Vattacukor - 6. rész
23.
Léa csoszogó léptek zajára ébredt. Pár perc múlva Nicole hangja végleg kiűzte belőle az álmot. Kinyúlt a takaró alól, ujjai a telefonja után tapogatóztak a puha szőnyegpadlón. Dél volt. Léa általában nem szokott sokáig lustálkodni, de múlt éjjel olyan későn ért haza, hogy úgy vélte, lelkiismeret-furdalás nélkül heverészhet még egy kicsit az ágyban. Különben is hétvége volt, és különben is szerelmes volt. A szerelem a legjogosabb indok minden szabályszegésre.
Minél éberebb lett, annál több emlék ötlött fel benne az éjszakáról. Sóhajtva fúrta fejét a párnájába.
A Nő viszontszerette. Ez csodásabb volt az összes csodánál.
Léa nyűgösen nyújtózott egyet. Semmi kedve nem volt felkelni és társasági életet élni, még akkor sem, ha ez az élet csak az anyjára és a húgára korlátozódott. Sarah jelentette számára az egyetlen és igazi társaságot… a társat.
A vallomás és az éjszaka varázsa még mindig ott bizsergett a bőre alatt, eltompította az érzékeit.
Ilyen érzés lehet a másnaposság – kuncogott magában.
Az a pad… most már örökké az emlékezetében marad. Belevésődött az életébe. Ha Sarah-ra gondol, mindig érezni fogja a pad napfénytől kiszálkásodott deszkáinak szúrását.
Az éjszaka forróságát nem enyhítette szellő. A pad körül ácsorgó fák levelei mozdulatlanul figyelték őket, mintha megkövültek volna meglepettségükben. Sarah kibújt a cipőjéből, kinyújtotta a lábát, könyökét megtámasztotta a támlán. Amikor Léa megemlítette neki, hogy még ilyen csapzottan és futástól kifáradva is ugyanolyan szép, mint mindig, újra kacagni kezdett. Hátrahajtotta a fejét. Laza hajfonatából egyre több tincs szabadult ki. Léa felemelte a földről az egyik csinos körömcipőt, és olyan megilletődve csodálta, mintha Hamupipőke topánja került volna a kezei közé. Minden, ami a Nőé volt, maga a Nő volt.
Arra lett figyelmes, hogy mélységes csend veszi körül őket. Vajon mikor hagyta abba Sarah a nevetést? Eltépte végre tekintetét a cipőről, és elakadt a lélegzete. Sarah lovagló ülésben ült a padon, és őt nézte. Léa megint érezte, hogy ugyanaz a köd kezd leereszkedni rá, amely a kórház kertjében összekeverte benne a vágyat a valósággal. Megdörzsölte a szemét. Sarah még mindig ott ült mellette, és a pillanat sem tűnt álomnak. Vetett még egy pillantást a körömcipőre, majd óvatosan visszatette a földre. Keze a cipőről a Nő lábára tévedt. Nem igazán értette, mit csinál és miért, de izgató volt megtenni az értelmetlent.
Sarah kibillent az egyensúlyából, amikor Léa felhúzta a lábát a padra. Meg kellett támaszkodni a háta mögött.
– Most furának tartasz? – kérdezte a lány.
– Miért tartanálak furának?
Léa nem felelt. Ujjai bekíváncsiskodtak a szűk farmer szára alá, és megkeresték a fecskét.
– Különlegesnek tartalak – folytatta Sarah. – Különleges vagy és gyönyörű.
Léa az előtte ülő Nőre tekintett. Megint jött a kígyó – a testében végigsikló forróság –, de már nem ijedt meg tőle.
– Tudod… – kezdte. – Sokat olvastam a szerelemről és a vágyról. Olyan sokat, hogy azt hiszem, elhittem, hogy ezek a dolgok csak a könyvekben léteznek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is érezni fogom őket. Megijesztenek… mert, amikor érzem őket, nem tudom, ki vagyok. – Érintése felsiklott a fekete farmeren Sarah térdéig. – Paul mindig halálra rémített, amikor kipirult az arca, és egyre nehezebben vette a levegőt. És most én is kipirultam, és alig kapok levegőt.
Sarah közelebb csúszott a lányhoz, akinek az érintése így egészen a combjáig szaladt.
