Tizedik rész
– Ugye tegeződhetünk? – kérdezte a nő anélkül, hogy levette volna pillantását a kezében tartott fényképről.
– Hogyne – felelte Pascal feszengve. Megreccsent alatta a poliplábakon álló szék, amelynek az alkotója isten tudja, mit szívhatott, amikor megálmodta ezt az egykori kiállítási darabot, amit aztán a galéria méltatlan módon használatba vett.
– Nos, kedves Pascal! – mosolyodott el a nő. – Gondolom, csodálkozol, miért hívtalak ide, miután a pályázati anyagodat olyan határozottan utasítottam el.
A fotós bólintott. Megint megreccsent alatta a szék.
– Nem garantálom, hogy nem fog összetörni – jegyezte meg.
– Nem lesz kár érte – legyintett a galéria kurátora. – A meghirdetett kiállítás témájába nem tudom beilleszteni a képeidet. – A nő végre letette a fotót, és karba tett kézzel megállt az ablak előtt. Fény rajzolta körbe karcsú alakját. Olyan volt, mintha egy barokk festményből lépett volna elő. A ráncok és szarkalábak ellenére arca őrizte még fiatalsága szépségét. Olyan nő volt, aki méltósággal viselte a korát.
– Értem – mondta Pascal, és megint bólintott. Laurent képe, amelyen a fiú először mutatkozott meg neki teljes valójában, ott feküdt előtte a tárgyalóasztalon.
– Ellenben – folytatta a nő – felajánlom egy saját kiállítás lehetőségét. A pályázati anyagban szereplő képek háromnegyedén ugyanaz a modell látható. – Mutatott rá az asztalon fekvő fotóra. – Megkapó szépségű fiatalember.
Pascal lesütötte a szemét, mert érezte, hogy elpirult zavarában.
– Divatmodell – árulta el, szinte szabadkozva.
– Nyilvánvaló. Ezért nem felel meg a pályázat feltételeinek. De a képek mennyiségét látva, ez a portrésorozat megérdemel egy saját témát. Egy szó, mint száz, ha hozol nekem egy koncepciót, amely köré felépíted a sorozatot, kiállítom.
A novemberi ég komorszürkén ígérte a hóesést, de senki nem hitt neki, mert már hetek óta nem tartotta be az ígéretét. Pascal cipőtalpai rásimultak a hideg betonra. A férfi fázósan dugta zsebre kezét a buszmegállóban. Egy saját kiállítás! Nem tudta eldönteni, örüljön-e, vagy rémüljön-e meg a felelősség súlyától. Megteheti-e Laurent-nal, hogy Párizs egyik legnevesebb galériájában teszi közszemlére a lelkét?
A busz zajosan fékezett le a megállóban. Pascal előkereste a bérletét. Főiskolás kora óta nem tömegközlekedett, elszokott az emberek közelségétől. A buszban kellemes meleg fogadta, a párás ablakokra gyerekkezek rajzoltak napocskákat. Pascal teliholddá satírozta az egyiket, mert jobban szerette az éjszakát a nappalnál. Csillagokat is pingált köré. Megszámolta az ujjain, hány nap múlva érkezik haza Laurent. A negyedik napon belebotlott a jegygyűrűjébe. A busz éppen bekanyarodott a kertvárosba. Az ablakon át meglátta a kihalt játszótereken álldogáló kopasz fákat. Az élet megy tovább, és el fog jönni a tavasz, emlékeztette magát, de tudta, hogy az ő tele nem fog elmúlni nyomtalanul. Ezért szeretett bele Laurent-ba. A fiú örökös nyarának virágpompájában elrejtőzhettek a hótakarói.
Amikor hazaért, sebtében átrendezte a nappalit, és kirakta a szőnyegre Laurent fotóit, amelyeket az elmúlt hónapok alatt hívott elő. Úgy sétált közöttük, mint egy bizonytalan isten, aki megalkotott egy egész világot, de még nem tudja, mihez kezdjen vele.
– Látom, a bőség zavarában szenvedsz – súgta a fülébe Monique. Könnyed léptekkel átgyalogolt a fényképeken, majd megállt azelőtt, amelyet a galéria kurátora is kiemelt a sorozatból. – Úgy tűnik, a szomorúság bír a legnagyobb művészi értékkel – állapította meg. – Ezeket látva, az ember azt hinné, hogy ez a fiú mindig búbánatos.
– Laurent úgy él együtt a szomorúsággal, mint más a rövidlátással. Csak ő nem szemüveget vesz fel, hanem mosolyt.
– Szóval ő nem dédelgeti úgy a fájdalmát, mint te.
– Neki nincs akkora fájdalma! – kapta fel a vizet Pascal.
