Vattacukor - 8. rész
29.
Sarah megborzongott a hideg fuvallatban. Szokatlanul enyhe december volt, de a körömcipőhöz azért nem elég meleg. Összefonta karjait a mellkasán, hogy jobban rásimuljon a szövetkabát. Magához szorította csinos, fekete színházi retiküljét, és megszaporázta a lépteit. Közel parkolt a terminálhoz, pár méter után bent is volt. A jól ismert nyüzsgés fogadta. A tömegben legalább már nem fázott, sőt egészen kimelegedett a sietségtől, és a gondolattól, hogy milyen nagyszerű este áll előttük. Gyakorlott technikával kikerülte az elé vágó utasokat és orvul támadó gurulós bőröndjeiket. Többen kíváncsian fordultak utána, de Sarah nem törődött a bámuló tekintetekkel. Megállt a butik kirakata előtt és belesett rajta. Nem volt bent vevő. Léa egykedvűen könyökölt a pulton, de amint megpillantotta, ragyogó mosoly költözött az arcára. Elébe sietett, és kitárta előtte az ajtót. A szélhárfa bolondosan vidám dallamot csilingelt.
– De gyönyörű vagy! – ámuldozott Léa. – Nekem még át kell öltöznöm. Tíz perc múlva zárok.
Sarah megsimogatta a lány kócos tincseit.
Léa régóta tudta, hogy egy ilyen érintés mit jelent, nem volt szüksége a Nő szavaira. Felzaklatta Sarah elegáns szépsége, de ehhez az érzéshez is hozzászokott már, és remekül tudott uralkodni rajta. Sarah hosszú kabátja egészen a vádlijáig ért. Nejlon harisnyát viselt, és csinos, bézs színű magassarkút. Léa elgyönyörködött fonatokból csavart kontyában. Micsoda varázstudománnyal csinálja? – töprengett.
– Válassz egy fülbevalót! – mondta, hogy feloldja mindkettőjük zavarát. – Válaszd bármelyiket! Megveszem neked.
Sarah tiltakozni akart, de Léa már forgatta is az állványt, és teljes ódaadással kereste a legmegfelelőbbet. Sarah hagyta, mert Léát ez boldoggá tette.
– Nézd! – mutatott a lány egy diszkréten csillogó, harangvirág formájú darabra. – Ez illik hozzád!
– Tényleg?
Amíg a Nő a fülbevalót vette szemügyre, addig Léa a Nőt. Ajkát vörös rúzs színezte, szemhéját ezüstös festék díszítette. Vajon milyen ruha rejtőzött a hosszú szövetkabát alatt? Alig várta már, hogy megláthassa.
– Ma délután én vagyok az egyetlen vevőm – nevetett, miközben gondosan elrendezte a bankjegyeket a kasszában. – Segítek.
Sarah lehunyta a szemét, amikor a lány ujjai végigsiklottak a nyakán és a fülcimpájához értek.
– Ahogy gondoltam, tökéletes! – áradozott Léa.
Sarah megnézte magát az állványra ragasztott tükörben, és újfent megállapította, hogy Léának remek ízlése van.
– Köszönöm.
Léa még egyszer megcirógatta a Nő nyakszirtjén hullámzó kósza tincseket.
– Szívesen. Bezárok.
Amíg Léa a raktárban öltözködött, Sarah a kirakaton át kilesett a terminálra. Tenyerét rátapasztotta a hideg üvegre. Milyen jó volt védve lenni. Mintha egy odú rejtekéből figyelte volna a rohanó világot. Léa közelében mindig megállt az idő. A szerelem kortalan volt. Sarah összerezzent. Félt, hogy bajt hoz rá ennyi boldogság. Mert hogy is lehet valaki olyan boldog, mint ő? Rendjén van ez?
Léa még sosem járt az operában, ezért tartott a puccos társaságtól. Hiába nyugtatgatta Sarah azzal, hogy van, aki farmerben megy, csak nem akart szűnni a szorongása. Végigsimított a fekete bársonyruhán, amit Nicole-tól vett kölcsön. Amióta a húga összebútorozott Philippe-pel, lelkiismeret-furdalás nélkül rájárhatott a hátrahagyott cuccaira. Léa karjában megdermedt a mozdulat. Nem volt ez így jó. Valahányszor Sarah–nál akart aludni, elő kellett állnia valami hazugsággal. Még szerencse, hogy az anyja könnyen belement abba, hogy nála töltse az éjszakát, ha késő estébe nyúlt a programjuk. Juliette nem kérdezősködött sokat, mert titkon azt remélte, hogy a sok éjszakai kalandozás valamelyikén belebotlik végre a királyfiba.