– Zavar, hogy nő vagyok? – tette fel a kérdést.
Léa elnevette magát.
– Uramisten, el se tudnám képzelni, mivé lennék, ha nem nő volnál! – kacagta, majd lehalkította a hangját, pedig senki nem járt a közelükben. A külváros mély álomba merült. – Az igaz, hogy előtted nem jutott semmi ilyesmi az eszembe. Soha egyetlen nőt sem láttam olyannak, amilyennek téged. És… nagyon sokáig voltam nagyon boldogtalan. Most boldog vagyok, és ha ezt érzem, akkor minden úgy történik, ahogy történnie kell. Téged zavar, hogy nő vagyok?
Sarah válasz helyett elmosolyodott, mert nem akarta, hogy Léa újra sírni lássa. Örült, hogy a sötétben elrejtheti meghatottságát.
Valahol a távolban kutya ugatta a hold sápadt tányérját. Sarah felnézett az égre. A fák lombkoronáin átszűrődött az Esthajnal csillag ragyogása.
– Lehetetlen, hogy ez az éjszaka véget érjen – hallotta Léa hangját.
Léát kopogás ragadta ki az emlékeiből.
– Kegyeskednél kikelni az ágyból végre? – érdeklődte meg Juliette.
– Mindjárt – szólt ki Léa morcosan.
Kitántorgott a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Legszívesebben hétfő reggelig ott maradt volna. Megeresztette a vizet a kádban. Ekkor megint kopogtattak.
– Ugye nem most akarsz órákig pancsolni? – kérdezte Nicole. – Anya üzeni, hogy mindjárt kész az ebéd.
– Én meg üzenem, hogy nem vagyok éhes – kiabált ki Léa. – És hálás lennék, ha békén hagynátok végre!
– Jesszus! Kibírhatatlan vagy, amióta kiraktad Paul szűrét.
Egyéb se hiányzott Léának, mint a fiú nevének említése. Fogta a szappant és az ajtóhoz vágta.
Miután lecsillapodott a dühe, kibújt a hálóingéből, és elmerült a meleg, habos vízben. Ritkán esett meg, hogy nem vitt magával könyvet a fürdőszobába, de jelenleg a saját élete izgalmasabb volt a világon létező összes regénynél.
– Még nem ért véget – suttogta Sarah.
Léa lehunyta a szemét, de csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy legyőzze félénkségét és szégyenlősségét. A következő másodpercben a Nő derekát szorította. Már nem elégedett meg csupán azzal, hogy elgyönyörködhet Sarah szépségében, érinteni akarta a testét, érezni az illatát.
Lábukat egymás dereka köré fonva kuporogtak a padon. Léa remegő ujjai kibontották Sarah hajfonatát. A fekete hajzuhatag elrejtette csókjaikat.
Léa érezte, hogy ég az arca. Mély levegőt vett, és a víz alá bukott. Mintha újra visszakerült volna az anyja méhébe. Sejtelmes, távoli hangok zümmögtek a fülébe.
Sarah reszketett a karjai között. Hangosan, zihálva vette a levegőt. Léát egy kicsit összezavarta az ismeretlen. Fogalma sem volt, mit kellene tennie, eközben Sarah csókjai már a nyakán jártak, simogató tenyere bebújt a pólója alá, és útnak indult a melltartója felé. Kikukucskált a hajsátor alól. Hallgatag fák, sötétség és csend vette körül őket. Érdekesnek találta, hogy kislánykorában mennyire félt a sötétségtől, és most, hogy felnőtt, éppen a sötétségtől kölcsönzött bátorságot. A fehér selyemtop pántját vette célba először, mert a hold fénye olyan izgatóan csillant meg a Nő vállán, hogy muszáj volt megcsókolnia. Sarah bőrének íze elzsibbasztotta az ajkait. Már nem látott át a vágy ködén. Lehunyt szemmel ízlelte tovább a Nőt, akinek az érintése eközben tétován lesiklott róla.
