Time Forgotten
Yoite fáradtan támasztotta homlokát a villamos ablakának, és nézte a neonfényben fürdő éjszakát. Amint a város levette szürke, nappali álarcát, utcáit azonnal elárasztotta az élet. A bárokból zene szűrődött ki, a levegőt nevetés fűszerezte meg. Úgy szállt és terjedt a jókedv, mint a bódító cigarettafüst. Yoite még soha nem érezte ennyire kívülállónak magát, mint ezen az éjszakán. Feljebb vette a hangerőt az mp3 lejátszóján, és szorosan lehunyta a szemét, hogy ne szökhessenek ki a könnyei. Miközben a zene lassan elárasztotta a testét, Alanre gondolt, arra, ahogyan ott állt és az ő játékát hallgatta… Alanre, aki úgy nézett rá, mint egy idegenre.
Yoite olyan lassan ballagott az iskolába, ahogy csak képes volt rá. Lábai az előző este gyakorolt zongoradarab ritmusára vitték előre, a rettegett cél felé. Utálni fognak! – hajtogatta magában, mint egy mantrát. – Egészen biztosan utálni fognak!
Ebben az emelkedett lelkiállapotban érkezett meg a gimnázium kapujához. Odabent már javában zajlott az évnyitó ünnepség. Amikor belépett az épületbe, a portás rosszallóan csóválta meg a fejét, és az aula felé bökött az ujjával, ahol az elsősök zsibongó, izgatott csapatai sorakoztak.
– Melyik osztály? – kérdezte ridegen.
– Kilenc A – felelte Yoite megszeppenve.
– Szerencséd van! Ők azok ott, a legszélén. Indulj, surranj oda észrevétlenül!
Észrevétlenül?! Yoite remegve indult el az osztálya felé, mert még soha nem történt meg az, hogy őt ne vegyék észre. Ahogy közeledett a diákokhoz, úgy fordult felé egyre több csodálkozó tekintet. Amikor beállt a sor végére, felmorajlott az egész osztály, de a felügyelő tanár egy szemöldökrándítással csendre intette őket. Yoite sokat hallotta szüleitől, hogy isteni adomány a tehetsége, most mégis jobban örült volna, ha inkább a láthatatlanná válás képességével ajándékozta volna meg az az isten. Hiába szegezte tekintetét mereven a pulpituson beszédet mondó igazgatóra, szeme sarkából látta, hogyan akad meg rajta egy-egy lopott, kíváncsi pillantás. Csak egyetlen fiú nem nézett rá, és Yoite szép lassan azon kapta magát, hogy az ő tarkóját nézi. Megnyugtatta a fehér bőr márványos fénye és a magas, karcsú test rendületlen mozdulatlansága. Miután végre véget ért az évnyitó, az osztály megindult a tanterme felé. Yoite most már a magas fiú lépteinek ritmusát követte. A teremhez érve mindketten megálltak az ajtóban, hogy utoljára léphessenek be, és kimaradjanak a tolongásból. A magas fiú az ajtófélfának támaszkodott, és átható, kék szemeivel gőgösen nézett el osztálytársai feje felett, majd mikor mindenki kiválasztotta a helyét, és a ricsaj kezdett alábbhagyni, szép lassan elindult az egyetlen üresen maradt pad felé, ami a terem legvégében árválkodott. Yoite várt, mert látni akarta az arcát. Abban a percben, ahogy a fiú leült, Yoite fejében elhallgatott minden fáradságosan megtanult dallam, és hirtelen súlyos csend lett. A kék szemek hideg ragyogása nem árulta el a fiú titkait, de az arc lágy szépsége csodákat ígért.
– Mit álldogálsz ott? – harsant fel az osztályfőnök hangja.
– Bocsánat! – hadarta gyorsan Yoite még kábultan az ámulattól, majd úgy rohant a terem végébe, mintha üldöznék, és leült a szép fiú mellé.
A nap hátralevő részében mindenki kedvére bámulhatta Yoitét, mert a késve érkező jövevénynek már nem jutott ideje arra, hogy észrevegye a sok kíváncsi pillantást. Figyelmét túlságosan lekötötte az az egy szempár, ami egyetlenegyszer sem tekintett rá.
Yoite ettől a naptól kezdve szinte repült az iskolába. Éjszakánként alig bírt elaludni, olyan türelmetlenül várta a reggelt. Terveket szőtt, fondorlatokon gondolkodott, és ez roppant módon elszórakoztatta. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, összebarátkozik hallgatag padtársával. Még a neve is elbűvölte, a két egyforma magánhangzó egyszerű dallama. Alan, Alan – ismételgette magában.
