Vattacukor - 5. rész
18.
Léa a pultra könyökölt. Tekintete a kirakatban ácsorgó próbababára tévedt. Meg kellett állapítania, hogy mégsem hasonlít Sarah-ra. A Nő sokkal szebb volt. A haja fényesebb és puhább, a bőre selymesebb, a dereka karcsúbb, a mellei… Léa megborzongott annak az éjszakának az emlékétől. Nem akart rá gondolni, mégis egyfolytában az esőcseppek kopogása visszhangzott a fülében. Dühös volt a viharra, hogy véget ért, gyűlölte a ruha selymét, amely visszasimult a testére, haragudott az autópálya fekete aszfaltjára, ami visszavitte őket a hétköznapokba.
Az órára nézett, és elégedetten nyugtázta, hogy már csak tizenegy percet kell kibírnia Sarah nélkül. Körbejárta a boltot, hogy összehajtogassa a vevők türelmetlensége miatt meggyűrődött sálakat. Örült, hogy egyedül lehet. Nagynénje kíváncsi pillantása hiányozott jelenleg a legkevésbé az életéből. Éppen elég volt elviselnie az anyja beszédes hallgatását.
Szégyellős mosolyt csalt ajkára a gondolat, hogy otthon mit hisznek róla. Hogyan is hihetik el? Hiszen ismerhetnék már… Nem. Nem ismerik. Odahaza azok ketten semmit nem tudtak róla. De hát néhány héttel ezelőttig még saját magának sem volt fogalma a valódi önmagáról. Ha nem ajándékozza meg a sors a Nővel, homályban élte volna le az életét.
– Léa! – robbant bele a csendbe váratlanul a neve, és Léa most először a saját nevét is gyűlölni kezdte.
Paul állt a pult előtt, és egy ottfelejtett nyaklánccal babrált.
– Szervusz – üdvözölte kelletlenül a lány.
– Szervusz?! Csak ennyi? – horkantott fel gúnyosan a férfi.
– Mi ennyi? – kérdezte Léa a pult mögé húzódva. Megrémítette Paul tekintete.
Az óra számlapján a nagymutató és kismutató összesimult a tizenkettesen.
– Beszéltem a húgoddal – jelentette be a férfi olyan gyászosan, mintha halálhírt közölt volna.
– Tényleg?
– Ne játszd itt nekem az idiótát! Miért nem mondtad el, hogy van valaki más? És még le is feküdtél vele!
– Ehhez igazán semmi közöd sincsen! – fortyant fel Léa.
– Hogyhogy nincsen semmi közöm? Együtt járunk, vagy nem?
– Paul, én soha nem mondtam neked, hogy szeretlek. Te kerestél meg engem, te hitegetted magad azzal, hogy van közöttünk valami. Én csak annyiban hibáztam, hogy nem mondtam már az első pillanatban nemet neked.
– Én ezt nem értem – suttogta maga elé a férfi. – Nem értelek.
– Te talán szeretsz engem? – kérdezte Léa. – Felbukkantál a semmiből, és…
– Én szeretlek!
– De hát nem is ismersz!
– Hogyne ismernélek? Kedves vagy, szép és okos. Feléségül vettelek volna.
Léa felkacagott. A düh felülkerekedett benne a félelmen.
– Kedves vagy, szép és okos – ismételte. – Ez olyan, mintha csak azért vennél meg egy tévét, mert tetszetős a doboza. És mi van, ha nem működik… ha kifelejtettek belőle valami alkatrészt, amikor összerakták? Persze ezt nem tudod meg, ha életed végéig csak a csomagolásában gyönyörködsz. De mi van, ha a tévé kikívánkozik a dobozából?
– Mi a fenéről beszélsz?
– Nem érdekes. Kérlek, menj el, Paul! Ezt te úgysem értheted meg.
– Mert hülye vagyok?
– Én ilyet nem mondtam.
– Akkor segíts megértenem – könyökölt tovább makacsul a férfi a pulton.
Az óra nagymutatója eközben tovább indult útján.
– Ne most beszéljük ezt meg! – könyörgött Léa kétségbeesetten.
– Tán sietsz valahová?
– Ebédidő van. Éhes vagyok.
– Elkísérlek.
Léa gyomra görcsbe rándult az ijedtségtől.
– Nem akarom, hogy elkísérj, azt akarom, hogy menj el végre! – hadarta.
