Vágy
Kikapcsolja a számítógépét, munkaasztalán szépen elrendezi a ceruzákat és tollakat, a ceruzák esetében a legtompábbtól a legtűhegyesebbre hegyezettig sorrendet választja, a tollakat árnyalat szerint variálja a világostól a sötétig, a vázlatokat és a már elkészült rajzokat mappába teszi, az előbbieket piros színűbe, az utóbbiakat zöldbe. Könnyed mozdulatai mögött ideges türelmetlenség feszül.
Perceken belül elérkezik a nap legcsodálatosabb pillanata: Kettesben marad Amoryval.
De ahhoz, hogy elérkezzen, ki kell várnia, hogy a többiek eltűnjenek. Már a műterem liftjénél tömörülnek. Körülnéz, mit tehetne még rendbe.
Végre felhangzik a megszokott kérdés, mintha az lenne a munka hivatalos végét jelző csengő:
– Loic, jössz?
Mindenki tudja, hogy Loic sosem megy, de mindig megkérdezik.
– Van még egy kis dolgom, menjetek csak!
És mennek… És nevetnek…
Loic divatjamúlt hősszerelmes, csakhogy csillog, és nem szürkéllik rajta a por.
Ha egyből ránézne, az megfosztaná a pillanatot a varázsától, az olyan lenne, mintha szeretkezés nélkül élvezne el. Ezért a piros mappát a zöldre teszi, gondosan ellenőrzi a ceruzák hegyességét, a tompákat meghegyezi. Ezután már csak nagyság szerint rakhatja sorba őket.
Hallja a lélegzetvételét. Vagy képzelődik? Képzelődik. Ez csak a nyitott ablakon besóhajtó szél. Papír zizzen. Ez már nem a szél. Csinos művészujjak szorításában zenél a fekete tus a fehér papíron.
Amory a művészete nélkül is maga lenne a művészet. Loic még mindig nem néz rá, de látja. Látja a japán bőr halvány aranyát, az egyenes haj sűrű feketéjét – akár a tus tintája –, a mandulavágású szemek kifürkészhetetlenül sötét pillantását, a puha ajkak örökmosolyát.
Azóta látja, amióta először megpillantotta.
Sosem szerette igazán a képregényeket, de gyakorlatnak kapóra jött a lehetőség. Két hónapra szerződött, két éve nem tud szabadulni.
Amory akkoriban még csak kóstolgatta a siker ízét, ma már milliós példányszámban fogynak a képregényei. Rajongói félelemmel vegyes elragadtatással lapozgatják kivételes szépséggel megrajzolt történeteit, pillantásuk gyanakvó, reszkető ujjaik meggyűrik az oldalak sarkát. Istenem, mi lesz, ha véget ér, és nekik vissza kell zuhanniuk a saját életükbe?
Loic feladata, hogy a törékeny, karcsú, éteri lényeket belehelyezze a valóságba. A háttérre soha nem figyel senki, pedig, ha nem úgy lebben a függöny csipkesejtelme a szemérmetlenül meztelen szeretők mögött, akkor kevésbé lenne hihető és átérezhető a csoda.
Átérezhető… Zavarba ejtően átérezhető.
Loic most abbahagyja a rendrakást, és az asztalok között kezd téblábolni. Mivel a többieknek nem volt szükségük ürügyre a maradáshoz, a rajzlapok pőrén és védtelenül hevernek műterem szerte.
Amory csak felskicceli a vázlatokat, a munkacsoport feladata, hogy mintával lássa el a pulóvereket, csillogással az ékszereket, felhővel az eget, arcokkal a tömeget.
Amikor Loic először találta szembe magát Amory művészetével, elakadt a szava, és az az igazság, hogy azóta sem jött meg. Jó ideje otthonosan mozgott igencsak változatos szexualitásában, de rá kellett döbbennie, hogy egy tanyán élt, és mit sem tudott a nagyvilágról. A kiadó az erotikus képregények közé sorolta, de ez több puszta vágykeltő szexnél, ez transzcendencia és költészet. Loic el tudná képzelni ezeket a jeleneteket olyan kis aranyozott szélű, selymes papírlapokon, amelyekre a szentképeket szokták nyomtatni. Amory merészen, de nem provokatívan ábrázolja az emberi szexualitás összes árnyalatát. Képregényei a kristálytiszta vágyról szólnak, a karakterek nemtől függetlenül szeretnek egymásba. Mesevilág, de elbűvölő.
Loic mégsem ezért habarodott bele.
A felvételi beszélgetésen történt.
