Tomika
1.
Lényegtelen apróság
– Végül is nem panaszkodhatok, szép életem volt – sóhajt fel Nagyi, és ábrándos pillantást vet a szélvédőre, mintha az egy vászon lenne, amelyen szép életének képkockái peregnek.
– Nem fogsz még meghalni – jegyzem meg halkan. – Csak egy kis vért kapsz, mert rosszkislány voltál, és elhanyagoltad az anémiádat.
Nagyi úgy fintorog, mintha nem örülne az életben maradásnak, pedig csak annak nem örül, hogy megfosztom a tragika szerepétől. Világéletében komika volt. Nem csoda hát, ha ki szeretné próbálni magát a drámában is, ezért hozzáteszem:
– A helyzet azért súlyos.
– Súlyos bizony, Attila! – nevet nagyi, máris unva a komolyságot. – Hajnali ötkor kelsz, csakhogy elgyere értem és idefuvarozzál. Igazán jöhetnék busszal is.
– Szó sem lehet róla! Nem beszélve arról, hogy nekem sem árt, ha korábban beérek a melóba.
– Az én okos kisunokám! – húzogatja meg a fülemet. – Büszke vagyok rád.
– Nagyi, ne hozz zavarba vezetés közben!
– Zavarba?! Azzal, hogy büszke vagyok rád?
Tudom, mi következik, ezért lassítok, mert nem akarok túl nagy sebességgel belehajtani az előttem haladó kocsiba.
– A szüleid is büszkék lehetnének rád! – folytatja. – Az, hogy a fiúkat szereted, igazán lényegtelen apróság.
Tudtam! Megrándul a lábam a gázpedálon. Szerencsére csak koccanok az előttünk cammogó kocsi sárvédőjével.
– Hm… – vigyorog Nagyi. – Sokkal romantikusabb közlekedési balesetben elpatkolni, mint végelgyengülésben.
2.
Hawaii
Bekanyarodok a kórház hatalmas kertjébe vezető kátyús útra. Mindig meglep a kert szépsége. Annyira ellentétes az épületek bumfordiságával és a bennük kísértő betegségekkel.
– Hogy csicseregnek a madarak! – csapja össze tenyerét Nagyi. – Az embernek olyan érzése támad, mintha vakációzni jönne.
Tavasztól lombosodó fák labirintusán át közeledünk a legeldugottabb épülethez. Megpróbálok minél közelebb leparkolni, hogy Nagyinak ne kelljen sokat sétálnia.
Tömzsi, visszeres lábain bandukol mellettem a bejáratig. Odanyújtom neki a karom, de ő visszautasítja azzal az indokkal, hogy öregnek érzi magát, ha támogatják, viszont ha elesne, akkor eljátszhatná a szeleburdi gyereket. Nagyi néha furán vélekedik dolgokról, és ezért jóval többet mosolyog, mint a többi nagyi.
A betegfelvételen hosszú sor kígyózik. A mögöttem álló türelmetlen páciens sóhajai felborzolják a hajtincseket a tarkómon. Hátra sandítok. Egy harminc év körüli nő az. Túl fiatal ahhoz, hogy itt legyen, így megbocsátom neki, hogy összekócolja a fáradtságos gonddal befésült frizurámat.
– A nappali kórházba jöttünk – mondom a recepciósnak, amikor sorra kerülünk.
– A doktornőhöz is menniük kell? – hangzik a kérdése.
– A doktornőhöz is menned kell? – fordulok Nagyihoz, aki megrázza a fejét.
– Nem – felelem.
– Rendben. Köszönöm, kész vagyunk.
– Hohó, bár készen lennénk ennyivel! – jegyzi meg Nagyi, mire az elcsigázott recepciós hölgy ránk mosolyog.
Átvágunk az ambuláns rendelésre érkezők tömött sorai között, és megindulunk a nappali kórház felé vezető folyosón. Mintha kenyérmorzsákat szórnának elénk, a távolból úgy pattog szét a gurgulázó nevetés. Egy szájmaszkot viselő, kemoterápiától megkopaszodott férfi szemében elmosolyodik a fáradt tekintet.
A teremben, a két hosszú fal mentén, kényelmes elektromos székek sorakoznak. Még alig múlt reggel fél nyolc, de már majdnem mindegyikben ülnek. Feljegyzem az emlékezetembe, hogy holnap korábban kell indulnunk.