– Szóval vele találkozol. – Paul szája gonosz mosolyra húzódott.
– Dehogyis!
– Ugyan, Léa, nyitott könyv vagy. Minden az arcodra van írva. Mindig tudom, mi jár a fejedben.
Léát erre eszelős düh kerítette hatalmába. Már folytak a könnyei, de nem törődött velük.
– Te soha nem tudtad, mi jár a fejemben! A csókod közben csigákra gondoltam, ahogy az aszfalton araszolnak, undorító, nyálkás csíkot húzva maguk után. Utálom a szádat. Utálom, ha hozzám érsz. Félek tőled. – A férfi hátra hőkölt. Léából tovább ömlöttek a szavak: – Undorodom tőled, Paul! És nem miattad, hanem azért, mert… mert nem Ő vagy. Nos, még mindig úgy gondolod, hogy olvasol bennem? Csakhogy van néhány fejezet, amit kihagytál!
– Félsz tőlem? Soha nem tettem ellened semmit. Léa, én szeretlek.
– Istenem! Hát nem hallod, mit mondok? Nem kellesz, sosem kellettél, csak elfogadtalak.
– Elvette az eszed az a pali.
– Tűnj el innen! – csapott a pultra Léa. – Takarodj az életemből!
Paul értetlenül mered a lányra. Lassan a bejárat felé kezdett hátrálni, közben egyfolytában csóválta a fejét. Az ajkai mozogtak, de nem szólalt meg. Csak akkor jött meg a hangja, amikor kilépett az ajtón:
– Várni fogok rád. Az ilyen fellángolás sosem tart sokáig.
– Ez örökké fog tartani, mert már nincs visszaút – suttogta bele Léa a szélhárfa dallamába, miután végre magára maradt.
Néhány percnyi dermedt döbbenet után kimerülten rogyott le a földre. Sajnálta Pault. Sajnálta, hogy így kellett beszélnie egy jó emberrel, aki nem akart neki semmi rosszat. De jelenleg minden és mindenki rossznak tűnt, ami és aki le akarta téríteni az útjáról, arról az útról, amelyet a sors rajzolt az életére.
Fél egy is elmúlt. Sarah hiába várta az étteremben.
A délután végtelen hosszúsága eltompította Léa érzékeit. Ezen a pénteken nem bizonyult az eladók gyöngyének. Sem készséges, sem kedves nem volt a vevőkkel. A pokolba kívánta őket. Bánta már, hogy úgy kikelt magából. Megrémítette az az énje, amelyet a szerelem hívott életre.
Szerelem! Léa lehajtotta fejét a pultra. Rengeteg könyvet olvasott a szerelemről, de érezni egészen más volt, mint olvasni. És a vágy… A vágy olyan volt, mint az általános iskola csatornájában lakó szörny: Félt tőle, mégis minden szünetben utána kutatott. Ó, az a szörny! Milyen borzongató volt elhinni, hogy létezik, milyen izgató volt arról álmodni, hogy egyszer rátalál!
Simogatás cirógatta meg Léa tarkóját a hajtincsei között. A nevét mondták, de most olyan édesen és dallamosan hangzott, hogy muszáj volt újra megszeretnie. Kábultan emelte fel fejét a pultról.
– Halfilé burgonya körtettel – nyújtott Sarah Léa felé egy fehér dobozt. – Még meleg. – A lány döbbent tekintetét látva, hozzátette: – Gondoltam, éhes vagy.
– Bocsáss meg, hogy nem tudtam veled ebédelni – rebegte Léa. – Feltartottak.
– Hiányoztál. Kezdj neki, mert hamar hűl! – Az ideges mozdulat, amellyel füle mögé simította a haját, elárulta Sarah zavarát. – Hoztam evőeszközt is.
– Köszönöm.
