanád a lelked. Talán az ujjaidat szeretem a legjobban.
Yoite kezéből kiesett a porcelánkutya, de Alannek már nem volt ideje utánakapni, mert a fiú olyan hirtelen borult a nyakába, hogy elveszette az egyensúlyát, és mindketten a padlón kötöttek ki.
– Na, erről beszéltem! – nevetett Alan, miközben próbált levegőhöz jutni, de Yoite ölelte tovább makacsul olyan szorosan, ahogy csak tudta, és újra meg újra belesuttogta a fülébe: Maradjunk így egy kicsit! Csak még egy kicsit!
Alan kikönyökölt az ablakba, hogy a cigarettafüst kitáncolhasson rajta. Már bánta, hogy Yoite nem maradt éjszakára. De biztos nem bírta volna ki tapizás nélkül! – bizonygatta magában döntése helyességét, pedig nagyon jól tudta, hogy nem Yoitétől, hanem saját magától félt, mert elképzelni sem tudta, hogy abban a szobában szeretkezzen valakivel, ahol Elise mesélt neki és ahol az újra megtalált ártatlanság lakott. Fáradt sóhajjal fújta ki a füstöt, és sokáig nézte az útját a hajnali fényben ébredező égbolton. Alig aludt néhány órát az éjjel, de most nem a rémálmok zaklatták, hanem a saját gondolatai, amik egyfolytában Yoite körül jártak. Adni akart neki valamit. Valamit, ami beszédesebb nála, amiből majd megérti a fiú, hogy mennyire szereti. Valamit, ami majd maradásra bírja, ha egyszer el akarna menni. Miután elszívta az utolsó szál cigarettáját is, papucsot vett, és elindult, hogy főzzön magának egy kávét. A konyhába érve földbe gyökerezett a lába a látványtól: a nagyapja könyékig lisztesen éppen tésztát gyúrt. Alan rápillantott az órára, de az megerősítette abban a tudatában, hogy még csak hajnali fél hat van.
– Nem tartasz indiszkrétnek, ha megkérdem, mit csinálsz? Illetve, azt látom, hogy mit csinálsz, de miért is csinálod? – tudakolta döbbenten.
– Tortát sütök, mert június ötödike van – felelte az öreg.
Alant villámcsapásként érte a felismerés. Nagyanya születésnapja!
Néhány óra múlva mindketten fáradtan ültek a konyhaasztal mellett, és nézték a művüket. A torta fekete csokoládémázán vidám, fehér cukorhangjegyek sorakoztak.
– Nagyapa! Elise tudta, hogy mennyire szeretted? – kérdezte Alan, és most az öregen volt a meglepődés sora.
– Tudta – felelte egy kis gondolkodás után. – Pontosan ugyanolyan jól tudta, ahogy Yoite is tudja, hogy szereted.
Alan erre szégyenlősen sütötte le a szemét.
– Vigyél neki a tortából – javasolta a nagyapja, majd nevetve hozzátette: – Akkor aztán semmi kétsége nem lesz afelől, hogy mit érzel iránta!
– Ezen a szombaton megint próbája van – mondta Alan szomorúan.
– És? A zeneakadémia nincs messze innen, neked meg van két lábad, amik elvisznek odáig.
Alan félénken nézett fel a monumentális épület büszke homlokzatára. A nagy faajtó kilincsét eközben egymásnak adták az érkező-távozó konzervatóriumos diákok, mert valami vizsgaféle zajlott az egyik teremben. Nem volt mese, be kellett mennie neki is. A portán senki nem firtatta, kicsoda és mit akar, így sima út nyílt előtte egészen a nagy koncertteremig, ahonnan olyan kaotikus hangok hallatszottak ki, mintha minden hangszer egyszerre nyüszített volna fel kétségbeesésében. Alan egy pillanatra megtorpant. Yoite világa nagyon különbözött az övétől. Talán éppen ezért félt eddig belépni ide. A hatalmas terem üres széksorai között diákok lézengtek, néhányan közülük a széktámlákra feltett lábakkal kottát olvastak, vagy bóbiskoltak. A színpadszerű emelvényen álló hatalmas zongora mellett egy ismeretlen férfi toporgott, és a körülötte ülő hegedűsökkel kiabáló karmestert figyelte unott arccal. Yoitének nyoma sem volt. Alan tanácstalanul tekintgetett körbe. Végül úgy döntött, felhívja a fiút, mert rájött, hogy így soha nem fogja megtalálni ebben a kócerájban.
