Visszafordíthatatlan
Geréb úgy aludt, akár egy gyermek, kinek még az álom is kaland, és nem rázza fel ebből az izgalmas kábulatból sem a felnőttek neszezése, sem a gondolatai harsogása. Egyenletes, mély lélegzetei közé befurakodott egy-egy szaggatott szusszanás. Ilyenkor csukott szemhéja megrebbent, szája lágyan hangtalan szót formált, mindig ugyanazt. Vajon mit akart üzenni onnan a messzi álomországból?
Boka hosszú órák óta figyelte a mellette fekvő fiú öntudatlanságát. Járt az agya. Végiggondolkodta az egész délelőttöt. Ujjai aggodalmasan dobolták félelme ritmusát csókoktól duzzadt ajkain. Mindig hősiesen viselte a tragédiákat, de az ezúttal közelgő vész kétségbe ejtette. Nemecsek meghalt. De ha Gerébet elveszik tőle, az egészen más lesz, az a gyász elviselhetetlenebb lesz… mert Geréb élni fog… nélküle.
Megérintette a fiú halántékán kócolódó hajszálakat. Édesen keserű érzés fogta el. Egyszerre volt szomorú és boldog. Geréb szája ismét szóra nyílt, és ő közelebb hajolt hozzá, hátha ezúttal meghallja az álmát, de csak a sóhajtását hallotta.
Boka bevackolta magát a paplan rejtekébe. Hiába játszottak felnőttesdit az éjjel, gyerekek voltak, és szüleik voltak, akik uralkodtak felettük. Lelki szemei előtt megjelent Geréb fekete körszakállas apja, amint mutatóujjával rábök, és azt mondja: Takarodj! Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Boka szemét szúrták a visszafojtott könnyek. Szót kell fogadni, és el kell takarodni.
Geréb kábultan ébredt. Pislogott néhányat. Az ablaküvegen túl, nagy pelyhekben hullott a hó. Odakint telt-múlt az élet, delet harangozott a templomtorony. Bokára pillantott, aki nyugtalan, nehéz álomba burkolózott mellette. Teste magzatpózba gömbölyödött, ujjai görcsösen ökölbe szorultak. Boka már csak ilyen, gondolta, folyton túlaggódja a dolgokat. Szerette, hogy ilyen… ilyen felnőtt… ilyen törékeny. Megérintette az arcát, mire a fiú azonnal felriadt.
– Jó reggelt! – mosolygott rá, majd helyesbített: – Akarom mondani, jó napot!
Boka megdörzsölte a szemét. Nem találta valami jónak sem a reggelt, sem a napot. Mi tagadás, tartott tőle, hogy az elkövetkező órák egyike valami sorsfordító katasztrófát tartogat számukra. Hát nem így szokott történni a nagy boldogságok után?! Inkább hallgatott.
Geréb keze megindult felé a paplan alatt, majd megpihent a mellkasán ott, ahol a szíve dobogását érezte. Hm. Boka szíve!
– Van egy sebhely a combodon – mondta –, kicsivel a térded felett. Nagyon tetszik. A grundon szerezted?
Boka kizökkent az aggódásból, és eltöprengett.
– Nem tudom – felelte. – Azt sem tudtam, hogy ott van.
– Pedig ott van. Egy kis csinos fehér forradás. Talán egy kő horzsolta fel.
Boka figyelte, ahogy Geréb minden idegszála a sebhely problematikájával volt elfoglalva. Geréb számára ebben a pillanatban nem létezett semmi egyéb a sebhely gondolatán kívül. Míg az ő fejében száz meg száz kérdés és kétség kergette egymást, barátja kéjesen játszadozott ezzel az egyetlen jelentéktelen rejtéllyel.
– És itt – Geréb érintése lejjebb siklott – érezni a csípőcsontodat. Szinte átfúrja a bőrödet.
– Sovány vagyok – ismerte el Boka.
– Jól áll – közölte vele Geréb lelkesen.
Boka nem tudta, mit mondhatna erre. Talán neki is bókolnia kellett volna, de valahogy nem talált magában kellő bátorságot hozzá. Még az is nehezére esett, hogy az éjjel történtek után, így a nappali verőfényben, Geréb szemébe nézzen.
Bezzeg, barátja gyönyörű kék tekintete egy percre sem hagyta magára, mohón vizslatta a testét.
– Próbálom kitalálni, mi tetszik rajtad a legjobban – árulta el.
– Talán ennél van most fontosabb megvitatni valónk – jegyezte meg Boka pirulva.
De Geréb nem törődött vele.
– A szemed – találta meg nagy sokára a választ, miután alaposan szemügyre vette barátját. – Akkor is elvarázsol, amikor le van hunyva, de amikor ki van nyitva egészen elbódít. Fel nem foghatom, hogyhogy nem tűnt fel már sokkal hamarabb a szépsége!
Egymásra néztek, és Geréb jó sokáig kedvére gyönyörködhetett Boka szemében, egészen addig, amíg a fiú meg nem szólalt:
– Ideje hazamenned.
– Igen. – Geréb nem sértődött meg, mert tudta, hogy Bokának igaza van.
– Meg fognak szidni.
– Meg.
– Mit mondasz majd?
– Semmit.
Boka a hátára fordult, és homlokára szorította tenyerét. A szenvedélyes éjszaka alatt alaposan összekócolódott fekete hajszálai kihullámoztak ujjai rácsa közül.
– Meg fognak büntetni – sóhajtotta.
Geréb még nem akarta elárulni, hogy már megbüntették.
– Lehet.
Boka elvette homlokáról a kezét, és megsimogatta Geréb arcát, megcirógatta a szája körül játszó mosolyt.
Miközben csókolták egymást, Boka arra eszmélt, hogy számtalan félelme eggyel bővült: Belehal, ha nem érezheti többé Geréb száját. Egész eddigi életében egyedül volt, és most rá kellett döbbennie, hogy soha többé nem lesz képes egyedül lenni. Kitépte magát a fiú öleléséből.
– Tényleg ideje menned!
– Jól van.
Mikor már mindketten felöltözve tébláboltak az elvarázsolt szobában, és Boka az ablakhoz lépett, hogy kikémleljen a hótakaró alatt csillogó délutánra, Geréb mögé osont és szorosan hozzá simult.
– Lehet, hogy sokáig nem jöhetek ide – súgta –, és te sem jöhetsz el mihozzánk.
Boka megrezzent. Geréb folytatta:
– De az iskolában minden nap láthatjuk egymást… és találunk valami megoldást… valamit… Mert én egy percig sem bírom ki nélküled. Tegnapig talán… De most már nem… azok után… Érted, ugye?
Boka értette a vallomás mindkét részét, de nem volt képes se bátorító szavakra, se szerelmes suttogásra.
– Kikísérlek – mondta hidegen, mire Geréb ölelése lehullott róla.
– Mit mondunk majd apádnak?