Amíg Léa evett, Sarah könnyed léptekkel vágott neki a bolt felfedezésének. Magassarkú szandálja ritmusos koppanásokat hagyott maga után a csenden. Még a szokottnál is csinosabban volt felöltözve. Térdig érő fekete szoknyát viselt. Halványzöld selyemblúza visszafogottan gombolódott egészen a nyakáig. Haja szoros kontyba volt fogva a tarkóján, de néhány vakmerő tincs kibújt a fogságból, és az arcába hullámzott, ezeket igazgatta öntudatlanul a füle mögé. Léa imádta ezt a mozdulatát, mert ilyenkor egyszerre gyönyörködhetett a haja és az ujjai szépségében. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ő is a szépség megszállottja lett, mint minden hétköznapi szerelmes. És hogy miből állt ez a szépség? Azt nehezen tudta szavakba önteni. Egy sálhoz hasonlított, csúszós anyagú selyemhez, amely csiklandozta az érintését, játszott a simogatásával, amelyre csillogást festettek a napsugarak. Sarah-t mindenki szépnek látta, de abban biztos volt, hogy senki más nem látta azt a szépséget, amelyet ő érzékelt. Az a Sarah, aki a bolt neonfényében éppen a fülbevalós állványon sorakozó klipszeket nézegette, csak az ő számára létezett. Talán ez a szerelem. Ennyi, semmi több. Meglátni valakiben azt, ami mindenki más számára láthatatlan. Micsoda közhely! A selyem is közhely, mégis örökké divatban marad.
– Elmerengtél – törte meg töprengését a Nő hangja.
– Paul járt ma nálam – vallotta be Léa, mert inkább a férfiról beszélt, mint a szerelemről. Vajon mi történne, ha kimondaná, hogy Szeretlek? Vajon testet ölt a szellem, ha kimondjuk a nevét?
Sarah a füléhez próbált egy pillangó-klipszet. A tükörben pillantott Léa felé.
– Zokon vette, hogy mégsem vele töltötted a hétvégét? – kérdezte.
– Tényleg azt hiszik, új pasim van.
– Hiszik?
– Paul, Anya, a húgom. Még az is lehet, hogy a nagynénémnek és a szomszédoknak is elújságolták – kesergett Léa.
– Honnan veszik ezt? – könyökölt a Nő éppen oda, ahol Paul ment délelőtt Léa idegeire.
– Én mondtam. Vagyis ráhagytam Nicole-ra, amikor erre a következtetésre jutott.
Sarah erre felkacagott.
– Elképesztő, mennyi bonyodalommal jár, ha az embernek nincsen senkije! – vélte.
– Senkije? – ismételte Léa. Akaratán kívül buktak ki belőle a szavak. – Én azt reméltem, hogy mi egymásnak vagyunk valakik. – Miután kimondta, a szája elé kapta a kezét, mintha így visszazárhatná a meggondolatlanul szabadon engedett szavakat.
Sarah meglepetten pislogott rá, de meglepettsége lassan mosollyá változott az arcán. Egy hirtelen mozdulattal a lány felé hajolt, és homlokon csókolta.
– Léa… – kezdte, de nem folytathatta, mert felcsilingelt a szélhárfa.
Nicole állt az ajtóban, és egy szuszra hadarta:
– Erre jártunk Philippe-el, és anya mondta, hogy fuvarozzunk haza.
– Még egy óra van zárásig – közölte Léa a húgával, miközben a sírás kerülgette, mert már megint elloptak tőle egy fontos pillanatot. A Nő ajkainak puha érintését még őrizték a bőre érzékeny receptorai, de nem élvezhette ki a varázst, mert a gondolatai azon kattogtak, vajon Nicole látott-e valami olyat, ami csak Sarah-ra és rá tartozott.
– Nem baj, megvárlak. Anya sajna parancsba adta a pátyolgatásodat.
Végszóra a lány barátja is megjelent a butikban, mire Léa körül forogni kezdtek a falak. Délben Paul, most meg ez a jelenet. Tudta, hogy nem fair a húgára haragudni azért, mert ő szabadon, titkolózás nélkül szerethet, de ez a tudás nem állta útját a dühének.
Sarah elhúzódott a pulttól. Tekintete Nicole-on pihent. Képtelenség volt megfejteni, mi járhatott a fejében. Eljátszhatta volna, hogy vevő, de ő csak állt mozdulatlanul.
Léa végre megértette, hogy nem őrizgetheti tovább a Nőt, úgy mint egy regényes titkot. De mit mondjon? Mi köze lehet neki egy ilyen elegáns, gyönyörű nőhöz?
– Bemutatom Sarah-t – erőltetett közömbösséget a hangjába.
A húga, Philippe, de még a Nő is Léa felé fordult a folytatást várva, de a mondat véget ért, és nem akart többet elárulni.
– Szervusztok – törte meg Sarah a döbbent csendet nagy sokára.