Grafikusi diplomáján még fogott a tinta. Bizonytalan volt és rémült. A kiadó emberei, a szerkesztők és a HR-esek szúrós tekintettel próbálták megtörni tettetett magabiztosságát. És akkor belépett Amory. Mintha egy szellem lebegett volna be. A beszélgetés egy pillanatra megakadt, a tekintetek zavartan villantak össze – Te is látod, vagy csak előttem jelet meg? Loic hitetlenkedő csodálattal fogadta a tüneményt – Ilyen szépség nem létezhet! –, aki bájos akcentussal köszöntötte, majd leült az asztal legtávolabbi sarkába, és a portfólióját kezdte el lapozgatni. Ettől a perctől kezdve Loic egyetlen összefüggő mondatot sem volt képes kinyögi. Biztos volt benne, hogy elbukta az interjút. Egy hét múlva értesítették, hogy övé az állás.
Amory az értekezleteken kívül nem beszél a munkatársaival. Tartózkodása nem a művészi beképzeltség számlájára írható, hanem inkább a művészi lélek félelmére, hogy nem értik meg. És valóban nem értik. Egyedül Loic nem tartja csodabogárnak. Sok pletyka kering róla és megszámlálhatatlanul sok szeretőjéről – hiszen honnan máshogyan tudná, így ábrázolni a szerelmet? –, de Loic tudja, hogy Amory nap mint nap késő estig dolgozik a műteremben, mert miután már nincs mit rendbe raknia, kisétál az utcára, és onnan lesi asztali lámpájának fényét.
Loic most megáll egy asztal mellett, amelyen a kész rajzok várják, hogy szavakkal töltsék meg a még üresen lebegő buborékaikat. A kolléga nagyon siethetett, mert félbehagyott egy mondatot. Az egyik alak ezt mondja: Várom, hogy ma… Vajon mire vár? A másik hallgat. Feje felett – Loic képzeletében – szürke viharfelhővé duzzad a fehér buborék. Ő is ugyanígy várakozik. Várja, hogy talán ma Amory végre felnéz, és megkérdezi, mit keres még a műteremben. Ezt a gondolatot megmosolyogja. Két év telt el, és Amory soha nem kérdezte meg tőle, miért tölt minden egyes nap az előírtnál egy teljes órával többet a munkahelyén.
Várom, hogy ma…
Megvolt az előjáték, következhet az igazi élvezet. Loic felkészíti a lelkét, majd ránéz Amoryra.
Hosszú, fekete hajtincsei eltakarják az arcát. Sajnos túl mélyen hajol a rajzlap fölé. Úgy tűnik, a mai menü a fekete selyemcsillogás. Nem, mégsem! Amory a hajához nyúl, és a füle mögé simít néhány tincset. Elővillan profiljának zárkózott szépsége. Loic lélegzete elakad. Nézi. Nézi a legszebb férfit, akit valaha útjába sodort a sors. Nézi az álmot, melyet élete végéig kergetni fog.
Amory lassan megnyalja ajkait, mire Loic vére az arcába zúdul, a fülében csilingel. Szinte leküzdhetetlen a vágy, hogy megcsókolja. Mély lélegzetet vesz, és mint oly sokszor tette már, most is legyőzi önmagát.
Csakhogy a vesztes ma nem hagyja magát – felkel a földről, véresen, sebzetten –, és tovább küzd.
Várom, hogy ma… megszólíts végre.
Loic érzi a suttogás leheletének melegét a fülében. Nem, az nem lehet! Egy rajz nem kelhet életre, és nem buzdíthatja őrült, vakmerő tettekre! Nem is. Még mindig ott van a maga két dimenziójában, a befejezetlen mondatával a papíron.
Nem hisz az isteni útmutatásban, mégis elindul. Keresztülvág az asztalok között. Útközben felkapja a piros mappát, kivesz belőle egy vázlatot. Megáll Amory mellett, megköszörüli a torkát, és megszólítja:
– Talán rajzolhatnék nyárfát tölgy helyett.
Azon a napon, amikor először találkoztak, egész délelőtt esett.
Amory imádja az esőt, még itt a városban is, ahol aszfaltgőzzel és benzinbűzzel keveredik. Miután megebédelt, kilépett a műterem sarokerkélyére, és kinyújtotta a karját. A vízcseppek aprók voltak és élesek, hideg tűszúrások, de aztán – mintha az ég megérezte volna, hogy valaki meg akarja érinteni a könnyeit –, megduzzadtak, és langyos lustasággal csurogtak le Amory kezén.