– Semmit sem kell mondanunk neki. Nem fog semmit sem kérdezni.
– Szerencsés vagy.
Geréb a küszöbről mosolyogva visszafordult:
– Holnap! – köszönt el egy huncut kacsintással.
Másnap Geréb nem ment iskolába és a rákövetkező napon sem és azután sem.
Boka várt. Várt egy hetet, várt kettőt. Semmi hír, mintha Geréb eltűnt volna a föld színéről. Büntetésben van, nyugtatta magát, de nem sikerült megnyugodnia. A második hét végén elfogyott a lelki ereje, és egyik szünetben felkereste a tanári szobát.
A tágas, könyvekkel zsúfolt helyiségben hosszú asztalok mentén ültek a tanárok. Tétovázott. Melyiket szólítsa meg? Kibe vesse gyenge lábakon álló, ingatag bizalmát? Egyenes, őszinte választ akart, ezért a szigorú Rácz tanár urat választotta.
A férfi meglepődött, amikor a diák elébe lépett.
– Elnézést kérek, tanár úr! – szólt Boka csendesen. – Kérem, engedje meg, hogy kérdezzek valamit.
– Tessék, csak tessék! – biccentett felé a tanár, és megigazította orrán lecsúszni készülő pápaszemét.
– Kérem szépem, tetszik tudni, miért nem jön Geréb Dezső iskolába?
Boka olyan kicsinek és védtelennek tűnt a nagy tanári szobában, mint egy ijedt énekesmadár, aki attól fél, hogy mindjárt rázárják a kalickaajtót.
A tanár hosszan nézte az előtte álló fiút. Ő sem tudott kibújni a varázsa alól. Végül megköszörülte a torkát, és ahogy várták tőle, minden körítés nélkül, egészen egyszerűen elárulta az okot:
– Geréb magántanulóként fejezi be az iskolát és teszi le az érettségit.
Boka úgy érezte, mintha jó erősen fejbe kólintották volna. Forgott vele a szoba. Milyen ostoba volt, hogy nem számolt ezzel a lehetőséggel!
– A szülei kivették a gimnáziumból? – kérdezte, hátha tévedett, hátha még nincs minden veszve.
– Igen – hangzott az ismét kegyetlenül egyenes válasz.
Boka bólintott, mintegy nyugtázva, hogy – ahogy Geréb mondta – az emberek kegyetlenek, aztán lassú léptekkel elhagyta a tanári szobát.
Köd borult köré, azon át látta a folyosón szaladó, nevető fiúkat. Ment az osztályterem felé, vitték a lábai, azokat nem szédítette meg a bánat, teljesítették kötelességüket.
Vége van. Ez járt a fejében. Mindennek vége van. Amíg elért a teremig, számtalan gondolat megfordult benne. Főleg az a sok dolog, amit nem kellett volna megtenniük. Ostobának nevezte Gerébet, meggondolatlan tökfilkónak, majd magát kezdte ostorozni. Mikor követte el az első hibát? Ha otthagyta volna rögtön az első napon a fiút a macskaköveken kuporogva, és rá se hederített volna a kérésére, hogy korrepetálja latinból, akkor most nem fájna annyira a szíve, akkor most Geréb ott ülne az osztályban. Csak hát… akkor nem jelentenének egymásnak semmit. Be kellett ismernie, hogy az még ennél is elviselhetetlenebb lett volna.
Elkezdődött az óra. Számtan, amiből a Geréb olyan jó volt. Boka halálsápadtan meredt a füzetére, minden erejét és figyelmét arra összpontosította, hogy ne sírja el magát. Gyűltek-gyűltek a könnyei, a szemei feldagadtak tőlük, de ő tartotta magát. Hallgatta a falon ketyegő órát, számolta a másodperceket. Tikk-takk. Eltervezte, hogy a következő órát ellógja, és kisírja magát az udvar végében, mert azért mégiscsak egy gyerek volt még, aki nem volt képes emberfeletti hőstettekre.
Csónakos felpillantott a számtankönyvből, és Boka hátára szegezte tekintetét. Amióta Geréb nem jött iskolába, a Pál utcai fiúk tapintatos figyelme egy percre sem hagyta magára az egyre szomorúbb egykori elnök urat. Érezték, hogy valami nagy baj van. De az összes fiú közül a Csónakos volt az egyetlen, akinek nem volt szüksége találgatásra, ő tudni vélte, mi történhetett. Én megmondtam, papuskáim, hogy ennek nem lesz jó vége!
Ahogy véget ért az óra, Boka kirohant a teremből, és bevette magát abba a kis beszögellésbe a fal mentén, ahol egykor olyan durván leszidta Gerébet a meggondolatlanságáért. Most a lábnyomát kereste és azt a helyet, ahol a fiú ujjai megérintették a fal tégláit. Elővette zsebkendőjét, azzal törölgette könnyeit. Még túl nagy volt a sokk ahhoz, hogy a megoldáson kezdjen el gondolkodni, de azért már jelentkezett egy-két bátortalan ötlet koponyája legmélyén. Elmegy Gerébékhez, és ha kell, térden állva fog könyörögni a körszakállas úrnak, hogy ne vegye el tőle Dezsőt. Ni csak, ő is ugyanolyan naiv és meggondolatlan volt, mint a barátja! Becsengettek. Nem törődött vele. Lekuporodott a fal tövében, és keservesen sírva fakadt.
– Az a baj a sírással – hallotta a háta mögül –, hogy ha az ember egyszer rákezdi, nem tudja abbahagyni.
A hang tárgyilagos megállapítást tett, részvétlenül csengett.
Boka ijedten pattant fel, és a falnak fordult, hogy elrejtse könnyeit.
– Lekésed az órát – szólalt meg újra a hívatlan vendég.
– Az én dolgom – vetette oda Boka, és zsebre vágta a kezét, mert így kevésbé tűnt kétségbeesettnek.
Csónakos lezserül a falnak dőlt, és elővett két szál cigarettát.
– Kérsz? – kínálta oda az egyiket Bokának.
– Megőrültél?
– Nem én bőgők az iskolaudvaron! – rántotta meg a vállát Csónakos, majd rágyújtott.
Boka összeszedte magát, és a fiúra pillantott, de nem szólt semmit. Csónakos viszonozta a pillantását.
– És van még valami a sírást illetően. Nem oldja meg a problémákat.
Boka dühbe gurult.
– Mit tudsz te az én problémáimról?! És leköteleznél, ha nem fújnád az arcomba a füstöt!
– Kemény gyerek vagy, papuskám!
– Te pedig hülye gyerek vagy!
– Határozottan rossz befolyással van rád Geréb – állapította meg Csónakos, miközben eltaposta a csikket. – És mi van, ha tudok egyet s mást a problémáidról?
Boka bizalmatlanul méregette a fiút, pedig Csónakos azok közé a Pál utcaiak közé tatozott, akiket a leginkább kedvelt.
