Vattacukor - 3. rész
15.
Vacsorához terítettek, amikor Léa mobilja megszólalt. Először nem akarta elhinni, hogy Sarah hívja, de ő volt az minden kétséget kizáróan, nevének betűi ott világítottak a képernyőn. Léa megköszörülte a torkát.
- Halló. – Anyja és húga tekintete rászegeződött.
- Sarah vagyok. Arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk moziba ma este. – A Nő hangja egy kissé megremegett a mondat végén.
Léa arca kipirult, még a tarkóján is érezte a végigfutó forróságot. A két figyelő szempár nem tágított.
- Jó ötlet – suttogta bele a telefonba.
Sarah elmondta, hogy hol és mikor találkozzanak. Azt elfelejtette megemlíteni, milyen filmet fognak megnézni, de Léát ez az információ érdekelte a legkevésbé. A lényeg az volt, hogy együtt fogják tölteni az estét, és ráadásul végre kellő távolságra a reptér nyüzsgésétől. Elképzelhetetlennek tűnt ez a csoda.
- Moziba megyek – jelentette be Léa. Egy lélegzetvételnyi szünet után még hozzátette – Paullal. – Ez csak úgy jött. Nem szándékos hazugság volt, csak az élet megkönnyítése, amihez minden embernek joga van. Ki másra hivatkozhatott volna? Amióta a barátnői pasikat űztek a modern szinglilét sztyeppéin, úgy elmagányosodott, mint egy remete.
Paul nevének említése elégedett mosolyt csalt Juliette ajkaira, még azt sem bánta, hogy megmarad Léa vacsoraadagja.
- Jó szórakozást! – kiáltotta a lánya után olyan hangsúllyal, amely egy huncut kacsintást volt hivatott helyettesíteni.
- Nézd, hogy rohan! – jegyezte meg Nicole homlokráncolva. – Felettébb gyanús nekem ez a változás.
- Eddig is rohant, ha Paulról volt szó.
- Ja, de előle!
Ezen a fordulaton felkacagtak.
Léa eldöntötte, hogy nem húzza fel magát, mert szüksége volt minden koncentráló képességére a megfelelő öltözék kiválasztásához. Olyan izgatott volt, hogy remegtek a kezei. Vajon mit visel majd a Nő? Sajátos eleganciája megengedi a sportos lazaságot, vagy a moziban is képes megjelenni körömcipőben és miniszoknyában? Kár, hogy nem kérdezte meg tőle. Tuti hülyének nézte volna, ha megkérdezi. Vagy nem? Jaj, de nehéz az élet! Végül maradt a farmernél, ami sosem hagyta cserben eddig, de felsőnek egy csinos fekete topot választott. Tarisznyájába süllyesztett egy kardigánt, aztán indult. Már nyitotta az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett megfésülködni. Az utolsó pillanatban, egy hirtelen ötlettől vezérelve, lófarokba fogta a haját, a túl rövid tincseket meg a fülei mögé igazította. (Sarah-val ellentétben, az ő fülei mögött kényelmesen elfértek.)
A metrón különös érzése támadt: csepp volt a tengerben. Utastársai mind gondoltak valakire. És most már neki is volt valakije, akin töprenghetett. Néha átlátszó tükörképére pillantott az ajtó üvegablakában, és megállapította, hogy csinos. Persze Sarah közelébe sem ért, de azért nem kellett szégyenkeznie. A Nőnek egyetlen félmosolya több önbizalmat ajándékozott neki, mint Paul összes bókja együttvéve. Nem értette, mitől van az, hogy Sarah-nak hitt, de a fiúnak nem. Talán a Sarah szavai mögött rejtőző szándék nem volt olyan ijesztő, mint Paul vággyal teli tekintete. Ahogy a találkozó helye felé közeledett, ideges szorongás költözött a gyomrába. Ez mindig megtörtént. De az első perc pokla a másodikban már fel is oldódott, sőt türelmetlen várakozássá változott. Léa egyfolytában várt valamire. Apró dolgokra. Olyan szavakra, amelyeket még nem mondtak egymásnak. Pillantásokra, amelyeket még nem váltottak egymással. Mindig minden találkozásukkor valami megváltozott a kapcsolatukban. A szivárvány új színekkel gazdagodott.
Leszállt. Megkereste a bevásárlóközpont felé vezető folyosót, majd rálépett a mozgólépcsőre. A hátak rengetegében, úgy érezte magát, mintha mesevilágba került volna. Emberekké varázsolt fák lombjai susogtak az alagútban fújó szélviharban.
Léa tincsei kiszöktek a fülei mögül és összekócolódtak.
