Vattacukor - 1. rész

2014.09.06 12:36

 

 

1.

 

A gyorsétterem ablakából Léa pont a terminálban unatkozó tömegre látott. Szórakozottan figyelte türelmetlen mozdulataikat. Először a karórájukra pillantottak, majd jelentőségteljesen megcsóválták a fejüket, mintha rosszallásukat fejeznék ki, hogy az idő nem kezdett őrült vágtába a kívánságukra. Ezt két-három percenként rutinosan megismételték. Léa sóhajtva harapott bele a rózsaszín cukormáztól ragacsos süteménybe, amit desszertként rendelt a rántott sajt után. Ez volt a kedvenc menüje, majdnem minden harmadnap ezt ette, amióta a terminálban dolgozott nagynénje butikjában. Miután szalvétával gondosan letörölte ujjait, az étterem falán ketyegő órára nézett, de nem csóválta meg a fejét, hanem elmosolyodott. Még fél órája hátravolt az ebédidőből. Félretolta a tálcáját, és fellapozta Paul könyvét. Idestova három hete kínlódott vele, de még mindig csak a kétszázadik oldalig jutott. Végigpörgette a vaskos könyv sárga lapjait.

Reménytelen – gondolta.

Soha életében nem olvasott ennél unalmasabb könyvet. Az írója már legalább tíz oldal óta boncolgatta a fegyverkereskedelem különböző fajtáit és módozatait. Léa tudta, hogy Pault jó szándék vezette, amikor rátukmálta ezt a könyvet. Azt akarta, hogy végre legyen valami közös témájuk. Na, de hát, éppen a fegyverkereskedelemnek  kell lennie ennek a témának?! Léa nem értette a férfiak észjárását. Vajon megharagudna Paul, ha bevallaná neki, hogy egy kukkot sem ért a kedvenc könyvéből?

A szomszéd asztalhoz eközben lármás társaság érkezett. Léa élt a kínálkozó alkalommal és becsukta a könyvet. Abban a hangzavarban úgy sem lehetett koncentrálni. Az újonnan érkezett négy fiatal nő hangosan tologatta a székeket, csörömpölt az evőeszközökkel. Mire elhelyezkedtek, már mindenki őket nézte, azok meg csak nevettek.

Léa arra tippelt, hogy stewardessek, de nem voltak egyenruhában. Észrevette, hogy mindegyikük kosztümjén cégjeles kártya van, amivel a mágneszáras ajtókat szokták nyitni. Tehát a légügyön dolgoztak. Még soha nem látta őket ebben az étteremben. A hivataliak általában az irodába szokták rendelni az ebédet.

Léa olyan kíváncsian leste őket, mintha egy titkos világba nyert volna pillanatnyi bepillantást. Először a neki háttal ülő két nő szoros kontyba fogott haját figyelte. Olyan elegánsan göndörödtek a kis, pelyhes hajtincsek a tarkójukon, mint a balerináknak. Csiviteltek, akár a verebek. Léa irigyelte őket. Azt nem tudta, mit irigyel tőlük, de érezte a kis tűszúrásokat a gyomrában, amik mindig olyankor kezdték gyötörni, amikor valaki másnak az életére vágyott.

A vele szemben ülő másik két nő valamivel csendesebb volt. Egyikük, a többiekkel ellentétben, leengedve viselte a haját. Léa most őt figyelte. Fiatalabbnak tűnt a társainál. Lassú, elegáns mozdulatokkal emelte szájához a villát, és mindig lesütötte a szemét, amikor bekapott egy falatot. Ritkán szólt bele a társalgásba, inkább csak mosolygott és bólogatott. Léa őt irigyelte a legjobban. Gyorsan fellapozta Paul könyvét és beletemetkezett. A fegyverkereskedelem hatékony ellenszernek bizonyult a kis tűszúrások ellen. Az ebédszünet végéig olvasott. Amikor szedelődzködni kezdett, meglepetten látta, hogy a hangos társaság eltűnt. Vajon mikor mentek el?

 

2.

 

– Kimehetnénk a telekre a hétvégén – vetette fel az ötletet Léa anyja, miközben a levest kanalazta.

Nicole szemei rögtön felcsillantak.

– Hozhatom Philippe-et? – kérdezte.

Léa megborzongott a gondolattól, hogy egész hétvégén a húga szerelmes turbékolását kell majd néznie.

– Te is elhívhatnád Pault, Léa – kapott az alkalmon az anyja.

– Nem ér rá, mert készül a vizsgáira – hadarta Léa. Más sem hiányozna, mint egy teljes hétvége összezárva Paullal!

– Kár – biggyesztette le a száját az anyja. – Hát, akkor majd máskor.

 

Léa tudta, hogy miért erőlteti rá ezt a kapcsolatot a családja, és ettől csak még nyomorultabban érezte magát. A húga már tizennégy éves kora óta járt fiúkkal, ő meg már huszonnégy, és Paul még csak az első kapcsolata volt, ha ugyan lehetett annak nevezni.