Megint egy recepciósba botlok. Pontosabban ő botlik belém, mert elállom az útját.
– Segíthetek? Jövök mindjárt – hadarja, és elviharzik… és hát nem jön mindjárt.
Újra halljuk a kacagást, de most egészen közelről szól, a nővérpult mögül. A lányok valami videót néznek az egyikük telefonján.
Türelmesen várunk. Nem nézek körül. Nagyi feltűnően hosszan kotorászik a táskájában, de sosem tudom meg, megtalálta-e, amit keresett, vagy csak ürügy volt, hogy neki se kelljen körülnéznie, mert az egyik nővér hozzánk lép, és elkéri a kezelőlapot, aztán jó hangosan elkiáltja magát:
– Tomika, megjött Ilonka néni!
– Néni?! – teszi csípőre kezét az én önérzetes nagymamám.
– Megyek! – csendül fel a távolból – nem tudom megállapítani honnan –, egy kellemes férfihang. – Tessék lecsüccsenni!
– Hallottad, Nagyi! Gyere, beletuszkollak az egyik székbe. Melyik a szimpatikusabb, ez vagy az? – mutatok a két szabad helyre.
– Bújjunk a sarokba!
A leghátsó, legeldugottabb szék felé vesszük az irányt.
– Tyű, tiszta Hawaii! Ez az izé masszíroz is? – kérdi Nagyi, miután a távirányítóval kényelmesre állítottam a széket.
– Bizony! – kacsint felénk mosolyogva egy fiatal nő, akinek rózsaszín infúzió csöpög a karjába. – Garantált a bumm-bumm finish!
Zavarba jövök.
3.
Suhanás
– Hű, de le tetszett menni a térképről! Jó reggelt kívánok! Tomika vagyok.
A fiú egy fejjel alacsonyabb nálam és minimum öt évvel fiatalabb. A haja nem tudja eldönteni, hogy szőke akar-e lenni vagy világosbarna. A szemei ellenben magabiztosan tudják, hogy igézően égszínkékek. Csípőjére és fenekére csinosan simul rá a fehér farmernadrág. Kétség sem fér hozzá, hogy a csapatomban játszik, de ez nem jelent semmit, mert nem ismerkedek könnyen a csapatom tagjaival. Talán ezért vagyok magányos.
– Én leszek az, aki minden reggel jól összeszurkálja – folytatja a bemutatkozást, majd felém fordul. – Gurítson ide egy kisszéket, amire le tud ülni – javasolja, és egy szunyókáló bácsi mellé lép, hogy felgyorsítsa infúziójában a cseppeket.
– Férfi nővérke? – néz rám kételkedve Nagyi.
– Hallom ám! – fordul újra felénk a fiú. – Én vagyok az osztály egyetlen férfivérkéje. Szóval tessék magát nagyon megtisztelve érezni, Ilonka néni!
Nagyi felkuncog, még az sem zavarja, hogy a srác egyfolytában nénizi. Úgy tűnik, hasonló az ízlésünk, őt is elkápráztatja, nem csak engem. Látom rajta, hogy végre tényleg ellazul a székben. Én is helyet foglalok.
Tomika puhatalpú vászoncipőjében ide-oda suhan a betegek között. Elgyönyörködök a suhanásában.
Hamarosan visszatér hozzánk két tasak vérrel és Nagyi felé nyújtja őket.
– Tessék őket tutujgatni picit, hogy felmelegedjenek!
A mellettünk lévő székben egy fiatalember böködi a mobilja képernyőjét. Tomika óvatosan megérinti a karjába szúrt branült.
– Nem fáj, nem csíp, nem feszít? – kérdi.
– Nem.
– Ha bármi van, sikítsál, mert ha ez félremegy, dobhatjuk ki a karodat a kukába – jegyzi meg vidáman, majd elsuhan a nővérpult felé.
4.
Első randi
Tomika félóra múlva talál vissza hozzánk.
– Tessék készülni lelkileg, mert szúrni fogok – figyelmezteti Nagyit.
Arrébb gurulok, hogy odaférjen a székhez.
– Nem szükséges! – legyint. – Én a tű fokán is átférek.
Valóban elég vékonyka. Eddig észre sem vettem, mert a lelke szépsége elfedte a teste hiányosságait.
Dinoszauruszok szaladgálnak az érszorítóján, amellyel előcsalogatja Nagyi vénáit.