Sarah nézte a lány arcát, próbálta megfejteni a gondolatait. Nem akart olyat tenni, ami még megijesztheti Léát, de úgy tűnt, Léa okozott neki nem várt meglepetést. Miután konstatálta, hogy a lány már egyáltalán nem a félelemtől remeg, hátára feküdt a padon. Kissé kényelmetlen volt, de a pillanat varázsa gyógyír volt minden fájdalmára, még azokra is, amelyeket nem a pad kemény deszkái okoztak.
– Olyan nagyon gyönyörű vagy – csodálkozott rá Léa a Nőre.
– Ezt már egy párszor mondtad – jegyezte meg Sarah.
– És ha tudnád, hányszor gondoltam!
Léa vízkuckójába dörömbölés hangjai szűrődtek be. Nem tehetett mást, muszáj volt visszatérnie a sivár vasárnapba.
– Öt perc – ígérte, és kimászott a kádból.
– Hol mászkáltál fél éjjel? – faggatta Juliette.
– Csak itt a városban – felelte szűkszavúan Léa.
– És ha szabad tudnom, kivel?
– Sarah-val.
– Ki az a Sarah?
– Az a csaj a reptérről, volt évfolyamtársa, vagy ki – szólt közbe Nicole, és megcélozta nővérét egy gúnyos pillantással. – Léának végre barátnője van.
– Befognád?
– Hallod, anya, hogy beszél velem?
– Te kezdted – szólt rá kisebbik lányára Juliette. – Léa, nem bánom, ha nem töltöd itthon az éjszakát, de szeretném, ha ilyenkor szólnál előre, és nem kellene álmatlanul forgolódnom az aggodalomtól.
– Mondtam, hogy vacsorázni megyek – szabadkozott Léa.
– De azt nem említetted, hogy hajnali háromig fog tartani az a vacsora.
– Sétáltunk. Olyan gyönyörű az éjszakai város.
– Olyan gyönyörű az éjszakai város – utánozta Léát Nicole nyafogó hangon. – Büszke lehetek a nővéremre. Kidobtad a pasid, hogy egy nővel mászkálhass az éjszaka közepén.
– Miért zavar ez téged? Csak te bulizhatod át az éjszakákat a barátaiddal meg a pasiddal? – támadt vissza Léa. Olyan erővel szorította a kést, hogy az fájdalmas, piros árkot nyomott a tenyerébe.
Ez most már mindig így lesz? Sosem hagyják békén?
Ebéd után bezárkózott a szobájába. Az eufória elmúltával, kezdett rájönni, hogy sokkal nehezebb helyzetbe került, mint gondolta. Sosem ment neki jól a titkolózás, és most volt egy olyan titka, amely túl súlyos volt ahhoz, hogy fel lehessen fedni. Talán majd idővel – töprengett Léa. – Megismerik Sarah-t, megszeretik, és akkor talán el lehet mondani…
Léa ekkor szembesült először azzal a ténnyel, hogy az, ami neki természetes, másnak egyáltalán nem az, és hogy hiába az ő életéről van szó, ebben az esetben, nem tehet vele azt, amit csak akar. Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor el kellett titkolnia, hogy a zsebpénzén nem uzsonnát vett, hanem Magic-babát. Az ilyen titkok előbb-utóbb mindig lelkiismeret furdaláshoz vezetnek.
24.
Léa szorongott. Úgy érezte, mindenki őt nézi. Mintha a busz összes utasa megsejtette volna a titkát. Még az is lehet, hogy valamelyikük ott bujkált a fák között, és kileste a csókjaikat.
Hülyeség! – toppantott Léa dühösen. – Elment az eszem!
A terminál folyosóján visszhangot vertek a léptei. Tudják-tudják – kopogták.
Léa hálás volt a kis butiknak, hogy elrejtőzhetett benne. Jóval nyitás előtt ért be, így jutott még egy kis ideje a gondolkodásra. Nem kapcsolta fel a villanyt, gubbasztott a sötétben, és a pulton lévő fülbevalós állványon csillogó klipszeket piszkálta.
Sarah haja lelógott a padról, és ráhullámzott a fehérkavicsos murvára. A fekete és a fehér kontrasztja maga volt az élet.
– Mi jár a fejedben, Léa? – kérdezte a Nő.