– Szia – intett felé Nicole, és Léának nem tetszett, ahogy a húga meg Philippe végigmérte Sarah-t.
Ez olyan igazságtalan volt. Hogyan jönnek ők ahhoz, hogy ítéletet alkossanak róla? Hogy veszi bárki is a bátorságot ahhoz, hogy ítélkezzen egy másik ember felett? Léa sejtette, hogy túlreagálja a dolgot, de nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy valaki olyan képet alakítson ki magában Sarah-ról, amely nem igaz. Úgy érezte, ha tehetné, megóvná a Nőt a hétköznapok szürkeségétől, az emberi ostobaságtól, a szél hidegétől, a nap forróságától… Butaság! Miért kellene bárkit is megóvni az élettől? Léa képzeletében a szerelem hatalmas szárnyakat növesztett, és a valóság fölé emelkedett, hiszen csak a testnek szab határt a természet, a léleknek nincsenek korlátai.
– Most komolyan itt akartok szobrozni az üzletben egy órát? – talált rá a hangjára, mert belefáradt abba, hogy megmondják, mit tegyen, hogyan éljen. Úgy döntött, még ha titkokra is épül az élete, büszkén fog felmászni dacból épített falára. – Még elriasztjátok a vevőket!
– Na, szépen vagyunk! – fintorgott Nicole. – Nehogy azt hidd, hogy Philippe ugrál a boldogságtól, hogy a te fenekedet kell fuvaroznia.
– Nekem semmi bajom a fenekeddel, Léa – vetette közbe a fiú vigyorogva. – Szerintem egészen formás.
– Hé, te most az orrom előtt kezdesz ki a nővéremmel?! – fortyant fel Nicole.
– Én csupán ténymegállapítottam.
– Ha lehet, hagyd békében a tényeket! – A lány most Sarah felé fordult: – Te is a reptéren dolgozol? – kérdezte mogorván.
– Igen – felelte a Nő, és tűsarkain tett néhány könnyed, magabiztos lépést az egyik sálakkal telezsúfolt polc felé. Ujjaival szórakozottan cirógatta meg a selymeket. – Én szállítom ki a vacsorát az éhes eladólányoknak.
Léa ujjongva ismerte fel Sarah-ban ugyanazt a dacos büszkeséget, amely benne is munkált. Sarah most igazi nő volt, olyan nő, aki mellett Nicole csak egy ostoba fruskának tűnt. Nem állt szándékában megfutamodni. Léptei visszakopogtak Léa mellé.
19.
A másfél órás dugóban araszolás próbára tette Léa idegeit. Visszasírta Paul társaságát, mert mellette legalább elkalandozhattak a gondolatai. Nicole-lal egyfolytában résen kellett lennie, hogy kitérhessen a piszkálódásai vagy a kíváncsiskodása elől. Pedig most nagy szüksége lett volna egy kis magába fordulásra. Utálta, hogy olyan lánynak hiszik, aki férfiakkal hempereg, és nevetségesnek tartotta magát, hogy ezt utálatos dolognak tartja. Más lányoknak ez dicsőség lett volna, neki szégyen volt. És Sarah… Sarah ma megint felfedte egy egészen új arcát, ahogy makacsul és kitartóan állt mellette, Nicole és Philippe jelenléte ellenére, majdnem egy teljes órán át. Kedvesen társalgott, de kissé fagyosan. A hercegnő hókirálynővé változott a kutató tekintetek kereszttüzében.
Vajon mit akart mondani? – Ez a kérdés nyugtalanította a leginkább. – Mit akart mondani, miután olyan gyöngéden csókolta meg a homlokom? Vajon örökre elveszett az a mondat a pillanattal együtt, vagy csak vár a következő alkalomra?
Léa élete tele volt ilyen elszalasztott, ki nem mondott frázisokkal. A legemlékezetesebb akkor nem hangzott el, amikor Christine elárulta, hogy elköltözik. Könyörögnie kellett volna neki, hogy maradjon, még akkor is, ha nem rajta múlt. Sírnia kellett volna, és nem csak a szobája magányában, Christine karjai között kellett volna sírnia. El kellett volna mondania, hogy szereti.
Philippe beletaposott a gázba. Léa lehunyta a szemét. Miközben az ablakon becsapódó huzat szalmakazlat fésült a hajából, megfogadta, hogy Sarah-nak el fogja mondani.