– Hát, illik ilyen kis gizda vénákkal idejönni?! – csóválja a fejét Tomika. – No, mindjárt életet pofozunk beléjük.
Csatt-csatt – csattannak hosszú ujjainak ütései Nagyi karján.
– Most meglehet a véleménye rólam. Már az első randinkon összevissza verem.
– Odavagyok a szürke összes árnyalatáért – nyugtatja meg az én csöppet sem szemérmes nagymamám.
– Ó, akkor nekem való asszony! Férjnél tetszik lenni? – flörtöl ajkain ellenállhatatlan mosollyal Tomika.
– Ötven éve. Attila a kisunokám – mutat felém büszkén, és én elpirulok.
Tomika biztos kézzel szúrja bele a tűt Nagyi vénájába a másodperc törtrésze alatt. Zsebéből ragasztószalagot vesz elő, és két csíkot tép le belőle.
– Ez milyen szar lett! – bosszankodik. – Nyilván a ragasztót kell kivonni elsősorban a ragasztóból. Bezzeg a Fellegvárban a budi is aranyból van! – mutat ki az ablakon oda, ahol egy modern épület csillogó üvegablakai verik vissza a reggeli napsugarakat.
– Fellegvár? – nézek rá éretlenül.
– A kórház tavaly költötte el az összes állami támogatást az új kutatóintézetre – magyarázza Tomika dühösen. – Én nem mondom, hogy nincs szükség rá, de a kerámia fajansz is megfelelt volna a kutatónagyságok popsija alá. Nekünk meg normális ragasztó sem jut.
Nagyira nézek. Elmosolyodik azzal a csibészes mosolyával. Bírja Tomikát. Én is.
– Mennyi ideig tart? – váltok témát.
– Másfél-két óra. Ha bármi baj van, tessék kiabálni! – szólítja fel Nagyit, majd elsuhan.
– Nem kell megvárnod. Ha kész vagyok, felhívom anyádat, hogy jöjjön értem.
– Még maradok egy kicsit.
Húsz percig fészkelődök a kényelmetlen széken. Nagyi elalszik. Tomika rám mosolyog suhantában.
5.
A Fellegvár lakója
Fáradtan dőlök hátra és nyújtózom egyet. Megroppannak az ízületeim.
– Mit keresel te még itt? – kukucskál be az ajtón az ügyeletes, az egyetlen olyan kollégám, akivel majdnem baráti a kapcsolatom.
– Legályázom a reggeli késést.
– Látom, találtál indokot rá, hogy miért töltöd itt az estéidet. Elszakadhatnál végre a mikroszkóptól, és kereshetnél magadnak aktívabb partnert.
Majdnem megjegyzem, hogy a passzív partnereket szeretem, de inkább csak sejtelmesen mosolygok. Megígérem, hogy elszakadok, de nem tartom be az ígértem, és éjfélig figyelem, ahogy a rákos sejtek osztódnak a Petri-csészében. Olyan, mintha egy bizarr kaleidoszkóp gonosz varázslatát csodálnám. Arra gondolok, hogy ha befecskendezhetném Tomika vidámságát a Petri-csészébe, talán a sejtek nem osztódnának tovább.
Amikor kilépek a Fellegvárból, hideg szél csal libabőrt rám. Fázósan húzom össze a kabátom cipzárját. Alig várom, hogy hajnali öt legyen, és elindulhassak Nagyiért.
6.
Lajos bácsi
– Említetted már a nappali kórházban, hogy a kutatóintézetben dolgozom?
– Vagyis Tomika tudja-e, hogy a sötét oldalon állsz? – fordítja le a kérdésemet az én csodálatos nagyim. – Nem említettem. Csinos fiú. Tetszik?
– Nagyi!
– Nincs ebben semmi rossz, kicsim. Helyes fiatalember, és még kedves is. Udvarolnod kellene neki.
– Jaj, Nagyi! – Érzem, hogy ég az arcom. A pirosnál megtámasztom a homlokom a kormányban.
A betegfelvételen ma reggel rövidebb sor kígyózik. A recepciós hölgy megismer minket.
– A nappali kórházba?
– Igen.
Elveszi Nagyi taj kártyáját, és villámgyorsan gépelni kezd. Az entert olyan erővel üti le, hogy az majdnem kiugrik a klaviatúrából.