– Próbálom megérteni, hogy mit érzek – felelte a lány. – Azon tanakodom, hogy éreztem-e már ilyet. Olyan különös ez az egész… ahogy itt fekszel előttem. Amikor megismertelek, nem hittem volna, hogy ez egyszer megtörténhet. Mármint hogy nemcsak lopva pillanthatok rád, hanem nézhetlek. Anélkül csodálhatlak, hogy szégyenkeznem kellene. Én soha senkire nem néztem így azelőtt. Nagyon régen volt egy barátnőm. Christine-nek hívták. Majdnem belehaltam, amikor elveszítettem. De arra nem emlékszem, hogy valaha is meg akartam volna érinteni, vagy csupán a látványa ilyen borzongatóan kellemes érzést váltott volna ki belőlem. Vele akartam lenni. Azt akartam, hogy amíg világ a világ, mi ketten ott legyünk egymásnak. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. De amikor téged megismertelek… Amikor megláttalak… Már aznap este arról fantáziáltam, hogy egyszer megérintem a hajad. – Léa előre hajolt. Megcirógatta Sarah vállát. A Nő magához húzta és átölelte, úgy ringatta a karjaiban, mint egy kislányt. – Vattacukor… – mosolyogta Léa, miközben ujjai belevetették magukat a fekete hajtenger hullámaiba. – Elbódít az illatod. Ébren álmodok.
– Te meg mit csinálsz itt a sötétben?
Léa ijedten pattant fel ültéből. A váratlanul felkapcsolódó világítás fájdalmat szúrt a szemébe.
– Semmit.
– Semmit?!
– Álmos voltam.
Francine megcélozta unokahúgát egy kíváncsi pillantással.
– Na, igen, így jár az, aki éjjelente alvás helyett a városban kódorog.
– Rémes ez a család! – sopánkodott Léa. – Vajon a szomszédnak is elújságolták?
– Egyébként nekem sosem volt szimpatikus Paul – jegyezte meg Francine. – Egyáltalán nem illettetek össze. Ha engem kérdezel, éppen ideje volt megszabadulnod tőle. Igazából azt sem értem, miért nem tetted meg már sokkal korábban.
– De nem kérdezlek.
Léa nagynénje erre elnevette magát.
– Na, nyissuk ki ezt a bazárt! – zárta le a témát.
Léa elkezdte figyelni az embereket. Azelőtt is érdekelték a vevők, de most a titkaikat kutatta. Rokonlelkeket, rokonvágyakat keresett. Ahányszor felcsilingelt a szélhárfa, reménykedve kapta fel a fejét, hátha jött végre valaki, aki megnyugtatja, hogy nem egyedül vívja a csatáját. De folyton csalódnia kellett. Ezen a délelőttön magára hagyták a sorstársai. Aztán jött egy nő. Majdnem olyan csinos volt, mint Sarah, és Léa azon kapta magát, hogy nézi. A szombat éjszaka áttört benne egy olyan gátat, aminek a létezéséről nem is tudott. Szemügyre vette a nő minden porcikáját. Nem találta vonzónak, csak… Fogalma sem volt, mi történik már megint vele. Beszaladt a raktárba. De rossz helyet választott az elbújásra. A selymek és kasmírok illata még inkább bezárta a nők világába. Egyszeriben a világ összes nője ott tolongott körülötte. Léa lehunyta a szemét. Leült az egyik sarokba, átölelte a térdeit, és kisírta magát. Fogalma sem volt, hogy boldog-e vagy boldogtalan. Amikor egy kicsit megnyugodott, eszébe jutott valami. Egy játék, amit egyik osztálytársával játszottak, miután Christine elköltözött. Nem tudta felidézni a lány arcát, mert annyira jelentéktelen volt a személye, de az ölelésére kristálytisztán emlékezett. Papás-mamásat játszottak. Léa volt a feleség, az a lány pedig a férj. Ügyetlenül imitáltak a csókot és az öleléseket, a fetrengést az ágyon, mindent, amit a tévében láttak, vagy ahogy elképzelték a felnőttek életét. Hogyan feledkezhetett meg erről? Hiszen jó érzés volt. Izgató volt felnőttnek lenni, izgató volt megölelni valakit. És most ott volt neki a Nő, a világ csodája. Ott állt egy új élet kezdetén.
Léa végül úgy határozott, hogy boldog. Ijesztően boldog. Félelmetesen boldog. Annyira boldog, hogy nem tudta, mit kezdjen ezzel a hirtelen nyakába szakadt boldogsággal.