– Hogy érted ezt? – tette fel a kérdést óvatosan, remélve, hogy hasonlóan óvatos választ kap.
– Nos… – Csónakos is zsebre dugta a kezét. – Láttalak titeket… téged meg a Gerébet… a lóverseny napján… annak a háznak a folyosóján. Ami azt illeti, már-már azt hittem, ki se fogtok mászni egymás szájából. Komolyan mondom, papuskám, tőlem távol áll az ilyesmi, de ti átkozottul jól mutattok együtt. Ez a fekete meg szőke kombináció, akár egy operettben!
Boka elvörösödött. Úgy kapta el Csónakosról a tekintetét, mintha lángok csaptak volna ki a fiú szeméből.
– Ez nem a te dolgod!
– Valóban nem – látta be Csónakos. – Csak hát, van egy kis bibi. Ha eddig nem tudtad volna, most elárulom: Áldott jó szívem van. És ez az én áldott jó szívem nem bírja tehetetlenül nézni, hogy Boka János így szenved.
– Itt nincs mit tenni – jelentette ki Boka szárazon, és összehúzta magán a kabátot, mert időközben elkezdett szállingózni a hó.
Csónakos nem adta fel.
– Tudom, hogy nem vagy az a fecsegő fajta, de talán elmondhatnád, mi történt.
– Miért mondanám?
Csónakos eltöprengett. Arcára kiült a tőle megszokott pajkosság.
– Mert roppantul kíváncsi vagyok – felelte.
Boka lépett egyet, hogy faképnél hagyja a pofátlan fiút, de megtorpant. Túlságosan megszokta már, hogy volt kihez szólnia.
– Gerébet kivették az iskolából – szakadt ki belőle félig akarata ellenére.
– Rájöttek a szülei, mi? – csóválta a fejét Csónakos. – Amatőrök vagytok, papuskáim. Az ilyesmit körültekintéssel kell csinálni.
– Ugyan már, mit tudsz te az ilyesmiről! – csattant fel Boka.
– Valóban nem sokat – ismerte el Csónakos. – Éppen ezért mesélhetnél legalább egy kicsit! Tényleg szereted őt?
Boka megint indulni készült, de felháborodása mélyén megcsillant egy halvány felismerés. Csónakos a maga módján segíteni akart neki. Nem azért ment utána, hogy bosszantsa, ahogy Geréb sem ezért loholt a nyomában. Megadta hát magát:
– Én is nehezen hiszem el, de szeretem – sóhajtotta. – Még soha senkit nem szerettem így.
Csónakos hangja csevegővé vált:
– De pont a Gerébet?!
Boka erre önkéntelenül elmosolyodott. Hogyhogy a többiek nem látták azt, amit ő?
– Geréb, ugyan nem áll távol tőle az idiotizmus, de kedves és jó, és megvan a magához való esze – magyarázta, majd egészen belemelegedett: – Gyönyörű kék szemei vannak. Haja akár a selyem. Mintha a nap sugarait fognám a kezemben, mikor megérintem a tincseit. A bőre bársonyos és puha. Az ajka ízéhez nincs fogható, nincs az a sütemény, amely felülmúlná édes zamatát. És… és úgy tud szeretni, hogy képtelenség nem viszontszeretni.
– Valóban tudhat valamit ez a gyerek, hogy így magába bolondított! – nevetett Csónakos. Játszotta a vagányt, de meg volt illetődve. – Egyet viszont nem értek. Hogy jött ez? Én mindig is szerettelek téged, de egyszer sem jutott eszembe, hogy a szépségeden elmélkedjek.
Boka még soha senkivel nem beszélt erről, még Gerébbel sem, ezért kapott az alkalmon.
– Ismertem egy lányt – kezdte. Ránézett Csónakosra, aki szájtátva hallgatta. Boka soha nem tudott ellenállni a figyelmes hallgatóságnak, így egyre lelkesebben folytatta: – Aki ismert egy fiút. Ez a fiú nagyon különleges volt… és nagyon szép.
– Mit értesz azon, hogy ismertél egy lányt? – szólt közbe Csónakos.
– Azt – felelte Boka őszintén.
– Ó! És azt a fiút is… megismerted?
– Nem. Nem egészen… de majdnem. Azóta tudom, hogy…
– Inkább a fiúk, mint a lányok – fejezete be a mondatot készségesen Csónakos helyette. – Mi volt azon a fiún olyan különleges?
– Néha női ruhába bújt.
– Ó!
– De nekem nem akkor tetszett, amikor szoknyát viselt.
– Ó! És Geréb?
– Ő nem szokott szoknyát viselni – tréfált Boka, mert mulattatta Csónakos ámulattól megnyúlt képe.
– Úgy értem, ő is a fiúkat…?
Bokában felrémlett az első csókjuk, a rémülten boldog felismerés, hogy Geréb úgy közeledik hozzá, majd felsorjáztak előtte a szenvedélyes éjszaka képei: a Geréb szemében parázsló vágy, érintései mohósága, elszánt csókjai.
– Ez ostoba kérdés – jegyezte meg végül, és Csónakos belátta, hogy valóban az.
– És most mi lesz?
Boka visszazuhant a szomorú jelenbe.
– Nem tudom.
– Olyan nincs, hogy te ne tudd! Ki tudhatná, ha nem te? – emelte fel a hangját Csónakos.
– Pedig nem tudom.
Boka fel-alá járt Gerébék háza előtt. Gyűjtötte magában a bátorságot. Nem volt gyáva, de még soha nem szállt szembe felnőtt akaratával. Most sem ellenszegülni készült, inkább meggyőzni és kérni.
Két hete nem látta Gerébet. Kezdett elviselhetetlenné válni barátja hiánya. Boka összeszedte magát, és becsöngetett.
Az a cselédlány vezette be, aki Geréb leveleit szokta kézbesíteni. Szép barna tekintetéből együttérzés csillogott. Geréb apjának dolgozószobája a hatalmas ház szívében nyílt egyenesen a hallból. Már az ajtó komoran faragott fája is elbátortalanító volt, hát még a kilincs tompa fényű aranya.
– Nagyságos úr – hallotta Boka a lány félénk hangját –, a fia barátja van itt.
– Nocsak – szűrődött ki a folyosóra a kőrszakállas férfi gőgös meglepetése.
A lány Bokára pillantott, majd bólintással jelezte, hogy bemehet.
Boka úgy érezte, mintha a pokol kapuját készülne átlépni, vagy valami hasonló, a mítoszok messzeségébe sötétlő helyre igyekezne. Hogy is tanulták történelem órán? Az egyiptomi hitvilágban melyik öntelt isten elé kellett járulnia a halottnak, hogy a szíve megmérettessék? Vajon az ő bánattól elnehezült szíve mennyit nyom majd a mérlegen?