– Lehet menni.
Megyünk. Átvágunk a szomorú folyosón, közeledünk a vidám felé. Mögöttünk sietős léptek csoszogása hallatszik.
– Jó reggelt, Ilonka néni! – köszön ránk Tomika. Ringó léptei vannak. – Késik a mai vérszállítmány, várni kell egy kicsit – figyelmeztet, majd tovacsoszog. Hiányzik a suhanása. Vajon hol hagyta? Az is késik?
Nagyi ugyanabba a székbe telepszik be, pedig most nagy a választék. Azt mondja, nem szereti látni a kemoterápiások könnyeit. Pedig kevesen sírnak, de Nagyi a láthatatlan könnyeket is látja.
Velünk szemben egy öregúr újságot olvas. Zakója a szék háttámlájára van hajtogatva. Soha nem szoktam megbámulni az embereket, de ez a hely furcsa hatással van rám. Kíváncsian lesem a leghétköznapibb mozdulatokat is.
– Hogy van, Lajos bácsi? – csendül Tomika hangja. – Nagyon morcos. Nem jól?
Az öregúr grimaszol, és rosszallóan csóválja a fejét.
– Még mindig fáj a torka? Tessék kérni a doktornőtől antibiotikumot – javasolja Tomika.
– Tegnap – újságolja Lajos bácsi, miközben komótosan felgyűri az inge ujját. – Vettem csirkecombokat a kutyámnak. Kisütöttem szépen őket.
Tomika megtapogatja a bácsi vénáit. Tapogatás közben néha felpillant és mosolyog, jelezve, hogy roppantul érdekli a csirkecombok sorsa.
– Ezek olyan embernek is ehető csirkecombok voltak, én is ettem belőlük – magyaráz tovább az öregúr, meg sem érzi a szúrást. – Kitöltöttem egy pohár vizet a vacsorához, és nem bírtam meginni.
– Annyira fájt a torka? – ráncolja a homlokát Tomika.
– Kiskanállal kellett a számba raknom a vizet.
Falnak támasztom a hátam, és elképzelem a bácsit, ahogy vacsorát készít a kutyájának. Azelőtt sosem képzeltem el idegeneket vacsorakészítés közben. Találkozik a pillantásom Tomikáéval. Rajtakapott, hogy valami olyat képzeltem el, amit még soha. Most látok először kíváncsiságot a szeme kékségében.
– Ezt nézze meg! – mutat a bácsi az újság egyik cikkére, és Tomika elfordítja rólam a tekintetét.
– A meztelen nőt?
– Dehogy! Ezt a cikket. Ennek a mondatnak se füle se farka. Egyszer piros tollal bekarikáztam az összes ilyen hibát. Kétszázhuszonnégyet találtam egyetlen újságban.
– Ezek a szennylapok már csak ilyenek, Lajos bácsi.
Elképzelem, ahogy az öregúr bekarikázza a hibásan írt mondatokat. Vajon ki lehetett Lajos bácsi? Mit dolgozott mielőtt öreg és beteg lett?
Nem tudok tovább várni. A nővérpulthoz lépek.
– Mennem kell – jelentem be, mire a nővérek értetlenül néznek rám, de Tomika kikukucskál a nővérszobából.
– Nem lesz semmi baj – biztosít.
7.
Mártírok
Ez a harmadik reggel, amit a hematológián töltök. Lehajtott fejjel settenkedek el a kávéautomatáig, mert félek, hogy egy orvos felismer, és Tomika megtudja, hogy az én kutatásaimra költi a kórház az állam pénzét. Miattam nem ragad a ragasztó.
Amikor visszatérek, Nagyi éppen a szomszéd székben ülő hölggyel beszélget. Letelepszem kényelmetlen kisszékemre, és iszogatom a kávét. Egy idő után arra leszek figyelmes, hogy a hölgy szavai úgy csapódnak a koponyámnak, mint a kalapácsütések.
Nyolc éve… gerinccsapolás… kemo… kezelések… hatástalan…
Látom Nagyin, hogy sápad, ezért megköszörülöm a torkom, és megpróbálkozom a tavasz szépségének méltatásával, de az én gyógyszerem is hatástalan marad a panaszáradatra.
– Ne tessék siránkozni, Anna néni! – lép mellém Tomika. – Tessék inkább meggyógyulni!
– Meggyógyulni! – legyint gyászos arccal a néni.