Sarah az étterem előtt várt rá. Amikor megpillantotta, Léa megtorpant. A Nő fodros, lenge, pillangókkal díszített nyári ruhát viselt. Olyan volt, mint egy káprázat.
– Azt hittem megkövültél – nevetett rá Sarah.
– Nehéz elhinni téged – szánta magyarázatnak Léa.
Ebéd közben cinkos pillantásokat cseréltek egymással. Hol Sarah, hol Léa sütötte le szemét szégyenlősen. A Nő magas sarkú szandálba bújtatott lába hozzá-hozzáért a lány bokájához.
– Francine ma orvoshoz megy – újságolta Léa.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Én zárom a butikot.
– Szóval fuvarozzalak haza? – nevetett a Nő.
– Négykor elmegy… és gondoltam, együtt tölthetnénk… azt a néhány órát zárásig – dadogta Léa.
– Remek ötlet – kacsintott rá Sarah.
Ebéd után Léa új témát talált, amin elrágódhatott desszertként. Eddig attól félt, hogy kiderül, Sarah sem különbözik azoktól a nőktől, akiknek az élete a pasivadászatról szól, most azon kezdett morfondírozni, vajon volt-e a Nőnek valakije… egy másik nő, aki megérintette, aki ugyanúgy csodálhatta a szépségét, mint ő. Léa tudta, hogy önzés tőle azt kívánni, hogy Sarah bárcsak magányosan élt volna egészen addig a napig, amíg ők ketten össze nem találkoztak. Hiszen ő is hagyta, hogy Paul ellopja tőle az első csók varázsát, de az más volt. Mi van, ha Sarah-nak valaki olyan volt, akit szeretett? Mi van, ha annak a valakinek az árnyéka öröké ott kísért a Nő emlékeiben?
– Léa?
Léa felkapta a fejét. Nagynénje belebámult az arcába.
– Mi ütött beléd, te lány? Nyitott szemmel alszol?
– Elgondolkodtam. Bocsánat.
– Ha van valami, ami bánt, és anyádékkal nem szeretnéd megosztani, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem adom tovább, becsszó – simogatta meg Francine Léa haját.
– Nincsen semmi. Igazából az zavar, hogy ilyen intenzíven érdeklődtök irántam. Nicole-t persze békén hagyjátok. Attól, hogy nekem nincsen pasim, még nem vagyok földönkívüli. Megbolondulok tőletek, és ettől az undorító világtól! Épp az imént… Hallottad, hogy beszélt az a pasas a feleségével? De az persze normális. Megvetik egymást, de a társadalom megbecsüli őket – tört ki Léa. – Én normális vagyok! És boldog vagyok!
– Értem – bólintott a nagynénje, és elfordult, hogy rendbe rakja az egyik sálakkal telezsúfolt polcot.
– Bocsánat – szabadkozott Léa máris.
– Ne kérj bocsánatot. Igazad van. Engem azért piszkálnak folyton, mert nincsen gyerekem. Az emberek mindig találnak valamit, amibe beleköthetnek.
Léa kíváncsi lett. Francine eddig nem volt más, mint egy szimpla családtag, aki kedves volt vele, de semmi több, most viszont valaki olyanná vált, aki megértette.
– Te legalább férjnél vagy.
– Na igen, én hozzámentem Paulhoz.
– Nem is Paulnak hívják a férjed – csodálkozott Léa, de ahogy kimondta, már fel is fogta nagynénje szavainak értelmét. – De hát ti szeretitek egymást!
Francine rámosolygott.
– Persze, hogy szeretjük, de óriási a különbség szeretet és szeretet között. Fiatal vagy még ahhoz, hogy beérd egy Paullal. De azért azt se felejtsd el, hogy a sors talán csak egy Pault szánt neked.
Léa nem árulhatta el, hogy a sors kegyesebb volt hozzá, mint azt valaha is remélte.
– Nem felejtem el – mondta halkan, és magában így folytatta: – …meghálálni a jóságát.
