Statiszták
Tom felütötte a tojást. A tányér széléhez koccanó tojáshéj hangjára összeszorult a szíve. Mindig ez történt. Egészen addig rettegett, hogy kiscsibére lel, amíg meg nem pillantotta az átlátszó, kocsonyás izében a sárga napocskát. Erről eszébe jutott Ian, mert ő volt az, aki mindenben és mindenkiben lelket keresett. Hátrasandított a nappali felé, ahol a fiú elnyújtózva aludt a széles franciaágyon. Kitárulkozó meztelenségén megcsillant a reggeli napfény.
Tom szénné égette a rántottát, miközben azon merengett, hogyan alakíthatná úgy Iant, hogy működőképes legyen a kapcsolatuk. Ha Ian nem olyan lett volna, amilyen, könnyedén megragadhatta volna, mint egy marék agyagot, és gyúrhatta volna egészen addig, amíg életképesebb formát ölt. Csakhogy Ian üvegből volt, sőt kristályból, amely az első erősebb szorításra szilánkokra tört volna a kezei között.
Tom kiszórta a kukába a rántotta hamvait, aztán újra nekilátott a tojásfeltörés rettenetes procedúrájának.
– Reggeli!
Odabentről mocorgás hallatszott. Ágyrugók nyikorogtak. Csoszogó léptek közeledtek.
– Jó illata van – szimatolt bele Ian a levegőbe.
– Tettem bele sonkát és póréhagymát – dicsekedett el szakácstudományával Tom. – Vegyél fel valamit!
Ian végignézet meztelenségén, és megrántotta a vállát.
– Nincs kedvem – jelentette ki.
Tom tisztán látta, ahogy árnyék suhan át a plafonon. Valószínűleg a közöttük húzódó sötét szakadékból szökhetett ki. Tom, akárhogy nyújtózkodott, nem tudott elérni Ianhez. Ő ahhoz túlontúl egyszerű volt, hogy valaha is átjusson a túloldalra.
– Hát, jó! – adta meg magát, és odalépett a fiúhoz, hogy ha már rájött a dili, akkor legalább profitáljon belőle. Csókjai Ian vállán kezdték meg zarándoklatukat, és áhítattal járták végig a fiú testének legszentebb helyeit.
Kéjes morgás jelezte, hogy az újabb adag rántotta is mehet majd a kukába.
Ian figyelme átvándorolt a testében remegő élvezetről az asztalon heverő egyik villa ezüstjén szikrázó napsugárra. Arra gondolt, hogy ez a lüktető fényszilánk mostantól örökre az emlékezetébe vésődik. Tom ráhajolt, és a fülébe súgott valamit, de ő nem hallotta, mert szeretkezésük egy jelentéktelen statisztájával volt elfoglalva, egy betévedt fénysugárral. Lehajtotta az asztalra a fejét, és addig nézte a csillogást, amíg a gyönyör homálya el nem takarta a szeme elől.
– Nincs több tojás – kesergett Tom.
– Együnk szendvicset – ajánlotta Ian.
– Sonka sincs.
– Zabpehely?
– Tej sincs.
– Ejnye!
Tom vérnyomása drasztikusan megemelkedett erre az ejnyére, de háromévnyi kitartó tréning után már egészen jól tudta palástolni a dühét. Azért megjegyezte:
– Neked is szabad néhanapján betévedni a boltba.
– Tudod, hogy az ilyen komoly dolgokat nem szabad rám bízni. Csokoládéra költeném az egész háztartáspénzt.
Tom meztelen feneke diszkrét cuppanással vált el a műanyagszéktől, amikor felállt, hogy, a kapcsolatukban résztvevő egyetlen normálisan funkcionáló félként, életfenntartó táplálék után nézzen.
Ian vigyorogva gyönyörködött el a hátrahagyott izzadtságfoltban.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte Tom, amíg megkötötte a masnit a cipőfűzőjén.
– Nem tom’. – Ian tekintetébe befészkelte magát az ábrándos ragyogás. – Még korán van, hogy eldöntsem. Szépséges napot neked! – Karjaiba zárta Tomot, és olyan búcsúcsókkal ajándékozta meg, amelynek a hatása minimum délutánig, de még az is lehet, hogy egészen estig kitart majd.