– Köszönöm, elég volt. – Óvatosan a levesmaradékába ejtette a kanalát, majd hátrarúgta a székét, és távozott. Még hallotta, ahogy az anyja sóhajt egy mélyet, kétségbeesettet.

 

Miért baj, ha nem úgy éli az életét, mint a többi nő? Nem akarta pasivadászattal tölteni a napjait. Annyi mindent meg kellett még ismernie, annyi mindent nem látott még…

 

Miután megeresztette a csapot a kádban, a tükör elé állt, és szembenézett önmagával. Elégedett volt a külsejével. Persze nem volt olyan szép, mint Nicole, de magának megfelelt. Elfésülte homlokából a szélfúttára vágott frufrut, és egy apró csipesszel megigazította a szemöldöke vonalát. Eszébe jutott az a négy nő az étteremből. Vajon már mind férjnél vannak? Valószínű.

Elmerült a kádban, és fellapozta a kedvenc könyvét, amelynek már hullámosak voltak a lapjai a vízcseppektől. Gyerekkora óta hódolt a kádban olvasás szenvedélyének, és ezt nem egy könyve bánta már. A fürdőszoba nyugodt, visszhangos csendjében mélyebben tudta érezni a fekete tintával nyomtatott sorok szépségét. Itt igazán kettesben lehette a könyvvel. Hallani vélte Thomas Mann hangját, ahogy a következő sorokat olvassa mély, zengő hangon:

„…Nincs különösebb és kényesebb valami, mint emberek viszonya, akik csak látásból ismerik egymást – akik nap nap után, óráról órára találkoznak, és amellett az illendőség vagy saját maguk szeszélye kényszeríti őket, hogy egy köszönés, egy szó nélkül fönntartsák a közömbös idegenség látszatát. Nyugtalanság és túlfeszített kíváncsiság lebeg közöttük, a megismerkedés, a közeledés kielégítetlen és természetellenesen elfojtott vágyának hisztériája és főként valami feszes tisztelet, mert addig szereti és becsüli az ember az embert, ameddig megítélni nem képes, és a vágy a hiányos megismerés szülötte…”

Léa kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Mindig meghatotta, ha egy író ilyen csodálatosan fejezte ki az ő szerényen megfogalmazott érzelmeit.

Eltöprengett, vajon mi lett volna, ha akkor, tizenhárom évesen, elárulja annak a fiúnak, hogy tetszik neki. Minden máshogy alakult volna? Bánja-e, hogy nem alakult másként? Akkor sokáig, évekig bánta, de ma már csak ritkán jutott eszébe, csak mint valami gyerekkori bolondság.

Nicole rángatta ki a gondolataiból, amikor dörömbölni kezdett az ajtón.

– Mindjárt kész vagyok! – kiabált ki Léa, és a mosógépre tette a könyvet.

Amíg törülközött, megint azok a nők jártak a fejében. Olyan csinosak. Függetlenek és szabadok. Az, aki leengedve viselte a haját, úgy evett, mint egy hercegnő.

 

3.

 

Szerette, amikor új áru érkezett a butikba. Ugyan ő maga nem hordott ilyen dolgokat, de nagy gyönyörűséget lelt abban, hogy megérinthette ezeket a finom holmikat. A gyöngysorokon végigfuttatta az ujjait, a selyemsálakat az arcához érintette és beszívta az illatukat. Nagynénje nem egyszer próbált rátukmálni néhány fülbevalót, de Léa egy-két óránál tovább nem tűrte meg őket a fülében. Valahogy nem illettek hozzá. Nézni és megérinteni viszont egészen más dolog volt. Bizsergette az ujjait a sok csillogó ékszer. Fogott egy hosszú, rózsaszín gyöngyökből fűzött láncot, és kisétált a butik kirakata elé, hogy felékszerezze vele az egyik bábút.

A terminál lassan ébredezett. Az első, álmos utazók még csak akkor kezdtek szállingózni, gurulós bőröndjeiket maguk után vonszolva.  Léának lábujjhegyre kellet állnia, hogy elérje a magas próbababa nyakát. Jól illett a ruhához a rózsaszín lánc. Léának támadt egy ötlete. Újra lábujjhegyre állt, és megpróbálta kontyba fogni a bábú hosszú, fekete parókáját.

– Mit művelsz? – kiabált ki Francine.

– Csak babázok – kiáltott vissza Léa, és elengedte a hajzuhatagot, ami kócosan hullott vissza a bábú vállaira. Ujjait használta fésűként, hogy rendbe hozza a zilált tincseket. A paróka csillogó, selymes, műanyag hajszálakból készült, és Léa megborzongott, ahogy a bőrén megérezte a csiklandásukat.

– Mit szöszmötölsz annyit? – hallotta megint nagynénje türelmetlen hangját.

– Megyek – sóhajtotta Léa lemondóan.

 

Délben kiment az étterembe, és helyet foglalt a megszokott asztalánál. Miután végzett az evéssel, fellapozta Paul könyvét. Önkényesen kihagyott néhány oldalt, hátha így egy érdekesebb fejezetbe botlik. Csalódnia kellett, de azért kitartóan tovább olvasott. Néha felpillantott, majd újra visszatemetkezett az egymásba folyó, értelmetlen sorokba. Nem lepődött meg, amikor egy ilyen felpillantáskor meglátta azt, akire titokban várakozott.