20.
Sarah nem tudott elaludni. Felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, és fellapozta az első kezébe kerülő könyvet, amit még hetekkel azelőtt felejtett az ágy mellett. Olvasott néhány oldalt, de a betűk érthetetlen zagyvasággá folytak össze a papíron. Öt perc múlva sóhajtva dobta vissza a földre. Az ablakon fullasztóan forró levegő siklott be, mint egy óriáskígyó, ami elhatározta, hogy felfalja az egész világot. A szoba csendjében idegesítően hangosan ketyegett a falióra. Sarah leoltotta a lámpát, kibújt az ágyból, és kikönyökölt az ablakba. Kevesen jártak az utcán. Valahol a távolba az utolsó villamos nyikorgott a síneken. Az utcai lámpák teleszórták nyálkás-homályos fénnyel az eget, megfutamítva a csillagokat. Milyen sivár az élet nélkülük – gondolta Sarah, és visszaemlékezett azokra az időkre, amikor kislánykorában elalvás előtt egyenként búcsúzott el az Orion csillagaitól. – Manapság milyen nehéz rátalálni a csillagokra… egy csillagra.
Sarah tenyerébe temette arcát. Hosszú, fekete fürtjei az ablakpárkányra omlottak.
Talán nem kellett volna ottmaradnom – morfondírozott magában. – Önző vagyok. – Újra látta maga előtt Léa megszeppent tekintetét. – Ez a lány… olyan ártatlan és bájos, egy leheletvékony, csillogó kristálygömb. – Sarah félt, hogy egy meggondolatlan szóval vagy érintéssel összetöri.
Kinyújtotta kezét a holdsugár felé és a markába zárta. Az ezüstfény éppolyan bizsergést csalt a bőrére, mint Léa tekintete, amikor először siklott végig rajta.
Aznap hiába várták a futárt az ebéddel, ezért a kollégáival beültek a reptér gyorséttermébe. Milyen banális véletleneken múlik egy-egy sorsszerű találkozás! Zavarba jött, amikor észrevette a lány pillantását. Ezen meglepődött, mert már régen nem volt rá ilyen hatással egy tekintet. Rita óta elzárkózott a szerelembe esés minden lehetőségétől. A lány egy vaskos könyvet olvasott, amelyből csak néha pillantott fel. Sarah nem értette magát, miért hozza izgalomba egy egyszerű, hétköznapi, kíváncsi tekintet. Talán mégsem volt olyan hétköznapi… Annak a lánynak volt valami a szemében, és Sarah a nap hátralevő részében a legközhelyesebb csodáról álmodozott: A lehetőségéről annak, hogy valaki első látásra beleszeretett. Amikor hazaért, dúdolva látott neki a vacsorakészítésnek. Lehet, hogy tévedett, de néha még tévedni is megéri, ha az ember kap kölcsön az élettől egy-két boldog órát.
Rita ottfelejtett bögréjéről gúnyosan öltötte ki rá a nyelvét Donald kacsa.
Másnap nem tudott ellenállni a kísértésnek. Újabb csodában bízva, visszatért az étterembe. És a csoda ott ült, mintha csak őt várta volna.
A lány tekintete hol megpihent rajta, hol ijedten tovább szökkent. Sarah sokféle pillantást ismert, kapott is, adott is jó néhányat, de ez a pillantás sejtelmes, kiismerhetetlen volt, nem árulta el a szándékát, olyan volt, mint egy vers, amelyet még maga a költő sem ért.
Sarah egész délután szédült. Először azt hitte, az érzelmi viharai miatt tengeribeteg a lelke, de estére felment a láza. Az influenza egy teljes hétre zárta kétségek közé, és szakította el a lánytól, aki talán éppen rá gondolt szobája magányában. Sarah kinevette magát. Nevetséges volt az egész história, amit úgy szőtt magában, mint pók a hálóját. Miután Rita elhagyta, megfogadta, hogy soha többé nem sétál bele a képzelete csapdájába, és lám, oly hosszú idő után elbukott.
Még soha nem ment olyan ujjongó örömmel munkába, mint azon a napon, amikor végre kikecmergett az influenzából. Volt ideje újra végiggondolni az életét – ami már kezdett megkopni a sok végiggondolástól –, és úgy döntött, hogy ad egy esélyt ennek a lehetőségnek. Hiszen annyi a lehetetlenség, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni.