Tom átvágott az úttesten, és a buszmegálló felé vette az irányt.
Egy csecsemőről gondoskodott. Nem! Egy csecsemőnek vannak életösztönei, de Ian egy hang nélkül simán éhen vagy szomjan halna. Úgy hozta a sors, hogy éppen azt utálta benne, amiért beleszeretett. A művészbe habarodott bele, akinek akkor szembesült emberi mivoltával, miután a rabjává vált.
Kibírhatatlan!
Felszállt a buszra. Az egymáshoz préselődő tömeg morcosan fogadta magába.
– Bocsánat!
A lány, akinek a lábára taposott, csak egy biccentéssel jelezte, hogy nem sértődött meg. Hosszú, barna hajának szálait Tom arcába fújta a nyitott ablakokon bezúduló huzat.
Ian haja is pont ugyanilyen selymes volt, és ugyanilyen kócos, mert egyfolytában benne jártak az ujjai, miközben alkotott.
Káprázatos!
Tom elmosolyodott. Megint szerette Iant.
Hálásan pillantott a komor tekintetű lányra, és arcát újra meg újra megfürösztötte felé libbenő hajszálaiban.
*
Őrület! Őrület! – Ismételte magában, miután végre kiszabadult a buszból.
Egy megállóval korábban szállt le, mert már nem bírta a szardínia-pózt. Előkotort a táskájából egy csatot és kontyba fogta vele szélkócolta haját.
Cipősarkai vidám ütemet kopogtak az aszfalton. A reggeli napsütés álmosan pislogott rá az ébredő házak között.
Mély lélegzetet vett, beszívta testébe az új, még tiszta nap ígéretét.
Ebben a pillanatban úgy érezte, ő a legfurcsább lány a világon, valami egészen egyedi, utánozhatatlan lény.
Boldog volt, pedig a hivatalosan elfogadott boldogság egyik feltételének sem felelt meg, azon az egyen kívül, hogy szerette a munkáját. Egyedül élt egy egyszobás lakásban, kutya, macska és aranyhal nélkül. Ritkán járt társaságba, akkor is többnyire hallgatott és szemlélődött. Kapcsolatai tragikusan hamar értek véget anélkül, hogy igazán elkezdődtek volna. Mégis boldog volt, mert napról napra új csodára lelt a világban: egy könyvre, egy filmre, egy zenére, a napnyugta pirosára, a virradat sápadt kékjére, a pisztácia fagylalt ízére, a földkerekség leggyönyörűbb táskájára…
A Patológiai Intézet frissen renovált márványhomlokzatán szemkápráztatóan csillantak meg a napsugarak. Amint meglátta ezt a hívogató csillogást, meggyorsította a lépteit.
A kopottra járt lépcsőn kolléganője búcsúzkodott egy férfitól, aki kék cipőt viselt.
Megtorpant. Megragadta tekintetét ez a kékség, mert szép volt. Pont olyan szép volt, mint a férfi kék szemei.
A regényekben és a filmekbe a lányok pont az ilyen férfiakba szerettek bele. Ha regényekben és filmekben élt volna és nem önmagában, talán ő is beleszeret.
Milyen szerencsés! – gondolta.
A szerencsének titulált kolléganő feléje intett, ő udvariasan viszonozta a köszönést, majd felsietett a lépcsőn, nehogy bemutatkozásra kerüljön sor. Bemutatkozásokkor szörnyen feszengett.
Mire beért az öltözőbe, egész testét átjárta a zsibbadás. Váratlanul érte a szomorúság. Talán mégsem volt sem annyira boldog, sem annyira különleges, legalábbis néha nem… néha, amikor szembesült vele, hogy az övén kívül másfajta boldogság is létezik.
Belebújt a fehér munkaköpenybe, melyre fröccsenő vér szór majd vörös rózsákat. Volt fehér ruhája, virágcsokra… Boldogan ment feleségül magányához. Az, hogy néha szomorú, az nem baj, hiszen néha-néha mindenki az.