Lehunyta a szemét, figyelte a testében szétszaladó borzongást. Azt gondolta, hogy ez csodálatos. Képzeletében megjelent két, még csak ötletfoszlányokban létező alak, és szeretni kezdték egymást.
Megzörrent mögötte az ablaküveg.
– Elkésel! – szólt a figyelmeztetés.
Már megint honnan késik el? Ja, igen, egy interjúról.
Csalódottan hagyta el az esőt, és végigsétált az épület szűk folyosóján. A falakat nemrég festették át, még érezni lehetett a terpentin szúrós illatát. Amory szereti az illatokat. Legapróbb sejtjében is érezte a festék sárgájának mosolygós lélegzetét. A fal valami szépet álmodott.
A teremben már tartott az interjú, ezért lábujjhegyen osont be, mégis minden tekintet rá szegeződött. Észrevett az asztal sarkán egy mappát, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elbújhasson mögötte. Miután nagy sokára lehullott róla az általános figyelem, megkockáztatott egy lopott pillantást.
A fiú nagy kék szemében félelem szikrázott, hosszú szempillái riadtan verdestek, szőke haja álmosan kócolódott a homlokába, bőre fehér márványát itt-ott megtörte egy-egy ékszerként csillogó, fekete szeplő. Amory tekintete visszatért a rajzokhoz. Az alak nem az erőssége – állapította meg –, de a háttér egészen kiváló, részletgazdag, beszédes. Megleste a mappán a nevet. Loic. Szép, akárcsak a fiú. A válaszai nem túl összeszedettek, de a hangja selyme elbűvölő. Amory a kiadó képviselőjére nézett egyetlen rövid, eltökélt pillantással, mellyel azt üzente:Megfelel.
És ezzel kezdetét vette az immáron két éve tartó kaland.
Milyen izgalmas volt látni, amikor Loic megkapta az első vázlatot!
Tudta, mire vállalkozott, mégis egész álló nap bíborlottak a fülei zavarában. Vajon mit érez? Amory bármit megadott volna azért, hogy ő is ugyanazt érezhesse.
A második héten történt, hogy Loic egy keddi napon tovább maradt. Amory szörnyű zavarba esett, majdnem akkorába, mint Loic a rajzai láttán. Érezte magán a fiú tekintetének melegét. Érezte, hogy tetszik, hogy vonzalmat ébresztett, és ez bolondul boldoggá tette. Eleinte Loic csak a keddeken túlórázott, aztán rászokott az összes többi napra. Így tűntek el Amory életéből a hétköznapok és váltak ünnepekké.
Lassacskán a hírnév is szárnyaira vette.
Vajon Loicnak feltűnt a közte és Amory legnépszerűbb képregényalakja közötti hasonlóság? Nem. Vagy ha igen, sosem említette, sose használta fel ürügyként, hogy megszólítsa.
Múltak a hónapok, eltelt az első év. Amory soha boldogabb nem volt. Rákapott egy rituáléra, amely új, ismeretlen örömökkel ajándékozta meg: Éjjelente vázlatfüzettel bújik ágyba, és addig rajzolja reszkető, szálkás vonalakkal az egymással szeretkező szépséges fiúkat, amíg a gyönyör ki nem csavarja kezéből a ceruzát.
Amory boldogságára csak az attól való félelem vetett árnyékot, hogy mi lesz, ha egyszer Loic összeszedi a bátorságát, és megszólítja. Istenem, akkor mindennek vége lesz! De eltelt a második év is, és Amory biztonságban dédelgethette tovább magában a szerelmet.
– Talán rajzolhatnék nyárfát tölgy helyett.
Amory összerezzen. Loic mellette áll, gyönyörűen, megrészegült eltökéltséggel.
– Ha a tölgyfát rajzolom, eljátszhatunk a testükre vetülő fodros árnyékokkal – folytatja a fiú –, de ha a nyárfát, akkor fátylat szőhetnének köréjük a fehér pihék. Mit gondolsz?
Amory túl sok mindenre gondol ahhoz, hogy ki tudjon választani közülük egyet, ezért inkább hallgat. Mandulavágású szemének pillantása megállapodik Loic pólóján, amelyen a hatalmas piros pipa alatt azt hirdeti a felirat, hogy csak meg kell tennie. A reklámszlogenek világában pofonegyszerű az élet.
– Bocsánat, nem akartalak zavarni.
– Nem zavarsz. – Ezt hogyan volt képes kimondani? Miféle varázslat sietett a segítségére?