Kezdett tudatosulni benne, hogy ő most moziba megy. Ez az egészen hétköznapi dolog Léa életében fontos jelentőséggel bírt. Ugyanis, hosszú évek óta mozi szindrómában szenvedett. Ez egy olyan alattomos kórság, ami az egyedülállókat támadja meg, és teljesen elveszi a kedvüket a társasági filmnézés élményétől. Az egész azzal kezdődik, hogy a gyanútlan áldozat jegyet vált, majd helyet foglal egy kényelmes székben. Popcornt nem vesz, mert nem éhes. (Köztudott, hogy a magányos embereknek rossz az étvágyuk, bár ezt többen cáfolják, de a magányos emberek szavainak értékét és hitelességét általában megkérdőjelezik a párral rendelkező szakértők.) Ahogy a terem lassan megtelik, a betegség első tünetei kezdenek megjelenni. Néhány példa közülük: szapora szívverés, lemondó sóhajtozás, a beteg tekintete akarata ellenére szerelmespárokon fixálódik, kellemetlen szúró érzés a zsigerekben, az önbizalom szintjének drasztikus csökkenése. A mozi szindróma áldozata ekkor érzi először, hogy bizony baj van. Mivel popcornt nem vett, nincs mivel elterelnie a figyelmét. (A hirdetések nem kötik le az érdeklődését, mert attól, hogy magányos, még nem szellemi fogyatékos.) Átmeneti enyhülést hoz a film kezdete. Az áldozat azt hiszi, meg van mente, pedig a betegség már berágta magát a sejtjeibe. Nevet, sír, izgul, attól függően mit néz. És amikor azt hinné, hogy az élet szép, bumm, egy pár csókolózni kezd az előtte lévő sorban. Ekkor csap le a mozi szindróma legsúlyosabb tünete: a totális melankólia, a mindenki boldog, csak én nem leszek az soha érzése. Innentől kezdve a beteg nem képes figyelni a filmre. Fájdalmak gyötrik test és lélek szerte. Ilyenkor már teljes mértékben tisztában van az állapotával, és átkozza magát, hogy elfelejtette, a mozit nem a magányos embereknek találták ki. Másnap újabb DVD-kkel bővíti a gyűjteményét. Összegezve, a mozi szindróma rendkívül káros mind az egyén lelki állapotára, mind a pénztárcájára nézve.
Léa úgy sietett be a forgóajtón, mintha üldöznék. Zsebében volt az elégtétel az élettől: Sarah moziba hívta.
Szokás szerint korábban érkezett. Nem bánta. Leült egy padra, és a tömeget figyelte. Elcsodálkozott, hogyan férhet el ennyi rengeteg ember a Földön. És ott élt közöttük Sarah is. A Nő, akivel talán sohasem találkozik, ha az a bizonyos pillangó nem rebbenti meg a szárnyait. Egyszerre érzett rémületet és csodálatot a gondolatra, hogy a sors tulajdonképpen csak véletlenek láncolata.
Sarah pontos volt. Léa már messziről ráismert, és követte a tekintetével magabiztos lépteit. Sarah igyekezett elkerülni a tömeget, inkább várt egy keveset a forgóajtók előtt, és maga elé engedte a tülekedő tinédzsereket. Színes vászoncipő volt a lábán, halásznadrágot és csinos fazonú pólót viselt. Lófarokba fogott haja vidáman lengett jobbra-balra a lépései ritmusát követve. Mintha a megelevenedett nyár érkezett volna meg.
- Szia – köszönt Sarah, és azonnal az órájára nézett, hogy ellenőrizze, nem késett-e.
- Mindig korábban érkezem – mentegetőzött Léa, közben alaposan szemügyre vette a Nőt, aki ezen az estén valahogy másmilyennek látszott. Szemei körül fáradt karikák ültek, bőrét még alapozó vékony rétege sem takarta. Teljes valójában állt előtte.
- Sajnálom, hogy csak így rád törtem ezzel a mozi ötlettel. Néha hajlamos vagyok a hirtelenségre. – Sarah idegesen felnevetett, miután ezt kimondta.
- Örülök, hogy rám törtél – mosolygott Léa. – Mit nézünk meg?
A Nő arcára döbbenet árnyéka vetült, de rögtön el is nevette magát, mert rájött, hogy elfelejtette elárulni a film címét. Egyszeriben elszállt minden zavara: Léa egy ilyen lényeges információ hiányában is azonnal jött.
- Azt – mutatott Léa háta mögé egy hirdetőoszlopra, aminek a plakátján egy szkafanderbe öltözött nő nézett farkasszemet a világűr végtelenségével.
- Gravitáció – olvasta fel hangosan a címet Léa.
- Ugye, nem láttad még?