Napról napra nem szűnő kíváncsisággal várta az elé kerülő testeket. Mindegyik egy-egy élet borítója volt. Befejezett, szerzőjüket feledett könyvek feküdtek előtte, teleírva rejtélyesebbnél rejtélyesebb történetekkel, melyeket csak ő tudott elolvasni.
A mai napra eső első test egy leukémiában meghalt fiatal lányé volt.
Ujjaival finoman megcirógatta a koponyára feszülő meztelen fejbőrt.
– Gyönyörű vagy, és ezt nem csak úgy mondom – súgta az örökre süket fülekbe, a jobba is, a balba is, hogy biztosan meghallja. – Remélem, ezt nagyon sokszor a tudomásodra hozták, amíg éltél.
Ennyi kellett. Máris tovatűnt az orvul támadó bánat. Az élet megint boldogságban pompázott. Nem azért, mert ő élt, és a boncasztalon fekvő lány volt halott, hanem azért, mert volt idő, amikor mindketten éltek, és láthatták a világ csodáit.
A pillanat varázsát megtörve, szerencsés kolléganője viharzott be a lengőajtón. Nem volt mese, munkához kellett látnia. Köpenyén szirmokat bontott az első rózsa…
Koncentrációja pengeélességén csorbát ütött a szűnni nem akaró szóáradat:
– Gyere el! Hangulatos kis söröző. Jól fogod érezni magad. Igazán kimozdulhatsz néhanapján a gubódból.
– Rendben – fogadta el a meghívást, csak hogy végre újra csend legyen, de nem járt sikerrel, mert végig kellett hallgatnia, miért fogja majd olyan jól érezni magát.
Egy pillanatra úgy látta, mintha az előtte fekvő lány dermedt ajakin együttérző mosoly suhant volna át.
*
Törte a lábát az új cipő.
Mi a fenének hagytam, hogy rábeszéljen? – töprengett. – És még a színe is ronda: Förtelmes kék! Az esküvő után az alsógatyáimat is ő választja majd?
Kibámult az ablakon. A fényszűrő üvegen nem tudta átküzdeni magát a napsütés szikrázó valósága.
Tíz perc volt még délig. Új panaszlevél megválaszolásába már nem volt érdemes belekezdenie, így is unalmas délután várt rá, mert kitört az uborkaszezon, és ilyenkor csak annak volt gondja az internet szolgáltatással, aki nyaralás helyett a lakása falai között pangott.
Eltépte tekintetét a napsütésről, és körülnézett az egylégteres irodában. Kollégái az asztalukon könyököltek. Összeszámolta hányan támaszkodnak a jobb könyökükre, és hányan a balra. Elég egyenletes volt az eloszlás.
Öt perc. Mit számoljon még meg? A másodpercek mellett döntött. A háromszázadik után fogta a tárcáját meg a mobilját, és nekivágott az ebédszünetnek.
Mivel az utcát nem légkondicionálták, a meleg hamar a bőrébe szivárgott, és megbirizgálta az izzadságmirigyeit, melyek bőszen működésbe léptek.
Menten letépi magáról az inget! Nem, azt nem teheti, az illetlenség volna. Az elegancia hősiességet kíván. A felnőtt lét tudatosság. Tudni kell tűrni.
Beért egy mellékutcába, ahol rábukkant végre egy-két halvány árnyékcsíkra. Cuppogott a lába az új cipőben.
A kínai büfében tömegnyomor fogadta. Nem volt türelmetlen alkat. Beállt a sorba, és megszámolta az előtte állókat. Az eredményből levonta a feltételezett elvitelre kérők százalékát, és az így kapott létszámot hozzárendelte a szabad asztalokhoz. Meg volt az esélye az ülve evésre.
A kiszolgáló, egy negyvenes évei végét taposó kínai asszony, akinek az országban töltött fél élete sem volt elég az angol nyelv elsajátításához, ajkáról soha le nem kopó mosollyal üdvözölte, amikor sorra került.
Általában szezámos csirkét evett, de ezen a napon a meggyes-mézes falatkák mellett döntött, mert a menyasszonya felolvasta reggel egy női lap cikkét, miszerint a változatosság gyönyörködtet – az újságíró ezt a szexuális szokásokra értette, nem a partnerekre.