Amory leteszi a tust, és megfogja a rajzlapot. Ujjai hozzáérnek Loic kezéhez. Az érintés még jobban felbátorítja a fiút.
– Én… Én már régóta akartam kérdezni valamit – mondja. – Honnan tudod ilyen jól megragadni a vágyat? Mert az, amit csinálsz, szóval az egyszerűen fantasztikus, lenyűgöző. Jézusom, ez most úgy hangzott, mintha éppen arra készülnék, hogy autogramot kérjek.
Amory együtt nevet Loickal, és ebben a nevetésben kimondatik az összes ki nem mondott szó.
– A módszer neve fantázia. Jó ötlet a nyárfa.
Loic egyszeriben végtelenül ostobának érzi magát. Miért várt ilyen sokáig? Mitől félt két éven át? Elvégre az elutasítás nem gyilkosság. Kellemetlen, de túl lehet élni. Amory most éppen olyan, mint egy férfi Yoko Ono, és ő, Loic, egy poéta, egy John Lennon, aki eszét készül veszteni a szerelemtől. Még azt is elhiszi, hogy az álmok valóra válhatnak.
– Éhes vagy? – Kérdése ugyan prózai, de az indítéka költői.
– Tessék?
Mi ez az árnyék Amory arcán? Félelem? Ugyan, mitől félhet egy olyan ember, aki ennyi mindent tud a vágyról és a szerelemről?
– Úgy értem, ha van kedved, beülhetnénk valahová vacsorázni – pontosít Loic.
– Ezt még be kell fejeznem…
Ez visszautasítás?
– …de utána szívesen megyek.
Loic megkönnyebbülten sóhajt fel. Visszaül az asztalához, és vár.
Amory újra megfogja a tust, a rajzalap fölé hajol. Fekete tincsei eltakarják az arcát, tekintete megint megfejthetetlen. Maga se tudja, boldog-e vagy szomorú.
Amikor meglátja, hová tartanak, Amory elmosolyodik. Egy japán étterem! Mintha nem evett volna elég japán ételt élete első tizennyolc Japánban töltött éve alatt! De Loic megmagyarázza a döntését:
– Régóta szeretnélek látni a saját háttered előtt.
Amory elámul. Lám-lám, nem csapta be a szíve!
– Be is megyünk, vagy csak álldogálunk előtte? – tréfál, hogy leplezze megilletődöttségét.
Bemennek.
Odabent az egyszerű, letisztult formák uralkodnak, a zöld és a homokszín zen életérzése hatja át a termet. A falakon stilizált fák lombtalan ágai nyújtózkodnak. Amory barna vászonnadrágja és halványkék, bő szabású selyeminge tökéletesen beleillik az összhangba. Loic megkéri, hogy rendeljen japánul, és tágra nyílt, csodálkozó szemmel hallgatja a különös nyelv dallamát.
A piros ajkak mögött vakítóan fehér a fogsor. A széles arccsontokon megtörik a neonfény. A haj csillogó feketesége zuhatagként omlik a keskeny vállakra. A bőr tovább aranylik az ing nyakkivágásán túlra. Loic tekintete addig követi, amíg végleg el nem tűnik a kék selyem alatt.
Amory észreveszi, hogy a fiú szemének sarkában szőkék a szempillák. Alsó ajkán kis, határozott vágás van, ami végigfut az állán és egy gödröcskébe torkollik. A lélegzetvétele szabálytalan, gondolatai ritmusára lassul vagy gyorsul.
Amíg kihozzák az ételt, mindketten a megfigyeléseikkel vannak elfoglalva. Kiélvezik mindazt, amit a lopott pillantások nem tudtak megadni.
Miután jóllaktak, újra beszélgetni kezdenek.
Amory elárulja, hogy elbűvöli az, ahogyan Loic rávetíti az érzelmeket a környezetre.
Loic meglepődik, hogy Amory mindig is odafigyelt függönyei lebbenéseire, asztalterítői gyűrődéseire és a fűszálaiba fésülő szélre. Kábult lelkesedésében, a második kupica szaké után szerelmet vall. Nyelvére ügyetlenül bukdácsolnak a szavak, sosem az jön, amelyiket kigondolja.
Amory lesütött szemmel hallgatja. Olyan, mint egy szűzlány, aki először szembesül vele, hogy valaki valamilyen csoda folytán vonzódik hozzá. Csak ennyit mond:
– Én is szeretlek téged.