Alan olyan volt, mint egy kis sziget az osztályban. Senkihez nem közeledett, ezért őhozzá sem mert szólni senki. Kizárta magát a világból, de magányában sosem látszott szomorúnak. Yoitének néha úgy tűnt, mintha egy szobor ülne mellette, a maga sajátos rendíthetetlenségével, a kőbe vésett magabiztosságával. De valahol mégiscsak kellett lenni rajta egy ajtónak, mert odabent nagyon is élő volt, és Yoite annak az ajtónak a kulcsát kereste fáradhatatlanul.
Szeptember vége volt már, amikor Alant először szólították felelésre. Yoite azonnal izgalomba jött, mert végre hallhatta a hangját. Persze addig is hallotta már köszönni, de mi volt az az egész mondatok borzongató szövevényéhez képest. Alan teljes nyugalommal állt ki a tábla elé és nézett tanárára. Az osztály úgy felmorajlott a látványtól, hogy csendre kellett inteni. Yoite lélegzet-visszafojtva hajolt előre a padban. Mulatságos felelés volt, legalábbis a tanulók módfelett élvezték, a tanár már kevésbé. Ha olyan kérdés hangzott el, amire Alan nem tudta a választ, azonnal rávágta: Nem tudom. Ebből érdekes párbeszédek következtek közte és a tanár között.
– Dehogynem tudja, gondolkodjon egy kicsit! – biztatta a tanár.
– Nem gondolkodhatok azon, amit nem tudok – mondta a fiú a maga higgadt nyugalmával.
– Azért csak próbálkozzon – erősködött a tanár. – Nem szeretne jó jegyet kapni?
– Sosem vágyom olyanra, amit nem kaphatok meg – felelte Alan, mire a tanár eltátotta a száját, aztán feladta, és a helyére küldte a fiút egy közepessel.
Yoite megfigyelte, hogy Alan nem igazán vesztegeti az idejét arra, hogy megtanulja a lényeges dolgokat, viszont a jelentéktelen apróságokra pontosan emlékszik. Mintha nem látná az almafát, de észrevenné az egyik alma húsát megbújva majszoló kukacot.
– Ez jó volt! – bökte oldalba Yoite, mert nem tudta megállni szó nélkül az előbb látottakat. És ekkor Alan végre ránézett. Szemeiben olyan szórakozott meglepettség tükröződött, mintha csak most vette volna észre, hogy ül mellette valaki.
Miután a létezése végre tudatosult Alanben, Yoite meg merte kockáztatni, hogy néha kölcsön kérjen egy tollat, sőt újabb egy hónap elteltével már odáig jutott, hogy meg merte kínálni a fiút csokoládéval. És Alan elfogadta! Yoite boldogan raktározta el az újabb információt: szereti a csokoládét.
A szünetekben Alan mindig a teremben maradt, és olvasott. A könyvei gondosan be voltak kötve, így senki nem láthatta, miről szólnak. Yoite egy napon, a testnevelés óra alatt – amiből ő fel volt mentve, hogy ne érje sérülés a kezeit – halált megvető bátorsággal beosont az üres osztályterembe, és megleste, milyen borító rejtőzik a csomagolópapír alatt. Ezt, a sikeren felbuzdulva, később többször is megismételte, és így jött rá, hogy Alan valójában csak két könyvet olvas egyfolytában, újra meg újra: Andersen meséit meg egy másik, szamurájokról szóló regényt.
Egy napon érdekes dolog történt, bár Yoite számára minden érdekes volt, ami Alannel történt, de ez túltett mindenen. Már az első év végén jártak, és egy kérdőívet kellett kitölteniük arról, hogy milyen elképzeléseik vannak a jövőjükről. Amikor beadták, az osztályfőnök beleolvasott egy-egy irományba, majd egyszer csak sóhajtott egy keservesen mélyet.
– Alan! – szólította a fiút, miközben mind a tíz ujját belemélyesztette őszülő hajába. – Mi ez?
A kérdezett felállt, és hideg, kék tekintetét a tanárra szegezte.
– A kérdőívem – felelte, mire az osztály egy emberként röhögött fel.
– Csend legyen! – harsogta a tanár. – Ne pimaszkodj, hanem mondd meg, miért nem írtál semmit!
– Nem pimaszkodtam, csak feleltem a kérdésére, tanár úr, és azért nem töltöttem ki a kérdőívet, mert butaság az egész. Hiába képzelem el bármilyennek is a jövőt, az úgysem olyan lesz.