Jól számolt, ezért kényelmesen helyet foglalhatott egy sarokasztalnál. Nem siette el az evést, utolsó másodpercéig ki akarta használni az egyórás ebédidőt. Legalább ez az egy óra járt neki, ha már nyolcat ellopott a vállalat az életéből.
Szemlélődött. Az ajtó felett függő szélhárfa megállás nélkül játszotta az érkezők dallamát. Tekintete a kínai nőre tévedt, aki éppen a konyhából előkerült férjének kiabált valamit azon az érthetetlen, pattogós nyelven, amelytől nem volt képes megválni.
Családi idill. Ezen a gondolaton elkuncogott magában. Nevetségesen kisszerű dolog… de ő is erre vágyott. Feleségre, gyerekre, családra, egzisztenciára. Hiszen felnőtt volt.
Felnőtt…
Pillantása ekkor a csuklójára esett. Meglepődött a tetováláson, pedig tíz éve ugyanott hordta.
Life Is Beautiful.
Micsoda sablonszöveg! De valamikor nagyon eredetinek és különlegesnek tűnt. Valamikor… Mikor is csináltatta? Ó, te jó ég! Még a gimiben. Abban az évben, amikor minden tökéletes volt. Kocsit kapott karácsonyra, és ráadásul az első szerelem tüzében égett.
Egy tetováló szalon előtt sétáltak el kéz a kézben, csókokat cserélve. Hirtelen ötlet volt. Talán egy fénykép is elég lett volna, hogy megörökítse a pillanatot, de ő valami olyat akart, amit nem téphet szét és nem törölhet ki, ami örökké emlékeztetni fogja rá, hogy boldog.
Tiszta hülye vagy! – csilingelt fülében a lány nevetése.
Mennyire szerette! Hogyan lett vége? Miért lett vége? Ki emlékszik arra!? A tetoválás csak azt tudja, hogy valamikor volt.
Megtörölte a száját, hátratolta a székét, és felállt.
A büfé mosdójában takaros rend uralkodott. Megmosta a kezét. Lekötötte figyelmét a vízsugár kanyargós útja az ujjain. Csak akkor hagyta abba a játékot, amikor nyílt az ajtó. Elzárta a csapot. Futó pillantást vetett magára a tükörben. És akkor… csak akkor vette észre, hogy könnyezik.
*
Végre leülhetett. Úgy érezte, mintha az egész élete a lábába sűrűsödött volna. Egy székhez vonszolta magát és rázuhant. Odakint a nap rákészült, hogy belevágjon a fülledt délutánba.
Ült, élvezte a csendet, néha felsóhajtott. A konyhából frissen sült szezámos csirke illata lopakodott be a megüresedett büfé asztalai közé, melyekre ráfért volna egy kis törölgetés. Nem. Azt most nem, majd este, most ül… csak úgy van, és sóhajtozik.
A kirakatüvegben megpillantotta a tükörképét. Meglepte önmaga. Előre dőlt, megszemlélte a jobb profilját, aztán a balt. Nem volt teljesen elégedetlen a látvánnyal, mert ahhoz képest, egészen jól festett még így vén csontként is.
A szemközti ház nagy bejáratai ajtajának lépcsőjén egy kisfiú ült, és azt nézte, ahogyan ő nézi magát. Ettől szörnyen zavarba jött, és elfordult. Nevetséges lenne? De hát a kisfiú nem nevetett. A biztonság kedvéért nem fordult vissza, nehogy mégis rácáfoljon a gyerek egy mosollyal.
Voltak napok, amikor teljesen megfeledkezett róla, de aztán rátévedt egy mit sem sejtő tekintet, és ő egyből meggyanúsította a gazdáját azzal, hogy kineveti. Pedig hosszú évek óta senki sem nevetett rajta, mert ebben az országban nem illett kinevetni az ilyesmit, vagy mert mindenki kizárólag saját magával foglalkozott.
Hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. Elszundított. Álmában Kínában járt, a falujában…
Tízévesen vette fel először az anyja ruháját. A hosszú szoknya uszálya tisztára seperte a poros szőnyegpadlót, amíg átvonult a fürdőszobába, hogy piros rúzzsal és zöld szemfestékkel csábítóra sminkelje magát. Akkor, azon a napon tökéletesen szépnek találta magát. Aztán váratlanul hazaállított az apja, és meglátta. Nem szólt semmit, csak kiosztott két hatalmas pofont. Így kezdődött az öntudatra ébredése, ezzel a két maflással. Rájött, hogy hiába nézett ki úgy, mint egy fiú, valójában nőnek született.
Előre billent a feje, felriadt. Körülnézett a büfében. Megnyugodva konstatálta, hogy a múlt végleg véget ért, és ő itt van egy új világban, egy új életben, és finomságokat tálal éhes emberek elé.
Minden rendben volt. A csalás csalás maradt, mert az elegánsra vágott, ősz szálakkal átszőtt frizura, és a csinos női ruha rejtekében egy férfi teste bújt meg. De ez igazán lényegtelen apróság volt. A kirakatüvegből egy nő tükörképe nézett vissza rá.
Csoszogó léptek közeledtek a konyhából.
Kibotorkált a gondolataiból, és felpillantott.
Ott állt ő… ő… azzal a kis pocakjával, kopaszodó halántékával, ő, aki olyan szerelemmel szerette, amelyre még a legnagyobb költők sem találnának szavakat.
– Elfáradtál? – kérdezte a férfi. Mögé lépett, gyöngéden a vállára tette a kezét, hogy aztán pár erőteljes és szakértő mozdulattal kimasszírozza a fájdalmat az izmaiból.
– Milyen jó! – mosolyogta. Keze megkereste a vállát simogató ráncos, eres kezet, és sokáig elidőzött rajta.
Szerelmes csók landolt a homlokán.
*
Világgá akart menni.
De merre induljon el? Mert ugye, elég nagy a világ. Az biztos, hogy itt nem maradhat. Ezek után nem. Mindjárt összeszedi a bátorságát, és feláll a lépcsőről, ami úgyis nagyon nyomja már a fenekét.
Körülnézett. Munkából hazaigyekvő felnőttektől hemzsegett az utca. Törpe volt az óriások világában, és az óriások egyáltalán nem voltak hozzá kedvesek. Hol lehet az a világ, ahol nem fordulnak elő óriások? Csak nem rohannak át az egész univerzumon, kell legyen egy hely, amely a magafajta törpéké.
Menekülhetnéke az olvasás órán kezdődött, ami elmaradt, pedig el akart hencegni vele, hogy két teljes oldallal többet olvasott el a házi feladatból. Egy szigorú tekintetű, fehér köpenyes nő lépett be az ajtón, és azt mondta, hogy nyomozni jött. Később az is kiderült, milyen bűnügyben, de akkor ugyebár már késő volt. Sorba kellett állni, és hagyni kellett, hogy a nő tömzsi ujjaival összekócolja az egész osztály haját. Akiket ártatlannak talált, azok a helyükre mehettek. Amikor, utolsó lévén a névsorban, már csak ő ácsorgott a tábla előtt, a nő beletúrt a hajába, és diadalmasan felkiáltott: Megvagy!
Az osztály röhögve súgott össze: Megvan a tetves!
Pedig ő nem! Vagyis igen, de mégsem, mert ő is csak úgy kapta. Az a fiú az igazi tetves, akivel annak ellenére barátkozott, hogy a szülei megtiltották, mert az a fiú egy nagyon rossz hírű környéken lakott nagyon szegény óriások és nagyon apró tetvek között.
Szóval ez volt a helyzet… tarthatatlan, kibírhatatlan… Sajnos még nem szokott eléggé hozzá a nyilvános megszégyenítéshez. És most ott ült, hajában a tetvekkel, szívében a fájdalommal.