Mielőtt lelépnék, kinézek a folyosóablakon, és megállapítom, hogy tényleg szép a tavasz.
– „Betegségből gyógyulj ki. Vagy halj bele. Csak ne kényeztesd”* – szavalja mellettem Tomika.
Felé fordulok. Tényleg helyes, nem is csak helyes, kifejezetten szép.
– Anna néni a mártírok kasztjába tartozik. Azért ragaszkodik a betegségéhez, hogy hősnek érezhesse magát – magyarázza.
– Érdekes egy nővér szájából hallani ezt – mosolygok rá.
– Kevés nővérrel beszélget.
– És ezt nagyon rosszul teszem.
Meg mertem tenni. Végre! Mertem tenni felé egy lépést. Hat rám a tavasz, és talán az, hogy én nem akarok mártír lenni.
– Attila vagyok – mutatkozom be.
– Igen, tudom. Ilonka néni sokat emleget – árulja el.
– Ó, jaj nekem!
Hallgatunk. Zavarba jöttünk attól, hogy vonzódunk egymáshoz.
Észre sem vesszük, és már tegeződünk is.
8.
És ha…
Függő lettem. Nem bírom elképzelni a reggelemet Tomika nélkül.
Nagyi alaposan szemügyre vesz az autóban. Látja rajtam a változást.
– Mondtam én, hogy hívd randira – emlékeztet.
– És ha visszautasít? – aggodalmaskodok.
– És ha nem?
9.
Gyáva vagyok
Felvirrad az utolsó kezelés reggele. Belenézek a tükörbe. Alaposan megborotválkozom. A kék ingemet veszem fel, ami állítólag jól áll.
A nappali kórházban megint tömegnyomor van. Tomika észre sem veszi, hogy kicsíptem magam, annyi a dolga. Betegtől betegig suhan.
– Tessék felhúzni a pulóvert a hasikáján! – szólítja fel egyiküket kezében egy méretes injekciós tűvel. – Még egy kicsit feljebb! Úgy, hogy lássam a kockákat.
– Fájni fog?
– Hát, nem lesz kellemes. Ezért jobb, ha minél gyorsabban túlesünk rajta.
Nem tudom tovább élvezni a jelenetet, mert Nagyi doktornője megáll mellettem.
– Szépen javul a vérképe – mondja ünnepélyes komolysággal a hangjában. – De jövő héten is be kellene jönni, mert adnánk egy kis vasat. Rendben?
Felcsillan a szemem. Van még időm, hogy összeszedjem a bátorságom, vagy hogy kivárjam a – talán soha el nem jövő – tökéletes pillanatot.
– Na, egy ideig még nem szabadul tőlem! – kacsint Nagyira Tomika, majd felém fordul, de aztán mégsem néz rám.
Órák hosszat ezen a nem-nézésen töprengek.
10.
Cseresznyefák
Életemben először nem köt le a Petri-csészék bámulása. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílik a kertre. Elmerülök a tavaszban.
Mintha a gondolataimból varázsolódott volna oda, egyszer csak megjelenik Tomika. Lassan, nehéz léptekkel sétál a virágzó cseresznyefák között.
Ledobom magamról a fehér köpenyt, és rohanok.
– Szia! – köszönök, mire meglepetten pillant rám. Nem gondoltam végig, mit mondok majd, ezért rögtönöznöm kell, és csak remélem, hogy Tomika nem kap rajta a hazugságon. – Nagyi a doktornőnél van. Szép ez a kert.
– Az – ért egyet.
Valami történt. Tomika szomorú. Ha el merném árulni neki az igazat, rájönne, hogy meg tudom érteni a bánatát. Mindketten gyógyítani akarunk. Csakhogy amíg én elméletben küzdök a betegségek ellen, ő gyakorlatban. Talán ezért van az, hogy én az ablakon át nézem a kertet, ő pedig sétál benne.
Nem mondja el, mi bántja. Letép egy virágot az egyik cseresznyefáról, és a hajamba tűzi.
– Jól áll – mosolyogja. – Ilonka néni szerint nekem kell randira hívnom téged, mert te sosem fogsz, ha rajtad múlik.
– Félek a visszautasítástól – vallom be.
– Szóval kockáztassak én? Miből gondolod, hogy én nem félek? Abból, hogy, amíg te búval bélelten egy kisszéken ücsörögsz, én elsütök néhány poént?
