Yves titka
1.
Joseph egyfolytában azon törte a fejét, hogy hol lehetnének igazán együtt. Rendszeresen akart találkozni Yves-vel, nem elégedett meg a szerencsés véletlenekkel, mert most még elviselhetetlenebbé váltak ezek a véletlenek. Ilyenkor Joseph alig bírta palástolni örömét. Az óráin belezavarodott az anyagba, ha magán érzete Yves tekintetét.
De el sem tudta képzelni, hol találkozhatnának. Yves nem tehette ki a lábát a kollégiumból engedély nélkül, Joseph szobája pedig a tanári lakrészek folyosóján volt, amit egy nagy vasajtó zárt el a diákok elől, ide a fiúk kizárólag az igazgató tudtával léphettek be. Yves osztálya minden héten dolgozatot írt, ezzel Joseph elvesztette jó néhány rajongóját, de legalább levelezhettek. Ezek a levelek tartották benne a lelket.
„Ma éjjel a fényképen nevető gyerek Joseph-fel álmodtam. Eljött értem, és kézen fogott, zsebében hozott néhány csillagot. Kértem tőle, hogy vigyen el magával messze. Szárnyunk nőtt, és felszálltunk a fellegekbe, de gyorsan véget ért az álom, és én ott feküdtem egyedül a hideg ágyon. Szeress engem, Joseph, a legapróbb érintésed is őrülten kívánom. Gyere el értem, és váltsd valóra az álmom!”
Y.
Josephben forrt a vágy és a szerelem, különösen egy-egy ilyen levél után. Közben beköszöntött a tél. A kollégiumot alig fűtötték, és Yves még mindig azt a viseltes, szürke zakót hordta, ami két számmal nagyobb volt rá. Josephnek fájt a fiú szegénységének látványa, és dühítette, hogy ő tudná támogatni. De mégis mi módon? Mivel indokolná meg, hogy éppen őt segíti, amikor a kollégiumban még másik húsz árva volt. Mégis adni akart, örömet szerezni.
Egy délután, az érsektől visszafelé jövet, felfedezett a városban egy édességboltot. A kirakat tele volt a legkülönfélébb csokoládékkal és cukorkákkal. Gondolkodás nélkül benyitott. Jövetelét egy kicsi, az ajtó fölé szerelt csengettyű jelezte az eladónak. Egy csodálkozó szemű fiatal lány szolgálta ki. Nem volt mindennapi egy pap látogatása. Joseph a legkülönlegesebb, legfinomabb csokoládét kérte. Hosszú keresgélés után rátaláltak egy mentával és naranccsal ízesített táblára. Joseph olyan üdvözülten lépett ki a boltból, mintha maga a Szent Grál lapult volna a zsebében. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan adja oda Yves-nek. Mindennap magával hordta és várta a kínálkozó alkalmat, ami csak egy hét múlva jött el.
Joseph a tanári szobában volt, amikor szórakozottan kinézett az ablakon, és nagyot dobbant a szíve, mert Yves osztálya ott állt az udvaron a hóesésben. Az igazgatóval volt természetrajzórájuk.