Miközben az anyja a lakásukat súrolta és fertőtlenítette, ő szőtte magában a terveket. El akarta kerülni az elkerülhetetlent. Szerette a haját. Ez olyan lányos dolognak tűnt, ezért soha senkinek nem árulta el. Tudta, hogy a hajszálak növekednek, így kopaszsága csak átmeneti lesz, de az új haj már nem lesz olyan, mint a régi volt. És hát… az az igazság, hogy az átmeneti dolgokra életfogytiglan szokás emlékezni.
Érezte, hogy lassan, de biztosan el fogja sírni magát. Összekuporodott, arcát felhúzott térdei mögé rejtette, és várta a könnyeket.
Majd mindjárt indul.
Világgá megy, csak előbb kisírja magát, mert világgá menni nevetős arccal kell.
Valami hideg nedvesség ért a kezéhez. Valaki beleszimatolt a fülébe. Egy érdes nyelv megnyalta az arcát.
A szülei megtiltották, hogy kóbor kutyákat simogasson meg, mert hátha elkap tőlük valamit, mondjuk tetveket.
Magához ölelte a kedvességet vonakodva fogadó állatot, mert jelenleg a kutyát fenyegették az ő tetvei, és nem fordítva. Talán mehetnének együtt világgá.
– Mit szólsz? – kérdezte, de a kutya nem szólt semmit, még csak nem is ugatott, tűrte kicsit a simogatást, aztán elege lett, és tovább állt.
Már a kutyának sem kellett.
Hát, akkor ő indul is… világgá… csak előbb megkérdezi Anyát, hogy biztos le kell-e vágni a haját, mert lehet, hogy talán nem, ugyanis történnek néha csodák. És ha a haja megmenekül, Anya talán még azt is megengedi, hogy ne kelljen iskolába járnia.
Feltápászkodott. Szörnyen elgémberedett a lába, alig bírt ráállni. Ilyen állapotban egészen biztosan nem lehetett világgá menni… legalábbis ma nem.
*
– Azt a kurva...! – tört ki Tomból a felháborodás.
A kóbor kutya, aki nemrégen csinált oda az útra, még a közelben ólálkodott, és leste, ki lép bele.
Tom lépett bele.
– Húzzál innen! – intett a dög felé. Meg mert volna esküdni rá, hogy a kutya elvigyorodott.
Megpróbálta a járda szélét igénybe venni, hogy legalább a nagyját lecsúszakolja a talpáról, de nem bizonyult elég működőképesnek az ötlet. A város szívében volt, tehát sehol egy árva fűcsomóra nem találhatott. Maradt a padka. Tom próbálkozott. Így tett Iannel is, orrvérzésig próbálkozott. Miközben szabadulni próbált a cipőjére ragadt szartól, azon tipródott, vajon a szar jelző illene-e a kapcsolatukra. Hát, a szex jó volt. És Ian kifejezetten beletartozott a melegtársadalom által meghatározott jó pasi kategóriába, már ha csak a külsőségeket vette alapul. A belsőségekkel volt a gond, pontosan úgy, mint a záptojással. Ian nem akarta, hogy rántottát főzzenek belőle, ő repülni akart, vagy minimum szabadon kapirgálni a szemétdombon, és rákukorékolni az ébredő reggelre. Tom konformista világa folytonos összeütközésbe került Ian nonkonformista életszemléletével.
A buszon most nem volt ott a lány, hogy a haja újra fellobbantsa benne a szerelmet, viszont a kutyaszar beette magát cipőtalpa barázdái közé, és tette a dolgát: bűzölgött.
Tom hősiesen állta a méltatlankodó tekinteteket. Igen, bólintott néha, valóban belőlem jön, nem tévedsz, tökfej.
Sötét hangulata egészen hazáig kitartott. Betért a közeli kisboltba, hogy vacsorának valót vegyen, mert sejtette, ha nem teszi, esetleg éhen hal.
Egy villamoson találkoztak. Ez első hallásra nem tűnik romantikusnak, pedig az volt.
Tom azt hitte, Ian turista, olyan elragadtatással bámult ki az ablakon. Jó ideig próbálta sikertelenül felvenni vele a szemkontaktust, mire a fiú végre elszakította tekintetét a látványtól, és rápillantott.
– Helló! – üdvözölte Tom. – Most jársz először itt?