– Lehet.
Felém nyújt egy újabb virágot.
– Csak a munkámat végzem. Figyelmeztetlek, szörnyen komoly tudok ám lenni a szabadnapjaimon.
11.
Hazudok
Lehet, hogy túl puccos éttermet választottam. Tomika megilletődve pillant körbe.
– Mehetünk máshová is – ajánlom fel.
– Nem. Ez jó. Most már nemcsak Ilonka néni dögös unokája vagy, hanem egy olyan pasi, akinek remekül áll a zakó, és aki Budapest legdrágább étteremében bonyolítja le az első randit. Kezdelek megismerni.
El vagyok bűvölve. Nehéz úgy kommunikálni, ha az ember ennyire el van bűvölve. Semmi értelmes nem jut eszembe, mert az egyetlen értelmes dolog Tomika cseresznyepiros szája. Legalább egy éve nem csókoltam senkit.
– Miért lettél nővér? – préselem ki magamból a kérdést, mert kezd túl hosszúra nyúlni a csendem.
– Már nem emlékszem – feleli nevetve. – Valószínűleg hirtelen elhatározás volt, de nem bántam meg. És te miért lettél… mi is?
Sarokba szorítottam magam. Itt lenne az alkalom, hogy végre igazat mondjak, mégis hazudok.
– Közlekedésmérnök.
Reménykedek, hogy nem kell elmesélnem, mit csinál egy közlekedésmérnök.
Tomika hunyorogva néz rám.
– Nem illik hozzád – böki ki végül.
– Miért nem?
– Túl kedves vagy.
– Egy mérnök nem lehet kedves?
– Egy mérnöknek kevesebb lehetősége van szétosztani a kedvességét, mint mondjuk…
– Mondjuk kinek? – nézek rá kíváncsian.
– Valakinek, aki emberekkel foglalkozik.
– Emberek ülnek az autókban és a buszokon is – emlékeztetem.
Látom rajta, hogy nem győztem meg.
Be kellene vallanom, hogy egy laboratóriumban kuporogva életeket próbálok menteni, de nem vallom be.
12.
Csillogás
– Hoztam egy kis whiskyt – csilingeli Tomika hangja, és úgy nyújtja Nagyi felé a sárgásbarna folyadékkal teli infúziós tasakot, mint pincér a poharat.
Végigsistereg a gerincemen a randink emléke.
– Előtte veszünk vért, mert a doktornője kíváncsi természetű. – Elsasszézik a fiolákért. Fehér farmeres combja hozzáér a kézfejemhez.
– Tomika, gyere már ide! – kiáltja egy nővér. – Nem tudom átszúrni a vénát, olyan vastag a fala.
És Tomika suhan. Tapogat. Szúr.
Szőke tincsein pont ugyanúgy csillannak meg a betévedő napsugarak, mint a Fellegvár ablakaiban.
– No, hol is hagytuk el? – lép újra Nagyi mellé. – Utálom ezeket a vákuumos szarokat – bosszankodik, és megnyomkodja néhányszor a tűt Nagyi karjában, hogy meginduljon a vér a fiola felé. – Megfejem, Ilonka néni.
Csoszogó léptek hallatszanak. A recepciós felkiált:
– Egy boszorkány vagy, Tomika!
– Miért? – kérdi Tomika, és áthajol Nagyin, hogy megnézze, ki érkezett. – Nahát! Éppen most mondtam, Marikának, hogy vajon hol a francban van Klári – neveti.
Hirtelenjében megszáll az érzés, hogy egy sajátos kis univerzumba csöppentem, ahol az élet táncol még egy utolsót, mielőtt tovalibben.
A nő, aki belépett, elég rossz bőrben van. Úgy legyengítették a kezelések, hogy alig bír menni. Tomika ráköti Nagyit az infúzióra, aztán már rohan is. Amikor a nő mellé ér, megsimogatja a vállát.
Felállok. Indulni készülök, mert ezen a napon sürgetőbbnek tűnik, hogy megállítsam a sejtek osztódását a Petri-csészében.
13.
Babonás vagyok
…
14.
Szerelmes vagyok
Nem hallom a suhanást, mert lefoglal a fejemben kergetőző molekulák szerkezete.
– Eljössz ma hozzám? – ér utol a hematológia kijáratának közelében Tomika. – Főzök vacsorát.