Az osztályfőnök vetett egy kutató pillantást a fiúra.
– Az elképzeléseink, Alan, segítenek a céljaink kitűzésében, és abban, hogy küzdjünk értük – magyarázta. – Lesz, ami sosem fog megvalósulni, de maga az akarat viszi előre az embert.
Yoite eközben a mellette álló fiút nézte, és azon töprengett, hogy vajon tényleg így gondolkodik-e, vagy ezt csak megtévesztésnek szánja. El sem tudta képzelni, hogy valakinek ne legyen elképzelése a jövőről, mert ő már egészen kicsi kora óta híres zongorista akart lenni, és minden verseny, minden kotta a jövőről szólt, a jövő felé vezette.
– Akkor felteszem máshogy a kérdést – folytatta a tanár. – Milyen akarsz lenni, ha felnősz?
A teremben feszült csend lett. Alan a füle mögé igazított néhány hajtincset. Ez volt az első olyan mozdulata, ami elárulta, hogy még ő is képes zavarban lenni, és ez fellelkesítette Yoitét.
– Olyan akarok lenni, mint a nagyapa – hangzott Alan határozott válasza.
Az osztályban felharsant a nevetés, de a tanár akkorát csapott az asztalra, hogy beleremegtek az ablakok, amitől újra síri csend lett.
– Ülj le! – mondta, majd végignézett az osztályon. – Aki vihogni mer, az azonnal megy az igazgatóhoz!
Így ért véget az első év, és Yoitét elválasztotta egy végtelenül hosszúnak tűnő nyár Alantől. Amikor végre újra iskolapadba ülhetett, megnyugodva látta, hogy Alan egy cseppet sem változott. Még mindig ugyanolyan szép volt, és még mindig ugyanolyan távoli. Október közepén az osztály egy hetes erdei táborozást nyert egy vetélkedőn. És mivel mindenkinek kötelező volt mennie, Alan sem úszhatta meg a kalandot, pedig nagyon igyekezett – mint mindig, amikor kirándulásról volt szó. Kis, két szobás faházakban szállásolták el őket, és Yoite mámorító örömmel vette észre, hogy Alan addig ügyeskedett, amíg vele került egy szobába. Mialatt berendezkedtek, Yoite egyfolytában azon volt, hogy beszélgetést kezdeményezzen a fiúval, de az egy-két rövid szón kívül most sem méltatta többre. Aztán elérkezett az éjszaka, és Yoite kiáltozásra riadt. Először nem tudta, honnan jönnek a szívet tépő hangok, majd mikor rájött, ijedten ugrott ki az ágyából. Az ablakon bevilágító hold sápadt fényében botladozott oda Alanhez, és leült mellé. Nagyon nehezen sikerült kiszakítania a rémálomból a fiút. Hosszú perceknek tűnt, míg végre abbahagyta a vergődést meg a sikoltozást, és lassan megnyugodott a karjaiban. Yoite kábultan szorította magához. Az egész hihetetlennek tűnt. Alan teste szorosan hozzásimult. Érezhette az illatát, érinthette a nyakán feszülő bőr selymességét, a haja lágyságát. És az addig rideg magabiztosságban élő fiú most nála keresett menedéket rémálma elől. De mielőtt teljesen átadhatta volna magát a mámornak, Alan a füléhez hajolt, és belesuttogta:
– Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!
– Megígérem – mondta Yoite, és egyszeriben megértette, hogy miért akart pont vele egy szobába kerülni a fiú.
Alanhez minden éjjel eljöttek a rémálmok, és Yoite fájó szívvel őrizte a titkát.
Az évek múlásával semmi nem változott. Alan hideg kék szemei egyetlenegyszer sem ragyogtak rá Yoitére, de a fiú már nem bánta. Megelégedett azzal, hogy mellette ülhet, hogy láthatja, ahogy napról napra szépül. Beletörődött, hogy van olyan ajtó, amihez nincs kulcs.
Amikor leérettségiztek és útjaik végleg különváltak, Yoite végigsírt egy éjszakát, majd továbblépett.
A villamos rákanyarodott egy hídra, és amikor Yoite kinyitotta a szemeit, úgy látta, mintha a város fényei a vízen úsznának, mintha egy varázslatos világba került volna, ahol Alan talán megengedi, hogy szeresse. Igen! Megragadja ezt az új esélyt, és nem engedi el.
Zene: Brian Crain - Time Forgotten