Mielőtt belépett volna, arra gondolt, hogy ez a férfi szereti Gerébet, máshogyan szereti, mint ő, de bármit is tesz, azt szeretetből és féltésből teszi. Így nézve a dolgot, ők ketten nem is különböztek annyira egymástól.
– Jó napot kívánok! – köszönt. – Boka János vagyok.
Geréb apja szúrós szemmel mérte végig, közben ujjaival az íróasztala mahagóni lapján dobolt.
– A feleségem sokat mesélt rólad – szólalt meg nagy sokára, – és a fiam is – tette hozzá, és merőn nézte a fiatalembert.
Ezután sokáig hallgattak. Boka egyik lábáról a másikra állt.
– És mondd csak, miért jöttél ide, Boka János? – tudakolta meg végtelennek tűnő percek múltán Geréb apja.
Ha Boka nem félt volna olyan rettenetesen, akkor nevetett volna ezen a teátrális kérdésen, hiszen nem is régen annyi meg annyi délutánt töltött ebben a házban a legszívesebben látott vendégként.
– Úgy vélem, valami félreértés történt – nyögte ki nagy nehezen.
– Félreértés?
– Igen, az. Geréb nem jár többé a gimnáziumba, és ez… nem igazságos.
– Nem igazságos?!
Akár egy előrehozott érettségi! gondolta Boka dideregve az idegességtől.
– Igen, mert ő szereti a gimnáziumot és az osztályt. Geréb együtt nevet a fiúkkal, és ő a legjobb számtanos és métajátékos.
A férfi le nem vette a szemét Bokáról. Alaposan megnézte homlokába kócolódó, sötét haját, nagy szemeinek nőiesen szép pilláit, ajkai érzékire rajzolt ívét, bőre fehérségét. Majd bólintott, mintha fejet hajtott volna valami mély, világot mozgató törvény önkényes akarata előtt.
Geréb azt tette, amit az elmúlt két hét alatt tett napi tíz-tizenkét órában: az ágyán heverészett, és megpróbálta felfogni a tankönyvek unalmas sorait, de a gondolatai egyfolytában elkalandoztak. Már nem lázadt, nem sírt, nem dörömbölt apja semmiféle könyörgésre nem nyíló szívén. Várt. Türelmesen. Elvégre csak nem akarhatták a szülei, hogy egész életét a szobájába zárva tengesse! Most, hogy kulcs zörrent a zárban, és az ajtaja kinyílt, meglepetten fordult a szabadság reménye felé. Barna szempár kukucskált be.
– Fiatalúr… – hallotta a Mari hangját.
– Mi az? – vetette oda félvállról Geréb csalódottan, és tekintette visszatért a kezében tartott matematika könyv lapjaira.
– Én csak… Kérdezni akartam… Hogy tetszik–e tudni, hogy itt van a barátja? Az édesapjával beszél.
Geréb vére az arcába szalad. Olyan vad öröm lett úrrá rajta, hogy beleszédült. Felpattant. Tántorgott. De messze járt már a régi, szeleburdi Geréb Dezső! Ez az új fiú először a cselédlányra nézett, aztán az ajtóra. Mérlegelt. Vajon, ha most újra büntetést kap, akkor az azt jelenti, hogy halála után is a szobájában kap majd nyughelyet? Döntött. Nem bírta ki, hogy ne lássa Bokát. Ajkához emelte mutatóujját, így jelezve a cselédnek, hogy ők ketten szövetségesekké léptek elő.
Kiosont a folyosóra nyomában a lánnyal.
– Nem keverlek bajba – ígérte, és lopakodva elindult apja dolgozószobája felé.
A vastag tölgyfaajtó résnyire nyitva várta. Elfulló lélegzettel kukucskált be rajta. Éppen Boka hátára látott, pont, mint a tanórákon szokott.
– …összezavarodott – ez volt az első szó, amit kiértett az odabent zajló beszélgetésből. Az apja mondta.
Boka csak nagyon sokára felelt:
– Geréb a legjobb, legtisztább fiú, akivel találkoztam…
És Nemecsek? Ez volt Geréb első gondolata erre. Pár pillanatig úgy verdesett a szíve, hogy nem hallott tőle semmit.
Utána megint az apja beszélt:
– Örömmel tölt el, hogy ezt hallom. Eggyel több ok, hogy igyekezzünk megőrizni továbbra is ilyen jónak és tisztának. Nem gondolod?
Boka nem válaszolt. Geréb ujjai megfeszültek a kilincsen.
– Becsületes embernek látszol, Boka János. Mondd meg őszintén, történt… köztetek valami… visszafordíthatatlan?
Visszafordíthatatlan? Geréb érezte, ahogy lassan elönti a düh. Ez az ő dolguk volt! Ez csak kettőjükre tartozott! Ebbe ne merészelje beleártani magát senki!
Boka csendes, nyugodt hangon felelt:
– Nem.
Geréb megdermedt. Boka János hazudott!
– Megesküdnél erre? – firtatta tovább az apja.
– Igen, uram.
Mélyről előtörő sóhaj zengett bele a csendbe. Apja szívéről legördült a kő.
Mit jelentsen ez? Geréb elképedt. Mintha sebet téptek volna a mellkasába. Hogy lehet az, hogy Boka eskü alatt hazudott?
– Kérem szépen, tessék Dezsőt visszaengedni az iskolába – hallatszott újra Boka könyörgése. – Hiszen úgyis hamarosan mindennek vége. Hadd legyen még egy kicsit ő is egy azok között a híres Pál utcai fiúk között.
Ezután megint hosszú hallgatás következett.
Gerébet nem érdekelte, hogy lehet-e még híres Pál utcai fiú, őt egyedül az érdekelte, hogy Boka, a becsület és tisztesség lovagja, az apja szemébe hazudott. Ennek a rejtélynek egyetlen zavarba ejtő megoldása lehetett csak: az, hogy Boka nem hazudott.
– Megfontolom – mondta az apja, de Geréb meg se hallotta, mert azon törte a fejét, hogy tulajdonképpen mit értettek azok ott bent visszafordíthatatlan tett alatt.
A csókjaik, az érintéseik emlékét nem lehetett kitörölni. Örökre őrizni fogja fülében Boka gyönyörteli sóhajait, szemében izzadtságtól fénylő testét, ujjain bőre puhaságát. Ez visszafordíthatatlan!
Boka lelkét elöntötte a remény halvány sugara. Talán mégsem veszett el minden! Láthatja még Gerébet métát játszani és latin dolgozatot írni, mielőtt végleg búcsút intenének egymásnak. Meghajolt, elindult az ajtó felé.
Emlékezett, milyen büszke volt rá ez a férfi, hogy a fia nem lett a grund árulója. Úgy tűnt, szerencséjükre, büszkeségétől azóta sem vált meg. Mire nem jók azok a híres Pál utcaiak! Boka úgy érezte magát, mint egy hadvezér győztes csata után, amelyet nem erővel, hanem leleménnyel nyert meg. Elégedetten lépett ki a folyosóra, ahol egy elképedt kék tekintettel találta szembe magát.