Sarah megtapasztalta, milyen üres és kiábrándító az a világ, amelyben kétségbeesetten kereste a szerelmet. Az utóbbi időben már senkiben sem mert bízni. Azt hitte, a női szerelem szép, gyöngéd és igaz, de rá kellett jönnie, hogy nagyot tévedett. Kívülálló volt mindkét világban, a férfiakéban sem találta a helyét, a nők is megrémítették.
De ez a lány tiszta volt. Sarah érezte. És a sors, vagy a véletlen megint kegyes volt hozzá. A szétguruló érmék dallama örökre bevésődött az emlékezetébe… a lány tekintetével együtt, amely végre elárulta magát. Sarah-nak attól a perctől kezdve elege lett a véletlenekből. Elhatározta, hogy megszólítja bájos csodálóját. Csakhogy a véletlenek megorroltak rá, és ellopták tőle az összes lehetőséget. Egyetlen ebédidőt sem tudott egyedül tölteni, mert a kollégái is követték a példáját, és rákaptak a gyorséttermi kosztra. A lány minden nap ott volt. Olyan szépen és szomorún üldögélt a megszokott asztalánál, hogy Sarah utolsó kétsége és félelme is elszállt. Vakmerő lett. Csütörtökön elnézést kért a kollégájától, és miután a lány távozott az étteremből, utána osont…
Sarah-t dudálás zökkentette ki a merengésből. Visszabújt az ágyba. Lehunyta a szemét, és felidézte magában Léa testét, ahogy a karjai között reszketett. Vajon mitől volt annyira megrémülve? – töprengett. – Léa vajon érti önmagát? Végigjárta-e már a lelkében és a testében azt a göröngyös utat, amelyet én évekkel ezelőtt megtettem? Lehet, hogy megijeszti egy ilyen szerelem lehetősége? Mit tegyek? Hogyan kell bánni egy égről letéved csillaggal?
21.
Léának majdnem egy teljes héten át sikerült elbújnia az anyja elől. Inkább korábban indult munkába, minthogy a szemébe kelljen néznie, vagy netán hazudnia. De végül mégsem úszta meg az anya-lánya beszélgetést. Juliette szombat hajnalban rászánta magát, hogy belépjen Léa magánéletébe.
– Régen olyan bizalmas viszonyban voltunk – kezdte, és kihámozta lányát a takaró rejtekéből. – Ne zárj ki az életedből!
– Anya, ez az egész egy ostoba félreértés. Nicole fantáziája elszabadult.
– Felnőtt nő vagy, kicsikém – jelentette ki Juliette, és Léának nevethetnékje támadt az oximoron hallatán.
– Az vagyok, de akkor sem feküdtem le senkivel.
– Én nem haragszom rád. Csak aggódom érted.
– Anya! Hallod, mit mondok? Nincsen senkim… Vagyis… – Léa nem tudta, hogyan folytassa. Hazudni sem akart, de az igazat sem vallhatta be. – Akivel a hétvégét töltöttem, az csak egy barátom… egy barátnőm… még az egyetemről. Iszogattunk, egy kicsit becsíptem, és ő közelebb lakik a bárhoz, így nála töltöttem az éjszakát. Ennyi. Nem tudom, Nicole honnan vette, hogy pasi, mert én egy szóval sem mondtam.
– De miért nem tisztáztuk ezt hamarabb? – csodálkozott Juliette. – Én csak örülök, ha végre vannak barátnőid, és nem ülsz itthon minden hétvégén, persze azért alkoholt mértékkel fogyassz. Ha nem tévedek, arról a lányról van szó, akivel Nicole tegnap találkozott a butikban, ugye?
– Basszus! Olyan pletykásak vagytok, mint a piaci kofák! – húzta vissza fejére Léa a takarót.
A reggelinél Nicole gyanakvó pillantásokat vetett a nővérére, de egy szót sem szólt.
– Mi az? – elégelte meg Léa a nyomasztó csendet.
– Hülyét csináltál belőlem! – bukott ki a lányból. – Most van pasid vagy nincs pasid?
– Ne haragudj rám. Kissé másnapos voltam, és paráztam anya miatt. Egyszerűen rád hagytam mindent, amit összefantáziáltál ebből az egészből.
– Aha. Szóval csak a pia miatt görcsöltél be?
– Igen – bólogatott Léa lelkesen.