- Nem. Nemigen járok moziba mostanában.
- Akkor jó. Láttam, hogy adják, és eszembe jutottál. Azt mondtad, űrhajós akartál lenni. – Sarah elindult, és Léa követte. – Mondd, mi szépet találsz a hátamon?
- Hogyan? – kérdezte megszeppenve Léa.
- Bocsáss meg! – nevetett Sarah. – De egyfolytában mögöttem kullogsz.
- Ez ösztönös nálam. Megszoktam, hogy mindig van előttem egy hát.
Ez a válasz meglepte a Nőt. Ajkai szétnyíltak, hogy utat engedjenek a szavaknak, de aztán hirtelen össze is zárultak és csapdába ejtették őket. Inkább csak egy egészen egyszerű mozdulatot tett: Léa mellé lépett és, amikor újra elindultak, egyik karjával egy pillanatra átkarolta a lányt, hogy az ne bújhasson újra mögé. Egy fénypászma útja, egy bárányfelhő árnyéka, egy villanás a viharos égen, ennyi volt az egész. Ezt a mozdulatot nem lehetett időben mérni, de Léa érzékei mégis örökre megőrizték.
Azelőtt lesütött szemmel járt a plázák tömött folyosóin, most olyan büszkén vonult, mint egy királynő. A film kezdetéig volt még fél órájuk. Léa vett egy sósperecet, mert a gyomra egyre hangosabban hiányolta az elmaradt vacsorát. Sarah szokatlanul hallgatag volt, néha megállt egy kirakat előtt, és üres tekintetet vetett az üveg mögött művészien elrendezett holmikra. Megtörtént, hogy ilyenkor Léa is kapott egy pillantást, mintha azt kérdezte volna némán tőle, hogy ő is ugyanazt látja-e. Léa nem tudott figyelni a külvilágra, ezért ilyenkor mindig elbújt egy félénk mosoly mögé. Amikor végre beülhettek a hűs moziterembe, Sarah elégedetten sóhajtott fel. Fal mellé kért jegyet. Elárulta, hogy mindig így tesz, mert így olyan, mintha egy saját kis kuckója lenne.
- Nem nagyon szeretem a tömeget – vallotta be.
- Én többnyire észre sem veszem az embereket. Persze nem volt mindig így, de meg lehetett tanulni.
Sarah egy váratlan mozdulattal kihúzta hajából a gumit. Fényes, fekete tincsei nagy hullámokban omlottak a vállaira. A szék támlájára hajtotta a fejét, és kíváncsian pillantott Léára.
- Miért akartad megtanulni? – kérdezte.
Léa zavarba jött a rászegeződő tekintettől. Az egyik fekete hajtincset figyelte, ahogy az vékony szálakra bomlott a szék karfáján.
- Szeretek új dolgokat tanulni – felelte kitérően. Sarah felkacagott a különös válaszon. A lassan gyülekező közönség kíváncsian fordult felé.
- Hoppá! Most mindenki minket néz – kuncogott. Léa még soha nem látta a Nőt ilyen – milyenek is? – szeleburdinak. – Agyamra megy az emberek miaz-reflexe.
- Régi evolúciós maradvány. Ha megzörren a bozót, rögtön odakapjuk a fejünket, hátha fennforog a lehetősége, hogy egy ragadozó kinézett minket vacsorának.
- Csak időközben a félelem kíváncsisággá mutálódott. Jó veled beszélgetni, Léa. – Sarah kibújt a vászoncipőből, és úgy helyezkedett a székében, mintha fotelben ülne. Vattacukor illat édesítette meg körülötte a mozi légkondicionált levegőjét.
- Az egyik legfurább édesség a vattacukor – jegyezte meg Léa.
- A vattacukor? – ismételte Sarah a szót, de látszott rajta, hogy megint máshol járnak a gondolatai.
- Olyan mesebeli.
- Lehet. Sosem rajongtam érte. – A végszóra kialudtak a fények, és dobhártyaszaggató hangerővel rádübörgött a vászonra az első hirdetés. Sarah kinyújtotta a lábait, karja hozzáért Léa karjához a két szék találkozásánál. Meleg volt a bőre és puha, érintése kiűzte Léa fejéből a gondolatokat, ezért elfelejtette megkérdezni, hogy miért használ vattacukor illatú testpermetet, ha nem szereti.
Ha mással nézi, Léa imádta volna a filmet, de ebben a helyzetbe sehogy sem tudott koncentrálni. Minden idegszála megfeszült. Hol fázott, hol melege volt. Sarah hajtincsei meg-megcirógatták, mintha incselkedtek volna vele.