– Itt nem lehet telefonálni! Kit keres? – szólt rá valaki, mire Alan majdnem elejtette ijedtében a mobilját.
– Bocsánat! – mentegetőzött, és már indult is kifelé. Rettenetesen nyomorultul érezte magát. Még az ételhordóban rejtegetett meglepetés tortaszeleteket is szégyellte. Elefánt a porcelánboltban – gondolta, csak hogy még jobban elbátortalanítsa magát.
– Segíthetek? – firtatta tovább a hang, és Alannek muszáj volt felelnie.
Amikor az idegen felé fordult, eltátotta a száját meglepetésében. Egy elegáns öltönybe öltözött keleti férfi állt előtte, és valamiért Alan szentül meg volt győződve róla, hogy ismeri Yoitét.
– Én Yoitéhez jöttem – hadarta –, de fogalmam sincs, hogy hol keressem.
A férfi zavartan pislogott néhányat, majd egyszeriben kíváncsi fény csillant a szemeiben.
– Ó, Yoite! Nem is tudtam, hogy visszatért – lelkendezett egy széles mosoly kíséretében.
Alant azonnal kirázta a hideg, és a bőr úgy megfeszült a nyakán, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatta volna.
– Hogy érti azt, hogy vissza-tért? – kérdezte, és már sehol sem volt az előbbi félénksége. Hangja hidegen és határozottan csendült.
Amikor a karmester kiordibálta magát, a zongorista végre helyet foglalhatott a hangszer előtt, és játszani kezdett. Azonnal áhítatos csend lett.
A zene visszhangzó, lágy dallama úgy táncolt végig a hatalmas termen, mint Alan cigarettájának füstje a hajnali égbolton. A kísérő hangszerek halk kórusa nyári szellőként pörgött-forgott a zongoraszólamok karcsú teste körül, és valami nagy szomorúságról mesélt. Vagy csak Alan hallotta ilyen szomorúnak ezt a dallamot? Ült a legutolsó sorban, elbújva mindenki elől, és hallgatta a zenét. Miután egy kicsit sikerült megnyugodnia, felállt, és lassan elindult kifelé.
Yoite éppen belépett az ajtón, amikor megszólalt a mobilja. Meglepett örömmel látta, hogy Alan keresi.
– Szia! Hiányzom? – búgta bele a telefonba a legszerelmesebb hangján.
A vonal másik végén síri csend volt.
– Hahó! Van ott valaki? – kérdezte nevetve.
Ekkor Alan végre megszólalt.
– Látni akarlak – mondta. – Otthon vagy már?
Yoite szétnézett a lakásban uralkodó felforduláson.
– Most estem haza, és nincs semmi kaja… – kezdte a mentegetőzést, de Alan a szavába vágott.
– Itt vagyok a kapuban. Felmegyek.
Yoitének meglepődni sem volt ideje, már hallotta is a kopogást az ajtaján.
– Valami baj van? – kérdezte ijedten, amikor meglátta Alan sápadt arcát.
A fiú nem válaszolt. Sokáig nézte Yoitét némán, majd egyszer csak megragadta, és magához ölelte. Szenvedélyes csókba kezdtek, közben remegő kezekkel rángatták le egymásról a ruhát. Olyan vadul estek egymásnak, mintha valami megmagyarázhatatlan szerelmi téboly uralkodott volna el rajtuk. A folyosó padlóján hemperegtek, mert már nem voltak képesek eljutni a nappaliig. Yoite hangosan kiáltozva élvezte, ahogy Alan mohón birtokba vette a testét, és tudata utolsó józan szikráival próbálta megérteni, hogy mit suttog neki a fiú. Mert Alan végig beszélt hozzá. Saját gyönyörétől elfúló, fátyolos hangon ismételgette: Szeretlek! Szeretlek!
Zene: Ludwig Van Beethoven – Silencio