Tárgyak
Tárgyak
Körülvesznek, mint tóparton a szúnyogok naplementekor. Tárgyak mindenfelé. A polcokon szépen rendben, elrejtve a szekrényekben, a földön szerteszét szóródva, mélyen a szívemben. Az Ő tárgyai. A Mi tárgyaink. Múltszilánkok. Emlékdarabok…
Ma délelőtt felhívott.
- Helló! – köszönt az a sokáig oly kedves, de most rémisztően ismeretlen hangja.
- Szia!
- Figyu, este felugranék a holmimért, ha nem gond.
- Nem… Nem gond, gyere csak.
Miután lerakta sokáig bámultam az elsötétedett kijelző fekete csillogását. Ez a feketeség még magában rejti Őt. Egy lélektelen gép őrzi a legboldogabb pillanatainkat. Árulás! Kezemben tartom a mosolyát, de Ő még sincs itt velem.
Az első közös fénykép. A haja:
- Ez nem lett jó! Belepislogtam. Csináljunk még egyet! – mondja, majd újra a vállamra hajtja a fejét.
Átkarolom a derekát és magamhoz húzom. Szélfútta tincsei megcsiklandozzák a nyakam, mire kellemes borzongás fut végig az egész testemen. A hajszálak pajkos tánca a bőrömön… Az első érintés.
Az irodából hazahoztam egy kartondobozt, most azt nézegetem. Milyen könnyű kis vacak! Vajon el fogja bírni az elmúlt négy évet? Ez így olyan személytelennek tűnik. Mi lenne, ha ráírnám a nevét, vagy ez hülye ötlet? Hiszen mindketten tudjuk hogy hívják. Tuti kiröhögne, és én nem akarom, hogy nevessen rajtam. Csak valahogy… Amikor kimondtam a nevét, Ő rám nézett. Amikor kimondtam a nevét valami felragyogott. Fényszilánkok. A szerelem csillogása a szemében…
A kartondoboz lassan elnyeli mindazt, ami a kapcsolatunkból maradt.
Az a rémes Hello Kitty-s bögre. A szemei:
A konyhaajtóban áll kezében azzal a rózsaszín izével és vihog. Az én fehér ingemet viseli, amit előző este ő maga simogatott le rólam.
- Megmondtam, hogy nem jössz be ide azzal a borzalommal! – figyelmeztetem.
- Ez csak egy ártalmatlan cica. Ne mondd, hogy sérti a melegbüszkeségedet?! – nyafogja, és még nyávog is egyet - Miau! - Azokkal a gyönyörű hosszú ujjaival meg karmokat formál.
- Azt mondtam nem! Vagy ő, vagy én! – harsogom biztosan a győzelmemben, de Ő meglep. Mert Ő ilyen. Kiszámíthatatlan, és rejtélyes, és makacs. Istenem, mennyire szerettem, hogy ilyen!
- Kittyt választom! – jelenti ki pimaszul és az ajtófélfának támaszkodik. Egyik keze a csípőjén, másikkal a bögréjét szorongatja, így néz rám avval a rejtélyes tekintetével.
Odasétálok hozzá és, miközben kitöltöm a kávét, megízlelem az ajkait. Sokáig nézzük egymást a kávé bársonyos, fekete illatába burkolódzva. Ez az első szerelmi vallomásunk…az összekapcsolódó tekintetünk. Lassan a szájához emeli a bögrét, de a szemei még mindig engem néznek. Égszínű kékség, a még felhőtlen boldogság.
A lakásom egyre üresebb, ahogy tűnnek el belőle a tárgyak. Nem is vettem észre eddig, hogy mennyi mindent hordott ide. Szinte megszállta az életemet. Hirtelen nem is értem miért vagyok letörve. Hiszen fogva tartott, uralkodott rajtam, ott volt mindenütt. Tapadt és ragadt és követelt, és… és fogta a kezem. Ujjat az ujjaim közé fűzte így adva a világ tudtára, hogy mi összetartozunk.