Az udvart egy oszlopos, zárt kerengő kötötte össze a kollégium épületével. Néhány fiú ennek a kerengőnek a falán üldögélt. Yves fedetlen fővel álldogált az igazgató közelében, szokásos szürke zakójában, nyakában egy csíkos sállal. Aranyfürtjein hópelyhek csillogtak. Joseph rohant. Azt remélte, a kerengőben végre feltűnés nélkül átadhatja az ajándékát, de a feladat nehezebbnek bizonyult, mint azt várta. A falon üldögélő fiúktól messze állt meg, a kerengő egyik oszlopának rejtekében. Szerencsére az igazgató csak a körülötte álló fiúkhoz intézte a szavait, a kerengő felé egy pillantást sem vetett. A baj csak az volt, hogy Yves sem nézett Joseph irányába. Ott toporgott fázósan, majdnem egy karnyújtásnyira, és hajában egyre több hópehely csillogott. Joseph kitartóan nézte, hátha a fiú megérzi a tekintetét. Telt az óra, és Yves még mindig nem nézett rá. Kétségbeesetten ismételgette magában a nevét, mert az nem lehetett, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszanak. Yves! Yves, nézz rám! Nézz rám, kicsim! Fordulj meg! A falon ülő fiúk mozgolódni kezdtek, félő volt, hogy észreveszik. Ekkor megszólalt az óra végét jelző harangszó is. Nem sikerült. Joseph bosszúsan feladta, és elindult vissza az épület irányába, de még egyszer hátranézett, hogy lássa Yves-et. A fiú épp ekkor fordult végre a kerengő felé. Joseph újra előrelépett, vigyázva, hogy egy oszlop eltakarja az osztály elől, így csak az láthatta, aki még az udvaron volt. Végre észrevette. Nagy szemei felragyogtak. Joseph kinyújtotta felé üres tenyerét, így jelezve, hogy adni akar neki valamit. A fiú alig észrevehetően bólintott, és már csatlakozott is osztálytársaihoz, akik az igazgató mögött sorakoztak. Joseph hátrált néhány lépést, és úgy téve, mintha csak most érkezett volna a kerengőbe, határozottan megindult az osztály felé. Yves a legutolsó volt a sorban. Az igazgató Joseph felé bólintott, ő nyugodt mosollyal viszonozta, bár az idegei pattanásig feszültek. Elhaladt a fiúk mellett, többen utána is fordultak. Amikor Yves mellé ért, a fiú sála a földre hullott. Yves ment tovább, mintha észre sem vette volna. Joseph felkapta a földről, és utánakiáltott.
– Delamer úr, nem vesztett el valamit? – kérdezte és meglengette a sálat.
Az osztályból néhányan újra felé fordultak, de az igazgató csak ment tovább nyugodtan. Yves futólépésben indult visszafelé, közben Joseph gyorsan a sálba rejtette a csokoládét. Amikor Yves odaért hozzá, a kezébe adta a gombóccá gyűrt sálat. A fiú megköszönte, és miután Josephre villantotta legszebb mosolyát, már futott is vissza az osztályához. A másodperc töredéke volt az egész, mint a levélváltásuk a matematikaórán, de itt történt még valami. Valami olyan, amit Joseph örökké megőrzött emlékezetében, mert Yves gyorsan megleste, hogy mit kapott. Joseph észrevette, hogy megtorpan, eközben fiúk szaladtak ki az udvarra hógolyózni, a nevető arcok tengerén át még láthatta, hogy Yves megfordul és ránéz. Tekintetében volt valami leírhatatlan, valami szívbemarkoló: egy árva fiú tekintett rá, aki megkapta élete első igazi ajándékát.
Joseph már egy hete minden éjjel Yves-vel álmodott. Most, hogy már megtapasztalta a testi szerelmet, őrülten szenvedett a hiányától. Kezdte megérteni Yves-et, hogy miért tartott fent viszonyt Andréval, még ha nem is volt szerelmes belé. Tomboló vágyát már nem tudta egyedül kielégíteni.
A sors iróniája újból úgy akarta, hogy az igazgató teremtsen lehetőséget a szerelmesek rendszeres intim találkáira. Az igazgató nem szeretett megválni semmitől, még a teljesen feleslegesnek ítélt kacatokat is megőrizte. Amikor a kollégium tanárai szép új szőnyegeket kaptak a város kormányzóságának jóvoltából, megkérte Josephet, hogy vigye le a régi megfakult, kitaposott szőnyegeket néhány diák segítségével a lomtárba. A lomtárnak használt terem a pincében volt közvetlenül a kazánház mellett. Joseph egészen addig nem is tudott a létezéséről. Az igazgató átadott Josephnek egy rozsdás rézkulcsot, aztán elviharzott a szokásos péntek esti vacsorára az érsek úrhoz. Joseph, ahogy belépett a terembe, azonnal tudta, hogy megtalálta a tökéletes helyet. Az igazgató csak késő este tért vissza, ezért ráért visszaadni a kulcsot másnap reggel, miután bement a városba és készíttetett róla két másolatot. Ördögi összeesküvővé tette ez a szerelem.