– Miben merültél el ennyire?
A Nő hangja váratlanul érte. Folyton rajtaütött a szomorú pillanatokban, hogy ne hagyja magára bennük.
– Csodásan festesz – dicsérte Sarah, és mögé lépett.
Léa kissé hátradőlt, hogy egymáshoz simulhassanak. A raktárban volt egy nagy tükör, aminek megrepedt az üvege. Az előtt álltak. Léa nem árulta el, hogy arra gondolt, milyen jó lenne, ha ők ketten összeköltöznének. Akkor mindig együtt lehetnének, és nem kellene folyton hazudozniuk. De nem volt pénze albérletre, és azzal sem állhatott elő, hogy ő tulajdonképpen szívesen beköltözne Sarah lakásába. Várnia kellett a megoldásra. Léa nem kételkedett benne, hogy egyszer megoldódik minden, mert ez a szerelem maga a csoda volt.
– Túl rövid – mondta, és meghúzogatta magán a ruha szoknya részét, ami a térdéig ért. Fehér harisnyája kivillant a hosszúszárú, fekete csizmából.
Sarah-t a ruha ovális nyakkivágása delejezte meg, nem a szoknya hossza, mert szabadon hagyta Léa bársonyos bőrének szépségét.
– Pont tökéletes – vélekedett.
Kilépett a raktárból, hogy elővegye retiküljéből a sminktáskáját és egy kis összehajtható fésűt. Léa követte. Leült a székre, és hagyta, hogy Sarah széppé varázsolja. A fésű siklása kéjes bizsergést ébresztett benne.
– Milyen hosszú már a hajad – csiklandozta meg a Nő lehelete a vállát. Léa halántékán egy sötétarany, pillangó formájú hajcsattal fogta össze a folyton szemébe hullámzó tincseket. – Ennyi elég is. Túl természetes a szépséged ahhoz, hogy belekontárkodjak.
– Szeretném, ha kifestenél – kérte Léa.
Sarah a csathoz illő, sötétarany szemfestéket választott, és szájfényt használt, mert a rúzs sehogy sem illett a lányhoz. Léa ellazította az ajkait, amikor a Nő odahajolt hozzá kezében a szájfénnyel. Sarah a kisujjára tett egy kevés csillogást az aprócska tégelyből, és végigsimított vele Léa száján. Találkozott a pillantásuk. Egyszerre mosolyodtak el.
– Vattacukor kisasszony! – súgta Léa.
Sarah a lány homlokához érintette homlokát, mintha így kívánta volna megosztani vele a kimondhatatlan gondolatokat. Ezután elhátrált tőle.
– Induljunk! Még lekéssük a foglalást – hadarta.
Léa gyorsan belebújt a kabátjába, és felkapta a hátizsákját.
– Benne van a színházi táskám – mondta a Nőnek, csak hogy biztosítsa, nem hátizsákkal kíván beállítani az operába.
Az étterem, ahová az előadás előtt betértek vacsorázni, nem volt kevésbé fényűző, mint maga az operaház. Léa nem értette, mit akar tőle a pincér, és úgy nevetgélt, mint egy csitri, amikor rájött, hogy csak lesegíteni a kabátját. Minden asztal mellet ruhafogas állt. Az ezüst étkészleten szikrázott a cicomás csillárok fénye. És mindezek mellett, a hatalmas teremben két óriási, giccsesre díszített karácsonyfa is pompállott.
– Van nekünk erre pénzünk? – súgta aggódva Léa Sarah fülébe.
– Mi értelme a karácsonyi bónusznak, ha nem költöm el? – kacsintott rá a Nő. – Ne vágj már ilyen megilletődött képet! Csodásan festesz ebben a díszletben. Rendeljünk gyorsan, mert időbe telik, mire elkészítik!
