Vattacukor - 2. rész
10.
Amikor zaklatott volt, Léa a nyári forróságtól megrepedezett földre gondolt. Gyerekkorában sokat horgászott együtt az apjával. Észrevette, hogy a tó körül a föld is pikkelyeket növesztett, akárcsak a halak. Néha felpiszkálta őket egy bicska hegyével, mert kíváncsi volt, hogy mi van alattuk. A földpikkelyek simák voltak, megcsillantak hátukon a napsugarak. Ha hozzájuk ért, megégették az ujjait. Léa szerette megérinteni őket, mezítláb járni rajtuk, elfutni rajtuk a világ végéig – tudva, hogy az apja ott ül a tó partján, és visszavárja, sőt néha utána is kiált, és ilyenkor a nádas azt suttogja: Léa.
– …a! Léa! – szólongatta Francine, és Léanak muszáj volt visszatérnie a jelenbe.
– Mi az? – kérdezte a könyökét simogatva ott, ahol fájdalmas nyomokat hagyott rajta egy pulton felejtett gyöngysor.
– Hol jársz, te lány?
– Horgászok.
Az egész délelőtt így telt. Ő álmodozott, a nagynénje meg folyton visszaráncigálta a tópartról a bolt valóságába.
Várni a legnehezebb dolog a világon. Az óra számlapján megálltak a percek, és a mutatók talán azon töprengtek, hogy visszafelé fognak haladni.
Léa fázott a lenge nyári ruhában. Magára terített egy sálat, de nem tudott olyan művészi kreációt varázsolni belőle, mint a Nő. Vajon emlékszik még rá egyáltalán, hogy egy eladólány ígért neki egy CD-t? Lehet, hogy számára ez nem is fontos, csak egy lényegtelen apróság a hétköznapokban.
– Fel kellene találni az egyszerűsített életet, használati útmutatóval, meg távirányítóval, amivel össze lehetne hangolni az érzelmeket – osztotta meg Léa az ötletét egy kirakati bábuval.
Meghazudtolva a lehetetlent, a percek valahogy mégiscsak elkúsztak déli tizenkét óráig, és az ajtó felett lengő szélhárfa éppen abban a pillanatban szólalt meg, amikor Léa elhatározta, hogy nem megy ebédelni, mert már így is éppen elég ember előtt tette nevetségessé magát a szárnyakat növesztett ruhában.
Ő volt az. Ki más lehetett volna? Tett néhány óvatos lépést, és, amikor észrevette Francine-t a pult mögött, tétován megtorpant. Léa a raktárajtó résén át leste.
– Segíthetek? – kérdezte a nagynénje, mire a Nő elmosolyodott.
– Elnézést – mondta halkan. – A kolléganőjét keresem. Azt a lányt, aki pénteken volt itt.
– Léát?
Léa szíve nagyot dobbant. Kimondták a nevét. Ellopták tőle a lehetőséget, hogy maga árulja el.
– Igen, őt – felelte a Nő.
Léa megvárta, hogy újra elhangozzon a neve (ezúttal jó hangosan kiáltva), mert már úgyis mindegy volt, majd előbújt rejtekéből. Üdvözölték egymást, még mindig úgy, mint két idegen: tartózkodóan, mindketten a másiktól várva a közeledést. Francine kíváncsi tekintettel leste őket. Léa a pult mögé lépett, és elővette a CD-t. Olyan lassan mozgott, ahogy csak tudott, közben egy szélvész sebességével süvítettek agyába a gondolatok. Ötletelt. Az volt a baj, hogy nagynénje jelenlétét nem tervezte be, eszébe sem jutott.
– Biztos, hogy sikerült. Ellenőriztem – mondta, amikor átadta a gyöngyházfényű lemezt. Eddig még sosem gondolt úgy egy CD-re, mint egy kagylóra. Pedig pontosan olyan volt. A szivárvány színeiben pompázott és kincset rejtett magában.
– Köszönöm.
A boltban összesűrűsödött a csend, még a levegőben szálló por is őket figyelte. A Nő a CD felső részét nézte, ahová Léa szálkás betűkkel ráírta a dalok címét. Az óra hangosan tiktakkolt a falon. Most bezzeg száguldottak a percek, és Francine még mindig őket leste, már-már tolakodó módon.
Ekkor csoda történt. Léa imája meghallgatásra talált, és egy vevő érkezett.