Ezen a napon egyedül érkezett. Hosszú, fekete haja alul laza hullámú loknikba csavarodott, mint a próbababának, aminek a fürtjeit Léa megfésülte. Nem volt túl magas. Térdig érő szoknyát, hozzá kék blúzt és kardigánt viselt. Táskáját szorosan magához ölelte, amíg a sorban várakozott. Rántott sajtot kért sült krumplival – Ezen Léa elmosolyodott. – , de desszertet nem vett. Óvatosan szlalomozott tálcájával az asztalok között. Amikor a közelébe ért, Léa szégyenlősen visszabújt könyve biztonságos rejtekébe. Csak néhány perc elteltével mert kilesni mögüle. A Nő pontosan oda ült, ahol előző nap foglalt helyet. Vajon hol maradt mellőle a többi csivitelő madárka? Így egyedül törékenynek és félénknek tűnt. Nem nézett senkire, a falatokat most is ugyanolyan előkelően emelte pirosra rúzsozott ajkaihoz.

Léa próbálta ellesni tőle ezt a technikát. Lejárt az ebédideje, de valahogy nem akaródzott indulnia. Csak figyelte azt az idegen Nőt vele szemben. Már nem érezte az irigység nyilallásait a gyomrában. Kíváncsi volt. Az a furcsa gondolata támadt, hogy ők ketten már régóta ismerik egymást. Valami megmagyarázhatatlan, rejtélyes kapcsolat volt közöttük, amely úgy kötötte össze őket, mint egy láthatatlan fonál.

Megszólalt a mobilja. Francine érdeklődött, hol késik már ilyen soká. Léa csalódottan állt fel az asztaltól. Kifelé menet, elhaladt a Nő mellett. Kellemes parfümillat csapta meg az orrát. Vattacukor?

 

4.

 

Paul érte jött zárásra. Léa feszengett a kocsi anyósülésén, mint mindig.

– Hallgatag vagy ma – jegyezte meg a fiú.

– Csak fárad vagyok – mondta kitérően Léa, és a kocsi alá futó szürke aszfaltot figyelte.

– Igazán keríthetnél már valami normálisabb munkát! Életed végéig a nagynénéd rabszolgája akarsz lenni?

Léának nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez, túl sok gondolat kavargott a fejében, de nem sérthette meg Pault.

– Szeretem ezt a munkát, és Francine nagyon kedves – suttogta, mert sosem tudott bátran ellentmondani egy férfinak.

– Ostobaság! Ezerszer jobb melót találhatnál a diplomáddal. Angol tanárokat és fordítókat mindig keresnek.

– Nem hiszem, hogy jó tanár lennék, fordítani meg utálok – motyogta Léa.

– És, ki mondta, hogy jó tanár legyél?! A rosszakat is megfizetik – humorizált Paul, de Léa nem vette a lapot.

A humor sem volt az erőssége a férfiak társaságában. Szinte menekült a kocsiból, amikor végre megérkeztek.  Húga éppen Philippe-től búcsúzkodott a kapu előtt. Léa köszönés nélkül viharzott el mellettük.

– Hé, előled fut így, Paul? – kérdezte Nicole, és a fiúra kacsintott.

 

Vacsora után Paul követte Léát a szobájába. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, szorosan magához ölelte a lányt, és szájával az ajkaira tapadt. Léa dermedten tűrte a csókot.

– Miért nem nyitod ki a szád? – firtatta Paul csalódottan, mire Léa fülig elvörösödött.

– Mert úgy nem akarom… még – felelte sírós hangon.

Paul újra magához ölelte.

– Jól van. Nincs semmi baj. Tudod, hogy akármeddig várok.

Léa ezt még megalázóbbnak érezte, mintha a fiú azt mondta volna, hogy most azonnal elhagyja hidegsége miatt. Nem szerette, ha pátyolgatták.

Paul, hogy oldja Léa szorongását, zsebre tett kézzel kőrözni kezdett a szobában. Mindent alaposan szemügyre vett. Megpiszkálta a függönyre tűzött színes, origami pillangókat. Beleszagolt az illatgyertyák csonkjaiba. Szimatolt és tapogatott, mint egy kisgyerek. A könyvespolc előtt földbegyökerezett a lába.

– Te képregényeket gyűjtesz?  – tette fel megrökönyödve a kérdést.

– Ezek mangák – világosította fel Léa, és összerezzent, mert Paul kézbe vett egy kötetet és végigpörgette a lapjait. Ott ahol durva ujjai érintették meggyűrődött a papír. Léa ezt nem tűrhette. Odalépett a fiúhoz, és kivette kezéből a könyvet.

– Vigyázz rájuk! – kérte. – Ez művészet. Értékesek.

De Paul nem figyelt rá. Lekapott egy másikat a polcról és döbbenten nézegette.

– Te ilyet olvasol? – berzenkedett. – Melegpornót?