Amory nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy egy egészen rövid ideig még – amíg végigmennek a lakásához vezető úton –, úgy érezhesse magát, mint akárki más, mint a hétköznapi szerelmesek, ezért hagyja, hogy Loic megfogja a kezét. A fiú tenyere izzad, ez egy kicsit kellemetlen érzés, de kárpótolja a beszélgetésük. Össze-vissza fecsegnek mindenről, csak hogy hallják egymás hangját, csak hogy kifejezzék, ők ketten összetartoznak.
Túl gyorsan mennek, túl hamar érnek el a ház kapujáig. Amory reményei akkor foszlanak semmivé, amikor Loic halkan megkérdezi:
– Felmehetek?
Ha azt feleli, hogy nem, akkor talán végleg elveszíti. Vagy várna rá? Ugyan meddig? Ahhoz túlságosan szereti, hogy játszon vele. Hát, akkor nincs más választása, meg kell próbálnia! Nem először fogja megtenni, ráadásul most sokkal szerelmesebb, mint valaha.
– Gyere! – súgja vissza, és maga után húzza Loicot, be a sötét lépcsőházba.
Loic zavarban van. Hogyan kezdjen neki régóta várt ajándéka kicsomagolásának? Amory nem könnyíti meg a dolgát, csak áll előtte, és néz rá azokkal a gyönyörű, mandulavágású szemeivel. Beszédes a pillantása, de sajnos japánul van.
– Ugye csináltál már ilyet? – teszi fel az ostoba kérdést Loic.
– Csináltam.
– Én is.
Akkor mi ez a sistergő feszültség közöttük?
– Elég eklektikus a szexuális életem – magyarázza Loic, és közben nem érti, miért mondja azt, amit mond.
Amory nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Tudom. Nem csak rólam terjednek pletykák.
– Azok is igazak?
– Szerinted?
Loic válasz helyett Amoryhoz lép és magához öleli. Érintése gyöngéd, csókjai lágyak, még féken tudja tartani a vágyát.
Amory lehunyja a szemét, arra gondol, mennyire szerelmes Loicba. A szőke szempillák képe jár fejében és a boldogság, ami felragyogott a kék szemekben, amikor elárulta a fiúnak, hogy rajong a függönyei lebbenéséért. Érintés siklik be az inge kivágásába, a csók egyre mélyül. Nyál nedvesíti meg ajkait. Loic ziháló lélegzete sípol a fülében. Elszánja magát. Gyakorlott mozdulattal húzza le a farmernadrág sliccét, másik kezével Loic tarkóját cirógatja. Az ágy felé hátrálnak. A dolog könnyebbik része az, amikor ő érint, a küzdelem akkor kezdődik, amikor Loic ujjai legombolják róla az inget, és ajkai a mellbimbóival kezdenek játszadozni. Amory teste megfeszül, ösztönösen próbál kitérni a kellemetlen érzés elől. Ezt a harcot a többiek mindig összekeverték a gyönyörrel, de Loic más. Loic szerelmes tekintete kutató pillantást vet rá.
– Nem jó?
– De igen! – bizonygatja Amory, és megpróbál ügyesebben színlelni.
Folytatják a szeretkezést, de a kétség nem tágít mellőlük. Loic olyan, mint egy detektív, nem kerüli el a figyelmét Amory egyetlen hamis sóhaja sem. Megragadja a fiú kezét, és az ágyékára teszi, majd a szájához emeli, hogy megízleltesse vele a vágyát. Amory undorodva húzódik el.
– Te nem kívánsz engem! – Loic hangsúlya először felháborodott, de másodjára már csak csalódott: – Te nem kívánsz engem.
Amory visszabújik az ingébe, és az ágy sarkába kuporodik. Folynak a könnyei. Réges-régen megtanulta, hogy a könnyek haszontalanok, mégsem képes visszafojtani őket.
– Én ezt nem értem. Hiszen azt mondtad, csináltad már férfival – hallja Loic szomorú hangját. – Azt mondtad, szeretsz.
– Szeretlek is, csak…
– Mi csak?
Amory szipog. Minek mondja el? Mi értelme lenne? A szülei meg a barátai egyfolytában azt hajtogatják, csak az a baja, hogy még nem találta meg az igazit, nem hiszik el, hogy ő már sokszor megtalálta. Kinevetik, megalázzák, pszichoanalízisre küldik, pedig nincsen semmi baja. Ő így van összerakva, és kész.
Loic megérinti sírástól rázkódó vállát. Amory nagy sokára megengedi, hogy átölelje.
– Mondd el, mi történik, kérlek! Meg akarom érteni.