– És ha már itt tartunk, Nicole csak fogja be a száját. Épp elég aggodalmat okoz anyádnak. Mi lesz, ha ez a Philippe felcsinálja? – nevetett Francine. – Egy szülő már csak ilyen. Hol attól parázik, hogy nem lesz unokája, hol meg attól, hogy idejekorán lesz.
– Hát, az biztos, hogy olyan szorgosak, mint a nyulak – vigyorgott Léa. – Nem tudok aludni tőlük.
– Csak olyan szaporák ne legyenek!
Erre már hangosan felkacagtak.
Léa az utóbbi hetekben úgy bezárta magát a Nő iránt érzett felkavaró szerelmébe, hogy jól esett neki egy kis trécselés.
– Francine, sokszor voltál szerelmes? – élt az alkalommal, és tette fel a kérdést.
– Az attól függ, mi számít soknak – vonta meg a vállát nagynénje. – Volt néhány pasim a férjem előtt.
– És mindegyikbe szerelmes voltál?
Francine visszasétált Léához, és a pultra könyökölt.
– Ha a sejtésem nem csal, te most azt akarod tudni, hogy létezik-e a nagy Ő. Igaz?
– Lehet…
– Mindegyiküket máshogyan szerettem. Szerintem azoknak az embereknek az életében létezik a nagy Ő, akik egy nagy szerelmi csalódás után nem engednek be többé senkit a szívükbe.
Léának tetszett ez a gondolat, de azért meg nem nyugtatta.
– Önző vagyok – vallotta be. – Én nem akarok senki életében a második, vagy a harmadik, vagy többedik lenni.
– Valóban önző vagy – értett egyet vele a nagynénje. – De még ha a századik is vagy, az sem számít, ha az előző kilencvenkilenc már a múlté. Mindig annak a szerelemnek a lángja a legforróbb, amely a jelenben lobog.
– Feltéve, hogy nincs a lángok között egy nagy Ő.
– Hát, Léa, erre csak azt tudom mondani, hogy kerüld el azt, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a bizonyos nagy Ő-höz.
– Honnan tudhatnám előre, hogy van-e neki nagy Ő-je? – tipródott Léa.
– Viccelsz? Tudni nem fogod, de az egészen biztos, hogy megérzed majd – világosította fel Francine.
– Tuti? – kételkedett a lány.
– Sosem birtokolhatjuk egy másik ember életét. Meg kell elégednünk azzal, hogy szeret minket.
Léa elmosolyodott.
– Nagyon bölcs vagy – dicsérte nagynénjét.
– De még milyen bölcs!
– Miért nem beszélgettünk mi már sokkal hamarabb ilyen dolgokról?
– Nem tudom, Léa. Miért nem? – kérdezett vissza Francine, majd meg is válaszolta a kérdését: – A bizalomhoz idő kell. És ha rólad van szó, akkor meg még több idő.
Ezen megint jót nevettek. Léa eközben arra gondolt, hogy Sarah azonnal elnyerte a bizalmát. De akkor miért most ingott meg? Pont most… a csókok és ölelések után. Vagy ez nem is kételkedés, hanem csupán a saját félelme. Léa, szokása szerint, megint kígyónak látta a kötelet.
25.
Sarah kikukkantott a boxból, amely íróasztalát hivatott elválasztani a többi íróasztaltól az óriási, nyílt légterű irodában. Kollégái már mind indulásra készen számolták a másodperceket, amelyek csak azért, hogy őket idegesítsék, csigalassúsággal vánszorogtak.
– Maradsz még? – kérdezte tőle váratlanul valaki, és ő felpillantott.
Egyik férfi kollégája könyökölt az elválasztón.
– Nem – közölte nyersen Sarah.
– Az utóbbi időben állandóan túlórázol. Lazítanod kellene.
– Szeretem a munkámat.
– Gondolnod kellene a magánéletedre is – tanácsolta a férfi, és végigmérte Sarah-t.
– Miből gondolod, hogy nem gondolok?
– Azt mondják, nincs senkid…
– Azok, akik ezt mondják, nem tudnak rólam semmit. Fél öt van – hívta fel a férfi figyelmét.
– Hirtelen mehetnéked támadt?
– Menekülhetnékem támadt – pontosított Sarah, majd fogta a táskáját, és kiviharzott az irodából.