Tíz percig készült egyetlen bátortalan pillantásra, de végül megtette. Sarah szempilláin harmatcseppekként csillogtak a vászonról rávetülő kékes fényszilánkok. Léa elámult a látványtól. Sarah szebb volt, mint valaha, még annál is szebb volt, mint amikor először pillantotta meg, pedig azt hitte, hogy az a látomás felülmúlhatatlan. Kezdte érteni, miért szeretnek a szerelmesek moziba menni: nem kell beszédtémára vadászni, a film tökéletes ürügy a hallgatásra. El lehet merülni a másik jelenlétében, az illatában, meg lehet mosolyogni a nevetését, de rá is lehet csodálkozni a komolyságára. Léa tudta, hiszen látta eleget, hogy a szerelmesek többnyire nem elégednek meg ezzel a távolságtartó csodálattal, de neki megfelelt. A Nő karja ott nyugodott mellette a karfán, hosszú ujjai olyan finoman érintették a fekete műanyagot, mintha zongorabillentyűkön játszanának. Lábait hol keresztbe rakta, hol kinyújtotta. Léa a sötétben nem láthatta, de tudta, hogy ott repül a tetovált fecske a bokáján. Szerette azt a fecskét, és szerette Sarah-t is. Nem bánta volna, ha örökké tart a film, és a főszereplő sosem jut vissza a Földre. De visszajutott. Léa csalódottan dörzsölte meg a szemeit.
- Tetszett? – kérdezte Sarah, miközben újra lófarokba kötötte a haját.
- Igen, nagyon – lelkendezett Léa remélve, hogy nem térnek ki a film részleteire.
Fél tizenegy volt, amikor kiléptek a moziból. A folyosók üresen kígyóztak az áruház emeletein. Léát romantikus hangulatba ringatta ennek a groteszk magánynak a látványa. Visszhangot vertek a lépteik. A biztonsági őrök a kijárat felé terelték őket. Odakint kellemesen hűs szél fésült a hajukba, de a levegő párás volt a forróságtól, még az éjszaka sem tudta lejjebb vinni a nyár lázát. Sarah két utcával távolabb parkolt, ezért sétálniuk kellett. Hangos bandákba verődött fiatalok kiáltásai szálltak a nyomukban. Léa Sarah közelébe húzódott.
- Ne félj! – mosolygott rá a Nő. – Csak heccelődnek.
- Nem félek – tagadta Léa makacsul a nyilvánvalót.
A közelben hullámzó folyó illata sejtelmesre fűszerezett minden lélegzetvételt. Léa szerette ezt az illatot, a horgászatok illatát, az apja illatát.
- Elsétálunk a hídig? – kérdezte váratlanul Sarah, mintha kitalálta volna a lány gondolatait.
Ráérősen ballagtak a folyó felé. Az éjszaka úgy borult rájuk, mint egy lepel, selyme megsimogatta a bőrüket. A híd ezen a késői órán is tele volt turistákkal. Néhány olasz férfi megbámulta Sarah-t, de ő nem törődött velük. Kikönyököltek a korlátra, és megcsodálták a kivilágított várost. A folyó fekete teste olyan ledéren és karcsún nyújtózott alattuk, mint egy kurtizán.
- Nincs ehhez a városhoz fogható – jelentette ki Sarah, és összefonta karjait a korláton, hogy rájuk támaszthassa az állát.
- Én mindig elvágytam innen – vallotta be Léa.
- Miért?
- Nem is tudom. Engem ez a város mindig csak bántott. Sosem tartoztam ide. De talán a világ az, amihez nem tartozom.
Sarah hallgatott, a fekete hullámokat figyelte. Füle mellett a szél egy pajkos hajtinccsel játszadozott. Nagyon sokára szólalt csak meg.
- Nem lesz baj, hogy ilyen sokáig kimaradsz?
- Azt mondtam, Paullal vagyok – nevetett Léa, mire a Nő felegyenesedett.
- Gyakran töltöd vele az éjszakát?
Léa megdöbbent. Ritka ostobának érezte magát, hogy belekeveredett egy ilyen kínos félreértésbe.
- Dehogy! Még sosem töltöttem vele néhány óránál többet, pláne nem az éjszakát – szabadkozott.
- Nem kell mentegetőznöd – nevetett a Nő. – Minden lánynak van pasija, ez természetes.