– Nem tudtam, hogy a fájdalomból is rendeznek kinek van nagyobb verseny-t – kacagott Monique.
Pascal leült a fényképtenger közepére. Meg akart sértődni, de nem volt igazán kedve hozzá, mert az alkotásvágy túlságosan lefoglalta. Rendezgette a fotókat. Észre sem vette, hogy dúdolni kezdett, csak arra lett figyelmes, hogy felesége szelleme a fülébe lalázza a refrént. Olyan hirtelen rohanta meg a nagy ötlet, hogy beleborzongott.
– Mi ennek a dalnak a szövege? – kérdezte Monique-tól.
– Melyiknek?
– Hát annak, amit Laurent nemrég hallgatott, annak, amit éppen mi is dúdolunk.
– Fogalmam sincs.
Pascal felpattant, és hosszas keresgélés után elindította a CD lejátszóban Bob Marley válogatásalbumát.
– Nem szeretem Bobot – toppantott bosszúsan Monique.
– De Laurent igen, és ez a kiállítás róla szól, nem rólad! – Miután kimondta, ijedten kapta fel a fejét, de bűnbánó tekintete már nem találta felesége szellemét. – Fel kell hagynom a hallucinálással, mielőtt diliházban végzem – sóhajtotta.
Tizenöt dalt hallgatott végig, mire rátalált arra, amit keresett. Tízszer újrahallgatta, majd amikor már kívülről fújta a szövegét, tollat vett elő, és elkezdte felírni a sorokat a fényképekre.
Amikor gyermek voltam, egy egészen kicsi időre enyém volt a boldogság. De egy napon kicsúszott a kezeim közül. Gyere vissza, boldogság! Ha nem jössz, én megyek utánad. Úgy fáj, úgy fáj itt belül. Halld meg, ahogy sírok, halld meg a sírásom… Gyere vissza, boldogság! Ha nem jössz, én megyek utánad. Veszélyes út vezet hozzád, de én akkor is megkereslek. Hát nem érzed, hogy mennyire fáj itt belül? Ki törődik velem? Te, aki szeretsz engem, érzed, mennyire fáj?*
Majdnem elégedett volt, de még hiányzott valami. Újabb köteg fotót pakolt maga elé, és egy másik dal refrénjét kezdte el ráfirkálni Laurent szépségére:
Az életbe mindannyian a hidegből érkezünk. Hé, hozzád beszélek! Miért búsulsz? Hát nem tudod, hogy amikor egy ajtó becsukódik, akkor egy másik kinyílik?**
Laurent nyávogásra ébredt. Mivel nem emlékezett rá, hogy lenne macskája, a másik oldalára fordult, és durmolt tovább. Puha nedvesség ért a füléhez. Egy nyelv? Laurent ezt is igencsak furcsállta, mert meg volt győződve, hogy kivételesen egyedül töltötte az éjszakát. A függönynélküli szállodai ablakon vakító, hideg napfény áradt be. A nem létező macska megint nyávogni kezdett.
– A faszomat már! – dünnyögte a fiú, és felült. Ahogy függőlegesbe került, visszazuhant rá a valóság. – Nahát, hogy felejthettelek el?! – simogatta meg a korán kelő kiscicát. – A kaktuszomat is hagytam kiszáradni, pedig az nagy szó egy kaktusznál, ha kiszárad. – Felemelte a cirmos szőrű nyávogógépet. – Jól teszed, hogy figyelmeztetsz a jelenlétedre. Sok ember ott szúrta el, hogy nem nyávogott nekem elég kitartóan. Vagy nem nyalt elég kitartóan. Szerencsére Pascal mindkettőben jó – vihogta, miközben kikecmergett az ágyból.
Az ablakon át lepillantott a szálloda lábai előtt heverő, ébredő Rómára. Szép volt, de már unásig ismerte. Azelőtt soha nem gondolta volna, hogy ráunhat az álmaira. Visszasírta azokat az időket, amikor még csak a neten kalandozhatott a világban. Volt valami romantikus a sóvárgásban.
– Mit kíván a hölgy? Tejet? – Szemügyre vette a minibár tartalmát. – Az nincsen. Van csokoládés ostya. Vannak igencsak márkás francia borok, ami kicsit fura, mert elvégre Olaszországban vagyunk. Áh, van tonhalpástétom. Zabáljunk tonhalat!
Reggeli után lezuhanyozott, belebújt agyonhordott farmerébe és a kedvenc szürkülő fehér pólójába. Összeszedte szobaszerte szétdobált ruháit, és behajigálta őket a gurulós bőröndbe, hogy ott gyűrődjenek tovább, aztán leült az elegáns bársonykanapéra. Várta az ügynökség sofőrjét, hogy a fotózás helyszínére fuvarozza.