Yves osztálya megint dolgozatírással kezdte a hetet.
A péntek délutánokat választották ki, mert ilyenkor az igazgató nem tartózkodott a kollégiumban, és az általános fegyelem jelentősen meglazult. A diákoknak szabadfoglalkozás volt a tanulószobákban, és csak néha-néha néztek rájuk a tanárok, így Yves észrevétlenül eltűnhetett néhány órára az utolsó tanítási óra és a vacsora között, nem beszélve Josephről, aki általában a szobájában töltötte ezeket a délutánokat.
Joseph jóval a megbeszélt idő előtt lépett be a lomtárba, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. A szobában romantikus félhomály uralkodott, mert a fény csak egy egészen kicsi ablakon át juthatott be. Joseph arrébb tolt néhány kiselejtezett bútort, és az egyik sarokban leterített egy jó nagy, kevésbé kopott szőnyeget, amire még ráterítette azt a puha pokrócot, amit ő maga vásárolt a városban, aztán elbarikádozta ezt a kis szerelmi fészket néhány limlommal, hogy ne lehessen rálátni az ajtóból. A falakból kellemes meleg áradt a közeli kazánok miatt. Ahogy ott ült és várt, eszébe jutott a ház, amiben tizenkét éves koráig élt. Esténként a kandalló mellett játszott, anyja közben hanglemezt hallgatott vagy olvasott. Szerette érezni a jelenlétét, eszébe sem jutott, hogy elveszítheti. Most, a felnőtt Joseph, minden percben attól rettegett, hogy Yves-vel történik valami, hogy a sors ismét szeszélyes lesz, és elválasztja őket egymástól. Tudta, hogy mostantól kezdve egyetlen nyugodt perce sem lesz, folyton a másikért fog aggódni, de volt ebben a félelemben valami borzongató, valami megmagyarázhatatlan örömforrás: volt valakije.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, mire Josephet, mintha az első randevún lenne, őrült lámpaláz fogta el. Az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot. Yves a szokásos kígyósebességével egy pillanat alatt besiklott a szobába, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Ott álltak egymással szemben. Joseph megvárta, hogy a fiú szeme hozzászokjon a szoba sötétjéhez.
Yves meglepetten nézett körbe.
– De jó meleg van itt! – mondta selymes hangján, amiben most halvány zavar csendült.
– Gyere!
Joseph megfogta a kezét, és a rejtekhely felé húzta. Yves keze nagyon hideg volt, ezért vetett rá egy aggódó pillantást, de csak a boldog csodálkozást láthatta rajta. Leültek a takaróra, és Yves levette szürke zakóját.
– Mi a baj, Joseph? – kérdezte, és közben a cipőjéből is kibújt.
– Szeretnék neked venni egy jó meleg kabátot. Meg fogsz fázni, ha továbbra is ebben jársz.
Joseph felemelte a szürke zakót a földről, és gyöngéden végigsimított rajta. A szövet őrizte a fiú illatát.
– És mit mondok majd, kitől kaptam? – nevetett Yves, de Joseph komoly maradt.
– Féltelek – suttogta alig hallhatóan.
Yves közelebb húzódott hozzá.
– Hogy lehet téged kiszabadítani ebből a borzalomból? – kérdezte, és a reverenda gombjaival bíbelődött. Joseph segített neki. Érezte, hogy mindkettőjük keze remeg az izgalomtól.
Joseph kábultan ébredt. Yves ott feküdt mellette, és mosolygott rá.