Geréb, amióta nem látta, sokat változott. Sápadt volt és sovány, de nem betegesen, hanem felnőttesen. Egyszerű otthoni öltözékében, kócos hajával nyomokban sem emlékeztetett a jól ismert úri fiúra. Pulóvere nem drága külföldi kölnitől illatozott, hanem soknapi szobamagány hagyta rajta álmatag, unatkozó áporodottságát. Boka elámult ezen az egészen új Gerében, aki egészen új módon volt vonzó. De hamar magához tért a bódulatból, és ijedten pillantott a háta mögé, a komor ajtóra. Geréb bólintott, ugyanolyan beletörődő alázattal, mint nem régen az apja. Nos, mégiscsak hasonlítottak egymásra nyomokban.
Nem szóltak egymáshoz, helyettük a kezük beszélt. Először csak a tenyerük simult egymáshoz, majd az ujjaik is összeölelkeztek.
Mari tapintatosan, fülig pirulva fordult el.
Geréb sokáig nézte kezén Boka érintésének helyét. Visszafordíthatatlan…
Átkukucskált a függöny csipkéin. Barátja, ablakára vissza-visszanézve, lassan ballagott hazafelé.
Geréb, optimista jellem lévén, elmosolyodott. Bárhogyan is dönt az apja, egyszer, nem is olyan sokára, a maga ura lesz. És akkor senki a világon nem tilthatja el Bokától!
Másnap reggel Csónakos rákönyökölt Boka padjára, és megtudakolta:
– Na?
Boka megrántotta a vállát.
– Azt mondta, megfontolja.
– Megfontolja?!
Boka megint rántott egyet a vállán.
– Meg.
Csónakos kémia órán levelet írt. Nem eresztette bő lére, viszont három példányban sokszorosította, hogy hamarabb elérjen minden címzetthez a posta.
Az üzenetben csak ennyi állt:
Torna után gyere vissza az osztályterembe! GYŰLÉST TARTUNK.
A levelek útját nagy fészkelődés követte. Egyszerre túl szűknek bizonyult az iskolapad. A Pál utcai fiúkba az ördög bújt. Izegtek-mozogtak, sugdolóztak. Tekintetük ragyogott.
Egyedül Boka ült mozdulatlanul, és mereven nézte a táblát. Észre sem vette, hogy történik valami. Ő volt az egyetlen Pál utcai, akit elkerült az üzenet.
Amikor minden meghívott megérkezett, Csónakos nagy komolyan becsukta a terem ajtaját, és feltelepedett a katedrára. Megvárta, hogy elcsendesedjen a lárma, majd így szólt:
– Segítenünk kell Bokának és Gerébnek.
A fiúk összenéztek. Na igen, Boka meg Geréb. Az utóbbi felettébb izgalmas hónapok főszereplői.
– Gerébet kivették a szülei az iskolából – folytatta Csónakos.
Ez már hír volt a javából! Pusmogás támadt.
– Hé, beszélek! – emelte fel a hangját Csónakos, mire a Barabás megjegyezte:
– És akkor mi van?
Egyedül Bokának volt akkora tekintélye, hogy elnémítsa a Pál utcaiakat, csakhogy ő nem volt jelen. Szerencsére Kolnay azonnal kész volt ellentmondani Barabásnak:
– Igaza van Csónakosnak, fogjátok be!
– Miért vették ki a szülei Gerébet? – kérdezte Csele.
Csónakos elgondolkodott. Nem, ő valóban nem volt Boka, és hiányzott belőle minden vezetői ambíció, de valahogy rá kellett vennie a fiúkat arra, hogy újra olyan elszántan küzdjenek, mint egykor. Végignézett barátain. Megváltoztak az elmúlt évek alatt, kevésbé voltak pajkosak, kevésbé voltak gyerekek. Arra jutott, hogy kezdetleges felnőtt lelkükre kell hatnia. És mi vonzóbb van a bizalomnál egy olyan lélek számára, amely számtalan titkot rejt maga is?
– Figyeljetek ide! – Felemelte a kezét, és intett a fiúknak, hogy húzódjanak közelebb hozzá. – Most elmondok valamit, de meg kell esküdnötök, hogy nem mondjátok tovább senkinek. Ez nem tréfadolog! Ez államtitok!
Ez már komolyan hangzott. Mindenki némán lépett előre.
– Boka és Geréb szeretik egymást – árulta el Csónakos.
Csend. A Pál utcai fiúk még csak nem is pislogtak. Egy pillanatig mindenki befelé nézett. Meglepődtek? Nem. Sejtették ezt már régóta.
– El akarják őket választani egymástól – beszélt tovább Csónakos.
– És mi mégis mit tehetnénk? – tették fel a kérdést a fiúk kórusban.
Csónakos végre előállhatott a tervével. Szélesen elvigyorodott:
– Egyletet fogunk alapítani.
A hír hallatán Weisz szeme könnybe lábadt az örömtől.
Geréb az ágyán hasalt és ábrándozott. Behúzta a vastag sötétítőfüggönyt. Szobájára szomorú félhomály telepedett. Lehunyta a szemét. Gondolatban újra Boka mellett feküdt, és csodálta a szépségét. A fiú a pár pillanattal előbb átélt mámor utolsó hullámain lebegett, ajkai lágyan szétnyíltak, mellkasán izzadtság csillogott. Hasán ott gyöngyöztek gyönyöre cseppjei. Geréb kinyújtotta a karját, és ujjaival elmaszatolt Boka bársonyos bőrén kettőt-hármat közülük, majd, mikor elunta ezt a játékot, szájához emelte a kezét, és megízlelt egy cseppet.
– Ne csináld! – hallotta barátja feldúlt hangját.
– Miért ne? Mindent szeretek, ami te vagy.
Boka szégyenlősen húzta magára a takarót.
Megtörtént ez? Vagy csak a képzelete játszott vele? Geréb felült. Körülnézett a szobájában, mintha attól félt volna, hogy valami manó elbújt az egyik sarokban, és kilesi. De nem látott senkit. Egymaga volt. Kigombolta a nadrágját…
Nem mehet így tovább! – állapította meg a magányos kéj tompa és kiábrándító keserűségétől elgyötörve. Belefúrta párnájába arcát, és a huzat alatt rejtőző tollpihéket faggatta: Mi az, ami visszafordíthatatlan, ha nem ez?
Elszundított. Később éktelen lármára ébredt. A hangzavar a folyosóról szólt. Nem törődött vele, mert még mindig nem érdekelte semmi a világon Bokán kívül. Csakhogy kulcs fordult a zárban, és az ajtaja kinyílt.
Ezúttal az édesanyja lépett be boldogságtól sugárzó arccal.