– Kéne neked egy jó név – mondta a mellette doromboló cicának. – A kutyámat Ezeregyéjszakának hívták, de nem ért mesés véget. Hívhatnálak Macsnak, mert a ’ka sajnos lemaradt rólad. Pascal csípni fog téged. Én vagyok rá a legjobb példa, hogy rajong a tökéletlenségért, bár ez mégsem igaz, mert igenis a tökösséget szereti. – Laurent a homlokára csapott. – Bakker! Nem szívtam semmit, mégis baromságokat beszélek egy macskához.
Fáradt sóhajjal dőlt hátra a kanapén. Beletúrt a hajába, hogy megmasszírozza sajgó hajhagymáit. A harmadik strapás nap előtt állt úgy, hogy az előző kettőt ki sem pihente. Hiányzott neki Pascal. Lehunyta a szemét, elképzelte a férfi szégyellős mosolyát, amely akkor jelent meg az ajkain, amikor elélvezett. Mindig megmosolyogta a kéjt, mintha nem hitte volna el, hogy valódi, hogy tényleg az övé.
Laurent hirtelen ötlettől vezérelve megcsörgette Pascal mobilját.
– Neked nem éppen a sminkesek keze között kellene lenned? – kérdezte a fotós köszönés helyett.
– Honnan tudod, hol kellene lennem, és hogy nem vagyok ott? – kötekedett a fiú.
– Tegnap mondtad, hogy tízkor kezdődik a fotózás.
– Én ilyet tuti nem mondtam, mivel tizenegykor kezdődik.
– Akkor félreértettem.
– Olyan izgi ez a beszélgetés – kuncogott Laurent. – Feldobhatom egy kicsit?
– Vicceket fogsz mesélni?
– A modell és a fotós összefutottak egy stúdióban. Magányos vagyok, mondta a fotós. Ha gondolod, meglovagolom a segged, ajánlotta fel a modell… Ja, nem! Ez nem is vicc.
– Hallom, a régi vagy – jegyezte meg Pascal.
– Miért? A múltkor új voltam? – érdeklődte meg a fiú, de csak félig figyelt a válaszra, mert közben a slicce kicipzározásával volt elfoglalva.
– Voltak pillanatok… Vannak pillanatok… – Pascal nem tudta, hogyan folytassa. Felemelte a földről Laurent egyik képét. – Olyan vagy, mint egy…
– Mint egy mi?
– Nem is tudom. Hogy megy a meló? – visszakozott a fotós.
– Leforgattam… egy reklámfilmet… Túl vagyok egy címlapfotón… Ma csináljuk a sorozatot Karine-nal – sóhajtotta a fiú.
Pascal gyanút fogott.
– Te most azt csinálod, amire gondolok?
– Az attól függ, mire gondolsz.
– A farkadat vered?
– Hú, azért te sem szűkölködsz nagy pillanatokban – csilingelt a fiú hangja vidáman. – Mondd még egyszer!
Pascal hallgatott. Egy tengernyi Laurent kellős közepén hajózott, és arra készült, hogy a világ elé tárjon egy olyan szerelmet, amelyet még ő maga sem értett teljesen.
– Ne haragudj! Nem telefonbetyárkodok – zökkentette ki gondolataiból Laurent –, hanem megkívántalak. Csak úgy a semmiből.
– Begerjesztett a hangom – nevetett Pascal.
– Már be voltam gerjedve, amikor felhívtalak.
– Ezét hívtál fel?
– Ja. Hát nem vagyok egy romantikus lélek?!
Laurent csendesen üldögélt az öltözőben, és hagyta, hogy a fodrász kiteljesedjen az alkotásban. Néha vetett egy pillantást a tükörbe. Még nem kopott meg a szépsége. De mi lesz, ha egyszer megkopik? Mihez kezd akkor az életével? Nem szerette a tükröket, mert mostanában mindig efféle kérdések jártak a fejében, ha látott egyet. Megsimogatta az ölében alvó kiscicát.
– Csupa macskaszőr lesz a ruha – figyelmeztette a stylist.
– Majd szőrtelenítek fotózás előtt – nyugtatta meg a fiú.
A stylist közelebb hajolt Laurent öléhez, hogy jobban szemügyre vehesse a macskát.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– Ami kidudorodik a gatyámból? Irigykedsz, igaz?
– Idióta!
– Látom, alapozzátok a hangulatot, fiúk! Szevasztok! – köszönt rájuk egy lány.
Laurent azonnal felpattant, és a nyakába borult. Az ölében szunyókáló cica nyekkenve landolt a padlón.
– Ó, bassza meg! – nyúlt utána. – Hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy van.
– Te semmit nem változtál – nevetett Karine.
– Van, aki vitába szállna veled – kacsintott rá Laurent. – Ezer éve nem láttalak, öreglány. Még mindig leszbi vagy?