– Ha nem engeded, hogy kifizessem, akkor legalább hadd hívjalak meg ebédre – kérte tőle a Nő abban a pillanatban, amikor Francine végre hátat fordított nekik.
Léa elmosolyodott, mert ez az egyszerű megoldás neki eszébe sem jutott, és hirtelen viccesnek tűnt saját maga előtt is, ahogy az életét komplikálta.
A gyorsétterem csak néhány lépésre volt a bolttól. Egymás mellett sétáltak végig a terminál folyosóján cipősarkaik egyszerre koppanó dallamában. Léa ruhája úgy hullámzott, mint az óceán, és minden lépésnél libabőrt csalt a lábaira. A Nő térdig érő, szűk szoknyát viselt a vádlija közepéig érő fodorral. Olyan volt benne, mint egy spanyol flamenco táncosnő. Léa eltöprengett, látta-e már rajta azelőtt, és arra jutott, hogy még csak hasonlót sem. A Nő nem egyszerűen lépett, hanem táncolt egy sajátos belső ritmusra, amit Léa megpróbált ügyetlenül követni. Amikor elhaladtak egy kirakat előtt, a tükörképük megcsillant az üvegen. Léa egy pillanatra megtorpant, és szemügyre vette magát, majd tekintete a Nőre villant, aki őt nézte a kirakatüvegben.
– Ajándék ruha – magyarázta Léa mentegetőzve. – Muszáj volt felvennem.
– Nagyon szép.
– Nem az én stílusom.
A Nő tovább indult, és Léa követte.
Amíg sorban álltak, Léának volt ideje átgondolni az életében bekövetkezett változást: Teljesült egy kívánsága, és ez nagyon nagy dolog volt, mondhatni hihetetlen. Alig néhány hete történt, hogy megpillantotta a Nőt, és most ott állt mellette az édes vattacukor illatban. Örült a pillanatnak, de nem tudta, mit kezdjen vele. Hallgatott hát, mert a hallgatás eddig még mindig bevált a nehéz helyzetekben.
– Mindig ilyen szófukar vagy? – kérdezte a Nő.
Léa a tálcájára pillantott, mintha azt várta volna, hogy a hűlésnek indult csirkeszárnyak majd megsúgják neki a frappáns replikát, de nem súgták meg. Lehet, megsejtették, hogy meg akarja őket enni. Erre a gondolatra elmosolyodott. A Nő követte a tekintetét. Kíváncsi volt, mi vicceset talál Léa a tányérján.
– Gonoszság tőlem feltenni ezt a kérdést – mondta, miután hiába várt a lány válaszára. – Általában engem szoktak zaklatni vele. De udvariatlan vagyok! Még be sem mutatkoztam. Sarah-nak hívnak.
– Szép név – préselte ki magából Léa.
– Köszönöm.
– Én Léa vagyok, de ezt már a nagynéném jóvoltából tudod. – Elhallgatott, de pár pillanat múltán hozzátette: – Lehet, néha azért hallgatunk, mert félünk, hogy csupa ostobaságot hordanánk össze.
– És az baj lenne?
Léa arra gondolt, hogy igen, elég nagy baj, ha az a személy, akiről hetek óta álmodozunk, idiótának hisz minket, de inkább ezt a feleltet mondta ki hangosan:
– Jó lenne ostobának lenni.
Sarah levágott egy falatot az egyik csirke szárnyból és elegánsan ajkaihoz emelte. Léa követte a példáját.
Az a jó az étkezésben, hogy nem illik tele szájjal beszélni.
Miután a Nő hihetetlenül lassan, kimérten megrágta, majd lenyelte az ízletes húst, felszúrt a villája hegyére egy sültkrumplicsíkot és megtáncoltatta Léa orra előtt.
– Mondd csak, miért akarsz ostoba lenni? Az emberek általában intelligenciára vágynak.
– Mert hülyék! – vágta rá Léa. – Ha egy csöpp eszük lenne, megelégednének a békés együgyűséggel.
– Ámen.
Összenevettek. Léa a Nő nevét ismételgette magában. Tulajdonképpen minden szó, amit kimondott, csak elterelés volt. Lekötötték Sarah figyelmét, amíg ő kedvére gondolkodhatott rajta. Átgondolta a legapróbb milliméterét is, egészen a fekete hajszálaktól a karján csillogó szőke pihékig. Elmerengett a sötétbarna pillantáson. Eltöprengett a fehér selyemblúz diszkrét dekoltázsán. Léa végül arra a következtetésre jutott, hogy nem azért vonzódik hozzá, mert olyan akar lenni, mint ő, hanem azért, mert… Miért is? Mert látni akarja. Csak úgy nézni. Mint a földpikkelyeket… Talán megérinteni… de csak nagyon talán.