– Megérteni! – zokogja keserűen Amory. – Ezt soha senki nem érti meg, mert ebben a világban mindenki csak azt akarja. Ebben a világban a szex uralkodik! – Amory már kiabál. Szép arcát eltorzítja a harag. – Ha nem szexelsz, akkor nevetség tárgya vagy. És ha kiröhögték magukat, megállapítják, hogy nem is létezel, mert olyan ember nincs, aki ne vágyna a szexre. Traumákat keresnek, okokat, hogy miért lettél ilyen degenerált. Mert minden bűnt megbocsátanak, csak azt nem, ha valaki nem érez vágyat.
– Nem érzel vágyat – ismétli Loic döbbenten. – De hát a képregényeid…
– A vágy csak a fejemben létezik, a testemben nem. Komolyan mondtam, hogy a fantáziámmal alkotok. El tudok élvezni, néha el is akarok, de nem vágyom az érintésre. Tudom, hogy ez számodra hihetetlen, de én halálosan szeretlek téged, mégsem kívánlak. Képes vagyok lefeküdni veled, megteszek bármit, amit kérsz. – Amory rádöbben, hogy könyörög, és ettől még jobban elerednek a könnyei. – Szerethetnénk egymást, és te elmondhatnád, milyen a vágy, elmesélhetnéd, mit érzel.
– Te most viccelsz?! – Loic feláll, és öltözködni kezd. Ez túl sok, ezzel itt és most nem tud megbirkózni.
Amory összetörten kuporog az ágyon.
– Csapd be magad mögött az ajtót – mondja halkan –, bezár magától.
Miután Amory megtudta, mi a baja, nem vágyott másra, csak arra, hogy végre békén hagyják. Nem volt könnyű levetnie a tinédzser kora óta beleültetett betegség- és bűntudatot. Nem arról van szó, hogy nem érdekeli a szex, sőt átlagon felül érdekli, de csak az elmélete, nem vágyik tapasztalásra.
Többször esett szerelembe – általában férfiakba, de az is előfordult, hogy nőkbe –, de előbb-utóbb minden kapcsolata véget ért, mert soha egyik szeretőjének sem merte bevallani az igazat, és végül mindig beleundorodott a színlelésbe.
Abban az évben találkozott a pszichológussal, aki megállapította az aszexualitását, amikor elkezdett képregényeket rajzolni. Az orvosnak feltűnt, milyen költői szépséggel ragadja meg az érzékiséget és a szerelmet, amikor beszél róla, ezért arra buzdította, hogy forgassa bele a művészetébe ezt a tehetséget. Ekkor történt az is, hogy Amory figyelni kezdte a testét. Nem túl gyakran, de elkezdett maszturbálni, és észrevette azt is, hogy a nap sugarai, a szél fújása, az eső cseppjei különös érzéseket váltanak ki belőle. Képes lett a kéjre és a gyönyörre, de a vágyra továbbra sem. Magányos életre rendezkedett be, amely szép lassan megtelt a fantáziája által kreált élvezetekkel.
Loic dühösen csörtet végig az alvó városon. Becsapták! És nemcsak őt, hanem még sok millió embert. Amory csaló! Két év! Két éven át epekedett egy hazug senkiháziért!
Hazaérve, azonnal a könyvespolcához siet, és lesöpri róla Amory képregényeit. Esés közben jó néhánynak kihullanak a lapjai a fűzésből. Loic nappaliját szeretkező párok gyönyörűséges aktjai
borítják be.
Hogyan hihette el, hogy ez valódi? Csak fantázia, ostoba fantázia!
Lehajol, és felvesz egy oldalt. Úgy nézi, mint ahogy azokat a bűvös képeket szokták, amelyek három dimenzióssá változnak, ha elég sokáig szuggerálják őket.
A karcsú alakok nem kelnek életre, nem mesélik el neki, mi jár Amory fejében mialatt rajzol, vagy mikor az esőt nézi. Durcásan hallgatnak.
Fantázia.
De hát nem éppen ez a titka?! Amory sikere abban rejlik, hogy szembesíti az embereket a vágyaikkal, a varázsa pedig abban, hogy olyat ad, ami nem létezik.
Loic viharos haragja töprengéssé csillapodik. Egyre több kihullott lapot gyűjt csokorba. Szívfacsaró gondolat üt szöget a fejében: Amorynak nagyobb gyönyört és boldogságot ajándékoz a képzeletében létező világ, mint neki valaha is adhat a valóság, mégis minden egyes rajz egy megelevenedett sóvárgás. Lehet, hogy Amory szexuális vágyat nem érez, de azt nagyon jól tudja, milyen olyasmire vágyni, amit soha nem kaphat meg.