A szekrényem még tele van a ruháival.
A zöld pulcsija. Az ölelése:
A kocsimban kuporgunk és a szélvédőre hulló hópelyheket figyeljük. Bemutattam a szüleimnek, akik persze nem voltak túl lelkesek, bár már megszokhatták volna az életstílusomat. Nem is tudom mire számítottunk. Szerető egymásraborulásra? Ugyan már! Kitartóan havazik. A kristályos fehérség kavargó táncot jár a fényszórók előtt.
- Sajnálom – nyögöm ki, mert nem jut eszembe semmi értelmesebb.
- Ugyan mit? – kérdi és rám mosolyog.
Nem tudok felelni, mert érzem, hogy lassan gombóccá gyűlik a torkomban a visszafojtott sírás. De Ő átlát rajtam. Átlát a testemen. Néha a frászt tudta hozni rám ezzel a képességével, mert rémes, ha még magadban sem tudsz elrejtőzni valaki elől. Hozzám bújik és átölel.
- Tudod, hogy én szeretlek – suttogja a fülembe – Még ha ez nem is elég mindig, én itt vagyok neked.
A zöld pulcsi van rajta, amit annyira imádok, mert olyan puha, mint egy kiscica szőre. Egyszerre minden békés lesz. A kocsi doromboló motorja, a fűtés kellemes melege, és az Ő ölelő karjai, lassan megnyugtatnak. Elveszek az ölelésében… és végre hazatalálok.
Nem! Ezt nem tudom visszaadni. Az órára nézek, a számlapján kegyetlen gyorsasággal üldözik egymást a percek. Mindjárt itt lesz. A pulcsi sorsáról majd később döntök, most irány a fürdőszoba, mert még őrzöm a fogkeféjét és, ha ezt észreveszi, szánalmasnak fog tartani. Ráfagyok a küszöbre, amikor meglátom a fregolin száradó törülközőt. Tényleg szánalmas vagyok!
A piros törülközője. A teste:
Szombat reggel van. Én az ágyban heverészek egy könyvbe temetkezve, amíg Ő a fürdőszobában zuhanyozik. Nincs kedvem felkelni, talán sosem fogok felkelni. Minden összhangban van, a világ kisstílű gonoszsága most az ajtón kívülre szorult.
- Figyu, menjünk el valahová!
Kikukucskálok a könyvem mögül. Az ágy előtt áll egy szál piros törülközőben és a fogát mossa.
- Miért nem tudsz legalább egy napig nyugton megülni a seggeden? – teszem fel neki a kérdést, mire megrántja a vállát.
- Te meg miért akarsz mindig itthon rohadni? – felel kérdéssel a kérdésemre. A szavait habzó fogkrémpermet követi. Apró fehér buborékok landolnak a vadonatúj szőnyegemen.
Utálom, amikor ezt csinálja. Egyszerűen a gyomrom forog tőle. Gusztustalan! Ráadásul tudom, hogy direkt provokál.
- Hányni fogok! – figyelmeztetem.
- Hát, az sokkal undorítóbb lesz ennél – jelenti ki, és vidáman sikálja tovább azokat a hófehér fogait.
Mivel a társalgásunk ezzel holtpontra jut, visszabújok a könyvembe, Ő meg visszaballag a fürdőszobába. Néhány perc múlva újra megjelenik, és fel-alá sétál a szobában, közben minden útjába eső tárgyat megérint. A piros törülköző csábító táncot jár a csípőjén. Nem is tudom milyen varázslat tartja még rajta. Talán az akarat, hogy én szabadítsam meg tőle? Karcsú és nyúlánk alakja maga a tökéletesség. Soha nem volt még nála szebb férfi az életemben. Ahogy lassan felém riszál, a reggeli napfény megcsillan a bőre fehérségén.