– Szia! – mondta, és futó csókot lehelt Joseph ajkaira. – Atyám, ön egészen kiválóan szeretkezik. Ma délután földöntúli élvezettel ajándékozott meg egy szegény kis árvát. Meggyőződésem, hogy önt ezért szentté kellene avatni. Holnap személyesen fogom benyújtani a kérelmet a Vatikánban.
Joseph nevetve felkönyökölt, tenyere Yves testére siklott.
– Joseph, az orgazmusok védőszentje. Ez groteszk. Mit szólna szegény Szűz Mária? Vajon volt orgazmusa valaha is?
Mindketten felkacagtak, alig bírták abbahagyni a nevetést, még a könnyük is kicsordult.
– Nem félsz, hogy a pokolra jutsz? – kérdezte Yves, amikor meg tudott szólalni.
Joseph abbahagyta a nevetést, és a fiúra nézett.
– Nem hiszek a pokolban. Pokol és mennyország, ez mind dajkamese – mondta, és hosszan megcsókolta Yves-et.
A fiú feltűnően hallgatag lett.
– Mire gondolsz? – faggatta Joseph az arcát fürkészve.
Yves kék szemei ráragyogtak.
– A pokol létezik, Joseph. Itt van a Földön. És a mennyország is létezik, itt könyököl előttem, és most még el is mosolyodott. Ne, ne mondj semmit!
Yves szorosan Josephhez bújt. Volt valami furcsa a viselkedésében, de Joseph túl fáradt volt ahhoz, hogy eltöprengjen rajta.
Megszólalt a vacsorára hívó harang, és indulniuk kellett. Gyorsan magukra kapkodták a ruháikat, egy gyors búcsúcsókot váltottak, és ki-ki ment a maga útján, zsebében a lemásolt kulccsal.
2.
Josephet a péntek délutánok éltették. A hét többi napja szürkén suhant el mellette, hogy elérkezhessen a hétköznapok utolsója: a péntek, a varázslatos péntek, és ő végre feléledhessen, és kibonthassa szárnyait.
Mindig hamarabb érkezik, hogy összeszedhesse magát és úrrá legyen a lámpalázán, aztán jön Ő. Joseph szíve mindig nagyot dobban, amikor meghallja a kulcs nyikordulását a zárban. Yves belép, és azonnal a karjaiba veti magát. Joseph szorosan magához öleli, és a fülébe suttogja:
– Szia, kicsim!
Yves nagy szemeivel rátekint.
– Szervusz, Joseph! – mondja, és csókra nyújtja ajkait.
Joseph boldog, önfeledten, mint egy gyermek. Fülében még sokáig ott cseng a fiú nevetése a kollégium súlyos, sötét éjszakájában.
– Úgysem kapsz el! – kiáltja Yves, és mint egy zerge szökell át a bútorokon, közben egyre nevet csilingelő hangján.
Joseph a földre dobja a reverendát, és ingujjban üldözi. Utoléri, megragadja. Yves a nyakába kapaszkodik, testük összesimul, csókolóznak. Miután szeretkeztek, Joseph megbűvölten nézi a fiút, aki fáradtan mosolyog rá és a hajába túr hosszú, vékony ujjaival.
– Szeretlek, Joseph – suttogja.
Elengedni a legnehezebb. Joseph mindig hosszúra nyújtja a búcsút, és kétségbeesetten szorongatja Yves kezét. Fél a holnapoktól. Fél, hogy nem jönnek el, hogy nem múlnak el, és eltűnik a következő péntek.
Az óráin Yves már alig néz rá. Szégyelli álarcát, de annál odaadóbb és közvetlenebb a randevúkon.
Joseph sokáig nem barátkozik meg saját meztelenségével, folyton elpirul, amikor megérzi a sápadt téli fényt a bőrén, de talán Yves fesztelensége feszélyezi a leginkább.