- Nem minden lánynak – ellenkezett Léa. – Engem a hideg ráz ettől az egésztől. Csak azért, mert a legtöbb lánynak nem áll másból az élete, mint pasivadászatból, még nem kellene mindenkire rákényszeríteni ezt a tébolyt. Egész jól ellenék, ha végre békén hagynának. – Amíg ezt ecsetelte, rájött, hogy valóban késő van, és az anyja holtbiztosan téves következtetést fog levonni. Ettől még dühösebb lett. – Paul csak azért van, mert nem bírtam már a nyomást. Nem több egy hazug mosolynál. – Érintést érzett, mire meglepetten pillantott Sarah-ra. A nő ujjai végigsiklottak a karján. Egy pillanat volt az egész, és már el is tűntek, mintha véletlenül tévedtek volna oda. Sarah nem nézett rá, tekintete a város sárga fényben csillogó utcáin barangolt.
Mi volt ez? Együttérzés? Megértés? Léa nem tudta eldönteni. Meg akarta kérdezni Sarah-tól, hogy van-e barátja, ez lett volna a tökéletes alkalom, de nem merte, mert mi van, ha azt feleli, hogy van. A gondolatát is utálta, hogy hozzáérhet egy férfi, vagy valaha hozzáért. Végignézett Sarah-n, és megállapította, hogy biztosan rajonganak érte a pasik. Csinos volt, nőies, vonzó, minden volt, ami ő nem.
- Induljunk haza? – szakította félbe töprengését Sarah kérdése.
Semmi kedve nem volt hazamenni, a Nővel akart maradni, ott akart állni vele a hídon a napfelkeltére várva.
- Sétálhatnánk még egy kicsit?
Végigsétáltak a hídon, majd a rakpart felé vették az irányt. Leültek egy padra. Léa akkor érezte először, hogy mennyire fáradt, de hősiesen kitartott. Könyvekről beszélgetek. Kiapadhatatlan témának tűnt. Jó ürügy volt egy-egy író lelki válsága, arra, hogy hallgathassák egymás hangját. Sarah mozdulatai most kevésbé voltak elegánsak, bár kecsességüket továbbra is megőrizték. Törökülésben ült a padon, a haját megint kibontotta és néha szórakozottan belefésült az ujjaival. A hétköznapisága is elbűvölő volt. Elárulta, hogy a bokájára tetovált fecskét a Boldog herceg meséje ihlette, és Léa gondosan elrejtette ezt az információt a többi (sajnos még nagyon kevés) megfejtett titok közé.
Kettőkor szánták rá magukat, hogy hazainduljanak. Léa álmosan kuporgott az anyósülésen, egy-egy pillanatra talán el is szundított. A rádióban halk zene szólt, Sarah néha belesóhajtott a dallamokba.
- Vajon milyen lehet teljesen egyedül az űrben? – mélázott el Léa. – Először biztosan ijesztő… Látni a Földet… Olyannak látni, mint egy üveggolyót. Rengeteget olvastam az univerzumról, mégsem tudom elképzelni. Fura de, amikor a nő visszatért a filmben a Földre, először éreztem, hogy itt én is otthon vagyok. Butaság.
Pirosban álltak. A város kihaltnak tűnt. Léa elképzelte, hogy szellemautók süvítenek el mellettük.
- Én is így éreztem – csendült Sarah hangja. – Szóval azt hiszi a családod, hogy Paullal van randevúd. Paulnak szokása éjjeli háromra hazafuvarozni téged?
- Paulnak egyáltalán nem szokása velem mászkálni az éjszakában! – kérte ki magának Léa a feltételezést. – Már mondtam…
- Emlékszem, mit mondtál – mosolygott rá Sarah. – Itt lakom a közelben.
Léa szíve nagyot dobbant. Olyan boldogság kerítette hatalmába, mintha a világ legértékesebb karácsonyi ajándékát ígérték volna oda neki. Alig hitte el, hogy megkaphatja, láthatja Sarah lakását. Nem mert megszólalni, nehogy a Nő meggondolja magát.
- De hazaviszlek, ha szeretnéd – bizonytalanodott el Sarah, mire Léa végre összeszedte magát.
- Nem! – olyan határozottan kiáltotta bele az éjszakába ezt a nemet, hogy a hold megremegett ijedtében az égen. – Álmos vagyok.
Sarah vetett rá egy kutató pillantást, de újfent nem szólt semmit. Kanyargós utcákon hajtottak végig. A belváros szívében voltak, a belső udvaros házak elegáns negyedében. A Nő házat is olyan tökéletes ízléssel választott, mint kosztümöt.
Sarah lakása a földszinten volt, bejárati ajtaja a belső udvarról nyílt. Átosontak a kerten, a fű még nedves volt az öntözéstől. A papucsa nyomában felcsapódó sártól Léa úgy érezte, mintha békák ugrálnának a lábán. Az ablakok sötéten, közömbös pillantással figyelték a lányok lépteit, a ház lakói már régen az igazak álmát aludták. Sarah nem akarta, hogy a titkosügynöknek is beillő házmester megneszelje, hogy ilyen későn ért haza, ezért a mobiljával világított keskeny fénysávot a járókövekre. A lakásban rózsa illat volt, amely egy pillanatra egészen elkábította Léát. Mosott ruha száradt az előszobában.