– Ha még egyszer így szólítasz, kiverem a fogaidat.
– Öt millás biztosítás van rajtuk.
– Ezeken a fogakon? – csodálkozott a lány.
Laurent a tükörhöz hajolt, és vicsorított. Miután alaposan szemügyre vette a fogait, értetlenül csóválta meg a fejét.
– Miért? Majdnem teljesen szabályosak, és csak két tömött van közöttük. A menedzserem szerint ez a kis faramuci a szexepilem.
– Megfoghatom?
– Másfél éve nem láttuk egymást, és máris megfognád? – vihogott Laurent, de látva, hogy a lány nem értékeli a poént, átnyújtotta az eséstől még kissé kába cicát.
– Nagyon cuki. Hogy hívják?
– Macsnak.
– Te nevezeted el, mi? Rémes vagy.
– Nem feleltél a kérdésemre. Még mindig a puncikra buksz?
– Még mindig. Peched van, kisfiú. Istenem, zabálnivaló ez a dög!
– Ha megeszed a macskámat, én verem ki a te fogaidat – figyelmeztette Laurent. – Egyébként, én meg újabban átszoktam a faszra. De biztosan nem lep meg, mert a pletyka már a tengeren túlra is elért.
Karine átkarolta a fiú derekát, és a stúdió felé terelte, ahol már javában folytak az előkészületek.
– Vigyázz Pascalra, oké! – súgta a fülébe.
Laurent meglepetten torpant meg.
– Te ismered őt?
– Persze. Sokat dolgoztunk együtt. Aznap is engem fotózott, amikor…
Kiáltás harsogott bele a stúdió nyüzsgésébe:
– Kezdünk!
Karine elfordult, és megindult a fotós felé, de Laurent megragadta a karját.
– Mesélj nekem róla!
– Mi?
– Milyen volt? Milyen volt azelőtt?
A lány egy pillanatig némán nézett a fiú csillogó szemébe, aztán elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.
– Majd meló után.
Laurent kétszáz százalékosan teljesített, mert azt hitte, így hamarabb szabadulhatnak, de tévedett. Szépsége és látszólagos lelkesedése csak feltüzelte a fotóst, aki kétszázzal több képet lőtt róluk.
– Vegyél egy kicsit vissza, mert ha így folytatod, itt alszunk – bökte oldalba Karine.
Laurent kedvelte a lányt. Sok fortélyt lesett el tőle a kezdetek kezdetén. De most valóságos bálvánnyá nőtt a szemében, mert valami olyan volt a birtokában, ami csak keveseknek adatott meg: Pascal igazi mosolya, és még valami… a pillanat, amely nélkül még mindig olyan sekélyes és boldogtalan lenne az élete, amilyen az előtt volt, hogy megismerte a fotóst.
Délután fél négykor szabadultak a stúdióból. Egy közeli pizzériába ültek be, ahol Laurent pukkadásig ette magát. Karine irigykedve nézte, miközben ő csak csipegetni mert az előtte heverő salátástál ínycsiklandozó tartalmából.
– Hihetetlen, hogy ennyit zabálsz, és mégsem hízol. Mi a titkod?
– Gyomorideg – vágta rá a fiú.
– Te és az ideg! – legyintett Karine.
– Úgy mondjátok ezt, mintha bűn lenne nem felcseszni magam mindenen. Szerintem ti vagytok a hülyék, hogy feleslegesen aggódtok szarságokon. Tudod, mi a ti bajotok?
– Nem, de mindjárt elmondod, és akkor végre nagyon okos leszek.
Laurent elengedte a füle mellett a megjegyzés élét, és tele szájjal folytatta:
– Meg vagytok győződve róla, hogy az élet alapjában jó, és csak a véletlen, vagy az ördög, vagy néhány kretén ember miatt szaródik el néha. Pedig az élet alapjában kurva szar, és az a mázli, ha van benne valami jó. Persze az is relatív, ki mit tekint jónak. Mert az amerikai elnöknek az a jó, ha eladhatja a tetves fegyvereit, az már nem érdekli, hány országnak lesz ettől szar. Én úgy élem az életem, hogy nem izgatom magam a sok szar miatt, de földhöz verem a seggem örömömben, ha rábukkanok valami jóra.
– Elismételnéd még egyszer, elfelejtettem jegyzetelni.
– Hagyjuk a picsába! Nem eszed meg a salátát?
– Nem.
– Vehetek belőle?
Karine a fiú felé tolta a tálat.