A fiú majd felfalja buja tekintetével.
– Mi bajod? – kérdi, és nevet, mert pontosan tudja. – A szemérmességed izgat fel a legjobban – mondja, és hangjában már ott remeg a vágy.
Josephet zavarba hozza a fiú kamaszos hevessége. Az ő már lecsillapodott érzékei beérik egyetlen érintéssel is. Őrülten kívánja Yves testét, szereti nézni, simogatni, belefeledkezni a bársonyos bőr márványos csillogásába. Szeretné elnyújtani a szeretkezést, de a fiú mindig túl mohón kívánja a kielégülést. Yves vad és érzéki, Josephet ez taszítja is, vonzza is.
– Várj! Ne ilyen hevesen! – mondja, és megsimogatja a fiú arcát. – Így nem tudlak eléggé kiélvezni.
Yves mindig engedelmes, most is visszahúzódik, és vár. Joseph az ajkaira hajol, és lágyan csókolja, de közben érzi, hogy a fiú teste reszket a vágytól a karjai között. Megkönyörül rajta, és Yves még a szokásosnál is szenvedélyesebben adja oda magát neki azon a délutánon.
Joseph még reszketett az átélt gyönyörtől. Nyirkos ujjaival lágyan megcirógatta Yves arcát, közben meg-megvonagló szájával gyöngéden csókolta a fiú ajkait.
– Szeretlek – mondta, amikor végre meg tudott szólalni.
Yves rámosolygott. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, fülei mellett nedves csigákban göndörödött a haja.
– Gyönyörű vagy – adott hangot Joseph az elragadtatottságának.
Yves hirtelen elfordította a fejét, és nagyot tüsszentett a kockás zsebkendőbe, amit még szeretkezés közben is a markában szorongatott.
– Jaj, Joseph! Borzalmas vagyok. Kérlek, ne haragudj!
– Ne butáskodj! – nevetett Joseph, nem engedve, hogy a fiú kibontakozzon az öleléséből. – Náthásan is ellenállhatatlan vagy – mondta, és míg Yves nyakát csókolta, ujjaival szórakozottan tekergette a nedves hajfürtöket, aztán felemelkedett, és csak nézte áhítattal.
– Joseph, ha így folytatod, sikerül zavarba hoznod – szólalt meg egy idő után a fiú náthás hangon.
– Pedig azt hittem, hogy az lehetetlen – nevetett rá Joseph, és újból megcsókolta.
Sokáig csókolta Yves puha ajkait, közben néha eltávolodott, hogy a fiú levegőt vehessen, aztán újra meg-meg újra mohón birtokba vette a száját. Élvezte, hogy Yves a betegsége miatt nyugodtabb, gyöngédebb volt. Engedte, hogy kedvére kényeztesse. Joseph az idők végezetéig elbabusgatta volna, de indulnia kellett, mert az igazgató a nyakába varrt egy végzőst, hogy korrepetálja. Nagy nehezen elengedte hát Yves-et, és öltözködni kezdett, közben elátkozta magában az egész kollégiumot és a latin nyelvtant is, mert a fiú továbbra is meztelenül, szétvetett lábakkal feküdt a pokrócon, mintha csak újra felkínálná magát.
– Yves! – suttogta rekedten Joseph – Te nem jössz?
– Nem. Még maradok egy kicsit. Olyan jó meleg van itt.
– Jó, de el ne aludj!
A fiú végre összekuporodott a pokrócon, és így nézett a fiatal papra hatalmas szemeivel. Joseph nem tudott ellenállni, odament hozzá, és még egyszer utoljára megcsókolta.
– Szia, kicsim! – búcsúzott.
Yves csak mosolygott rá álmosan.