Léa érezte, hogy újra vérvörös lett az arca.

– Ezt nők írják nőknek, és nincs bennük semmi gusztustalan. Gyönyörű, romantikus történetek.

Paul ebben erősen kételkedett, a mangában lerajzolt bőszen szeretkező férfiakat látva. Léa nem különösebben akarta meggyőzni az igazáról, mert tudta, hogy ez úgy is lehetetlen vállalkozás lenne, csak azt akarta elérni, hogy Paul letegye végre a kezéből féltve őrzött kincsét.

– Ha te mondod! – sóhajtotta a fiú, és átadta a lánynak a könyvet.

 

Ezután az incidens után még fél órát üldögéltek szótlanul, a falat bámulva, majd Paul hazaindult.

Léa halálosan kimerültnek érezte magát. Magához vett egy mangát, és végighasalt az ágyán. Hogy is érthetné meg ezt egy férfi?! Ezekben a történetekben a két ember egymás iránt érzett, mindent legyőző szerelme a lényeg, a szex csak ráadás. A szereplők, bár férfiak, androgün szépségűek.

A szépség a lényeg! – gondolta Léa. – A szépség és a mindent legyőző szerelem. Ezt csak a nők érthetik.

 

5.

 

Egy teljes hét telt el, mire Léa újra látta a Nőt. Már éppen kezdte elfelejteni. Csak az első nap volt ijesztően szürke nélküle, aztán hozzászokott az üresség érzéséhez, még meg is mosolyogta magát, hogy egy idegen hiányzik neki.

 

A napjai eseménytelenül teltek. A butikban sem volt nagy forgalom egészen péntek tizenkét óráig. Akkor, pont az ebédidő kezdetén, berobbant egy századnyi kínai turista, és percek alatt ízeire szedték a teljes kínálatot. Léa megizzadt, mire kiszolgálta őket. Miután a roham véget ért, Francine-nal végignéztek a romokon.

– Menj ebédelni! – legyintett végül a nagynénje. – A rendrakás nem kétperces munka lesz.

 

Léa fáradtan csoszogott el a gyorsétteremig, és beállt a sorba. Üres volt az agya, kimerítette a kínaiak rossz angolságának megértésére tett hiábavaló kísérlete. A pénztárnál olyan ügyetlenül fogta meg a tálcáját, hogy kiesett a kezéből az előre elkészített aprópénz és csilingelve szétgurult a földön. A pénztáros türelmetlenül emelte a plafonra tekintetét, mire Léa azonnal elsápadt a megaláztatástól. Letette a pultra a tálcát, és nekiállt felszedni a földről a pénzt. A sorban már kórusban ciccegtek mögötte. Ilyenkor nagyon utálta az embereket. Remegő kézzel szedegette az aprót, és ekkor valaki mellé térdelt, hogy segítsen neki.

– Köszönöm – rebegte Léa.

A Nő rámosolygott, olyan mosollyal, amelyet Léa még soha senki ajkain nem látott. Bódítóan lengte körül a vattacukorillat. Elámult. Olyan hirtelen jelent meg újra az életében, hogy nem tudott felkészülni a fogadására. Közel volt hozzá, ijesztően közel, és kitartóan viszonozta a tekintetét, közben a mosoly egy pillanatra sem halványodott ajkain.

A sor felmorajlott, megtörve a varázst, de Léa még kapaszkodott a szivárványba, mint egy gyerek a mesékbe. A Nő felé nyújtotta tenyerét és az belehelyezte az öklét. Léa érezte a bőr selymességét, a forró hús bizsergető érintését, aztán az ujjak lazulni kezdtek, és hideg fémdarabok potyogtak a tenyerébe. Talán csak egy másodperc volt az egész, de neki óráknak tűnt, amíg a Nő ökle a kezéhez ért. Újra megköszönte a segítséget, majd végre fizetett, és tálcájával helyet foglalt az egyik szabad asztalnál. Egész testében reszketett. Annyira elárasztották a gondolatai, hogy elfelejtett visszanézni a sorra. Mire eszébe jutott odapillantani, a Nő már eltűnt. Ijedten forgatta a fejét. Csak sokára vette észre az étterem egyik kis sarokasztalánál. Most először fogalmazta meg a benne kavargó érzést: Milyen szép!

 

Már nem is volt éhes, alig tudott leerőltetni a torkán néhány falatot. Miért hat rá ilyen döbbenetes erővel ennek a nőnek a szépsége? Nem értette magát.

Egész délután töprengő, magába forduló volt. Francine hozzá se mert szólni, mert látta rajta, hogy valahol nagyon messze jár.

Egy régi emlék éledt újjá emlékezetében: az első iskolában töltött délutánja.