A legtávolabbi mosdóig meg sem állt. Remegett a dühtől. Hidegvizet kellett locsolnia a csuklójára, hogy egy kicsit megnyugodjon. Gondolatai olyan hangosan csengtek a fülében, hogy muszáj volt kimondania őket: Mi közöd van hozzá? Mi közöd van hozzám? Kinek mi köze van az életemhez? Most emiatt az idióta miatt sminkelhetek a vécében.
A tükörbe nézve úgy találta, hogy nem omladozik még vészesen rajta a vakolat, de aztán eszébe jutott Léa natúr szépsége, és inkább letörölte magáról a maradék szemfestéket. Kibontotta a kontyát, megfésülködött. Nagy dilemmába került, hogy fogja-e lófarokba, vagy hagyja-e kibontva a haját. Végül a lófarok mellett döntött. A fárasztó munkanap végén öregnek érezte magát. Ráncokat vélt felfedezni a szeme sarkában.
Sarah, hagyd ezt abba! Úgy kellesz neki, ahogy vagy – bíztatta magát. – Ilyennek szeret.
Távolabb lépett a nagy fali tükörtől, és megszemlélte magát. Kisimította a ruhája gyűrődéseit. Ellenőrizte, hogy nem pattogzott-e le a körömlakkja. Fújt magára egy kis vattacukor illatú testpermetet, aztán indult.
Ahogy közeledett a butikhoz, léptei egyre magabiztosabban kopogtak a terminálban, kiváló színészi tehetséggel palástolták gazdájuk lámpalázát.
Léa izgatottan dobolt ujjaival a pulton. Vevő érkezett.
Minek jött ez ide? Hogy merte megzavarni az áhítatomat? Nem látja, hogy várok valakit? Hogy nem hallja meg a szerelem szárnyainak suhogását?... Léa, neked teljesen elment az eszed!
– Segíthetek? – kérdezte, amikor elég erőt érzett magában, hogy visszatérjen a várakozás izgalmából a szürke hétköznapba.
Mélységes sajnálatára a vevő igényt tartott a segítségére. A hófehérre festett hajú, idős hölgy egyetlen sálat sem talált megfelelőnek. Az egyik a cipőjéhez nem illett, a másik a táskájához nem passzolt. Ahogy hátat fordított neki, Léa élt az alakalommal, és égnek emelve tekintetét vágott egy gúnyos grimaszt. Csak akkor vette észre a Nőt, amikor meghallott a kuncogását. Sarah a nyitott ajtóban állt. Még mindig azt a varázslatosan szép nyári ruhát viselte. A legszebb mosolya ragyogott ajkain. Léa szava elakadt, pedig a vevő kérdezett tőle valamit. Sarah ekkor tapintatosan a bolt másik végébe sétált, és szemügyre vette a csipkekesztyűket.
– Uramisten, azt hittem sose megy el – borult Léa a hölgy távozása után a pultra. – És ráadásul nem vett semmit. Szörnyeteg!
– Még jó, hogy én akkor megvettem azt a sálat – lépett oda hozzá Sarah, és letett mellé egy pár halványlila kesztyűt. – Ezt szeretném.
– Kitűnő ízlésed van – dicsérte Léa.
– Az már biztos – nézett Sarah olyan sokatmondóan a lány szemébe, hogy az elpirult.
– Nem vagyok valami ügyes a flörtölésben – szabadkozott Léa.
– De szerelmet vallani remekül tudsz.
Léa hirtelen megragadta a Nő kezét, és olyan erősen szorította meg, hogy az ujjak rózsaszínje bíborba váltott. Sarah-t meglepte ez a váratlan érzelemkitörés. Léa egyfolytában meglepetést okozott neki.
– Felpróbálod a kesztyűt?
– Ahhoz szükségem lenne a kezemre – hívta fel a lány figyelmét Sarah.
A virágmintás csipke érzékien simult a Nő ujjaira. Csodásan állt neki, mint minden. Léa kinyújtotta felé a karját, mire Sarah ujjai úgy szaladtak végig a bőrén, mintha zongorabillentyűkön játszanának.
Újabb vevő jött.
– A fenébe! – csapott a pultra bosszúsan Léa.