Yves késett. Joseph türelmetlenül járt fel-alá a lomtárban. Volt ideje alaposan szemügyre venni a felhalmozott bútorokat, könyveket. Mindent vastagon belepett a por, mintha odabent is havazott volna. Az ablakon át éles téli fény szűrődött be. Joseph megállt a fehér fénysugárban, és elővette a láncot. A csokoládé óta azon törte a fejét, hogy milyen ajándékot vehetne Yves-nek, amit elrejthet, ami miatt nem kell magyarázkodnia. Amikor az ékszerüzlet kirakatában megpillantotta a vékony ezüstláncot a csillag formájú medállal, azonnal tudta, hogy rátalált az igazira, mert ezt Yves viselheti az inge alá rejtve. Beleborzongott a gondolatba, hogy ajándéka a fiú selymes bőréhez simul majd. Ahogy két ujja között tartva felemelte a láncot, a csillag megcsillant a fehér fényben. Igen, ez az Yves-nek való tökéletes ajándék, az univerzum egyik fényes csillaga!
Josephet aggasztani kezdte, hogy a fiú ilyen sokat késik. Talán közbejött valami? Az egész kollégium a másnap kezdődő téli szünet lázában égett, és a fiúk bőröndjei nagy halmokban torlaszolták el a folyosókat. Néhány árva kivételével a tanulók mind családjuk körében töltik majd az ünnepeket. Talán nem jön. Joseph tett még néhány elkeseredett kört. Az egyik sötét sarokban rábukkant egy könyvszekrényre, aminek a polcai roskadoztak a régi, kopott kötésű könyvektől. Közelebb lépett, és találomra levette az egyik kötetet. Platon volt, eredeti görög szöveg. Mellette egy Vergiliusra bukkant.
– Nocsak, nocsak! – gondolta, és felnevetett. – Ennél jobb helyet nem is találhattunk volna a titkos találkákra!
Zajt hallott. Gyorsan a könyvszekrény mögé bújt. Rejtekhelyéről jól belátta az egész szobát, de őt jótékony sötétség takarta. Kulcs nyikordult a zárban, és lassan kinyílt az ajtó. Megérkezett Yves. Joseph még a lélegzetét is visszatartotta.
– Joseph? – hallotta a fiú bátortalan hangját, de valami arra késztette, hogy hallgasson és várjon.
Yves tett néhány bizonytalan lépést előre. Körbenézett, majd tanácstalanul toporgott. Josephnek elszorult a szíve, de az a furcsa kíváncsiság még mindig visszatartotta attól, hogy felfedje a jelenlétét. Őrülten dobogó szívvel kapaszkodott a szekrény oldalába, és leste, mit tesz a fiú. A hideg fény körberagyogta az alakját. Nagyon fiatalnak tűnt, szinte gyereknek. Joseph érezte, hogy remeg a keze. Mert hiszen az is! Még csak egy gyerek!
Yves végre megmozdult, a pokróchoz ment, és leült. Levette a cipőjét és azt a borzalmas szürke zakót. Összekuporodott, és térdeire támasztotta az állát. Joseph szerette ezt a testtartását, mert Yves ilyenkor érzékeny volt, és sebezhető. Ha félt, szomorkodott, vagy töprengett valamin, mindig így üldögélt. Nagyon kicsi volt, nagyon törékeny. Joseph legszívesebben odarohant volna hozzá, de még mindig visszatartotta a kegyetlen kíváncsiság. Mindketten vártak. Yves nagy sokára felállt, és az ablakhoz ment. Lábujjhegyre állt, hogy kinézhessen rajta. Joseph nem bírta tovább. Halk macskalépteken mögé osont, és átkarolva a derekát szorosan magához ölelte. Érezte, hogy a fiú megijedt, ezt tanúsította összeránduló teste, de nem szólt egy szót sem, nem korholta, nem nevetett a tréfán, csak reszketett némán.
– Yves! – suttogta Joseph. – Ne haragudj rám! Én csak… csak meg akartalak lepni…
De most Yves lepte meg őt. Hirtelen megfordult és a nyakába borult. Csókolni kezdte, olyan vadul, hogy Joseph alig bírt lépést tartani vele. Lerogytak a földre.