– Hol itt? – hangzott a kissé tartózkodó kérdés. A köszönés elmaradt.
– A… városban.
– Ja. Nem. Itt születtem. Csak véletlenül rossz irányba szálltam.
– Akkor miért nem szállsz le?
– Mert erre még nem jártam. – Ezzel visszafordult az ablak felé, és bámult tovább. Egy eltévedt nyári szellő ujjai megtáncoltatták füle körül a hajszálakat, felfedve nyaka kívánatos selymességét és a fülcimpáján ragyogó apró ékkövet.
Ezt a lehetőséget nem lehetett ennyiben hagyni, küzdeni kellett érte. Tom megköszörülte a torkát.
– Ha gondolod, mutatok még néhány olyan helyet a városban, ahol egészen biztosan sohasem jártál – mosolygott csábosan.
A fiú végigmérte. Jobbra döntötte a fejét, aztán balra.
– Oké – mondta végül. És aznap tényleg olyan helyekre jutott el, amelyeknek addig még a létezéséről sem tudott.
Egy kínai büfében kezdtek, mert éppen delet ütött az óra, aztán Tom megmutatta neki a lakása felé vezető romantikus kis utcát, és ha már arra jártak, felugrottak a lakására is, ahol betámolyogtak a hálószobába – nem a lábuk elé néztek, hanem egymásra, ráadásul a szakadatlan csókolózás is elvonta figyelmüket a lépteikről –, és ott elég sokáig elidőztek.
– Mondd csak, mit csinálsz azon kívül, hogy rossz irányba szállsz fel a tömegközlekedési eszközökre? – érdeklődte meg Tom, miközben Ian gerincének vonalát tanulmányozta.
– Megfigyelek.
– Ügynök vagy?
Ian felnevetett. Tom megsejtette, hogy nem fog könnyen szabadulni ettől a nevetéstől, visszhangja mindig ott kísért majd emlékezetében.
– Író.
– Oh. – Ez egy őszinte oh volt. – Híres vagy?
– Nem érdekel a hírnév, azt akarom, hogy olvassanak. Ha csak egyetlen ember van, aki feltekint a könyvemből azért, hogy elvesszen a saját gondolataiban, az nekem elég.
Tom nem merte tovább firtatni a dolgot, mert sosem tudta megkülönböztetni az álszemérmet az igazitól.
Elbűvölte Ian. Csakhogy aztán összeköltöztek…
– Büdös vagy – állapította meg Ian fintorogva.
– Nem én, a cipőm – helyesbített Tom, mert az már számított, hogy Ian mit gondol róla.
– Vedd le!
Miután Tom engedelmeskedett, Ian fogta a megszégyenített lábbelit, és bevonult vele a fürdőszobába.
– Szerencséd lesz.
Tom érezte, hogy erre mondania kéne valamit, de hallgatott. Egy ideig nézte a fiú formás ujjait, ahogy szorgosan dolgoztak a súrolókefével, aztán gondterhelten felsóhajtott, és nekilátott a vacsorakészítésnek.
Miután magára maradt, Ian arra gondolt, hogy az ilyen hallgatásokkal szokott kezdődni a vég. Fura érzései támadtak a kezében tartott cipő iránt, ami társa lett a bánatban.
Vacsora után tévét néztek. A szemközti sörözőből túl hangos zene dörömbölt be az ablakon.
Ian elunta magát. Kilépett a balkonra, hogy elszívjon egy cigit, és hogy, ha lehet, gyűjtsön egy kis ihletet. Ahol emberek voltak, ott egy új novella lehetősége is lapult.
Túl volt a harmadik cigarettán, mire Tom hiányolni kezdte.
– Mindjárt meglesz a gyilkos – lépett mellé.
– Ezt az évadot már harmadszor ismétlik, ha akarod, felmondom a szövegkönyvet.
Tom nem ragaszkodott hozzá, inkább ő is a korlátra könyökölt. A söröző egyik asztalánál ismerős hajzuhatagot pillantott meg.
– Nocsak.
– Mi az? – Ian követte Tom tekintetének útját.