Miközben Sarah az étlapot böngészte, Léának alkalma nyílt rá, hogy szemügyre vegye az öltözékét. Elállt a lélegzete. A Nő a cipőjéhez tökéletesen illő bézs selyemruhát viselt, aminek a felső része csalafinta díszítőhullámokban ölelte körül a testét. A csábító dekoltázst mintha a tervező külön Sarah idomaira álmodta volna meg. Léa már nem törődött a rátörő kisebbségi érzéssel, mert valamilyen szinten ő is osztozott ezen a szépségen, ha a karjaiban tartotta.
– Azt hiszem, a közelünkben ülők nem sokat fognak látni az előadásból – jegyezte meg.
Sarah nem értette a célzást. Hosszú, éjfeketére festett szempillái édesen ártatlanul rebbentek meg.
– Ez a ruha új, ugye? – mosolyogott rá Léa.
– Igen. Tetszik?
– Roppantul előnyös.
Sarah végre kapcsolt, és most rajta volt a kislányos pirulás sora.
Megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelést. Léa bele sem nézett az étlapba, ugyanazt kérte, amit Nő: valami nagyon menő, kimondhatatlan nevű pácban úszó lazacot fűszeres burgonyakörettel és egy pohár fehérbort.
Amíg vártak, mindketten egymás csodálatában merültek el. Hol hátra dőltek a széken, hol előre hajoltak, mintha mondani akarnának valami fontosat, de végül nem szóltak semmit.
Valódi, élő zongoraszó csendült fel a közelükben. Léa ámulattal kapta fel a fejét.
– De szép! – tört ki belőle az elragadtatás.
Sarah gyöngéden a lány kezére tette a kezét.
– Tudtam, hogy szeretni fogod ezt a helyet – mondta.
Léa pillantása lehullott a zongoráról és átsiklott a Nőre. Óvatosan megfordította a kezét a kedves érintés-kalitkában, és megcirógatta Sarah tenyerét.
– Próbáltam elképzelni, hogyan áll majd neked a karácsony, de a legcsodálatosabb fantáziaképemet is felülmúltad – bókolt, azután olyan hirtelen szomorodott el, amilyen hirtelen lelkesedett. Nem mert említést tenni arról, mennyire szeretné Sarah-val tölteni a szentestét, mert az túl sok problémát vetett volna fel, és ez az este nem az akadályokról szólt.
– Ha így folytatod, a végén még tényleg mesebeli hercegnőnek fogom képzelni magam – nevetett Sarah.
Léa arra gondolt, hogy bárcsak megcsókolhatná. Miért ne tehetné?! Nem fair, hogy nem teheti. Még a kezét sem foghatja meg anélkül, hogy meg ne bámulnák. Mintha valami bűnt követnének el azzal, hogy szeretik egymást. A szikrázó csillárfényt hirtelen sötét árnyék takarta el előle. Egy férfi állt meg az asztaluk mellett. Léa figyelmét az el nem csókolható csók kötötte le, ezért csak akkor szakadt rá a valóság, amikor fagyossá vált az érintés a kezén, majd el is távolodott. Arra eszmélt, hogy Sarah bemutatta őket egymásnak. Nem értette a férfi nevét, nem is érdekelte. Az idegen szemében egy ragadozó pillantása csillogott, ami megrémítette. Beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy Sarah egyik kollégája pofátlankodott be az idilljükbe. Sápadtan hajtotta le a fejét. Tessék! Az előbb még csókot akart, most meg szégyelli magát. Ráadásul olyan gyáva, hogy magára hagyta a Nőt a küzdőtéren. Sarah vonásai megkeményedtek, mintha ráfagyott volna a tettetett jókedv. Fesztelenül próbált csevegni, de a szavai zaklatott üteme elárulta az izgatottságát. A férfi odamutatott az asztalhoz, ahol a barátnőjével ült. Sarah – hercegnő mivoltához hűen – elegáns méltósággal bólintott felé. A barátnő leplezetlen kíváncsisággal mérte végig, úgy, ahogy az állatkertben vesznek szemügyre az emberek ritka, furcsán egzotikus fajokat.
– Akkor én nem is zavarok tovább, hölgyeim. Kellemes estét!
Miután a férfi elment, Léa végre fel mert nézni. Sarah rámosolygott.