Az óra számlapján üldözték egymást a percek, közeledett az ebédidő vége. Már mindkettőjük tányérja üres volt, de még nem esett szó köztük semmi érdekesről, csak abban egyeztek meg, hogy az ostobaság megkönnyíti az életet. Ezzel a megállapítással Léa nem ment sokra, Sarah még mindig idegen maradt.
– Te is a terminálban dolgozol? – kérdezte, amikor szedelődzködtek.
Sarah tekintete rávillant. Léának megfordult a fejében, hogy ez a nő átlát rajta, és pontosan tudja, hogy már hetek óta figyeli.
– A Légügyi Hivatalban – felelte a Sarah. – Pár hónapja kezdtem. Nem nagy szám. – Ez utóbbi megjegyzését vállvonogatással kísérte, mintha szabadkozna.
– Én is csak nemrég kezdtem a nagynénémnél – jegyezte meg Léa, és úgy kuncogott, mintha ez a tény cinkosokká tette volna őket.
Sarah felkapta a fejét. Arca kipirult a váratlanul világra jött gondolattól. Megérintette Léa kézfejét. Öntudatlanul tette. A teste így akarta kifejezni, hogy végre megszült egy olyan ötletet, amely kimozdítja majd a megismerkedés kínos szertartását a holtpontból.
– Van még egy kis időd?
Léa szíve nagyot dobbant a kérdésre. (Az érintést nem volt elég ideje felfogni.)
– Persze – hazudta. Tíz perces késésben volt a délutáni műszakból és tudta, hogy Francine-ban már valószínűleg éledeznek a gyilkos ösztönök. – Az elítéltnek is teljesítik az utolsó kívánságát a kivégzés előtt.
Sarah meglepetten pillantott rá.
– Néha túl sokáig hallgatok, máskor kimondok felesleges dolgokat – magyarázta Léa.
– És mi lenne a kívánságod?
Léa zavarba jött. Sarah nem kínozta tovább.
– Mutatok egy helyet, szerintem tetszeni fog – mondta, és rákacsintott a lányra.
Végigsétáltak a terminálon. Léa mindig egy lépéssel le volt maradva, ezért Sarah-nak folyton hátra kellett pillantania. Ilyenkor a haja meglebbent a mozdulattól, mintha szél fújt volna bele. A Légügyi Hivatal szárnyas címerével díszített mágneskártya előtt sorra tárultak ki az ajtók, és Léa hosszú, kacskaringós folyosókon át követte a Nő elegánsan koppanó lépteit. A turisták tömegét lassan felváltották a légügy egyenruhás alkalmazottai. Sarah mosolyogva üdvözölt mindenkit, aki szárnyas kitűzőt viselt.
– Csak magabiztosan! – súgta oda Léának. – Ide nem jöhetnek be idegenek.
– Letartóztatnak és megmotoznak test szerte? – tréfált Léa.
– Van rá esély – felelte tettetett komolysággal Sarah.
Az utolsó ajtó egy használaton kívüli kifutópályára nyílt, ahol lepusztult barakképületek sorakoztak. A forró napsugarak beleütköztek a beton szürkeségébe, és szúrós szilánkokat szórtak a lányok bőrére. Sarah léptei könnyedebbé váltak. Hátra fordult, hogy szembe kerülhessen Léával, és tolatva tette meg az út további részét a legtávolabbi barakkig.
– Néha kijövök ide – mesélte, közben az órájára nézett. – Pont időben vagyunk.
Léa megkérdezhette volna, hogy mihez vannak időben, de nem tette, inkább arra koncentrált, hogy ne botoljon meg az alattomosan előbukkanó fűcsomókban. Sarah tekintete kíváncsian tapadt rá. Léát meglepte, hogy milyen otthonosan érzi magát ennek a pillantásnak a tüzében. Zavara várakozássá változott. A Nő csupa titok volt és játékosság, egy színes szappanbuborék. Léa a távolba pillantott, ahol úgy mosódtak el a fák lombjai a forróságban, mintha egy impresszionista festő ecsetje kente volna fel őket a tájra. Mesebelinek tűnt a pillanat.
A barakk hűvöse jólesően simogatta meg a betolakodókat.
– Óvatosan a lépcsőkön! – figyelmeztette Sarah Léát.