Megrémítette az életében bekövetkezett változás, az iskolaudvar ridegsége. Egyedül sétálgatott a kerítés mellett, hátha talál egy rést, amin át el tudna menekülni, haza tudna szaladni. Egy óra múlva belefáradt a hiábavaló kutatásba, és egy padra telepedett. Remegtek a térdei. Félt, hogy szégyenszemre elsírja magát, ezért inkább az udvaron futkározó többi gyerekre koncentrált. Ekkor figyelt fel egy kislányra, aki hangosan kacagva fogócskázott. Olyan szépnek látta, mint egy babát. Ettől a pillanattól kezdve már nem is vágyott haza, csak azon járt az esze, hogyan barátkozhatna össze a lánnyal. Akkor még nem volt ilyen félénk, mint most. Bátorságot gyűjtött, odafutott hozzá és megszólította. Christine-nek hívták, furcsa éneklő hangon beszélt és hosszú, fekete szempillái voltak.

 

6.

 

Léa homlokráncolva nézte fürdőruhás alakját a tükörben. A kertből felhallatszott Nicole nevetése.

– Legalább Paul nincs itt! – sóhajtotta, és magára tekert egy nagy, virágmintás fürdőlepedőt, hogy elrejtse Philippe elől nőies idomait.

Lement a konyhába, ahol az anyja már az ebédet készítette.

– Segítsek? – kérdezte Léa abban reménykedve, hogy hátha így nem kell Nicole-ékkal töltenie az egész délelőttöt.

– Menj csak úszni! – utasította vissza az anyja, de Léa letelepedett az egyik kényelmetlen székre az asztal mellé.

Juliette a plafonra bámult.

– Jaj, Léa!

 

Végül sikerült meggyőznie az anyját, hogy bízza rá a krumplipucolást. A rádióban Francoise Hardy énekelt, és ők vele dúdolták a refrént. Léa nagy sokára összeszedte a bátorságát.

– Emlékszel Christine-re, anya? – kérdezte.

– Hogyne emlékeznék? Szinte össze voltatok nőve azzal a kislánnyal. De hogy jutott ez most az eszedbe?

– Osztálytalálkozót szervez az iskola – füllentette Léa. – Előkeresetem a régi osztályképeimet.

– Előtörtek az emlékeid? – mosolygott Juliette. – Imádtál iskolába járni, nem úgy, mint a húgod, akit a hajánál fogva kellett beráncigálni a kapun. – Megmosott egy uborkát és Léa elé tette, hogy karikázza fel. – Nagyon megviselt, amikor elköltözött a második év végén. Erre is emlékszel?

Léa megrázta a fejét.

– Régen volt már – felelte.

Juliette vetett a lányára egy kétkedő pillantást, de nem szólt semmit. Ő pontosan emlékezett arra a sok átzokogott éjszakára, amikor semmivel nem tudta megvigasztalni Léát.

– Elmész a találkozóra?

– Nem.

 

Ebéd után Léa nem úszta meg a napozást. Kénytelen volt fürdőruhára vetkőzni, és elnyúlni az egyik nyugágyon a medence mellett. Érezte magán Philippe tekintetét, ahogy végigméri.

Akár a húspiacon – dühöngött magában.

Akkor már inkább a fegyverkereskedelem! Fellapozta Paul könyvét és elrejtőzött benne.

 

Este a Nicole-ék elmentek sétálni, és Léa felszabadultan úszhatott egyet a medencében. Egész nap erre várt. Végre egyedül birtokolhatta az egész medencét. Remek úszó volt, az iskolában több versenyt is megnyert.

A lemenő nap sugarai rózsaszínre festették a bárányfelhőket, pont úgy, ahogy Kinkade festette meg az eget a képein. Léa ábrándozva nézte a természet csodáját, közben teste úgy lebegett a víz felszínén, mint egy virágszirom. Az ilyen perceket szerette a legjobban az életében. Csak akkor mászott ki a medencéből, amikor az Esthajnalcsillag már ott ragyogott az égen.

Vacsora után bezárkózott a szobájába, aminek az ablaka a telek hátsó udvarára nézett, ahol még ott sorakoztak az építkezéskor használt rozsdamarta szerszámok: egy betonkeverő, vakolókanállal, ásó, fúrógép. Az apjára emlékeztették. Vajon most is nézi őt onnan fentről?

Bebújt a paplan alá, és elhatározta, hogy megszólítja a Nőt. Talán barátok lehetnek. Miért ne lehetnének? Olyan kedves volt, amikor segített összeszedni a szétgurult pénzt. Nem úgy nézett rá, mint egy idegenre szokás. Ő is biztosan érezte a köteléket kettejük között. De hogyan csinálja? Egyszerűen kérdezze meg, mellé ülhet-e az étteremben? Léa biztos volt benne, hogy nem utasítaná vissza. De hát miért is ne lehetne megszólítani egy idegent? Régen az emberek beszélgettek egymással különösebb ok, vagy indok nélkül. Akkor még volt mit mondaniuk egymásnak és nem vették körbe magukat falakkal.

Léa bizakodott. Végül is mit veszíthet?

 

7.

 

Hiába bizakodott. Ugyan a szép Nő minden ebédidőben pontosan megjelent az étteremben, de egyszer sem volt egyedül. Elmélyülten beszélgetett a kollégáival, már nem csak mosolygott és bólogatott. Léa elkezdett kételkedni magában. Lehet, hogy tévedett? Ők ketten mégsem hasonlítanak egymásra?