Yves Joseph mellkasára hajtotta a fejét, és hangosan szuszogott a náthától. Már több mint egy hete betegeskedett.
– Yves?
Joseph megcirógatta a homlokát, mire a fiú végre ránézett. Nagy szemei különös, rémült fénnyel ragyogtak.
– Nagyon megijedtem – suttogta. – Azt hittem elhagytál.
Joseph gyöngéd csókot lehelt Yves ajkaira.
– Ettől nem kell félned. Nem akarlak elhagyni, eszemben sincs! De ha megtenném, sem így tenném. Értesz engem?
– Értelek.
– Hoztam neked valamit – Yves tenyerébe ejtette a csillogó láncot. – Tetszik?
Yves szemei újra ráragyogtak.
– Nagyon szép, köszönöm, Joseph! – mondta, és végre elmosolyodott. – Én is hoztam neked valamit.
Kibontakozott az ölelésből, és a kabátjához ment. Egy borítékkal a kezében tért vissza Josephhez, és mosolyogva átadta. A borítékra szép cirádás betűkkel ez volt írva: Neked.
Joseph remegő kézzel bontotta fel. A boríték egy illatos papírra ragasztott aranyszínű hajfürtöt rejtett. Érezte, hogy a szeméből kibuggyanó könnycsepp végigcsurog az arcán. Képtelen volt megszólalni, pedig annyi mindent szeretett volna mondani Yves-nek. A fiú megértette a hallgatását. Ajkaival letörölte a könnyeit, és azután hosszan csókolták egymást, lassan, mohóság nélkül, gyöngéden és szerelmesen. Közben odakint lement a nap, és a kollégiumban vacsorához harangoztak.
Eljött a karácsony. Az aulában szép nagy karácsonyfát állítottak fel, és az ünnep hangulata eluralkodott a tanárok között is. Joseph látta, ahogy az öreg történelemtanár saját kezűleg rajzol kis, fehér csillagokat az ablaküvegekre, fél lábon egyensúlyozva egy széken. Az igazgató meg egyre gyakrabban indult titkos bevásárlásokra a városba, és a Szentestét követő reggelen a kollégiumban maradt néhány diák arra ébredt, hogy éjjel a Jézuska csokoládéval és cukorkákkal töltötte meg a zokniját. Joseph felhőtlenül boldog lehetett volna, mert a megszaporodott titkos találkák mellett Yves feltűnés nélkül tartózkodhatott a közelében a nap túlnyomó részében, de egyre jobban aggasztotta a fiú egészsége. Yves feltűnően sápadt volt, és bár már túlesett a megfázáson, egyre csak fogyott. Bárhogy titkolta is, látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. Joseph esténként hosszú órákon át nézegette a fiútól kapott ajándékot, a szőke hajfürtöt. Yves volt minden gondolata, minden perce, de néha az éjszaka csöndjében elfogta a kétségbeesés, és megszállottan ismételgette a megválaszolhatatlan kérdést: van-e ennek a szerelemnek jövője?
Yves csillogó szemekkel nézte Josephet, minden egyes porcikáját alaposan szemügyre véve.
– Jól áll neked ez a fény! Szeretem a testedet, olyan érett, más, mint az enyém. A karjaidban biztonságban érzem magam. Miért hallgatsz?
– Ha így folytatod, zavarba fogsz hozni!
– Szerintem máris zavarba vagy! – nevetett a fiú, és lefeküdt a pokrócra.
Joseph mellé térdelt. Lassan végigsimított Yves testén, közben úgy csodálta tökéletes szépségét, mintha egy műalkotásban gyönyörködne. Yves türelmetlen lett.
– Látom, ma érzelgős hangulatban vagy – sóhajtotta csalódottan.
Joseph úgy kapta le róla a kezét, mintha forró parázshoz ért volna. Sértette a fiú hangneme.