Az épület teljesen kihalt volt. Üres szellemirodák tárták ki ásítva ajtajukat a sötét folyosókra, és rácsodálkoztak a lányokra.
– Itt voltak régen a reptérfelügyelet irodái – magyarázta Sarah.
A legfelső emeleten a folyosó beüvegezett erkélyben végződött.
Váratlanul megremegtek a falak, és mintha megdörrent volna az ég is. Sarah felkiáltott:
– Gyorsan!
Megragadta Léa karját. Végigrohantak a folyosón. Éppen akkor értek az erkélyre, amikor egy hatalmas repülőgép húzott el dübörögve felettük. Léa ámulva érintette meg az egyik, a hangerőtől berezonáló, üvegablakot. Tátott szájjal követte az óriási fémmadár útját, egészen addig, amíg az el nem tűnt a szeme elől. Ekkor oldalra pillantott, és látta, hogy Sarah is ugyanígy tesz, még akkor is az égre függesztette tekintetét, amikor már újra csendbe burkolózott az erkély.
Ez volt az a pillanat, amelytől kezdve Léa elkezdte szeretni a Nőt.
Már sem távoli, sem félelmetes nem volt. Ő is csak egy egyszerű lány, tele álmokkal, félelmekkel – gondolta. – Olyan, mint én.
– Pilóta akartam lenni – árulta el Sarah. – A következő életemben talán az is leszek.
– Én meg űrhajós – mondta Léa, és Sarah olyan meglepetten fordult felé, mintha megfeledkezett volna a jelenlétéről.
Indulniuk kellett volna, de csak ácsorogtak némán, hol egymásra, hol az égre tekintve. Végül Sarah egy fáradt sóhajjal leült a földre.
– Nincs kedvem visszamenni dolgozni, pedig még az iskolából sem lógtam soha.
Léa Sarah mellé telepedett. Muszáj volt kibújnia a szandáljából, mert sehogy sem tudta benne törökülésbe igazítani a lábait.
– Én néha a könyvtárban töltöttem a tesi órákat – vallotta be.
– Hány éves vagy, Léa? – kérdezte a Nő.
– Huszonnégy.
– Nahát! Fiatalabbnak tűnsz. Csak három évvel vagyok idősebb nálad.
Ő is kibújt a cipőjéből. Lábán vékony nejlonharisnya feszült.
Léa most vette csak észre, hogy Sarah bokáját egy apró tetoválás díszíti. A mintáját, legnagyobb bánatára, nem tudta kivenni, de nagyon vagánynak találta. A Nő tényleg tele volt meglepetéssel.
Sarah elegáns tartásban ült, vigyázva, hogy ne gyűrődjön meg a szoknyája. Vele ellentétben, Léa fodros ruhája fehér tajtékhabokat hullámzott mellette. Az erkély fülledt levegője mindkettőjük ajkai fölé harmatcseppes izzadtságbajuszt rajzolt.
Beszélgethettek volna, de ők inkább élvezték a némaságot. Úgy gondolták, ki kell használniuk ezt a varázslatos lehetőséget, mert ritkaság olyan társra találni, akivel jólesik megosztani a csendet.
Negyedóra múlva Sarah végigsimított az arcán, majd egy ugyanolyan fáradt sóhajjal, amellyel leült, felállt.
– Most már tényleg ideje mennünk – mondta.
Egyszerre mozdultak. Sarah haja megcirógatta Léa meztelen vállát. A hatás nem marad el. Léa pirulva bújt vissza a szandáljába. Elszállt minden ellenszenve, amit eddig az érintés iránt érzett. Kellemes volt, lúdbőrt csalt a tarkójára. A pattogós cukorkára emlékeztette, az bizsergette így a nyelvét gyerekkorában. A Nő lehajolt, hogy ráigazítsa sarkára a körömcipőt. Blúza lágy selyméből kikandikált egy rózsaszín csipkepánt. Léa pillantása követte a csipke vonalát. A melltartóból elővillanó puha, bársonyos bőrű domborulatok látványa felforgatta a világát.
Sarah újra végigkísérte a terminálon, egészen addig kopogtak egymás mellett lépteik, amíg az ajándékbolthoz nem értek.
– Örülök, hogy megismertelek, Léa – búcsúzott.
– De hát nem is ismertél meg – csúszott ki Léa száján. – Úgy értem, nem sokat tudsz rólam – magyarázkodott, mire a Nő elmosolyodott.