Amory mélyen a rajzlap fölé hajol, hogy elrejtse a szemei alatt sötétlő karikákat. Ma képtelen bármi értelmeset alkotni, kacskaringós vonalakat firkál. Senkire sem néz rá, nehogy véletlenül – a szeme sarkából – megpillantsa Loicot. Nem haragszik rá. Ellenkező esetben biztos hasonlóképpen cselekedett volna. Nem ítélheti el, hiszen fogalma sincs róla, mi az, amit Loicnak mellette nélkülöznie kellene. Ez olyan, mintha egy vaknak akarnák elmagyarázni a szivárvány szépségét. Nincs mese, Amory egy vak látnok.
A munkanap végén ő az első, aki kilép a műteremből. Hogyan történhetett ez meg? Miért nem utasította vissza Loic közeledését? Hát, hiába fogadta meg, hogy soha többé nem játsza el a normálist, még a szerelem kedvéért sem!?
– Várj!
Amory ijedten torpan meg.
– Te aztán gyors vagy – lihegi Loic.
– Mit akarsz tőlem? – A kérdés jéghideg.
Jogos, ezt megérdemli. Arra, amit az éjjel tett – fejvesztett menekülésére – nincs bocsánat.
– Készítettem neked egy kis meglepetést.
– Nem érdekel.
– Ne már! Egész nap ezen melóztam – nyafogja Loic.
Amory meglepődik. Szóval akkor Loic nem is volt bent a műteremben, ami azt jelenti, hogy egy egész álló napon át feleslegesen szorult ökölbe a gyomra. Összezavarodik. Az, ami most következik enyhíteni vagy tetézni fogja a fájdalmát?
– Hülye voltam, de talán túlléphetünk rajta. – Loic szemében túl szép a kékség ahhoz, hogy Amory ellen tudjon állni neki.
– Rendben.
– Az baj, ha megfogom a kezed? – tudakolja meg félénken Loic.
– Miért lenne baj?
Loic kedves bukdácsolása az ő furcsa világában, végre előcsalja Amory mosolyát.
Loic lakása jóval szerényebb, mint Amoryé, de megvan a maga suta legénybája. Isznak egy pohár bort, közben félénk pillantásokat cserélnek egymással, szóba hozzák a legutóbb megjelent képregényük szépen növekvő eladási számát, aztán Loic ismét kézen fogja Amoryt, és a hálószoba felé vezeti.
Odabent sötét van.
– Mit fogunk csinálni? – Amory kérdésében van egy kis rémület.
– Te kértél rá, hogy mutassam meg, mit érzek. Megmutatom.
Kattan a villanykapcsoló, a szobát halványlila fény árasztja el, hullámzik, vibrál a falakon és a plafonon.
– Ezt akkor érzem, amikor meglátlak. Távol vagy, ezért nem vagy még egészen valós, csak egy sejtelem, egy ígéret vagy.
Loic háta mögül elkerül egy rózsa.
– Egyre közelebb érsz, már érzem az illatod.
Letép egy szirmot, megcirógatja vele Amory arcát.
– Gombold ki az inged. Ne félj, nem érek hozzád!
– Nem félek, tényleg nem – bizonygatja Amory, és megérinti Loic kezét. – Gombold ki te!
Miután lefekszik az ágyra, a figyelmét egy pillanatra foglyul ejti a plafonon hullámzó fényjáték, de gyorsan emlékezteti magát, hogy most nem az ő vágyáról szól a bemutató, hanem Loicéról.
– Hunyd le a szemed! Ezt érzem, ha hozzám érsz.
Loic szétnyíló ökléből gyöngyszemek hullanak Amory hasára és mellkasára. Mintha harmatcseppek csillognának az aranyló bőr bársonyán.
Amory hallja, hogy Loic lélegzete egyre szaggatottabbá válik. Most mindketten ugyanazt érzik – egyikük kívül, másikuk belül: színes fényt, édes illatot, szétguruló gyöngyöket.
– És ez az, ami akkor kerít hatalmába, amikor meg akarlak csókolni.
Amory ajkait forróság simogatja meg. Gyertya lángja táncol a szája előtt. Egy sóhajtással elfújja, és megcsókolja Loicot.
– Sajnálom, de ha így folytatjuk tovább, nem vállalom a felelősséget magamért – figyelmezteti a fiú.