– És Paul? Neki miért nem mondtad meg az igazat?
– Mert ki nem állhatom Pault, és ez az egész kapóra jött, hogy végre megszabaduljak tőle.
– Azért ezt ennél egyszerűbben is megtehetted volna – vélte Nicole.
– Paul csak azt érti, ha van valaki más, azt nem fogja fel, hogy nincs senki, és ő mégsem kell.
– Pedig nem olyan rossz pasas.
– Akkor vadászd le, úgyis parlagon hever – ajánlotta Léa.
– Kösz, hogy ingyen adod a szemetet – nevetett Nicole, majd újra gyanakvás költözött a tekintetébe. – Most már csak egyet nem értek. Miért mondtad, hogy szereted?
– Kit? – játszotta Léa az értetlent, pedig tudta, hogy ez a baki nehezen helyrehozható.
– Amikor rákérdeztem, hogy bepasiztál-e, akkor azt is megérdeklődtem, hogy szereted-e. És te azt felelted, hogy szereted.
– Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna – hazudta Léa ügyetlenül.
– Jól van – rántotta meg a vállát Nicole. – Lehet, hogy ezt is képzeltem. Mostanában egyfolytában képzelődök, fura dolgokat vélek látni és hallani.
22.
Léa délután felhívta Sarah-t. Amióta kiadta Paul útját, feltűnően rátalált a kezdeményezőkészségére. Vagy a vihar tette? Sarah meztelen testének közelsége? Az ölelése? A remény, hogy a Nő az övé lehet?
– Nem zavarlak? – kérdezte, mert Sarah hangja fáradtan csengett a vonal másik végén.
– Dehogy! A tévé előtt ülök.
– Érdekes a műsor?
– A híradót nézem.
– Az nem éppen vidám elfoglaltság – állapította meg Léa.
– Tudsz jobbat?
– Tudok. Ismered a La Tempête kávéházat?
– Igen.
– Ott várlak.
Léa meglepő határozottsággal választotta ki a megfelelő ruhát. A keze sem remegett, a tükörképével is majdhogynem elégedett volt. Magabiztossága csak akkor ingott meg, amikor meglátta a Nőt, aki mosolyogva közeledett felé a kávéház teraszán. Olyan éteri volt, mint egy káprázat. Spagettipántos, fehér selyemtopot viselt. Fekete csípőnadrágjából elővillant a köldöke.
– La Tempête* – mutatott a homlokzaton világító betűkre. – Jó választás.
Léa pillantása megakadt Sarah szempilláin, amelyeknek a szépségét kiemelte a fekete festék.
– Szeretem, amikor így nézel rám – suttogta a Nő, miközben helyet foglalt. – Ajándék a tekinteted.
Léa elpirult. Az a meggondolatlanul kicsúszott mondat máris mindent megváltoztatott kettejük között. A szellem kezdett alakot ölteni.
– Tisztáztam anyáékkal a múlt hétvégét – újságolta el Léa. – Végre felfogták, hogy nem kavarok semmilyen pasival.
Sarah belekortyolt a habos cappuccinóba.
– És mi a helyzet Paullal? – kérdezte.
– Tegnap kiadtam az útját. El akartam mondani, de Nicole szokásához híven a legrosszabbkor toppant be.
– Hát az már biztos, hogy tud időzíteni! – nevetett Sarah.
– Sose hittem, hogy meg merem tenni, pedig minden egyes vele töltött percet utáltam. Ő mégis szeretett…
– Micsoda egy végzet asszonya vagy!
– Megváltoztam. És ennek te vagy az oka – árulta el Léa komolyan, miközben ujjai az abrosz gyűrődéseivel játszadoztak. – Igazat mondtam. Még senki iránt nem éreztem így. Vagyis… Talán volt valaki, de akkor még gyerek voltam, és nem tudhattam, hogy ez az érzés milyen értékes, olyan értékes, hogy nem szabad lemondani róla.