– Szeretnéd, ha igazán megismernélek? – kérdezte.
– Igen – felelte Léa, és még a bátorságát sem kellett összeszednie, mert ebben a felfordult világban már ő sem volt a régi, félénk Léa.
11.
Francine rátaposott a fékre. A kocsi kerekei csikorogva húztak gumicsíkot az autóút szürke aszfaltjára.
– Életveszélyesen vezetsz – jegyezte meg Léa.
– Életveszélyes kedvemben vagyok. Jobban tennéd, ha szépen meghúznád magad ott a hátsó ülésen!
Léa szót fogadott, és meghúzta magát. Miután újra elindultak, összekuporodott az ülés kellemes ringatásában. A mobiltelefonját bűvölte. A képernyőn volt egy kis telefonkönyvet mintázó ikon, ami egyfolytában mosolyt csalt az ajkaira. Újra felidézte a pajkos fényt Sarah szemében és a mókás mobilfüggőire eső meglepett pillantását, amikor telefonszámot cseréltek. Sarah mobilja elegáns volt, akárcsak ő maga. Minden elegáns volt rajta és mindent elegánsan tett. Léa felsóhajtott. Ő még a vajat is csak rácsapta a kenyérre, mozdulatai kapkodóak voltak, mintha folyton késésben lenne valahonnan. (Néha az volt az érzése, hogy az életéből.) Utálta a matematikát, meg a számokat, de Sarah telefonszáma rabul ejtette. Nem tudott betelni a nyolcas csinos karcsúságával, a hármas rejtélyes befejezetlenségével és a kettes büszke hattyújával, ami kiúszott a képernyőről, Léa képzeletében folytatva útját egészen addig, amíg el nem ért Sarah-ig. Ott lágy szellővé változott, és befújt a selyemblúz nyakkivágásába.
Megfordult a fejében, hogy vennie kéne egy rendes melltartót. A fekete selyem jól állna nekem? – morfondírozott magában. – Vajon árulnak szégyenletesen szerény méretű idomokkal megáldott lányoknak is kebelemelentyűt? Mekkora a legkisebb kosár?
Összegömbölyödött az ülésen, mint egy macska, és tenyerébe temette arcát. Hihetetlenül ostobának érezte magát, és ez az érzés, a hipotézisével ellentétben, nem tette boldoggá.
– Még egy ilyen, és panaszt teszek anyádnál! – fenyegette meg nagynénje, amikor kirakta a házuk kapuja előtt, de nem volt mérges. Már megint kíváncsiság csillogott a tekintetében, pont olyan, mint a boltban.
Léa megrántotta a vállát, és elindult a bejárat felé. Még hallotta, ahogy Francine rálép a gázra, akár egy Forma 1-es pilóta a rajtnál.
Léa a könyvszekrénye elé lépett, és kiválasztott egy mangát. Félórán át próbálkozott az olvasásával, de végül feladta. A gondolatai egyfolytában elkalandoztak. Ilyen még nem esett meg vele a mangaolvasás szent rítusa közben.
Miért pont ő? Miért Sarah? Mit akar ettől a nőtől? De a legfogósabb kérdés az volt, hogy miért akart ilyen kétségbeesetten imponálni neki? Mert hát, nyilvánvalóan tetszeni akart Sarah-nak. Nem akar tetszeni Paulnak, sem más fiúnak. Talán, akkor régen annak az egynek. De ez most nem számított, az még az előző világban történt, egy homályba vesző korszakban. Azóta elhúzott egy repülőgép a feje felett, és megrezegtette az egész lényét (mint az ablaküveget), és most erre a rezgésre-remegésre hangolódtak rá az érzelmei.
Sarah hajszálai a vállán…
Léa belefésült ujjaival a hajába. Az egyenes tincsek kócosan hullottak vissza a homlokába.
Sarah nejlonharisnyába bújtatott lábai… és a tetoválás a bokáján.
Léa szemügyre vette saját lábait, majd megfogadta, hogy ezentúl kizárólag nadrág jótékony takarásában hajlandó mutogatni őket.
Nem talált magában semmi szépséget, ami felkelthetné a Nő figyelmét.
A poén mégis az volt, hogy Sarah mindezek ellenére eljött a boltba, elhívta ebédelni, és még a titkos helyét is megmutatta.
Léa vidáman pattant fel ágyáról. Tánclépésben közelítette meg a CD lejátszót.
A hangszórókból egész este Lara dala szólt. (Nicole szerint, üvöltött.)