Sarah két órán át figyelhette kedvére Léát. Meghúzódott a pult mögött, és azzal szórakozott, hogy hosszú lábaival jobbra-balra lökte maga alatt a forgószéket. Kislánykorában játszott ilyet utoljára a nagymamája munkahelyén. Amikor az utolsó vevő is elment, és Léa kirakta a zárva táblát, megengedett magának néhány teljes kört.
– Táncolni szeretnék – jelentette be.
Léa döbbenten pillantott a Nőre, aki máris a CD lejátszóval babrált.
– Ez az egyik kedvenc dalom – lelkendezett Sarah. – Tanultam egy kicsit spanyolul.
Léa halálra rémült.
– Nem tudok táncolni. Sosem táncoltam – hadarta falfehéren.
– Semmi gond, nem táncversenyre hívlak – nevetett Sarah. – Annyira én sem vagyok jó.
Az énekesnő hangja éppen végszóra törte át a butik csendjét.*
https://www.youtube.com/watch?v=XcrPF6vD_Y4
A dallam libabőrt csalt Léára. Egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy mitől rémült meg, de amikor a Nő felé indult, határozottan megrázta a fejét, és a biztonság kedvéért még a pultra is felült.
Sarah táncolni kezdett. Boszorkányos ügyességgel egyensúlyozott magas sarkú szandáljában. Aprókat lépett, néha megpördült, és megriszálta a fenekét, majd felemelte a karjait, teste a zene ritmusára hullámzott. Léa ámulatában még a száját is eltátotta.
– Na, gyere már! – nyújtotta felé karját a káprázat.
– Nem – makacskodott Léa.
Sarah tovább táncolt. Felkapott egy muszlinsálat, és az arca elé emelte. Úgy rejtőzött el mögötte, mint az arab hastáncosnők. Kikukucskált. Tekintete hívogatóan ragyogott a pulton kuporgó lányra. Tett még néhány riszáló lépést, majd Léa elé perdült, és foglyul ejtette a sállal. Egyik csipkekesztyűs keze megragadta Léa tarkóját. A lányt olyan váratlanul érte a szenvedélyes csók, hogy beleszédült. Önkéntelenül – vagy ösztönből – lecsúszott a pultról, és Sarah karjaiba vetette magát. Ott volt a Nő ölelésében, vagy a Nő volt ott az övében. A zenétől, a vattacukorillattól és saját forrón zubogó vérétől megrészegülve szorította magához a tánctól felhevült, karcsú testet. Már egy csepp félelem sem maradt benne. Úgy csókolta Sarah-t, ahogy sosem hitte volna, hogy valaha csókolni fog. Fogalma sem volt, mi ütött belé, de bármi is, megint azt érezte, hogy belehal, ha véget ér ez a pillanat. A Nő teste újra követni kezdte a zene ritmusát, és Léa kénytelen volt vele táncolni. Az első néhány bátortalan lépés után megtalálták az összhangot. Összesimulva csókolták egymást. Léa simogatása Sarah nyári ruhájának pillangói között kalandozott. Megszűnt a világ. Megszűnt létezni minden, ami a Nő előtt létezett.
Táncuk elsöpörte lábuk alól a múlt fájdalmas emlékeit, a zene elnémította a félelem és kétség suttogását. Sarah megragadta Léa kezét. Megpörgette a lányt, majd újra a karjába kapta és hátra döntötte úgy, ahogy a tangótáncosok szokták a partnerüket. Fölé hajolt, és lágy csókot lehelt a szájára. Léa még soha nem élt meg ilyen csodát. Eddig fogalma sem volt róla, hogy az élet ilyen varázslatos lehet. Felkacagott a boldogságtól. Sarah eltávolodott tőle, és járta tovább csábító táncát. Kipirult. Mosolya napsugárként ragyogott a bolt félhomályában.
Léa megbabonázva nézte. Sok arcát látta már, de ezt még sohasem. Lehet, hogy a Nő is ugyanolyan mámorosan boldog volt, mint ő?
Véget ért a dal… kezdetét vette egy másik, de a két lány észre sem vette a ritmusváltozást. Nevetve pörögtek-forogtak, riszáltak, és bármerre sodorta is őket a dallam végül mindig egymás karjában kötöttek ki.
Folyt. köv.
* Lila Downs – Perhaps, perhaps, perhaps