– Ezt a lányt láttam már ma… a buszon. Arcomba fújta a szél a haját… és te jutottál az eszembe.
– Biztosan ő volt?
Tom áthajolt a korláton.
– Tutira. Milyen érdekes.
Iannek az járt az eszében, hogy erről a lányról Tomnak meg ő járt az eszében. Valóban érdekes volt.
– Statiszták – dünnyögte.
– Hm?
– Azt mondtam, statiszták. Úgy tűnik, csak azért vannak, hogy ne egyedül mászkáljunk a világban. Kitöltik a teret. Aztán egyszer csak jelentőséget kap a létezésük.
– A saját életükben ők a főszereplők, és mi vagyunk a statiszták – vélte Tom.
– Hát, erre még nem gondoltam. Szerinted van saját életük?
– Nyilván van.
Ian a zárkózott arcú lányra nézett, és próbálta kitalálni, vajon milyen lehet az élete.
– Szerinted boldog?
– Honnan tudjam – rántotta meg a vállát Tom.
– Ne légy ilyen! Éppen ez a lényeg. Egy statisztáról soha nem tudod meg, valójában kicsoda, ezért korlátlan lehetőséged nyílik a fantáziálásra. Fantáziálj velem!
Tom kezdte istennővé előléptetni magában azt a lányt, mert gyógyír volt minden bajára. Ian megint úgy ragyogott, hogy nem lehetett nem halálosan szeretni.
– Nem hiszem, hogy az – ment bele a játékba. – Ahhoz túl fancsali a képe.
– Tévedsz. Szerintem csak az igazán boldog emberek mernek nyilvánosan szomorkodni.
– Oké, akkor teljesen happy a csaj – adta meg magát Tom.
– És mit csinál? – Most Ian hajolt át a korláton. Tom karja azonnal védelmezőn a dereka köré fonódott, és ha már ott volt, ott is maradt.
– Ül.
– Nem így értem. Az életében.
– Egész álló nap boldog – incselkedett Tom. Humora kiérdemelt egy szenvedélyes csókot.
– Szerintem ügyvéd. Nem! Kórboncnok.
– Ez morbid. Egyáltalán nem úgy néz ki.
– De igen, a képzeletemben pont úgy néz ki…
Miután kitalálták, ki a lány, és aprólékos műgonddal megalkották az életét, úgy döntöttek, ideje magukra szánni az este további részét.
Tom nem tudott elaludni. Odakint elcsendesedett az utca. A lány is egészen biztosan hazament már, ki tudja, hová, ki tudja, kihez. Nézte Ian álmát. Igazság szerint nem sok különbség volt az álma és az ébrenléte között.
El fogja hagyni. Majd egyszer… Egyszer végleg elege lesz belőle, és egy normális kapcsolat után néz. És az egészben az lesz a legfájdalmasabb, hogy Ian nem fog sírni utána. Na jó, talán egy kicsit, de aztán újra felszáll egy villamosra, és elgyönyörködik a világban, amely nélküle is ugyanolyan szép marad, mert telis-tele van ihlettel.
Amikor Tomot végre elnyomta az álom, Ian kinyitotta a szemét. Sírni vágyott, de nem tette, mert a könnyek elhomályosították volna előle Tomot, és neki minden percet ki kellett használnia, amit még vele tölthetett.
Tomnak puha gyerekhaja volt. Ian megérintette a párnájára tévedt tincseket.
– Minden gyerek elszökik egyszer – súgta az éjszakának –, vagy legalábbis gondol rá.
Olyan hirtelen rohanta meg az új novellaötlet, hogy kis híján kipattant az ágyból, de türtőztette magát, mert az elmúlt évek alatt azért ő is tanult valamicskét.
Felnézett a plafonra. Képzelete egymásba gabalyodó sorsokat rajzolt a festés repedezett fehérjére.
Üdvözült öröm kényszerítette mosolyra szomorú ajkait. Alig várta, hogy reggel legyen, és Tom munkába induljon.
És amikor majd ott fognak állni megint az ajtóban, és Tom megkérdezi cipőfűzőkötés közben, hogy mit fog csinálni, akkor azt fogja felelni, hogy írni.
VÉGE