– Persze – csillan fel a szemem.
– Akkor este. Majd elküldöm a címet.
– Oké.
Sokáig bámulok csinos alakja után, pedig a folyosó már réges-régen messzire kanyargott vele.
Tomika az én orvosságom. Kigyógyít a magányból.
15.
A nagy Ő
Egy pici garzonban lakik. Egyetlen szobájában a polcok roskadásig vannak pakolva könyvekkel, CD lemezekkel és plüssállatokkal. Azt hiszem, a plüssállatok elengedhetetlen kellékei a normális életnek, vagyis az olyannak, amelyben az ember nem nőtt még fel teljesen.
Tomika rakott krumplit varázsol a szépen megterített asztalra.
Ez a vacsora sokkal jobban elkápráztat engem, mint őt a puccos étterem.
– Ízlik? – érdekelődi meg aggódva.
– Nagyon.
– Szeretek főzni, és ha van kinek, akkor még jobban szeretek – árulja el.
Jól mutat a villa ezüstös csillogása hosszú ujjai között.
Minél több falat csúszik le a torkomon, annál jobban vágyom arra, hogy végre legyen valakim. Nem, nem is… Nem csak úgy valakim, hanem egy Tomikám. Ő, és csakis ő.
16.
Szeretkezünk
Lesimogatja rólam a pulóvert, aztán kihámoz a pólóból. Ujjai megcirógatják a mellkasomat. Ajkai leválnak a számról, és megcsókolják a nyakamat.
Játszadozom a hajával. Csiklandoznak a selymes tincsek.
Hozzám simul a teste. Bársonyosan puha bőre alatt felizzó érzékeim csillagokat festenek lehunyt szemem elé. Elgyönyörködök a ragyogásukban.
Belesóhajt a fülembe.
Kézen fogom, hogy el ne sodorják mellőlem a gyönyör hullámai.
Reszketek, mint egy kisgyerek, aki sírva fakad örömében, mert végre megkapta azt az ajándékot, amelyre oly régóta vágyott.
Felnőtt testem tétován bújik az ölelő karokba.
Körém záródik, magához szorít a szerelem.
17.
Vallomás
Egy pohár vizet nyújt felém. A Dunát ki tudnám inni, de csak néhány korttyal nedvesítem meg kiszáradt torkomat.
– Eláruljak egy titkot? – hever mellém Tomika. Meztelenségén megcsillan a lámpa fénye. Ezen a fiún mindig csillog valami.
Bólintok.
– Nem is Tamásnak hívnak, hanem Krisztiánnak. A csajok kezdtek el Tomikázni, amikor betanuló nővér voltam, aztán rajtam ragadt. Meg a Krisztián olyan komoly név, még csak becézni sem lehet rendesen, nem illik egy nyilvánvalóan meleg férfivérkéhez.
Meglepetésemben elfelejtek megszólalni. Elfelejtem, hogy ideje lenne nekem is vallomást tennem.
18.
Az elkerülhetetlen
Fáradtan lépek ki a laboratórium fotocellás ajtaján. Ez egy olyan nap, amelynek az elviseléséhez feltétlen hátra kell dőlnöm a székemben, és fel kell raknom a lábam az asztalra. Fehér köpenyem szárnyai meg-meglibbennek a lépteim sebessége kavarta huzatban. Egy sikertelen kísérlet elől menekülök, de még nagyobb kudarcba botlom a folyosón.
Krisztián a névtáblámat tanulmányozza. Megtorpanok. Elkéstem, mert felismerte a lélegzetvételemet. Nagyon lassan fordul felém.
– A doktornő küldi – közli halkan, és fekete betűkkel telenyomtatott fehér papírlapot nyújt felém. – A nagymamád leletei.
Ha tudnám, visszaforgatnám az időt, és elmondanám neki még az első vacsorán, vagy az első napon, amikor beleragyogott a mosolya az életembe, hogy a Fellegvárban dolgozom, ahol nincs is aranyból a budi. Elmondanám, hogy mi itt mindannyian azért harcolunk, hogy nekik ott a nappali kórház kezelőjében ne legyen többé szükségük sem infúzióra, sem ragasztószalagra. De nem mondom. Csak ennyit mondok:
– Köszönöm.
– Én ezt nem értem. – Majdnem elneveti magát, pedig látom rajta, hogy sírni volna kedve, olyan abszurd a helyzet. – Miért hazudtál?