- Érezd magad otthon – mondta a Nő egy kis zavarral a hangjában. – Kérsz valamit inni?
- Talán egy csésze teát.
A konyha olyan pici volt, hogy alig fértek el benne ketten. A szekrényeket színes ábrák díszítették: jelenetek a Kis Hercegből.
- Nem tudok túl jól festeni – mentegetőzött Sarah, amikor észrevette, hogy Léa a képeket nézi.
- Szerintem nagyon jól sikerültek, pont olyanok, mint a könyvben.
Miután megitták a teát, Sarah megmutatta Léának a fürdőszobát, majd a lakás egyetlen szobájába kalauzolta. Léa tekintete azonnal a közepes méretű franciaágyra tévedt, nem volt nehéz rábukkannia, mert egy ruhásszekrényen, egy zsúfolt könyvespolcon, egy íróasztalon és egy tévékészüléken kívül nem volt más bútor a szobában. A falakon óriásplakátok sokasága hirdette Sarah meglehetősen eklektikus művészi ízlését. Volt ott minden, a reneszánsz festménytől kezdve az impresszionista tavirózsákon át egészen a modern sajtófotóig. A Nő már megint újabb meglepetéssel szolgált.
- Fürödj le, addig megágyazok – hallotta Léa Sarah hangját, és muszáj volt elszakítania tekintetét a szoba a berendezéséről. Sarah kinyitotta a ruhásszekrényt – Válassz egy hálóinget.
Felvenni a hálóingét… – gondolta Léa. – Ez olyan, mintha a Nőt öltené magára. Extázisa hamar pánikká változott, amikor meglátta, mibe kellene öltöznie. A drága selyemanyagok hidegen csillogtak a lámpa sápadt fényében. Léa még soha életében nem viselt ilyen előkelő holmit. Milyen nevetségesen festene az ő kislányteste egy ilyen nőies hálóingben!
- Én… Én inkább ruhában alszom – dadogta.
- Ugyan, ne butáskodj! – kacagott Sarah. – Menj fürdeni, majd én választok neked egyet. Tessék, tiszta törülköző.
Miközben Léa előkereste neszeszeréből az utazófogkefét, lopva a Nőre pillantott, aki elgondolkodva húzta végig ujjait a hálóingek selymén, pont úgy, mint ahogy őt érintette meg a hídon.
A fürdőszobapolcon kincsekre lelt. Ott volt a vattacukor illatú testpermet is. Léa levette a kupakját és beleszagolt. Megmosolyogta a tényt, hogy ezentúl a vattacukor illatról mindig Sarah fog eszébe jutni. Egy piros rúzs teljesen magbabonázta, mert látszott rajta a Nő ajkainak lenyomata. Kísértést érzett, hogy elrejtse a zsebébe, de aztán meggondolta magát, mert soha nem lopott még semmit. Miután lezuhanyozott, megleste magát a tükörben. Mélységes bánatára nem történt csoda, nem lett nőiesebb az elmúlt néhány órában.
Sarah a felhőmintás nyári takarón ülve várt rá. Az ágyra mutatott, ahol szépen összehajtva feküdt egy hálóing.
- Bujj bele, amíg fürdöm – adta ki az utasítást Léának, majd rögtön el is tűnt.
Léa megvárta, hogy a fürdőszobaajtó bezáródjon mögötte, csak akkor lépett oda az ágyhoz.
Bámulták a falak. Sarah falai. Nem merte csak úgy ledobni magáról a törülközőt, inkább ügyetlenkedve megkötötte a hóna alatt. Szemügyre vette a hálóinget. Egy kicsit megnyugtatta, hogy Sarah bő fazonút és kevésbé kivágottat választott. Kilesett a folyosóra. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Nem volt menekvés, öltöznie kellett. A selyem megcsiklandozta a bőrét. Borzongás futott végig az egész testén. Sokszor hallotta, hogy a selyem szexi, de csak most értette meg a valódi jelentését ennek a megállapításnak. Tett néhány lépést. A hálóing megcirógatta a combjait, rásimult a csípőjére. Léa az ablaküvegre rajzolódó sziluettjét figyelte. Nem is volt olyan rossz. Kezdett visszatérni a bátorsága, és felfedezőútra indult a szobában. Sarah világa nem is különbözött annyira az övétől. Kicsit komolyabb és felnőttesebb volt, de ugyanazokra az alapokra épült. A függönyön csipkepillangók repültek, a könyvespolc egyik sarkában bikinis barbie baba ücsörgött.