Vagyok, aki vagyok. Ezt már többen kijelentették a történelem folyamán. Ideje volt, hogy Léa is beálljon a sorba.
12.
Sarah az étterem egyik sarokasztalánál várt rá. Két hete minden ebédidőt együtt töltöttek.
– Nagyon tetszett, köszönöm – mondta Léa, és átnyújtotta a vékony könyvecskét.
– Már el is olvastad? – csodálkozott Sarah. – Én még nem végeztem vele. – A táskájára mutatott, amiből kikandikált egy manga színes borítója. – Van, hogy fél órát ülök egy oldal felett, mert nem tudok betelni a rajzokkal. Szeretnék minden apró részletet észrevenni.
– Annyira más vagy, mint amilyennek képzeltelek – tört ki Léából, mire a Nő elmosolyodott.
– Miért? Milyennek képzeltél el? – kérdezte.
– Olyannak tűntél, mint egy hercegnő.
– Pedig kölest válogatok esténként a konyhában – nevetett Sarah.
Léa kapott az alkalmon.
– Egyedül élsz?
Sarah bólintott.
– Én a húgommal és az anyukámmal. Nem vészes, csak a fürdőszobába nehéz bejutni néha.
– Egyszer beragadtam a fürdőbe, és ki kellett másznom az ablakon – mesélte Sarah. – A földszinten lakom egy belső udvaros házban. A fürdő a bejárati ajtó mellett van. A házmester kihívta a rendőrséget, mert azt hitte betörő vagyok. Nem hibáztatom. Én is megijedtem volna, ha egyszer csak kalimpáló lábakat pillantok meg egy ablakban.
– Nyári táborban beszorultam egy WC fülkébe – sztorizott Léa is, fellelkesülve Sarah közvetlenségén. – De szerencsére olyan pici és vékony voltam, hogy kifértem az ajtó alatti résen. Azóta is úgy emlegetik az esetet, hogy a belülről bezárt klotyóajtó rejtélye.
Sarah felkacagott. Léa már jól ismerte ezt a kislányosan pajkos nevetését. Többnyire csak azért mesélt ilyen dolgokat, hogy hallhassa.
Az ebédidő mindig bosszantóan rövidnek bizonyult, és ott volt az a sok elpazarolt perc, amelyet rágással töltöttek.
Az étterem ajtajában búcsúztak le egymástól. Összebeszélés nélkül döntöttek mindketten úgy, hogy megőrzik maguknak az együtt töltött órácska intimitását.
Ezen a napon Sarah körömcipői néhány lépés után megtorpantak. Léa még nem mozdult, mert szokása volt hosszasan bámulni a Nő távolodó alakját. Torkába ugrott a szíve, amikor meglátta, hogy Sarah újra felé tart.
– Ma túlóráznom kell. Szerintem akkor fogok végezni, amikor zártok. Ha gondolod, hazafuvarozlak – hadarta, miközben a pillangókat babrálta a táskáján. – Útba esik a házatok.
Léa először azon az információn döbbent meg, hogy Sarah tud vezetni. Nem volt ez egy mesekönyvbe illő varázslat, de valahogy még sem jutott eszébe ez a lehetőség. Most még inkább csodálta. Legalább olyan menő volt, mint a tetoválás. Látni akarta Sarah-t vezetés közben. A második meglepetés akkor érte, amikor tudatosult benne, hogy a Nő zavarban van.
– Az irtó klassz lenne! – Ennyire tellett tőle. Léa most a dühtől pirult el. Sosem beszélte ezt a hülye tinédzser nyelvet. Miért pont most kellett megpróbálkoznia vele?
– Jól van, akkor hétkor a terminál bejáratánál találkozunk – mosolygott rá Sarah.
A délután kínkeserves lassúságban telt. Léának újabban nem volt kedve beszélgetni. Egyszeriben mindenki üres semmiségeket hordott össze körülötte, egyedül Sarah mondott ki világrengető igazságokat. Inkább elvállalta, hogy bezár egyedül, mint hogy tovább kelljen hallgatnia nagynénje szavait. Meg hát, mivel magyarázta volna, hogy egy idegen nővel kíván hazamenni? Francine már így is gyanúsan sokáig felejtette rajta kutató pillantását, valahányszor Léa véletlenül megfeledkezett magáról, és a pultra könyökölve elkalandozott. Persze mondhatta volna, hogy Sarah a barátnője, de akkor nem lenne többé borzongató, édes titok ez a különös ismeretség.