– Nem is tudom. Féltem önmagam lenni.
– Miért?
– Mert itt dolgozom – mutatok körbe.
– És akkor mi van, ha itt dolgozol?! – toppant dühösen.
Nem érti? Hogyhogy nem érti? Két hete szenvedek az igazság miatt, és ő nem érti?!
Megrántom a vállam.
Ő is megrántja a vállát, és már suhan is el… jó messzire tőlem.
19.
Könnyek
– Nagyi, ugye nem baj, ha egyedül kell bemenned?
– Attila!
– Igen.
– Ma nem vagyok büszke rád – csóválja a fejét, és én elszégyellem magam. – Nem szabad csak úgy eldobni azt, ami elromlott. Rá kell jönni, hogyan lehetne megjavítani – tanácsolja.
– Van, amit nem lehet megjavítani – sóhajtom fáradtan, mert egész éjjel nem aludtam.
– Lárifári! Jól néznénk ki, ha meg sem próbálnánk megjavítani a dolgokat! Dobhatnánk szemétre az egész életet.
– Hogy te milyen bölcs vagy! – vigyorgok gúnyosan, mert köztudott, hogy az ostobáknak a gúny a leghatásosabb fegyverük.
Nézem, ahogy Nagyi elsántikál. Egészen addig nézem, amíg el nem takarják előlem a könnyeim.
20.
A szimuláns
Félt tízkor megcsörren a telefonom. A nappali kórházból hív egy nővér, hogy siessek oda, mert rosszul van a nagymamám.
– De hát nincsen semmi komoly baja! – hitetlenkedek. – Az nem lehet, hogy rosszul van.
– Márpedig rosszul van!
Rohanok. Majdnem kiköpöm a tüdőm, mire elérek a kert egyik végéből a másikba. A teremben síri csend fogad. A betegek mind engem néznek. Nagyit körbeállják a nővérek. Átfurakszom közöttük.
– Nagyi!
– Ne üvöltsél, Attila! Süket még nem vagyok – leheli reszketeg hangon az én fondorlatos nagymamám. – Add a kezed!
Adom. Közben azt bámulom, ahogyan a nővérek bámulnak engem. Mintha egy színdarab főszereplője lennék.
– Nagyi, ezt még nagyon meg fogod bánni! – figyelmeztetem.
– Milyen fess vagy ebben a fehér köpenyben! – jegyzi meg. Egy cseppet sem bán semmit. – Igazítsd meg kicsit a gallérját, mert meggyűrődött.
– Tomika! – kiált a nővérszoba felé Lajos bácsi. – Ilonka néninek lefolyt az infúziója.
Krisztián nem vet cigánykereket örömében, amikor meglát.
– Ez a ti művetek, libák? – fordul a viháncoló nővérek felé.
– A néni ötlete volt – árulkodik a szomszéd székben ülő fiatal lány.
Krisztián zsebéből előkerül a ragasztószalag. Amikor rászorítja vele Nagyi karjára a vattapamacsot, hirtelen megdermednek az ujjai. Végre megérti. Vidám fény cikázik át a tekintetén.
– Ezért? – kérdi.
– Igen – vallom be pirulva.
21.
Csodatevő
– Igaza van a nagyidnak, valóban jól áll a fehér köpeny – simogatja meg Krisztián a zsebembe dugott tollat, amely arra hivatott, hogy roppant komoly kutató-külsővel lásson el. – Otthon is van belőle?
– Vihetek haza – kacsintok rá. – De csak akkor, ha lenyúlod egy estére a dinoszauruszos érszorítót.
– Csak egy estére? – rebegteti meg szempilláit csalódottan.
– Nem lehet minden este ugyanaz a műsor.
Elindulok a Fellegvár felé.
– Örülök, hogy az vagy, aki vagy – fújja utánam a szél Krisztián hangját. – Csodálatos munkát végzel.
Megfordulok.
Szomorúan veszem észre, hogy a cseresznyefák máris ledobálták magukról a rózsaszín virágokat. Mentőautó szirénája villog bele a romantikus csendbe.
Krisztiánhoz lépek. Megsimogatom az arcát, mielőtt a fülébe súgnám:
– Te vagy az, aki csodálatos, Tomika.
VÉGE.
Jegyzet:
* Az idézet Fodor Ákos verse.