Ő már régen egy doboz fenekére száműzte ezeket a babáit, pedig egykor nagyon szerette öltöztetni őket. Nem játszott velük, csak a ruhákat cserélgette rajtuk, meg a hajukat fésülte. Néha levetkőztette őket, és bámulta a nevetségesen méretes mellüket.
Léa örült, hogy a hálóing rafinált szabása elrejtette aprócska domborulatait. Mielőtt újra elhatalmasodhatott volna rajta a kisebbségi komplexus, zaj hallatszott a folyosóról.
Sarah felfrissülve, ajkain felszabadult mosollyal lépett a szobába. Szürke selyemhálóinge csaknem a földet súrolta, olyan volt, mint egy báli ruha. Szűk szabása kihangsúlyozta Sarah csinosan széles csípőjét. Vékony pántjai rásimultak gömbölyű vállaira. A dekoltázsból diszkréten villantak elő melleinek csábító dombjai. Léa annyira el volt foglalva a saját aggodalmaival, hogy nem készült fel a látványra. Bele sem gondolt, hogy ezen az éjszakán nem csak ő fog hálóruhát viselni.
- Nagyon jól áll – mondta Sarah. Amikor elhaladt Léa mellett, megérintette a selymet, mintha egy porszemet simított volna le róla.
Léa megnémult, nem tudta leplezni ámulatát, nem is akarta.
- Megfésüljelek? – kérdezte Sarah, és remélve, hogy kibillentheti a lányt az igézett állapotból, meglengetett az orra előtt egy hajkefét.
- Nem valami hosszú a hajam – jegyezte meg Léa.
- De azért, gondolom, szoktál fésülködni – feltételezte Sarah.
Fésülködni. Léát megrohanta egy emlék: A napköziben ült és Christine haját fésülte. Észrevette, hogy a tarkójánál vörösesen fénylenek a sötétbarna tincsek. Imádták egymás haját fésülni. Azt szerette a leginkább, amikor Christine ujjai véletlenül a bőréhez értek. Amikor a lány keze a füle mögötti érzékeny részt érintette, Léának mindig felgyorsult a szívverése.
- Miben merültél el ennyire?
- Egy emlékben – felelte Léa őszintén, és hirtelen őrülten vágyott rá, hogy Sarah megfésülje. Az ágyhoz lépett, igyekezett olyan tartásban leülni, ahogy a filmekben látta. Tetszeni akart, de esetlennek érezte magát. A hálóing felcsúszott a combján, mire pirulva igazította lejjebb.
- Szép hajad van – dicsérte Sarah.
Léának feltűnt, hogy nem érzi a vattacukor illatot, helyette valami egészen más esszencia bizsergette meg az érzékeit.
Sarah feltérdelt az ágyra, és kiszabadította Léa haját a szoros lófarokból. A művelet közben, karjai a lány vállaihoz értek.
Léának megfordult a fejében, hogy vajon bűne-e, ha vágyat érez, miközben egy nő fésüli. Gyerekkorában érzett utoljára ilyen leírhatatlan izgalmat, amikor egy filmet nézett, amiben egy keleti nő táncolt. Sokat olvasott a szerelemről és a vágyról, de még sosem tapasztalta. Ilyen lenne a vágy? Ez a kellemes bizsergés? Ez a nyugtalanító vibrálás a mellkasában? Mellei megfeszültek, mintha hirtelenjében növésnek akartak volna indulni. Keresztbe tette a lábait, és kihúzta magát, combjai egymáshoz préselődtek. Sarah ujjai eközben újra-meg újra belefésültek a hajába, hogy meglazítsák a tincseket.
Léa egyszer csak azt vette észre magán, hogy nem fél, sem Sarah-tól, sem a pillanattól. Hátrafordult, rámosolygott a Nőre, majd kivette a kezéből a fésűt, és feltérdelt az ágyra. Sarah-n volt a sor. Hosszú haja fekete tengerként hullámzott a hátán, ahol a fésű beleszántott, a szálak megemelkedtek az elektromosságtól, mintha el akartak volna repülni. Sarah felhúzta a lábait az ágyra, bokái kivillantak a hálóingből. Ujjai a takaró gyűrődéseivel játszadoztak.
Léa kontyba fogta a sűrű hajzuhatagot, az elkóborolt tincseket elsimogatta Sarah vállairól.
- Olyan szép vagy, mint egy próbababa – mondta, mire a Nő felnevetett, és karjait összekulcsolta felhúzott térdein. Ettől a mozdulattól a vállai lejjebb ereszkedtek, és a hálóing pántjainak feszessége meglazult.