– Szeretlek – emlékezteti Amory, és gyakorlottnak tűnő céltudatossággal kezdi el vetkőztetni.
Nem váltanak szenvedélyes csókokat. Öleléseik nem fordulnak át birkózásba.
Loic nagyon óvatos, hagyja, hogy Amory koreografálja a szerelmeskedést. Forog körülötte a szoba. Vibrál a levegő. Szúrják a gyöngyök a hátát.
– Várj, ebben hagyd, hogy segítsek! – kéri Amoryt. – Nem akarom, hogy fájjon.
– Jó.
Van ebben a jó-ban valami illúzióromboló. Elárulja, hogy Amory agyára nem szállt köd, látását nem takarja homály, hangjában nem remeg sóhajtás. Erekciója puszta fizikai válasz az érintésre. Izzadtságcseppek futnak le a nyakán, Loic nem tud ellenállni nekik, muszáj lenyalnia őket. Amory szeme rávillan. Ajkán kíváncsi-szomorkás mosollyal figyeli, mit csinál. Filmet néz, a kívülálló bölcs távolságtartásával élvezi a kalandot.
– Lekapcsoljam a villanyt?
Amory fájó szívvel válik meg a fényjátéktól.
– Igen – feleli.
Amory csípője buja táncot jár Loic ágyékán. Fekete hajsátra verítéktől nedves, hullámzó tincsekké szakad szét. Pontosan tudja, mikor hogyan mozduljon, mikor milyen tempót diktáljon. Teste néha-néha reagál – meg-megrándul – a benne lüktető forróságra, az idegszálain végigfutó ingerekre, de nem ragadja magával a vágy. Figyel. Amíg Loic az élvezetével van elfoglalva, ő a szerelmében merül el.
Loic még soha senkivel nem élt át még csak hasonlót sem. A kéj ugyan varázslatos, viszont szörnyűségesen magányos. Mikor a gyönyör beletép a testébe, nem tud ellenállni a kísértésnek, és lerántja magához Amoryt. Kétségbeesetten csókolja. Ostoba gondolat, de szeretné hinni, hogy talán felébresztheti a benne szunnyadó csipkerózsikát. Pár perc múlva, résnyire nyitott szemhéján át, látja, amint Amory leszáll róla, két-három gyors, prózai mozdulat után elélvez, majd lefekszik mellé, és szerelmes tekintettel bámul rá az immáron éjsötét szobában.
Loic nem érzi szeme sarkában a könnycseppet, de Amory látja a csillogását. Mielőtt elaludna, felébred benne a látnok, és megjövendöli sírig tartó magányát.
Csakhogy ez a látnok – mint már tudjuk – vak.
Loic az alvó Amoryt nézi. Csókot képzel puha ajkaira, ölelést fantáziál a testére. Hajszálai között kóborol ujjaival. Csodálja a burkát annak a léleknek, amely úgy szereti, mint még soha senki. Megint könnyeket csal szemébe a boldogság.
Másnap reggel Loic egyedül ébred. Egy papírcetlin üzenet várja:
Köszönöm, hogy megpróbáltad. Sosem felejtelek el.
Amory
Loic egész nap a nyárfán dolgozik. Nehéz pihékből fátylat szőni, de Loic szereti a kihívásokat. Üdvözült mosollyal feledkezik bele a munkába.
Amory fájdalmasan gyönyörű alakokat rajzol, talán soha még szebbeket nem alkotott.
Túlélnek egy másfél órás értekezletet, egy nyári záport, és egy szikrázó napsütéses délutánt.
Az élet a megszokott mederben csordogál a műteremben.
Odakint a világ is tovább halad a maga útján. Szerelmek jönnek és mennek. Csalódások halványulnak.
Elérkezik a munkaidő vége.
Amory izgatottan hallgatja karórája percmutatójának halk kattanásait – túlságosan hozzászokott az elmúlt két év alatt a boldogsághoz –, de aztán eszébe jut, hogy mindennek vége.
A lift előtt gyülekezni kezd a tömeg.
Amory a fekete tust nézi. Reszketni kezdenek a vonalak a papíron. Csak el ne sírja magát! Csak addig ne sírja el magát, amíg ő itt van!
Végre felhangzik a kérdés:
– Loic, jössz?
Csend. Amory pislog. Szempilláival próbálja elsöpörni szeméből a könnyeket.
Majdnem egy teljes gyötrelmes perc után Loic feláll munkaasztalától, amelyen szanaszét hagy mindent.
– Van még egy kis dolgom, menjetek csak! – mondja, és elindul Amory felé.
VÉGE