– Kisfiam, a barátaid vannak itt.
– A barátaim?!
Geréb még végére sem ért a különös szónak, a Pál utcai fiúk mind betódultak a szobájába.
– Mivel büntetésben vagy, édesapád rendkívüli jóságában megengedte, hogy nálatok tartsuk meg az egylet heti gyűlését – jelentette be fennhangon Weisz. – Titkár úr, kérem írja be a jegyzőkönyvbe, hogy Geréb Dezső végre megjelent az ülésen!
Amíg a Richter szorgalmasan körmölt, Geréb végighordozta kérdő tekintetét osztálytársain. Mindenki komoly képet vágott. Felöltőjükön piros-zöld szalag virított a következő hímzett felirattal: Titkos egyleti tag.
– Akkor én magatokra is hagylak titeket – mosolygott az édesanyja, és becsukta maga mögött az ajtót.
Geréb csak erre várt.
– Mit akartok itt? – förmedt rá a fiúkra.
– Csigavér, papuskám! – lépett elő Csónakos, aki eddig a háttérbe húzódott. – Hát illik így beszélnie az embernek a barátaival?
– Egyáltalán milyen egylet ez?
– Titkos – felelte a Weisz, majd felszólította a tagokat, hogy válasszanak alelnököt.
– Mit jelent az, hogy titkos?
– Azt, hogy még mi sem tudjuk – kacsintott rá Csónakos.
Geréb nem értette, mi történik körülötte. A Pál utcai fiúk óriási üvöltözés közepette megválasztották a Cselét alelnöknek, majd elcsendesedtek, és letelepedtek szerte a szobában. A szőnyegre, az ágyra, még Geréb íróasztalának tetejére is jutott belőlük. Ötpercenként elkezdtek kurjongatni, de amúgy töprengve üldögéltek, néha össze-összesúgtak.
Gerébnek félóra múlva fogyott el a türelme annyira, hogy feleszméljen az ámulatból.
– Akkor megkérdezem még egyszer: Mi a csudát csináltok itt?
– Segítünk apádnak gondolkodni – felelte Csónakos. – Boka azt mondta, a szüleid nem nézik jó szemmel, hogy te csak vele vagy hajlandó barátkozni. Hát eljöttünk, hogy megmutassuk, milyen rengeteg sok barátod van rajta kívül.
Boka azt mondta… Csónakos és a fiúk beszéltek Bokával! Geréb irigyen figyelte újdonsült barátait.
– Eljövünk minden héten, ha kell – vette át a szót Weisz. – Nincs az a szülői szigor, ami sokáig bírná ezt idegekkel – mondta, majd tapsolni kezdett, mint aki megbolondult.
– Türelem, papuskám! Hamarosan szabad leszel, mint a madár. Addig is… ha esteleg levélírásra támad kedved, ne fogd vissza magad!
Geréb nem tudta, mit mondhatna erre. Őt soha nem kedvelte igazán senki a fiúk közül, most mégis ott voltak a szobájában, magánya kellős közepén, mint égből pottyant mentőangyalok. Ez a Boka varázsa volt, nem az övé. Hiába, nem lehetett nem szeretni!
– Boka igazán szerencsés – jegyezte meg olyan halkan, hogy csak a közvetlen mellette álló Csónakos hallotta.
– Az – értett egyet a fiú.
Weisz komoly képpel intett, mire a Pál utcaiak újra tapsolni kezdtek meg éljenezni, talpukkal verték a ritmus a padlón. Zengett tőlük a ház.
Csónakos odafordult Gerébhez, és megtudakolta:
– Mit gondolsz, meddig tűri el ezt apád?
– Kitartó és makacs.
– Akár a fia.
Geréb meghökkent.
– Ezt meg honnan veszed?
– Bokától. Eddig csak tökfilkóként ismertelek, de most kiderült, hogy egyéb tulajdonságokkal is rendelkezel.
– És mit mondott még? – Gerébnek nem tetszett, hogy Csónakos beleüti azt a ronda nagy orrát a kettőjük dolgába, sőt, tulajdonképen az összes Pál utcai ott szuszogott, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. Mióta lett közügy a szerelem?
– Nyugi, semmi olyat, amit te ne tudnál – vigyorogta Csónakos.
Ebben nem volt igaza, mert Boka mondott valami olyat – sőt, meg is esküdött rá! –, amit Geréb nem tudott hová rakni magában.
Két óra múlva az egylet befejezte a gyűlést. A házra újra csend telepedett. Geréb apja pipára gyújtott, és megkönnyebbülten temetkezett bele az előtte heverő hatalmas számlakönyvbe.
Reggel Csónakos átadta Bokának Geréb levelét, amelyben csak a következő, immáron közismert tény állt:
SZERETLEK!
Három hete gyűléseztek már a Pál utcaiak Gerébéknél. Minden szerdán pontban fél négykor megjelentek, és éktelen ramazurit csaptak. A ház asszonyát ilyenkor rettenetes migrének gyötörték, de a férje csak nem akarta szabadon bocsátani a fiát.
– Nem fog sikerülni – kesergett Geréb.
– Türelem, papuskám, türelem!
Csónakos az ablakpárkányon ült, és egy fonalszálra fűzött szarvasbogártetemmel játszott.
Geréb alaposan végigmérte, még fakó hajszálait is sorra vette. Na igen, a Csónakos, aki kisbabának nevezte őt! A Csónakos, aki olyan fiú volt!
– Csininek találsz, aranyom?
Gerébet nehezen lehetett zavarba hozni, főleg, ha forgatott valamit a fejében.
– Beszédem van veled! – bökött Csónakos mellkasára, majd elindult az ajtó felé, amit a gyűlés idejére nem zártak rá.
A folyosó falait virágmintás bársonytapéta borította, a padlón futó szőnyeg olyan puha és selymes volt, akár egy kiscica bundája. Csónakos nem mozgott valami otthonosan a gazdagok világában. Talán ezért sem tudta megkedvelni Gerébet, pedig Boka kedvéért nagyon próbálta.
Egészen a folyosó végéig sétáltak, ahol egy giccses porcelán váza díszlett.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit – kezdte Geréb roppant komolyan a mondandóját.
– Rendben.
– Van valami, amit nem értek.
Geréb egy pillanatra elhallgatott, és izgatottan fésülte hátra ujjaival homlokából a haját. Csónakos ekkor látott először valami szépet a fiúban. Nem tudta volna megmondani, mi váltotta ki belőle azt a bizsergő érzést, amelyet csakis a vonzalom tud előidézni: a mozdulat-e, vagy a szőke hajszálak csillogása.
– Szerinted Boka képes lenne hazudni?
– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül Csónakos.
Geréb ekkor visszakócolta homlokába az imént elfésült tincseket.
– Akkor… mit jelent a visszafordíthatatlan tett?
– Hát azt, hogy csinálsz valamit, ami nem visszafordítható.