– Először nem akartam elhinni, hogy igaz a pletyka – mondta –, de aztán láttam a fotókat. Mindig tehetségesnek tartottam, de nem néztem ki belőle ekkora zsenialitást. Sokat fejlődött, amióta veled dolgozik. És hogy rátérjek végre arra, ami érdekel… Nem tudom, mit mondhatnék. Pascal teljesen átlagos arc volt azelőtt. Csendes. Tette a dolgát. A modellek szerettek vele dolgozni.
– Ismerted a feleségét? – hajolt előre Laurent úgy, mintha valami szupertitkos dologról esne szó közöttük.
– Láttam néhányszor – bólintott a lány. – Egyszer együtt vacsoráztam velük. Szép nő volt. Nem egy femme fatale, hanem az az igazi feleség típus. Összeillettek.
Laurent csalódottan dőlt hátra. Karine törte a fejét, mi olyat mondhatna neki, amit még nem tud.
– Feltűnt, hogy Pascal mindig nagyon udvarias volt vele – folytatta a visszaemlékezést. – Olyan volt, mint egy kisfiú. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Úgy nézett rá, mint egy csodára. Azt hiszem, Monique körül forgott az élete. Úgy kapaszkodott bele, mintha attól félt volna, hogy elbotlik az úton, ha elengedi a kezét.
Laurent elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– És azon a napon? – kérdezte.
– Arról sem tudok túl sokat mondani. A gép dél körül zuhant le. Akkor még javában fotózott minket. Elmentünk ebédelni, és ő már nem jött vissza. Valószínűleg a légitársaság értesítette. De miért érdekel ennyire a felesége?
– Mert nekem is együtt kell élnem vele, ha Pascalt bevállalom.
– Nem sirathatja örökké. Túl fog lépni rajt – vélte Karine.
– Nem fog. Egy ilyen tragédián nem lehet túllépni.
A lány elcsent egy paradicsomot a salátából. Inkább azon rágódott, mint Laurent lelkivilágán, de hirtelen eszébe jutott valami, ami olyan fontos volt, hogy visszaköpte tenyerébe az utolsó falatot.
– Hát ez eléggé undorító volt – berzenkedett Laurent. – Mindjárt belehányok a salátába.
– Segíteni akarsz Pascalnak? – bökött felé villájával a lány.
– Nem volt szándékomban, de már hónapok óta kezem-lábam töröm érte…
– Fogd be! – csapott az asztalra Karine. – Komolyan beszélek.
– Én is – duzzogott a fiú.
– Pascal egy csomó nagyon fontos munkát szalaszt el, többek között ezt is.
Laurent most tényleg komolyan komoly lett. Hosszú ujjaival elfésülte szemébe hulló tincseit, majd az öklére támasztotta az állát.
– Ezt a melót ő csinálta volna? Nem is említette. Nem értem… – Ahogy kimondta, hogy nem érti, azonnal értette. – A rohadt életbe! Nem ül repülőre. Lefogadom, hogy a reptér látványát sem bírja.
– Basszus, te tényleg szerelmes vagy! – cirógatta meg nevetve Karine Laurent kezét.
Sophie a számítógép képernyőjére meredt. Annyira koncentrált, hogy kidugta nyelve hegyét a szája sarkán. Megpróbálta úgy elhelyezni a szöveget a képen, hogy az ne takarja el Laurent tekintetét. Pascal idegtépően szuszogott a fülébe.
– Mi lesz, ha nem egyezik bele, és mi feleslegesen törjük magunkat két napja? – tette fel a kérdést a férfinak.
– Bele fog egyezni. Használjunk vékonyabb betűket, mert nem a szöveg a lényeg.
– Ebbe tényleg belement a galéria? – kételkedett Sophie.
– Imádta az ötletet. Vidd egy kicsit jobbra az utolsó szót. – Pascal fáradtan egyenesedett fel. A falióra éppen elütötte a delet. Kirázta a hideg a gondolattól, hogy hat óra múlva Laurent megint repülőre ül.
– Mi bajod? – kérdezte Sophie, és Pascal csak ekkor vette észre, hogy beletemetkezett a tenyerébe.
– Semmi. Folytassuk!
– De hát fáradt vagy. Hova rohanunk? A kiállítás csak két hónap múlva lesz, és senki nem sürget.
– Dolgoznom kell, különben megőrülök – tört ki a fotósból. – Kérlek, Sophie, tarts még ki egy kicsit!
A nő vetett egy kutató pillantást a férfira, de nem mert ellenkezni.
– Rendben. Akkor melyik legyen a következő?
– A bohóc – mutatott Pascal annak a képnek a miniatűrjére, amit a kulisszák mögött készített a fiúról.
– Mekkorára lesz nagyítva?
– Egy méteresre.
– Hűha!
– Kicsire nem adunk – kacsintott rá Pascal, majd újra az órára nézett, és elkomorult.