Szerdán a nő egy férfi oldalán érkezett. Haja szoros kontyba volt fogva, ajkain túl piros volt a rúzs. Léa ujjai megremegtek a villán, de rögtön el is szégyellte magát. Nem lehet dühös egy idegenre, csak azért mert túlságosan elragadta a képzelete. Másnap szendvicseket csomagolt ebédre. Nem akarta többet becsapni magát.

Francine meglepődött, hogy nem rohant el ebédelni, ahogy delet ütött az óra.

– Meguntam a gyorséttermi kaját – magyarázkodott Léa.

 

Pénteken egyedül tartotta a frontot a boltban. Élvezte az önállóságot. Végre úgy viselkedhetett, ahogy akart, nem kellett nagynénje figyelő tekintetétől tartania. Megengedte a vevőknek, hogy felpróbálják a sálakat, hogy úgy tekerjék, csavarják magukra, ahogy nekik tetszik. Ha ügyesen összehajtogatta őket utána, nem maradtak gyűrődések a drága selymeken, csak érteni kellett a technikáját. Az unalmas rádiózenéket kedvenc lemezeire cserélte. Lara Fabian zengett egész nap a butikban. A szomszédos bolt eladója bevigyorgott az ajtón, amikor elhaladt a csinosan felöltöztetett próbababák előtt, és Léa cinkosan visszamosolygott rá. Nincs igaza Paulnak! Ez a munka igenis neki való volt. Csak egy kis önállóságot kellett kapnia, és máris lubickolt benne.

Még gondolt a Nőre, de minden erejével azon volt, hogy elfelejtse. Elborzadt, hogy már megint majdnem ugyanúgy sikerült belesétálnia a képzelete csapdájába, mint tíz évvel ezelőtt. Persze az nem volt teljesen ugyanez a helyzet. Akkor szerelmesen képzelte magát abba a fiúba, rettenetesen, fájdalmasan szerelmesnek, mert olyan akart lenni, mint a többi lány. Most csak egy barátra vágyott, egy új Christine-re, valakire, aki annyi év után végre újra megérti. Erre a gondolatra nagyot csapott a pultra.

Tessék, már úgy gondolkodom, mint egy ostoba lányregény nyafogó főhősnője! – dohogott magában.

 

Három körül egy amerikai üzletember tévedt be a butikba, és egy órán át válogatott, mire meglelte a tökéletes sálat a feleségének és a legcsillogóbb nyakláncot a szeretőjének.

– Hát, az élet márpedig nem egy lányregény – összegezte a tapasztalatát Léa az egyik próbababának a kirakatban.

A bábú csak mosolygott tovább rendíthetetlenül. Léa a hosszú hajzuhatag alá nyúlt, hogy lekapcsolja a láncot a nyakából, így egészen közel került a szépen megformált archoz. Hasonlított Rá. Megdöbbent. Hogy ezt még csak most vette észre! A nagy mandulavágású szemek, a finom vonalú ajkak megbabonázták. Belefúrta ujjait a paróka dús fürtjeibe a bábú tarkóján. Vajon hogy hívják?

– Áruld el a neved, kérlek! – suttogta.

– Hé, Léa! – kiabált be a boltba a szomszéd bolt eladónője. – Kérsz valamit a büféből?

– Egy krémest – kiáltott vissza Léa, le nem véve tekintetét a bábú szépséges arcáról.

A gyenge ragasztás hirtelen elengedett, és a paróka előrecsúszott a bábú fején. Léa elnevette magát. Gyorsan visszaigazította, és hátra szaladt a raktárba ragasztót keresni, nehogy Francine észrevegye a bakit a következő öltöztetésnél.  Amíg keresgélt, az ajtó fölé akasztott szélhárfa egy vevő érkezését jelezte.

– Léa, a krémesed! – hallotta a kiabálást.

Mi a csudáért ordibál ez a nő állandóan?

– Tedd csak le a pultra, majd átviszem az árát – szólt ki, és keresett tovább.

A szélhárfa újra megszólalt, amikor becsukódott az ajtó.

Nagy sokára sikerült csak ráakadnia a ragasztócsíkokra, amiket a parókák rögzítésére használtak.  Egy diadalmas Végre! kiáltással meglobogtatta őket a feje felett, és rohant vissza velük a kirakatba. Leemelte a bábú fejéről a parókát, majd rátett egy ragasztócsíkot a megkopaszított műanyagra, végül visszahelyezte a hajat.

– Ferde – szólalt meg egy idegen hang a bolt belsejéből.

Léa annyira meglepődött, hogy nekitántorodott a kirakatüvegnek.

– Elnézést, nem akartam megijeszteni – mondta a hang.

Léa kilesett a bábú mögül. A Nő állt előtte, és felnézett rá, mintha odavarázsolta volna egy tündér.

Léa szíve olyan vad vágtába kezdett, hogy alig kapott tőle levegőt.

– Se… segíthetek? – dadogta.

– Egy sálat szeretnék – felelte a Nő. Lágy és selymes volt a hangja, mint az anyagok, amikből a sálak készülnek.