– Nem érdemlem meg ezt a mosolyt – suttogta Léa letörten.
– Ne beszélj butaságokat!
– Baj lehet ebből?
– Abból, hogy egy barátnőmmel beültem egy étterembe? Ugyan már!
Sarah a karkötőjét babrálta, ami azt jelentette, hogy igenis baj lehetett belőle. Ha nem is a vacsorából, inkább a túl intimre sikerült érintésből. Léát ismét hatalmába kerítette a torokszorító félelem. Nyáron érezte először, amikor a kertben léptek zaját hallották. De aztán nem történt semmi. Az élet folytatódott tovább. Senki nem jött rá a titkukra. Talán egy kóbor állat lehetett.
– A kollégák már csak ilyenek. Többnyire azért vannak, hogy bosszantsanak – próbálta Sarah megnyugtatni a lányt. – Eddig is sokan sok mindent pletykáltak rólam. Na, fel a fejjel! Az operába már nem jönnek utánunk.
Léa most úgy szerette a Nőt, mint még soha. Bárcsak ezzel a szerelemmel falat húzhatott volna köré, hogy megvédje!
Megérkezett a vacsorájuk. Mindketten igyekeztek gyorsan végezni vele.
Az operában Léa megfeledkezett a félelméről. Még ahhoz is túlságosan el volt bűvölve, hogy zavarban legyen az impozáns épületben. Ennyi arany és márvány között, mindenki aprócskának és jelentéktelennek tűnt. Emeleti páholyba szólt a jegyük, ahonnan ráláttak a zenekari árokra. Léa a korlátra könyökölt, és hallgatta, hogyan hangolnak a hegedűsök. Eszébe jutott valami.
– Még nem kérdeztem, hogy tudsz-e valamilyen hangszeren játszani – fordult Sarah-hoz.
A Nő egészen közel hajolt hozzá – olyan közel, hogy Léa érezte a dekoltázsából áradó hívogató melegséget –, és a fülébe súgta:
– Tudok.
– És min?
Sarah ajkán beszédes mosoly suhant át, mire Léa olyan vörös lett, mint a cékla. Emlékezett rá, hogy Sarah egyszer azt mondta neki, hogy a teste olyan, mint egy hangszer. Ahhoz, hogy szépen szólaltassa meg a zenét, megfelelő hangolás kell, és hozzáértő kéz. A Nő egyfolytában ilyesmikkel heccelte, amikor ágyban voltak.
Léa ezután nem igazán tudott koncentrálni a színpadon látottakra. Az egész túl csodálatos volt! Ugyan Carmen története és az énekesnő hangja is elbűvölte, de korántsem annyira, mint az, hogy Sarah ott ült mellette, és ő lopva hozzáérhetett a sötétben.
Amikor véget ért az előadás és a szűnni nem akaró vastaps, átfurakodtak a ruhatár előtt tolongó tömegen. Alig egy sarokra parkoltak az operaháztól, de rohanniuk kellett, ha nem akartak átfagyni a hideg, téli éjszakában. Sarah ismét úgy nevetett, mint régen, mintha megfeledkezett volna arról, ami az étteremben történt. Olyan volt, akár egy tünemény a bézs estélyiruhában – egy városba tévedt tündér. Léa botladozva futott utána, és egy cseppet sem bánta, hogy ő sosem fog olyan kecsesen futni, mint a Nő, akinek a cipősarkai Carmen dalának ritmusát kopogták: A szerelem egy lázadó madár…
– Brrr. Talán mégsem kellett volna a kocsiban hagynunk a kabátunkat – vacogta Sarah már a volán mögött.
– Én élveztem. Igazából mindent… vagyis majdnem mindent élveztem ma este. Köszönöm! – hálálkodott Léa. – Kalandos veled az élet.
Sarah érintése a lány karjára siklott.
– Vedd fel gyorsan a kabátod, nehogy megfázz! – mondta olyan aggodalommal, akár egy anya.
– Nem fázom.
Léa odahajolt a Nőhöz és megpuszilta a nyakát. Ráfonódott az ölelése. Sarah teste puha volt, a ruhája olyan kellemesen selymes, hogy muszáj volt végighúznia rajta az ujjait.