Laurent elfoglalta a terminál egyik padját, és kényelmesen elnyújtózott rajta. Szédült a fáradtságtól, mert elfelejtett aludni az éjjel, annyira lefoglalták a gondolatai. Ilyesmi ritkán esett meg vele. Pascal sok újítást vezetett be az életébe, ideje volt, hogy ő is megreformálja kicsit a férfi gyászát. Egy biztonsági őr gyanakvóan méregette az ölében nyávogó állathordó kosarat. Amikor a tízedik kört rótta a pad körül, Laurent begurult.
– Ez egy macska, nem robbantásra alkalmas eszköz – tájékoztatta. – Kurva sokat fizettem érte, hogy felvihessem a gépre, szóval ne hergeljen fel!
– Válogassa meg a szavait, uram! – szólította fel az őr, de végül úgy döntött, elkerüli a konfliktust a nyilvánvalóan idegbeteg utassal, és lelépett.
Miután Laurent végre újra magára maradt a rá se hederítő tömegben, üzenetet írt Pascalnak.
Sophie felvette a telefont az asztalról és kisétált vele a konyhába, ahol Pascal a vacsorakészítéssel volt elfoglalva.
– Üzeneted jött.
– Köszi.
– Hmm – szimatolt bele a nő a levegőbe. – Jó illata van. Mit főzöl? – Mivel nem kapott választ, a férfira pillantott. – Rossz hír? – kérdezte ijedten, mert Pascal olyan sápadt lett, mint a telihold fénye.
– Nem – felelte a fotós, de némiképp ellentmondó kétségbeeséssel roskadt le a konyhaszékre.
Sophie türelmesen várt, nem faggatózott. Tudta, hogy Pascal nem az a fajta ember, aki kopogtatásra nyílik. Türelme negyedóra múlva hozta meg gyümölcsét.
– Kérhetek valamit? – sóhajtotta gondterhelten a férfi.
– Persze.
– Kivinnél a reptérre?
Pascal megpróbált az előttük haladó kocsisorra koncentrálni. Nem ment. Ekkor a kocsi műszerfalát vette szemügyre. Az sem segített. Megropogtatta az ujjait.
– Ezt ne csináld! – szólt rá Sophie hisztérikusan. – Tudod, hogy nem bírom.
– Bocsánat. El fogunk késni.
– Dehogy fogunk! Még van félóránk. Éppen időben ott leszel.
Pascal nekitámasztotta homlokát az ablaküvegnek. Fázott, mégis kiverte a víz. Szédült. Amikor számba vette idegbaja testi tüneteit, rájött, hogy még hányingere is van. Kész roncs volt.
Sophie aggódva leste agonizálását. Nem akart beleavatkozni a drámába, de nem bírta megállni.
– Nem hittem volna, hogy ezt pont tőlem fogod hallani – mondta.
– Mit fogok hallani tőled? – kapta fel a fejét Pascal.
– Azt, hogy ez a fiú okosabb, mint gondoltam. És ezt most pozitív értelemben mondom. Nem rafinált, hanem okos. Lehet, hogy tényleg rá van szükséged.
– Nem értem.
– Mit nem értesz? – fordult Pascal felé Sophie. – Nem az a típus, aki csak úgy nekiáll nyafogni, hogy a pasija menjen ki elé a reptérre, ha tényleg annyira szereti, mint ahogyan azt szex közben állítja. Nagyjából ez állt az üzenetében, nem?
– De.
– Ne mondd nekem, hogy nem esett le, mit akar valójában?! Néhány hét alatt megteszi azt, amit nekünk egy év alatt sem sikerült. Visszaráncigál az életbe.
– Pontosan tudom, miért csinálja, Sophie. Nem kell kioktatnod. Mit gondolsz, miért szeretem ennyire?
Laurent hullafáradtan vánszorgott a terminálban a poggyászkiadóhoz. Szíve szerint hagyta volna a fenébe a csomagját, ruhája úgyis volt elég, de akkor túl hamar kellett volna szembesülnie a valósággal. Számára jelen esetben a valóság kétesélyes volt: vagy jó, vagy szar. Mivel a szarhoz már túlságosan hozzászokott, nem bánta volna a változatosságot.
Itt van – bíztatta magát. – Ide jött.
Miután visszakapta a bőröndjét, csigalassúsággal közeledett a kijárathoz.
Pascal kiszállt a kocsiból.
– Megvárjalak? – kérdezte Sophie.
– Kösz, nem kell. Majd tömegközlekedünk.
– Rendben leszel?
– Hát, ha arra vagy kíváncsi, hogy fogok-e hányni, arra nem tudok egy halálbiztos nemmel felelni, de amúgy rendben leszek.
Ahogy Sophie elhajtott, felnézett a reptér épületére.