– Úgy értem… a szerelemben.
Életében először Csónakos elvörösödött. Nézte a szőnyeg bolyhait, a tapéta virágait, körme alatt a piszkot.
– Édesapám megkérdezte tőle, hogy történt-e közöttünk valami visszafordíthatatlan – mesélte Geréb bizalmasan suttogva. Ahogy közelebb hajolt Csónakoshoz, az megérezte a lehelete melegét. – És ő azt felelte rá, hogy nem. Pedig…hát…történt.
Csónakos szívesen indított volna újabb háborút a nemlétező grundért a már régen szétszéledt vörösingesek ellen most azonnal, csakhogy ne kelljen tovább beszélgetnie Gerébbel. Különben is, mi ütött ebbe a Gerébbe, hogy a magánügyeiről akar diskurálni?!
– Erről inkább Bokával kellene beszélned – javasolta.
– Szíves-örömest megtenném, csakhogy ő nincs itt, és az az érzésem, hogy ha van valami, amit titkolni akar előlem, akkor azt akkor sem mondaná el, ha faggatnám. De te szeretsz az ilyesmiről beszélni. Itt az alkalom!
– Ez az ilyesmi nem olyasmi, amiről én szívesen beszélek – jegyezte meg Csónakos.
Geréb dühösen toppantott egyet. A fene essen ebbe a Csónakosba! A fene essen az összes Pál utcaiba, akiknek a szeretetét és bizalmát soha de soha nem szerezheti már vissza!
– Hát, jól van – vonta meg a vállát, és elindult a szobája felé.
Csónakos a karja után nyúlt, és visszarántotta. Nem nagyzolt Boka előtt, valóban jó szíve volt.
– Én az ilyesmit csak hallomásból ismerem – szabadkozott.
Gerében úrrá lett az izgalom. Szíve hevesen dobolt, torka kiszáradt. Most megtud valami fontosat! Valamit, amitől úgy félti az apja. És ez a tudás visszafordíthatatlan lesz!
– Mondd már! – sürgette Csónakost.
Miután végre elszállingóztak az egyleti tagok, és Geréb magára maradt, leült íróasztalához, hogy írjon Bokának, és kérdőre vonja, de aztán meggondolta magát. Dühös volt Bokára. És ez a düh eszébe juttatta, hogy volt idő, amikor gyűlölte a fiút.
Boka, akinek isszák a szavait a Pál utcaiak! Boka, aki kitűnően ért a hadi cselekhez! Boka, aki mindenkinél okosabb! Boka, aki azt hiszi, dönthet helyette! A mindig higgadt és megfontolt Boka! Utálatos! Elviselhetetlen!
Geréb szokásához híven sírva fakadt.
Első szünetben Csónakos azt mondta a kis Csengeynek, hogy Einstand!, mire a fiú engedelmesen átadta neki a helyét Boka mellett.
– Azt hiszem, öregem, lesz egy kis kellemetlenséged – kezdte.
Boka elsápadt. Az utóbbi hetekben más se jutott osztályrészéül, mint kellemetlenség.
– Tegnap Geréb kérdezett egyet s mást… és hát, én meg válaszoltam.
Boka szótlanul nézett Csónakosra.
Jaj, ez a szépséges, távolságtartó, mélybarna tekintet! Csónakos bűnbánóan húzta össze magát a fényében. Boka füléhez hajolt, és elsuttogta, mi mindenről esett szó előző nap közte és a Geréb között.
Boka falfehéren ült egy ideig, aztán tenyerébe temette arcát. Gondolkodott. Csak akkor mozdult meg, mikor órára csengettek.
– Hozd el hozzám Gerébet! – adta ki a parancsot.
– De…
– Nem érdekel, hogyan csinálod, de ma délután pontban három órakor ott legyen az ajtóm előtt!
Csónakosban megmozdult egy emlék. A háború napja. Boka örömtánca a Janó kunyhójának tetején. Mintha azóta Boka elfelejtette volna, hogyan kell örülni. Csak akkor mosolygott, ha Geréb a közelében volt.
– Ott lesz – ígérte.
Gerébnek nem volt étvágya. Víznek ízlelte a levest, szivacsnak a bécsi szeletet. Lassan, küszködve rágott. Szülei feszülten csikorgatták a kést meg a villát a drága porcelántányérokon. Az elmúlt időben az egész család látványosan sokat fogyott.
Nyílt az ajtó. A Mari lépett be, és jelentette:
– Egy hölgy keresi a Geréb urat.
– Engem? – képedt el Geréb apja.
– Nem, az ifjú urat – pontosított a cseléd.
Geréb felpillantott a gondolataiból.
– Nem ismerek semmiféle hölgyet – mondta. – Tévedés lesz.
Mari erre Geréb apjához sétált, és halk hangon, pirulva magyarázni kezdett valamit. A férfi arcán megjelent egy mosolykezdemény, majd minél többet hallott, annál inkább szélesedett rajta a mosoly.
Geréb leesett állal figyelt. Mit akarhatott tőle egy lány?
Az apja nagy sokára felállt, és felé intett:
– Gyere csak velem, fiam!
Geréb tátott szájjal, bambán hallgatta a kioktatást, miszerint nem szabad magába bolondítania az olyan nőket. Apja leszidta ugyan, de nem volt igazán dühös, sőt inkább büszkeség sütött róla. Geréb el nem tudta képzelni, miért jött el hozzá az a lány. Emlékei között nem őrizte meg arca vonásait, csak rózsaillatú bőrének finom édességét. Inkább gyanított pénzéhséget, mint sóvárgást a különös látogatás mögött.
– És most menj! – zárta le apja a beszélgetésüket.
– Hova menjek? – kérdezte Geréb döbbenten.
– A lányhoz.
– Dehogyis megyek!
– Elég legyen ebből a butaságból!
Geréb már kész volt a válasszal: Ez nem butaság! Én egész életemben csak Bokát fogom szeretni! De nem mondta ki. Túlságosan fájt a szíve amiatt, hogy az apja inkább látta egy olyan nő mellett, mint egy tisztességes fiú oldalán. Nem volt ebben semmi meglepő, de azért mégis fájt.
– Jól van – adta meg magát, mert belefáradt az ellenállásba.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, az apja utána szólt:
– Szép lány? – kérdezte.
– Rózsaillatú a bőre – felelte Geréb.
– Nagyszerű – dörzsölte a kezét elégedetten az apja, majd megismételte: – Nagyszerű!
A nő csinos, hosszú kabátot viselt. Fején hatalmas karimájú, kissé ódivatú, piros kalap virított eltakarva arcát. A kapu előtt várt. Geréb olyan lassan lépkezdett, amilyen lassan csak bírt, de egy idő után mégis elért hozzá. Kinyitotta a kaput, majd bezárta maga mögött, és bosszúsan kérdezte:
– Mit akarsz?