Léa soha nem érzett magában különösebb vonzalmat a női mellek iránt. Soha nem bámulta meg a dekoltázsokat, sőt kinevette egyes nők szemérmetlen kitárulkozását, és mindig undor fogta el a lógó, asszonyos mellektől. Látott már meztelenül nem is egy nőt, de nem érzett késztetést rá, hogy valóban megnézze őket. De Sarah más volt.
Léa mohón hajolt előre, hogy még több titkot fedhessen fel előtte Sarah hálóingének kivágása.
- A nagymamám fésült így utoljára – hallotta a Nő hangját, mire elszégyellte magát, de a tekintetét továbbra sem tudta elszakítani az izgató látványtól. – Hófehérkének becézett. Egyszer farsangra varrt egy ruhát, amelynek az aljára ráhímezte a törpéket. Ha szomorú voltam, mindig azt a ruhát vettem fel, még akkor is, amikor már nem fértem bele, nem bántam, hogy nem tudom összehúzni a hátamon a cipzárt. Aztán egy napon szétszakadt, lefeslett rólam, mint káposztáról a megsárgult levelek.
- Nekem mindig rövidre vágták a hajam, bili fazonúra – panaszkodott Léa. – Néha, amikor egyedül voltam, kölcsönvettem anya ezüstszálas sálját és egy hajpánttal a fejemre raktam.
- Viccesen nézhettél ki.
- Nem. Észre sem vettem, hogy sál, gyönyörű hosszúhajnak képzeltem.
- Mihez is kezdenénk képzelet nélkül?! – sóhajtotta Sarah.
- Oscar Wilde mondta, hogy “Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzéküket pedig, hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk. ” – idézte Léa.
Sarah megmozdult, haja kiszökött Léa kezei közül és visszahullott a hátára.
- Milyen szeretnél lenni, Léa? – kérdezte szembe fordulva a lánnyal.
- Szép. Szép szeretnék lenni – vallotta meg Léa őszintén ezt a felszínes vágyát.
- De hát szép vagy – mosolygott rá a Nő, és Léa kész volt elhinni, ha ő mondja. – Aludjunk!
A lámpa fénye egy kattanással kialudt. Megtört a varázs, és ráadásul olyan gyorsan, hogy Léa kételkedett benne, hogy valóság volt-e az elmúlt néhány perc.
Sarah egy szempillantás alatt álomba merült. Léa képtelenségnek tartotta, hogy elaludjon. Egyrészt a szíve dörömbölése folyton felverte volna, másrészt talán soha vissza nem térő alkalma nyílt rá, hogy zavartalanul gyönyörködjön a Nőben. Egykor ilyennek képzelte el a tündéreket. Közös takaró alatt feküdtek, és Léa érezte maga mellett Sarah testének melegét. Aludt már együtt a barátnőivel, de az egészen más volt. Eltöprengett azon, hogyan is értelmezi ő a szerelmet. Amikor arra gondolt, hogy egyszer majd megosztja az életét egy férfival, mindig olyan kritériumok alapján választott párt magának, mint az intelligencia, a megértés és a kedvesség (na meg persze az sem árt, ha jóképű.) Viszont Sarah-t már azelőtt szerette, hogy akár egy szót is váltott volna vele. Hogyan szerethetett bele valakibe, akit nem is ismert? Ez is a vágy csapdája lenne? De Léa nem csak a testében érezte a vonzalmat, hanem a szívében is.
A hold fénye megcsillant Sarah körömlakkján. Léa óvatosan megérintette a csillogást. A Nő ajkai kisé szétnyíltak az álom súlya alatt. Egyenletesen, lassan lélegzett. Egyik fekete tincse a nyaka fehér bőrén kígyózott. Az oldalán feküdt, karjának súlya egymáshoz szorított a melleit. A két domb csinosan és csábítóan bukkant elő a szürke selyemből, alig maradt valami rejtve belőlük.
Léa sóhajtva feküdt a hátára, és feltekintett a holdra. Ő is olyan lenne? Tudta, hogy vannak nők, akik nőkbe lesznek szerelmesek. Olvasott róluk, de eddig nem voltak egyebek, csak a könyvek fekete betűi között megbúvó kitalált alakok. Mindig másnak érezte magát, de soha eszébe sem jutott ennek a másságnak a lehetősége. A hold tányérképe elbújt egy felhő mögé. Léa újra a Nő felé fordult. És ő? Miért ilyen kedves vele? Valóban szépnek találja? Újra megérintette a kisujja aprócska körmét.
Vajon Sarah is szereti őt? Ugyanúgy szereti? Úgy szereti?
Folyt. köv.