- Eldobod végre azt a tetves könyvet, ha megígérem, hogy eldobom a törülközőt? – kérdi nevetve, de nem tud becsapni ezzel a látszat lazasággal, mert most én látok őbelé, és látom minden idegszálát megfeszülni, látom a vérében felforró vágyat. Egyedül ilyenkor kiszolgáltatott, mert kétségbeesetten akarja, hogy szeressék. Még senkit nem láttam így elveszni a saját élvezetében. A teste hullámzik és remeg, és rám fonódik, mintha soha többé nem akarna elengedni. Vajon szeretett engem valaha annyira, mint a kéjt, amit adtam neki?
- Dobjuk el egyszerre! – javaslom, és kezdetét veszi a mámor.
A karjaim között reszkető teste, ez a szoborszerű csoda…egy pillanatnyi megváltás.
Az éjjeliszekrény fiókjában rábukkanok egy doboz cigire. Vajon igényt tart rá? Te jó ég, hányszor próbált leszokni! Sosem bírta két napnál tovább. Gyenge jellem, ezt gondoltam róla mindig is, soha semmiben nem volt kitartó. A tökéletes ellentétem. Ő az élet színe, én a visszája.
A cigarettája. Az ajkai:
Kirándulunk. Dél lehet, mert a nap sárga korongja pont a fejünk felet jár. Vakítóan szikrázik körülöttünk a nyári forróság. Megpihenünk egy fa tövében. A lombkorona fűre vetülő árnyéka, olyan mint egy puha takaró. Öngyújtó fénye villan át a napsütésen.
- Vajon mi a halál? – kérdi, közben halvány füstkarikákat sóhajt felém.
- Nem gondolkodtam még rajta – hazudom, és ujjaimmal szórakozottan fésülgetem az ölemben hullámzó hajszálait.
- Hal-ál – suttogja rejtélyesen – Hal-ál. No, mi következik ebből?
- Az, hogy beszívtál.
Erre felnevet és felemeli a karjait, mintha az eget akarná elérni. A nyakam köré fonja őket, hogy magához húzhasson. Imádom csókolni az ajkait.
- Hát, egy hamis vízi állat! – neveti, majd elkomorul – Hal, mert hiába akarod megfogni, csúszós teste kisiklik a kezeid közül. És Ál, mert igazából nem is létezik, csak egy hamis káprázat, illúzió – Feltekint, egyenesen bele a napsütésbe – Nem létezhet, mert az sem létezhet, hogy én egyszer csak ne lássam többet ezt a szépséget!
Nézem az ajkait, ahogy a szavakat formálják. Elképesztő miket tud mondani velük!
- Hogy jutott ez éppen most eszedbe? – tudakolom elképedve.
- Mindig akkor félsz a legjobban, amikor van mit veszítened – feleli, miután elszívta a cigarettát és a csikket gondosan elrejtette egy fűcsomó alatt.
A legszebb szerelmes szavakat, amiket valaha hallottam, Ő mondta nekem.
Ő, aki most már valaki mást szeret.
Egyedül üldögélek a kanapén és Őt várom. Most először nem tesz boldoggá a tudat, hogy bármelyik percben megérkezhet. A tekintetem néha a kartondobozra téved, amiből csúfondárosan integet felém a zöld pulóver egyik ujja. Azon töprengek, hogy vajon mit és mikor rontottam el. Vagy bármit is tettem volna, ez akkor is megtörténik? Megtörténik, mert ez a dolgok rendje, mert ami elkezdődik az egyszer véget is ér?
Halk kopogás töri meg a lakás csendjét. Itt van. Ő szokott így kapirgálni… Van, ami sosem változik. Nem akar bejönni, hiába invitálom. Várnak rá. Ezt az információt csak úgy hanyagul ideveti nekem, mert már nem érdekli, hogy mit érzek. Ő most boldog, és neki ez számít. Gyönyörű fénnyel csillognak azok a hatalmas kisfiúszemei, mert várnak rá. Várja egy szerelmes éjszaka ígérete, várja az a másik, várja a remény, hogy ezúttal talán megtalálta az igazit. Miután becsuktam mögötte az ajtót még sokáig emlékezem. Az éjszaka leszálló sötétje lassan bekúszik az ablakon és betölti a nélküle oly elárvult lakásom ürességét.