– Hogy lehetsz ilyen közömbös? Össze kellene omlanod szégyenedben – motyogta magában, majd tett néhány bizonytalan lépést a bejárat felé. Lepillantott a szürke betonra. Irigyelte tőle Monique utolsó lépéseit.
Kisebb tömeg áradt ki a fotocellás ajtókon. Arrébb taszigálták, meglökték, de nem kértek bocsánatot. Úgy tűnt, az élet már csak ilyen. Sose kér senkitől bocsánatot.
Pascal kétszer fordult vissza, mielőtt belépett a terminálba. Meglepődött, hogy ő maga sem omlott össze. Egészen magabiztosan haladt előre, még arra is volt lelkiereje - bár el sem tudta képzelni, honnan vette -, hogy megkeresse a járatjelző táblákon Laurent gépének számát. A megjelölt kijárat felé vette az irányt. Senkire nem nézett, mert félt, hogy mindenkiben Monique-ot látná. A szíve olyan őrült tempóban dobogott, hogy csengeni kezdett tőle a füle. Egy oszlop megsajnálta, és támaszt nyújtott neki. Pascal olyan segélykérően simult hozzá, mintha az meg tudta volna óvni az emlékeitől. Várt. A körülötte állók mind valaki érkezésére vártak, ő arra, hogy elhagyja végre a fájdalom.
Laurent nem hitt a szemének, amikor meglátta. A fotós egy oszlopnak dőlve meredt a padlóra. Egy pillanatra megtorpant, mert valami érthetetlen oknál fogva könnyek szöktek a szemébe, de hamar kipislogta őket, és megszaporázta a lépteit, mert félő volt, ha Pascal továbbra is így bámul maga elé, lecsap rá a terrorelhárítás.
Megállt a férfi előtt, lehámozta az oszlopról, és a nyakába borult.
A fotós magához szorította. Kezdett felengedni benne a feszültség. Majdnem mosolygott is.
– Nézd csak! – emelte fel Laurent a kosarat. – Macsnak neveztem el. Tetszik?
– Ara…nyos – dadogta Pascal, bár a fiú arcán kívül nem nagyon tudott semmire sem koncentrálni. – Indulhatunk?
– Aha.
– Két hónapra bevonták a jogsimat, szóval buszozni fogunk.
– Kellett neked inzultálnod a zsernyákot – csóválta fejét a fiú. – Fogjunk taxit!
– Frászt! Tudod te, mennyit kérnek el egy fuvarért ezek a reptéri hiénák?!
Laurent Pascalra sandított, akin nyoma sem volt már a pániknak, szinte teljesen fájdalommentesnek tűnt, miközben a taxisokat szidta. Mondta volna neki, hogy jelenleg kéthavi fizetését rááldozná, hogy ne kelljen átutaznia a fél várost, de nem merte kizökkenteni a férfit a hétköznapi bosszúság érzéséből, amely egy kis időre elfeledtette vele a traumáját.
Mire kiértek a kertvárosba, Laurent úgy érezte, nem szorulna sminkelésre ahhoz, hogy eljátsszon egy zombit. Mennyi ideig bírja az ember alvás nélkül? – töprengett magában.
Pascal dudorászva ráncigálta keresztül a murván a bőröndöt, amelynek a kerekei nyikorogva kérték ki maguknak a kegyetlen bánásmódot.
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Laurent azonnal a férfi karjai között találta magát. Csókolt, mert csókolták, ölelt, mert ölelték. Megint csak nem mert szólni, hogy kis híján elájul a fáradtságtól. Sóhajtva hajtotta hátra a fejét, és hagyta, hogy Pascal fogai véraláfutásokat harapjanak a nyakára.
A fotós érintése a csípőjére siklott, és az övcsattjával kezdett el matatni. Laurent segített neki megoldani a huszonegyedik századi gordiuszi csomót. Hálából kapott egy újabb szenvedélyes csókot, amelybe beleremegtek a lábai. Megkapaszkodott Pascal vállában. A férfi félreértette a mozdulatot, és letérdelt előtte. Laurent felkiáltott a váratlan gyönyörtől. Pascal ajkai puhák és forrók voltak, nyelve kéjes táncot járt, karjai szorosan ölelték körül a csípőjét, majd lesiklottak a lábszárain.
– Én ezt nem bírom tovább – figyelmeztette Laurent, és rögtön bizonyította is állítását azzal, hogy lerogyott a padlóra.
Pascal vágytól lihegve hajolt fölé, hogy kihámozza a ruháiból. Laurent nyögdécselve hagyta, hogy meztelenre vetkőztesse. Annyira szédült, hogy le kellett hunynia a szemét. A fáradtság és a kéjvágy hatalmas viharrá egyesült benne, és végigsöpört a testén.
– Vedd le a pólód! Érezni akarom a bőrödet – súgta Pascal fülébe, amivel olajat öntött a tűzre.