– Van elképzelése? Selymet vagy muszlint?

A Nő elmosolyodott.

– Nem is tudom. Majd amelyik megtetszik.

Léa nagy nehezen kimászott a kirakatból, és remegő lábbakkal a sálakhoz kísérte különleges vevőjét.

– Felpróbálhatja őket – ajánlotta, majd egy kicsit eltávolodott, hogy a Nő nyugodtan válogathasson. Addig úgy tett, mintha a fülbevalós-állványt rendezgetné, de közben azért lesett.

A Nő óvatosan megérintette a sálakat, néhányat kézbe is vett. Ugyanolyan kecsesek voltak a mozdulatai, mint az étteremben.

Léa agya lázasan dolgozott. Ez egy soha vissza nem térő alkalom volt. Most kellett megszólítania, most kellett megtudnia a nevét, most, hogy idejött hozzá, hogy idesodorta a sors.

A Nő éppen egy halványzöld sálat vett a kezébe, amikor Léa mellé lépett.

– Ez nagyon jól állna – mondta.

– Gondolod? – fordult felé a Nő.

Nahát, már tegeződünk is! Csak így tovább Léa! – bíztatta magát.

– Felpróbálod? Addig leteszem a pultra a táskádat – ajánlotta.

A Nő odanyújtotta neki az egyszerű bőrtáskát, amin hímzett pillangók repültek. Léa úgy vette el, mint egy felbecsülhetetlen értékű műtárgyat. A bőr még őrizte a táska tulajdonosának melegét, aki egy pillant alatt olyan költeményt varázsolt a sálból a vállára, hogy Léa elámult.

– Tökéletes – suttogta, mire a Nő rámosolygott a tükörben egy igazi cinkos mosollyal.

 

A CD lejátszóban felcsendült az I am who I am című dal.

– Ezt a számát még nem is hallottam, pedig szeretem Larát.

– Az első angol nyelvű albumán van – magyarázta Léa.

– Nem nagyon ismerem az angol dalait – mondta a Nő, közben óvatosan levette a sálat és összehajtogatta. – Ez jó lesz.

Léa visszaadta a táskát, és átvette a sálat, hogy becsomagolja.

Mindjárt elmegy. Mindjárt kilép az életemből! – hajtogatta magában, amíg a visszajárót számolta. Érezte, hogy nincs elég bátorsága. Már ez a néhány mondat is kimerítette a tartalékait. Itt fogja hagyni, és ő gyáván el fogja engedni. Összeszorult a torka. A Nő megfogta a nejlonzacskót, és kifelé indult. Léa megmarkolta a pult szélét, de nem tudott megszólalni, csak az ujjai lettek egyre fehérebbek. Amikor a szélhárfa felcsilingelt, a Nő visszafordult.

– Szia! – búcsúzott, és Léára villant a tekintete, ugyanaz a tekintet, mint az étteremben. Tele annyi kedvességgel és őszinteséggel, hogy Léa végre elengedte a pultot.

– Ha gondolod, átírom neked az albumot, mert már nem kapható – ajánlotta fel remegő hangon.

– Megtennéd? – ragyogott rá a Nő mosolya.

 

8.

 

Ugyan a nevét még mindig nem tudta, de újra találkozni fognak, újra beszélni fognak. Léa repdesett a boldogságtól. Ahogy hazaért, bezárkózott a szobájába, és rögtön átírta Lara albumát. Amikor elkészült vele, a kezébe vette.

– Ez az övé lesz. Az övé – hajtogatta. – Hallgatni fogja. Meg fogja érinteni.

 

Éjjel alig aludt néhány órácskát. Forgolódott, és folyton a találkozásukra gondolt, kielemezte minden pillanatát. Sorra vette, mit kellett volna másképpen csinálnia, vagy mondania. Felidézte a Nő minden mozdulatát és titkos üzeneteket keresett bennük.

Nem véletlenül jött a butikba – kattogott a gondolat az agyában, mint valami rögeszme. – Azzal a nézéssel mondani akart valamit. Talán azt, hogy: Mi lesz, kislány, idejöttem, élj az lakalommal!

Hajnal felé Léa végül meggyőzte magát, hogy még mindig túl sokat képzelődik, és a találkozás csak véletlen volt.

 

A hétvége pokoli lassan telt. A szombatot a butikban töltötte, de tudta, hogy semmi esélye a találkozásnak, mert a Nő nem dolgozott hétvégén. Vajon mi a beosztása? Lesznek-e olyan jóban, hogy egyszer elárulja neki? Ezer és egy kérdést tett fel. Lángolt a kíváncsiságtól.

 

Vasárnap Paul meglátogatta. Léának társasjátékoznia kellett vele meg a húgáékkal. Soha nehezebb órákat nem élt meg. Nem volt valami jó színésznő, most mégis játszania kellett, mert nem árulhatta el magát, titkolnia kellett, hogy valami éppen változóban van az életében. Paul végig a kezét fogdosta, meleg és izzadt volt a tenyere.