Sarah kibújt a körömcipőből, és meztelen talpával megérintette Léa lábfejét. A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, majd folytatta vallomását:
– Úgy söpörsz végig a világomon, mint egy vihar. Már nem félek a villámcsapásoktól, hanem várom őket. Nem ismerek magamra, egy kicsit megrémít az új énem, de érzem, hogy meg fogom szeretni. Melletted bátor vagyok. Melletted bolond vagyok. Te vagy a legfontosabb valaki az életemben. Szeretlek, Vattacukor kisasszony! Szeretlek, még akkor is, ha ez abszurd és természetellenes. De hát hogyan lehetne a természet ellen egy olyan érzés, amely a lélekből és a testből fakad? Nem szégyellem magam. Büszke vagyok rá, hogy ilyen érzelmekre vagyok képes. – Léa kifogyott a szuszból. Érintése reszketett az abroszon. Vallomása alatt néha felpillantott a Nőre, de most, hogy végképp kiszolgáltatta magát, nem mert ránézni. Leszegett fejjel várt az ítéletre.
Sarah hallgatott. Olyan sokáig hallgatott, hogy Léa attól tartott, nem fog mondani semmit. A semminél még az elutasítás is jobb! Feltekintett.
Sarah őt nézte. Tekintete halvány könnyfátyol mögül csillogott rá. Összeszorította az ajkait, olyan erősen, hogy egészen elhalványult rajtuk a szokásos cseresznyepiros ragyogás. Hát ezért nem szólt semmit.
– Ugye nem bánod, hogy ezt elmondtam? – kérdezte Léa.
A Nő úgy pislogott, mintha álomból ébredt volna. Egy kövér könnycsepp gördült le a szeme sarkából.
– Köszönöm, hogy elmondtad – szólalt meg végre. – Én nem tudom magam ilyen szépen kifejezni. Szavak nélkül kell elhinned nekem, hogy én is… szeretlek.
– Nekem bőven elég ez az egyetlen szó! – kiáltott fel Léa boldogan, majd zavartan nézett körbe. – Upsz, bocsánat.
A város kanyargós utcáin sétáltak. Nem nézték, merre mennek, hová jutnak. Lassan rájuk sötétedett, és akkor végre meg merték fogni egymás kezét. Léa borzongva érezte, ahogy a Nő körmei apró fájdalmat karcoltak a kézfejébe, miközben összefonódtak az ujjaik. Sarah olyan óvatosan lépkedett a járda szürke betonján, mintha üvegszilánkokon járna, mert nem akarta, hogy körömcipője kopogása megtörje a kettejük között feszülő beszédes csendet. Amikor a metró közelébe értek, ahol el kellett válniuk, Léa még lassabbra fogta a lépteit, mert lehetetlennek tűnt számára egy ilyen este után a búcsú.
Egy régi bérház feketén ásító kapuja előtt Sarah lecövekelt. Léa meglepetten fordult hátra. Nem láthatta tisztán a Nő arcát, csak a szeme csillogása törte át a sötétséget. Megint érezte a karistoló fájdalmat a kezén: Sarah, miközben a kapu rejteke felé hátrált, maga felé húzta. Léa szíve bolond ritmust dobogott a mellkasában.
Ott álltak szemtől szemben a nyár és a vattacukorparfüm bódító illatában. Ez most nem képzelet volt, és Léa félelem nélkül cirógatta meg a Nő arcát, szempilláit, ajkait. Ölelése a derekára siklott, és magához húzta. Sarah sóhajtva bújt a karjaiba. Puha csókja először Léa nyakát érintette, aztán a füle tövét, onnan átvándorolt az állára, végül elérte a száját.
Léát meglepte, hogy a csók ilyen is lehet. Ettől a csóktól nem félt, ezt a csókot kívánta. Érezni akarta Sarah-t. A selyemtop vékony anyaga meggyűrődött az ujjai szorításában. A Nő ajkai lassan szétnyíltak, és Léa ezúttal mohón fogadta azt a csókot, amelyet Paultól megtagadott.
Villámcsapásként hasított bele a sötétségbe a házban felkapcsolódó villany. A lányok szétrebbentek. Egy idős hölgy lépett ki a kapun, és gyanakodva mérte végig őket. Sarah erre felkacagott, megragadta Léa kezét, majd futásnak eredt.
– Nahát! – csóválta a fejét a nő a lányok távolodó alakja után pillantva.
Sarah futott, és Léa megmámorosodva követte. Amikor kifogytak a szuszból, lihegve rogytak le egy padra. Fogalmuk sem volt, hol vannak. Lehet, hogy egészen a világ végéig szaladtak.
– Egy csoda vagy, Vattacukor kisasszony! – lelkendezett Léa.
Folyt. köv.
* la tempête = vihar