Fogadalmához hűen, Léa nem tagadta meg igazi önmagát: farmernadrágban és flip-flop papucsban, zsebre dugott kézzel várakozott a terminál előtt. Figyelte a taxikból kiszállókat, és eltöprengett, vajon merre indulnak el a nagyvilágban. Csinos, fekete Smart kanyarodott mellé. Sarah megnyomta a dudát, mert Léa elmerülten követte tekintetével a gurulós bőröndök útját, így nem vette észre, hogy megérkezett a sofőrje.
Sarah rutinos vezető volt. Láthatóan jól érzete magát a volán mögött. Nem körömcipő volt rajta, hanem egy lapos talpú szandál. Haját lófarokba fogta, blúzán kigombolta a két felső gombot. Léa kibújt a papucsából, és azzal oldotta a feszültségét, hogy lábujjaival mintákat rajzolt a kocsi padlókárpitjára. A biztonsági öv kényelmetlenül szorította bele az ülésbe. Szerencsére dugó volt a gyorsforgalmi úton, mint mindig. Léa elmosolyodott a gondolatra, hogy amikor Paullal van, akkor ezek a várakozással teli percek végelláthatatlannak tűnnek. Sosem hitte, hogy egyszer hálás lesz a dugóban araszolásért.
– Mi az? – kérdezte Sarah a mosoly láttán.
– Csak arra gondolok, hogy minden relatív – magyarázta Léa.
Sarah erre felé fordult, majd a gázra lépett, mert hirtelen megindult előttük a sor.
Léa a Nő ujjait figyelte a kormánykeréken. Csinosan manikűrözött, rövidre vágott körmei voltak, egyszerű, átlátszó lakkot használt. Léának folyton betörtek a körmei, ezért következetesen tövig vágta őket, nehogy megkísértse a körömrágás függősége. Sarah combján kicsit felcsúszott a szoknya. Nem viselt harisnyát. Meztelen, sima bőre vonzotta Léa tekintetét. A Nőnek sem voltak kimondottan vékony lábai, és ez a tény megnyugtatóan hatott rá. Vajon hogyan csinálja, hogy nem maradnak apró piros pontok az eltávolított szőrtüszők helyén? – töprengett magában.
– Mi relatív? – firtatta Sarah, amikor újra megtorpantak.
– Csak arra gondoltam, hogy amikor Paullal jövünk ezen az úton, milyen hosszúnak tűnik – felelte Léa.
– Paul?
– Ő az a fiú, aki a pasimnak vallja magát.
– Nem szeretnéd, hogy a pasid legyen?
– Nem – vágta rá Léa. – De a család örömtáncot jár, hogy végre van valakim.
Sarah tekintete a kocsisorra tapadt.
– Paul tudja, hogy nem szeretem. Nem használom ki az érzelmeit – szabadkozott Léa, mert valamiért úgy érezte, hogy szükség van rá.
– Eszembe se jutott, hogy te ilyet tennél – nyugtatta meg Sarah. – Tudod, én túl nagy szabadságban nevelkedtem. Családi elvárással nem szembesültem, csak társadalmival. A társadalmat meg könnyű kicselezni. A nagymamám nevelt fel. A szüleim meghaltak egy balesetben. Két éves voltam, nem is emlékszem rájuk. – Mindezt olyan természetes egyszerűséggel közölte, mintha csak egy személyi adatlapot töltene ki.
Léa elámult. Sarah nyugodt közvetlensége nem engedte meg, hogy részvétnyilvánítással rontsa el a hangulatot, de azt viszont muszáj volt elárulnia, hogy még több közös van bennük, ami összeköti őket.
– Apa tíz éve halt meg. Emlékszem rá. Minden szavára emlékszem. Néha még most is beszél hozzám – árulta el.
Megérkeztek Léa háza elé. Sarah segített a lánynak kikapcsolni a biztonsági övet. Amikor Léa kiszállt a kocsiból, és elindult a kerti kapu felé, a Nő utána szólt:
– Örülök, hogy betévedtem a boltba.
Léa fejében számtalan jobbnál jobb feleletlehetőség fordult meg, de csak ennyit mondott:
– Igen, én is.
Boldog volt, mert úgy érezte, hogy végre kimondta most kezdődő felnőtt élete első mondatát.
13.