A férfi, miután engedelmeskedett a kérésnek, gyöngéden hasra fordította, és ráfeküdt. Csókjai borzongató lassúsággal vándoroltak lefelé a tarkójától egészen a fenekéig, ahol aztán hosszan elidőztek.
– Jézusom! – nyögte Laurent, és megemelte a csípőjét, hogy Pascal keze aláférjen.
Az előszoba linóleumborításának cirmos mintái eszébe juttatták újdonlopott macskáját. Kicsit oldalt fordult, hogy megnézze, behozták-e az állathordót. Ott volt a bőröndje mellett, a ruhakupacok alatt, mintha Pascal szégyellte volna meztelenségüket az állat előtt. Ezt a gondolatot mulatságosnak találta. A fotós meghallotta a kuncogását, és újra a hátára fordította, hogy a fiú ölelésébe bújhasson. Csókjai visszatértek a nyakára.
– Kívánlak – sóhajtotta Laurent fülébe.
– Ha nem mondod, észre sem veszem.
Pascal elmosolyodott, aztán újra a fiú szájára hajolt, és megint csókolni kezdte. Laurent még soha nem volt ilyen kezes bárány szeretkezés közben, ezt a váratlan lehetőséget feltétlenül ki kellett használnia.
– Fáj! – kiáltott fel Laurent, amikor megérezte magában a férfit.
A fotós tenyere az arcára simult, ajkai az ajkait keresték.
– Lazíts! – mondta vágytól rekedten.
Laurent fejében megfordult, hogy ha most elájulna, akkor tutira laza lenne, de erőt vett magán, és szélesebbre tárta combjait. Pascal remegő testén érezte, hogy már nem kell sokáig kitartania, de akkor a férfi hirtelen kibújt az öleléséből, és feltérdelt. Beszélni kezdett hozzá:
– Elképesztő vagy. Megbolondítasz, vagy észhez térítesz… Nem tudom eldönteni, melyiket teszed velem. – Érintése szertefutkosott a fiú testén, majd megállapodott az ágyékán.
Laurent már nem érezte a fájdalmat, azt is elfelejtette, hogy valaha érzett bármilyen fájdalmat. Az orgazmus ereje kiszakította a testéből – pedig a testében tombolt –, és kiröpítette egy vakítóan fényes, fehér, gyönyörrel teli világba. Nem érzékelte, mennyi ideig tartózkodott magán kívül. Arra eszmélt, hogy megint fájdalom keveredik a kéjbe, és hogy Pascal fátyolosan csillogó tekintete ott ragyog felette. Mozgatni kezdte a csípőjét, hogy a férfi is megláthassa azt a csodás világot, ahová őt juttatta.
– Ki nem nézné belőled az ember, hogy ilyen szenvedélyes vagy – cirógatta meg Laurent Pascal mellkasát. – Azt hiszem, fel kell vakarnod a padlóról.
– Mutatok valamit – mosolyodott el Pascal.
– Ma már eleget mutattál.
– Gyere velem! – pattant fel a fotós meglepően fürgén, ahhoz képest, hogy negyedórával korábban gyönyörtől reszketve pilledt Laurent ölelésében.
– Halál komolyan mondtam, hogy nem tudok lábra állni, de megengedem, hogy vigyél – nyújtotta karjait a fiú Pascal felé.
A férfi felkapta a padlóról, és megindult vele a nappali felé, ahol még mindig hullámzott a fényképtenger.
– Ez meg mi? – csodálkozott Laurent lefelé a magasból.
– A kiállításom.
– Kiállításod lesz?! Ez tök jó hír! De kissé egysíkúak a képek. Nem gondolod?
– Éppen ezért állíthatom ki őket. Megtetszettél a galéria kurátorának. – Pascal elsimogatta a fiú arcából az izzadtságtól nedves hajtincseket. – Mit szólsz hozzá?
– Hát… Mindig tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok.
– Laurent, ez most komoly. Gondold végig, hogy akarod-e.
– De hát ezek a te képeid!
– Ezeken nem csak egy szép test vagy, ezeken te magad vagy – hívta fel a figyelmét Pascal.
Laurent újra lenézett a földre.
– Mi van rájuk írva?
– Bob Marley dalszövegei.
A fiú olyan váratlanul kapta fel a fejét, hogy homlokával állon találta Pascalt.
– Azt a kurva! Nagyon fájt?
– Meglehetősen – tapogatta meg állát a fotós. – Na de, mi legyen? Megengeded, hogy kiállítsalak?
– Persze, hogy megengedem. A tiéd vagyok.
Jegyzet:
Bob Marley dalszövegei saját ferdítések.
* I’m hurting inside
** Coming in from the cold