 

Éjjel hallotta, ahogy Nicole és Philippe szeretkezik a szomszéd szobában. Nem zaklatta fel különösebben, már nem ez volt az első eset, Nicole imádta produkálni magát. Néha érzett egy kis halvány féltékenységet, de ezen az éjszakán teljes közönnyel hallgatta.

Régebben sokat álmodozott róla, hogy egyszer szeretni fogja egy fiú, akivel meg fogja azt tenni, de ahogy teltek az évek, úgy halványodott a remény, végül elmaradtak az álmok is, és Léa elfogadta a valóságot, hogy nem kell senkinek. Pault tíz éve ismerte, osztálytársak voltak a középiskolában. Amikor a fiú féléve arra kérte, hogy járjon vele, beleegyezett, de csak kíváncsiságból. Nem értette, miért kellett ilyen hirtelen Paulnak, aki azelőtt nem mutatott semmi vonzalmat iránta. Eldöntötte, hogy kivárja, amíg kiderül, azóta is várakozott.

 

Amikor végre csend lett, Léa lehúzta a fejéről a paplant, és a hátára fordult. Az ágya fölé lógatott, világító bolygókat figyelte. Gyerekkorában megszállottan érdekelte a csillagászat. Három éves sem volt, de már fel tudta sorolni a Naprendszer összes bolygóját. Ez a szenvedélye is elpárolgott az évek alatt, csak úgy, mint a virágimádata, vagy a hercegnőrajzolás. Ma már egyenesen utálta a virágokat. Túl gyorsan meghaltak. Az apjára emlékeztették… Ami meg a hercegnőket illeti, Léa bennük is csalódott. Nem is foglakozott velük, miután rájött, hogy érte sosem fog eljönni a herceg fehér paripán. A fiúk rá se néztek az iskolában. Nem értette miért. Igaz, nem öltözött úgy, mint a többi lány. Nem kent magára sminket, és szerény méretű keblei sem engedték meg, hogy kivillantsa a domborulatukat.

Talán a személyiségemmel van a baj – gondolta. – Egyszerűen nem vagyok elég érdekes és vonzó.

Erre felötlött benne egy rémisztő gondolat: Mi van, ha azt a Nőt is csak az érdekli, hogy megszerezzen egy férfit? Nem! Ő nem lehet ilyen! Ő ennél sokkal érdekesebb!

 

9.

 

Amikor végre elérkezett a hétfő, Léa már hajnalban nekilátott a készülődésnek. Még az éjjel eldöntötte, hogy felveszi az egyetlen nyári ruháját, ami azóta porosodott a szekrényében, amióta megkapta. Összeszedte minden bátorságát, és belebújt a vékony selyemruhába. Csiklandozta a bőrét. A vállpántok egy nagy masniban fonódtak össze a háta közepén. Léa úgy érezte, mintha szárnyai nőttek volna. Kiosont az előszobába, és letérdelt a cipőszekrény elé. A ruha úgy fodrozódott körülötte, mint a tenger hullámai. Nagy nehezen sikerült előásnia a húga gyűjteményéből egy rózsaszín szandált, ami tökéletesen illett a lábára.

Megcsodálta magát a nagy előszoba tükörben.

Akár bálba is mehetnék! – állapította meg elégedetten.

A fürdőszobában kísértésbe esett egy pillanatra, de végül lemondott arról, hogy kifesse magát. Rámosolygott a tükörképére, mert eszébe jutott a gyerekkora. Imádta kifesteni magát, megbabonázta a rúzsok csillogó rózsaszínje, a szemfestékek édes illata, de ez is megváltozott, amióta felnőtt. Megelégedett egy kis púderrel, és a műanyag liliommal, amelyet a hajába tűzött.

Juliette nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a lányát.

– Nahát, Léa! Előbújt a bábból a pillangó! – csapta össze a tenyereit álmélkodva.

Léa szégyenlősen megvonta a vállát.

– Egyszer én is lehetek csinos, anya. Nem kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni! – morogta bosszúsan.

 

A buszon úgy érezte, mintha mindenki őt nézné. Kíváncsi tekintetek sós ízű, maró tengerében találta magát. Égették a bőrét. De lehet, hogy csak képzelte…

Ahogy belépett a terminálba, életre keltek a ruha masniszárnyai.

Léa suhant az emberek között.

 

Téma: Vattacukor - 1.rész

:)

V | 2016.03.11

Lesz folytatás? :)

yuri

utahu | 2014.09.07

tetszett nagyon, várom a folytatást! :)
köszönöm az új történetet!

yuri

Carol | 2014.09.07

Hú, most megkönnyebbültem :)
Hirtelen ötlet volt, és hajlamos vagyok meggondolatlanul cselekedni.
Elég rázós vállalkozás bedobni egy yurit a yaoista tengerbe. :)
Köszönöm a hozzászólásokat!
Dolgozom a folytatáson.

:)

D | 2014.09.07

Nagyon érdekes volt,szépen megírtad.Várom a folytatást. :)))

×

¤ | 2014.09.06

Szép színes és érdekes

Új hozzászólás hozzáadása