Léa otthon töltötte a szombatot. Jobban örült volna, ha bemehet a boltba, de a nagynénje kényszerpihenőre ítélte, mert azt hitte, bambasága a fáradtságnak tudható be. Ha most a boltban lett volna, akkor ebédidőben ellátogathatott volna az étterembe, ahol először meglátta Sarah-t.
Délután eljöttek Nicole barátnői, így jogos indoka volt rá, hogy bezárkózzon a szobájába. Háborítatlanul élvezhette a magányt tele a Nővel.
A ventilátor forgólapátjai fáradtan pörgették körbe-körbe a forróságot. Léa leroskadt az ágyára, majd elnyújtózott. Furcsa, nyugtalanító érzés lett úrrá rajta. Hiányzott valami, de nem tudta mi. Lehunyta a szemét, és elképzelte a Sarah bokájára tetovált fecske röptét. Az autóban leste meg, amikor szemügyre vette a lábát.
Sarah-nak volt egy sajátos mozdulata: Valahányszor fáradt volt, megérintette az állát, majd ujjai az ajkaira siklottak, és egy gyors mozdulattal már a hajában is termettek, hogy elsimítsanak néhány tincset szokatlanul apró fül mögé. (Sarah-nak olyan apró fülei voltak, hogy egyfolytában kiszöktek mögülük a selymes, fekete hajszálak.) Léa imádta ezt az öntudatlan mozdulatát. Amikor tegnap segített kicsatolni a biztonsági övet, Sarah hozzá ért. Nemcsak a kezéhez, hanem a mellkasához is, a nyakához és a vállához, szinte lesimogatta róla az övet. Olyan közel hajolt hozzá, hogy Léa érezte a lélegzetvételét. Egészen mindennapi dolog levegőt venni, de Sarah sóhajtása kivételesnek tűnt. Csak ez a nő tudott így sóhajtani, ennyire ártatlanul, még csak nem is sejtve, hogy ellopják tőle a teste ösztönösségét és elrakják emlékbe. Léa beleborzongott az emlékezésbe.
Odakintről behallatszott a húga nevetése. Felállt, hogy kulcsra zárja az ajtót. A redőnyt is lehúzta az ablakon. Megkereste a fülhallgatóit, majd visszafeküdt az ágyára. Ritkán esett kísértésbe, mert túl félénk volt még saját magával szemben is. De tudta, hogy ha már semmi nem segít kilépnie a valóság kínzó ürességéből, a pillanatból, amely nem szolgál sem válasszal a kérdéseire, sem megoldással élete rejtvényére, akkor csak egyetlen menekülési útvonal kínálkozik: a gyönyör.
Először csinálta úgy, hogy közben valaki másra gondolt. Sarah hajszálai megcsiklandozták a csípőjét, mire szorosan zárt szemhéjai felpattantak, és ő a plafonra szegezte homályos tekintetét. A Nő ujjai kalandoztak a mellén, végigkóboroltak a testén. Léa nem akart többé egyedül lenni, meg akarta osztani magát Sarah-val. Sorra villantak fel a plafon vetítővásznán az elmúlt hetek képei: a nyári ruhája hullámzó fodrai, az elguruló apró csillogása, a sál elegáns ölelése a Nő nyakán, a rózsaszín melltartó csipkepántja, Sarah bőrének puha bársonya.
Léa a fülhallgatókban dübörgő zene hangfüggönyén át meghallotta a saját sóhajait, de már nem maradt ideje sem szégyenlősségre, sem gondolatokra. Érintése alatt felparázslott az ezernyi érzősejtecskét rejtő gyöngyszem. A csípőjéből induló kéjes remegés szétáradt az egész testében. Sötétség borult rá, amelynek fekete egén Sarah tündökölt fel, mint egy fényes csillag.
14.
Sarah kitárta az ablakot, nyomban kellemesen hűs nyári szellő lopakodott be a szobába. Megnyomta a gyorshívó gombját a telefonján, majd hallgatta a szaggatott búgást. Szombat késő délután lévén, a vonal másik végén egy bosszús bariton szólt bele a kagylóba, de amikor megismerte Sarah hangját, rögtön barátságosabb lett.
– Most nem tudom kapcsolni a szobáját, mert foglalkozáson van – mondta.
– Értem. Átadná neki azt az üzenetet, hogy Vattacukor kisasszony nagyon szereti? – kérdezte Sarah.
– Természetesen – hangzott a válasz egy halk torokköszörülés után.
Egy ideig még téblábolt az üres lakásban, aztán elszánta magát a bátor tettre, és felhívta Léát.
Folyt. köv.