Valóban vége van! – csodálkozom hangosan, mintha egy álomból ébrednék rá a valóságra.
***
Lesütött szemmel issza a kávéját. Nem bánom, mert így nyugodtan megfigyelhetem a mozdulatait. Szeretem nézni. Amikor először összefutottunk a folyosón éppen egy értekezletről jöttem ki és csak egyetlen pillantást vetettem rá. Nem találtam szépnek, még csak figyelemreméltónak sem. Még csak a közelébe se ért. Hetekkel később bejött az irodámba valami ügyirattal és megállt az asztalom előtt. Éppen egy fontos telefonban voltam, ezért csak intettem neki, hogy túrjon ki magának egy széket az irathalmok alól. Ahogy teltek a percek, arra lettem figyelmes, hogy bámulom. Már nem is hallottam a telefonkagylóból áradó üres szavakat. Belefeledkeztem a mozdulataiba. Még senkit nem láttam ennyire hétköznapi dolgokat ilyen csodálatosan megtenni. Most is elkápráztat. Úgy issza azt a kávét, mintha valami közös titkuk lenne. Velem is ugyanezt tette az éjjel. Úgy szeretkezett velem, mintha összetartoznánk. Alig ismerjük egymást, de ő zavarba ejtő bizalommal adta oda magát nekem.
- Lehetne egy kicsit otthonosabb is a lakásod – töri meg a csendet a még idegen hangja.
Felriadok a gondolataimból, és körülnézek. Elmondhatnám neki, hogy néhány hónappal ezelőtt az volt, mert tele volt Vele, de nem akarok beszélni Róla. Sőt, egyáltalán nem akarok beszélgetni. Nem azért hoztam fel magamhoz, hogy lelki életet éljünk. Felhoztam, mert megkívántam. Nem akarom, hogy szeressen és nem akarom szeretni.
- Még egy menet? – teszem fel a kérdést és már meg is indulok felé.
Szemei sötétbarna íriszein meglepettség csillan, és talán egy kis csalódottság. Amikor odaérek hozzá, rám tekint, közben az ajkai kissé szétnyílnak. Csábító látvány.
- Nagyon tetszel – mondja halkan – Azt akarom, hogy tudd, még ha nem is érdekel.
Ezzel meglep, de nem hagyom magam kizökkenteni a szívtelenségből. Ha már megírtam a szerepem, játszam is végig! Miközben szeretkezünk egyfolytában a tekintetem keresi, amikor véletlenül sikerül elkapnia felragyog a boldogságtól. Még csak gyöngéd sem vagyok, még csak nem is törekszem rá, de ő mégis akar engem és a lelkem titkait kutatja. Tudni akarja vajon jut-e hely neki a szívemben a fájdalmam mellett. Végül ígéret nélkül engedem el. Hideg fejjel, fütyörészve teszek rendet a hálószobában. Mintha itt se lett volna. Sápadt téli napfény süt be a nyitott ablakon.
Valami csillan a szőnyegen. Nahát, egy gyűrű! A gyűrűje! Már emlékszem is a mozdulatára, ahogy tegnap éjjel lehúzta az ujjáról és az éjjeliszekrényre tette. Vajon mikor gurult el a kis ravasz?
Óvatosan a tenyerembe veszem. Amikor a hideg fém hozzáér a bőrömhöz, a szívem zaklatott vágtába kezd. Itt hagyta. Itt hagyta, és talán…Talán vissza fog jönni érte.
Nagyon tetszel- ismétlem magamban a szavait - Nagyon tetszel.
A gyűrű lassan átveszi a testem melegét, ahogy a részecskéi együtt remegnek a sejtjeimmel.
Hát, újra elkezdődött! – nevetek fel miközben a kis ékszer csillogását csodálom.
Íme, az első tárgyam Tőle.
Vége.
Hozzászólások
Nincs hozzászólás.