– Szemtelen alak, így beszélni egy hölggyel! Ne tátsd a szád, papuskám! Apád ott leskel az ablakban. – Csónakos suta kecsességgel Geréb elé dugta kesztyűs kezét. – Csókot rá!
– Frászt! – ellenkezett Geréb fintorogva.
– Elviszlek Bokához, te barom! – nógatta Csónakos. – Na, hálád jeléül nyomj egy puszit a kacsómra! Hadd legyen apádnak végre egy jó napja!
Boka nevének hallatán Geréb transzba esett. Csónakos nyakába ugrott, és összecsókolta hányavetin felmázolt púder alatt rejtőző képét. Közben a humorérzékére is rátalált, és csuklani kezdett az elfojtott nevetéstől.
Csónakos lehámozta magáról az örömmámorban úszó fiút, belekarolt és elindult vele. Lábai meg–megbicsaklottak a magassarkú cipőben a macskakövek között.
– Felettébb ronda vagy nőnek – jött meg Geréb hangja, miután kimulatta magát.
– Hálátlan kutya! – duzzogott Csónakos, de látszott rajta, hogy jól szórakozik. – Amúgy, ha már szóba hoztad a nőket, meg kell említenem, hogy csinos ez a Mari.
– Hagyd békén a cselédünket!
– Szemrevaló fehérnép – folytatta Csónakos, rá se hederítve Geréb kérésére –, és lelkes összeesküvő.
– Ti találtátok ki ezt?
– Nem, Boka.
– Boka?!
– Hát, tulajdonképpen én, de ő adta az ötletet.
– Mesélt neked arról a fiúról – képedt el Geréb.
– Mesélt.
Gerébet nem vetette fel a boldogság a tudatra, hogy nem maradt egyetlen titkuk sem Csónakos előtt. Egy ideg szótlanul ballagtak. A figyelmesebb járókelők utánuk fordultak.
Ahogy közeledtek Bokához, úgy nőtt Gerébben az izgalom. Dühös volt a fiúra, de nem tudott haragudni rá.
– Félek – szaladt ki a száján. A vallomást nem Csónakosnak szánta, az élettel, a világgal óhajtotta közölni.
Amikor ott álltak Boka ajtaja előtt, és Geréb ujja már majdnem elérte a csengő gombját, Csónakos előállt egy tanáccsal:
– Tanítsd meg Bokát hazudni!
Geréb elképedve nézett rá.
– A túl őszinte emberek mindig boldogtalanok – magyarázta Csónakos.
Boka, amióta hazaért, a padlón kuporogva fixírozta a bejárati ajtót, és várta, hogy megszólaljon a csengő. Mégis, amikor felberregett, kis híján szívinfarktust kapott ijedtében. Remegő ujjai sokáig bíbelődtek a zárral.
Egy kifejezetten rusnya nő állt a küszöbön, és így szólt hozzá:
– Mondd, hogy elepedsz értem, szépfiú! Mondd, hogy piros ajkam forró csókját vágyod! Mondd, hogy hozomány nélkül is elveszel!
Boka nem volt tréfás kedvében.
– Elment az eszed – állapította meg gorombán, de ekkor a fiú-lány mögül előlépett Geréb, és neki elakadt a lélegzete.
– Elhoztam, ahogy ígértem – vigyorgott Csónakos.
Geréb újra ott állt az elvarázsolt szobában, mintha el se hagyta volna, mintha az elmúlt néhány hét meg se történt volna.
– Kérsz teát? – kérdezte Boka félénken.
– Nem, köszönöm.
– Vizet?
– Nem.
– Mazsolát?
– Semmit sem akarok, csak téged – Geréb hangja elszántan csengett, ellentmondást nem tűrően. – És ezúttal visszafordíthatatlanul!
Geréb ujjai csigolyáról csigolyára siklottak Boka gerincén, ajkai a fiú nyakán pihentek, hol sóhajokat, hol csókokat szórva rá.
– Visszafordíthatatlan! Ez valóban az. Ez a világ legeslegjobb dolga! Egészen biztos, hogy ezért találták fel az életet! – áradozott.
– Már legalább századszor jegyzed meg ezt – hívta fel a figyelmét Boka. – Kezd unalmassá válni a kezdetben oly szenzációs megállapítás.
Geréb túlságosan le volt nyűgözve ahhoz, hogy kiérezze barátja hangjából a bosszúságot. Hátára hengeredett, és most a saját testét simogatta végig. Nem talált rajta különösebb változást, mégsem volt ugyanolyan.
– Sosem bocsátom meg neked, hogy az első éjszakánkon eltitkoltad előlem, hogy ilyet is lehet!
Boka felült, és Geréb felé fordult. Végtelenül szomorú volt a tekintete.
– Nem akartalak még nagyobb bajba sodorni – mondta.
Geréb felsóhajtott. Boka már csak Boka maradt, azok után is, hogy megtették a visszafordíthatatlant.
– Én egyedül is pillekönnyen bajba sodrom magam – nyugtatta meg. – De… – Most ő is felült, és Boka felé hajolt. Orrával pajkosan megcirógatta a fiú puha arcát. – Soha többé ne merészelj helyettem dönteni! Lehet, hogy a te szemedben csak egy ostoba kölyök vagyok, de az életem az enyém, és bármit tehetek vele, akár visszafordíthatatlanul el is ronthatom!
Hosszan néztek egymás szemébe bizalmas, szerelmes tekintettel, majd csókolózni kezdtek, aztán kedvet kaptak hozzá, hogy újra szeretkezzenek.
Boka hajfürtjei a vállát csiklandozzák. Ez az ő haja is! Boka kéjtől homályos pillantása felé villan. Ez az ő szeme is! Boka ajkai lágyan szétnyílnak egy elfojtott kiáltás körül. Ez az ő szája is! Boka testén sós ízű izzadtság csillog. Ez az ő bőre is!
Geréb zihál a gyönyörtől, karjai ölelnek, a vére forr, fejéből kihullott minden gondolat, csak a jelen szédítő mámora létezik, minden más szétfoszlott, elenyészett. Csak ő és Boka, ők együtt, ők ketten eggyé válva, és ez a lüktető-sóhajtó pillanat!
Amikor odakint beesteledett, és Gerébnek haza kellett indulnia, Boka a búcsúölelés közben barátja fülébe súgta:
– Ne feledd, hogy ezek után bármit is teszel az életeddel, azt az én éltemmel is teszed!
Ez annyira bokásan komolyan hangzott, hogy Geréb nem mert ellentmondani. Inkább lopott még egy szenvedélyes csókot, és kiélvezte, hogy Boka a visszafordíthatatlan tettük óta kevésbé volt higgadt és megfontolt. Csók közben eszébe jutott Csónakos tanácsa, és még hevesebb vággyal ízlelte barátja ajkait, mert azt szerette benne a legjobban, hogy bátran nézett szembe a boldogtalansággal.