– Ha veled vagyok, sosem fázom – suttogta. Érezte, hogy Sarah elfésüli az arcából az odatévedt hajtincseket és a füle mögé simogatja őket. Megint ott volt. Ott bolyongott a ráereszkedő ködben. A forróságban. A karjai közé szorította Sarah-t, és bolondul csókolta, ahol érte. De a Nő eltolta magától.
– Hogy vezetek így haza? – nevetett.
Léa elszégyellte magát az iménti hevessége miatt. Egészen az ablakhoz húzódott az anyósülésen, és bekapcsolta a biztonsági övet.
– Hé! – Sarah megcirógatta az arcát. – Semmi baj – mondta. – Én magamtól félek, nem tőled.
Kihajtottak a szűk kis utcából, ahol parkoltak, és rákanyarodtak a széles belvárosi útra. A fűtés párt lehelt az ablakokra. Léa megpróbált az előadásra gondolni. Szép volt az a nő, aki Carment játszotta. Azelőtt soha nem jutott volna eszébe, így megnézni egy nőt. De nem volt szebb Sarah-nál. Senki sem volt szebb nála. Léa lehunyta a szemét, és összeszorította a lábujjait a kényelmetlen csizmában. Hiába. A teste tovább reszketett, és elárulta, mennyire vágyik Sarah-ra.
Hosszú volt az út a kis belső kerten át a bejárati ajtóig. Még hosszabb a fürdőszobáig. A távolságok a végtelenbe nyúltak, megállt az idő, a levegő megtelt vibráló feszültséggel. A bézs kisestélyi suhogva hullott a padlóra, Léa ruhája türelmetlen sietséggel zuhant utána. A lezúduló, meleg vízpermet a csempére fröcskölt, és hosszú, fekete folyókat formált Sarah hajtincseiből. Léa megfürösztötte bennük az ujjait.
A Nő illata betöltötte a szobát.
– Vattacukor kisasszony!
A lepedő meggyűrődött és hullámokat vetett alattuk. Léa lehunyta a szemét, majd újra felnyitotta. Látni akarta a Nőt, látni, a szikrázó, lüktető fényesőn át. Nyirkos tenyerük megcsúszott egymáson. Mosolyogva szorítottak a kézfogásukon. Léa teste megbabonázva követte a Sarah csípőjének mozgását.
Odakint, az éjszakában szállingózni kezdett a hó. Önzetlenül odaadta szépségét a sötétségnek, nem bánta, ha senki sem látja.
Léa a párna csücskét harapta, hogy ne kiáltson fel. Sarah összekócolódott haja csiklandozta a hasát, simogatta a comjait. Amikor eloszlott a szeme elől a köd, látta, hogy a plafonon árnyak táncolnak az éjjelilámpa fényében. Ők lennének azok? A szerelmük olyan mohó lenne, hogy még az árnyékuk is egymásba akar forrni?
A Nő sóhajait hallgatta. Úgy szóltak, mint a versek. Vallottak, szerettek, epekedtek. És az ő ujjai faragták ezeket a rímeket. Léa szemében könny csillant a boldog örömtől, miközben Sarah gyönyörét nézte.
Az alacsony asztalkán felállított miniatűr városban már megkezdődött a karácsony. A házak ablakaiban sárgán pislákoltak a fények. A csillogó műhóban apró emberkék lépkedtek a szánkódomb és a templom felé. Léa odakuporodott az asztalka mellé a szőnyegre, és elindította a kisvasutat, ami zakatolva keringte körbe a karácsonyi díszbe öltözött városkát.
Sarah a háta mögé polcolta a párnákat, kényelmesen elvackolta magát az ágyban, és a lányt figyelte.
– Szép vagy – mondta neki.
Léa a füle mögé igazította az egyik hajtincsét. A hosszú selyemhálóing rásimult a testére. Csinosnak érezte magát benne. Még azt is lehetségesnek tartotta, hogy Sarah igazat szólt, és ő valóban szép.
– Milyen az a férfi? Aki odajött az asztalunkhoz? – kérdezte.
Sarah oldalra billentette a fejét. Fekete hajsátra az arcába hullámzott.
– Nem is tudom. Olyan semmilyen – felelte.
– Szoktál beszélgetni vele? – faggatózott tovább Léa.
– Nem igazán. Ott van, amikor kávézunk. Egy térben dolgozunk, de ő másik osztályon van, azt hiszem, a biztonságiaknál.
– Szerintem tetszel neki.
– A barátnőjével volt.
Léa elfordult az asztalkától, és Sarah-ra nézett. Karácsonyi fények színezték az arcát.
– Az nem jelent semmit.
– Nem vagy valami jó véleménnyel a férfiakról – nevetett Sarah. – Azért nem mindegyik elvetemült gazember.
Léa lesütötte a szemét, és szorosan összezárta az ajkait, nehogy kicsússzon közülük a kérdés, amit rettegett feltenni: Vajon a Nő volt már férfival?
Sarah elsimította az arcából a haját. Kibújt a takaró alól, és kacéran hasra feküdt, hogy közelebb kerüljön Léához.
– Mit számít, ha tetszem neki? Engem nem érdekel.
– Szerinted látta rajtunk, hogy… – Léa a kezét tördelte.
– Hogy szeretjük egymást? – fejezte be Sarah a mondatot. – Azt látta, amit látni akart. – Kinyújtotta a karját. – Gyere ide!
Léa engedelmesen csúszott közelebb az ágyhoz. Sarah lehajolt hozzá, és megcsókolta.
– Félsz? – kérdezte, miközben lesimogatta a lány válláról a hálóing pántját, hogy megízlelhesse a bőre bársonyát.
Léa mélyen belélegezte a Nő hajának illatát.
– Amikor veled vagyok nem félek. De téged féltelek. Nem akarom, hogy bántsanak.
Sarah a két tenyere közé fogta Léa arcát, és rámosolygott.
– Hé, nem vagyok cukorból! És mondtam már, hogy nem érdekel, mit beszélnek rólam a hátam mögött.
Visszabújtak a takaró alá. Léa elfészkelte magát Sarah ölelésében. Megérintette a mellét. Pont belesimult a tenyerébe.
– Olyan természetes – mondta. – Ha egy férfit kellene érintenem, azt tartanám természetellenesnek. Kérdezhetek valamit? – De mégsem kérdezett.
Sarah várt egy ideig, azután megcsókolta a lány homlokát. Ujjai a combján kalandoztak.
– A gimiben jártam egy fiúval pár hónapig. Matthieu-nek hívták, és szép kék szeme volt – mesélte, mintha kitalálta volna, milyen ki nem mondott kérdésre kell felelnie.
Léa lélegzete elakadt. Mintha ítéletre várt volna egy létfontosságú ügyben.
– Mindenki csinálta már, hát én sem akartam lemaradni – folytatta Sarah. – A randikon egész jól éreztem magam. Moziba meg McDonald’s-okba jártunk. Végre olyan voltam, mint a többiek. Aztán egy este felhívott magához. Összenyálazta a nyakamat. Brrr! – Sarah felkacagott. – A filmekben valahogy sokkal szebbnek és romantikusabbnak tűnt az egész, de a valóságban egyszerre volt borzalmas és nevetséges. Elbőgtem magam félelmemben. Szerencsés vagyok, hogy Matthieu volt akkor velem, mert más fiú talán erőszakosabb lett volna. Így megúsztam a dolgot egy értetlen, csalódott pillantással.
Léa felkönyökölt, hogy jól láthassa a Nő arcát.
– Vagyis nem történt meg? – kérdezte.
– Nem, nem történt semmi olyasmi. Attól foga már nem akartam olyan lenni, mint a többi lány.
– És máskor sem?
– Soha! – jelentette ki Sarah határozottan, és Léa combjai közé csúsztatta a kezét.
Léa pirulva hanyatlott vissza a párnára. A Nő fölé hajolt, hogy megcsókolja.
– Szeretlek – lehelte a csókba.
– Sokat gondolkodtam rajta, mi lenne, ha elmondanám otthon… – suttogta Léa. – Nicole tuti kiakadna, de anya szeretetében bízom. Persze nem lenne könnyű elmagyaráznom neki, de azt hiszem, megértené. Szeretném, ha befogadna a családom. Akkor… akkor együtt tölthetnénk a karácsonyt… és minden sokkal könnyebb lenne. – Mivel Sarah hallgatott, Léa elbizonytalanodott. – Egyszer elmondom… Majd… valamikor.