– Ha azt akarod, hogy leteperjenek, menj Andréhoz! – mondta duzzogva, de ahogy kimondta, már meg is bánta.
Yves felült.
– Mégis mit képzelsz te rólam?! – kiabálta. – Kurvának nézel? – Már folytak a könnyei a dühtől.
Joseph halálra rémült. Hogy teheti ezt jóvá?
– Szóval, ez a véleményed rólam! Azért választottál engem, mert úgy láttad, könnyen megkaphatsz? – Yves egyre jobban felhergelte magát. – Akkor most örülhetsz, igazoltam a feltevésedet! Nem kellett sokat várnod rá, hogy lefektethess. – Hisztérikusan felnevetett. – És én hülye még hittem neked!
Joseph rémülten hallgatta, úgy érezte, fogalma sincs róla, hogy ki ez a fiú. Ott ültek egymással szemben, testileg-lelkileg lemeztelenítve, és mégis mint két idegen.
– A homlokomra van írva, hogy romlott vagyok? – üvöltötte Yves. Arcán piros rózsák égtek az indulattól, nyakában dühös táncot járt az ajándékba kapott lánc.
Joseph nem tudott mit felelni, mozdulni sem bírt, olyan sok képtelenséget hordott össze a fiú, és a hangjában volt valami ijesztő elkeseredettség, valami titok, amitől jobban megrémült, mint az elhangzott szavaktól.
– Féreg! – kiáltotta Yves.
Ez már sok volt. Joseph a szőke fürtökbe markolt, és a vállára rántotta a fiú fejét, hogy magához tudja ölelni, de Yves iszonyatos erővel lökte el magától.
– Hozzám ne merj érni!
Joseph magánkívül volt már az ijedtségtől. Felvette a földről a ruháit, és öltözködni kezdett. Amikor a fiú látta, hogy ott akarja hagyni, végre észhez tért. Felzokogott, és egészen kicsire húzta össze magát a pokrócon.
Joseph odarohant hozzá, és a karjaiba zárta.
– Yves! Yves! – ismételgette a fiú nevét, mert mást nem tudott kipréselni összeszorult torkán.
Yves belekapaszkodott.
– Bocsáss meg! – suttogta szipogva.
Joseph nem tudott betelni az alvó fiú látványával. A fekete szempillák hosszú árnyékokat rajzoltak a nagy mandulavágású szemek alá. Olyan volt, mintha napfény sütne át egy tövisbokron. Kinyújtotta a kezét, és lassan végighúzta ujjait a hátán húzódó sebhelyeken. Yves erre megmozdult. Fáradtan tekintett Josephre.
– Nem okoztam túl nagy fájdalmat? – kérdezte aggódva, és gyöngéden Joseph csípőjére tette a kezét.
– Nem érdekel a fájdalom. Végre érezhettelek – felelte Joseph, és Yves-hez hajolt.
Miközben csókolta, érezte, hogy a fiú arca tüzel a forróságtól. Felült, és a homlokára tette a tenyerét.
– Kicsim, te lázas vagy!
Fogta a pokrócot, betakarta vele Yves-et, aztán szorosan magához ölelte törékeny testét. Aggódva csókolta a homlokát.
– Ha magadtól nem mész vissza az orvoshoz, mint tanárod fogom megparancsolni neked! – mondta. Határozott akart lenni, de reszketett a hangja az ijedtségtől.
– Jól van, visszamegyek – suttogta Yves. – De előbb szeress még egy kicsit! Még nincs vége a délutánnak – kérte, és olyan szorosan ölelte Josephet, mintha soha többé nem akarná elengedni
3.
Joseph Yves-vel álmodott. Egy állomáson voltak. Joseph a vonat ablakából látta Yves vékony alakját a peronon. Ki akarta nyitni az ablakot, hogy kiáltson neki, de sehogy sem nyílt. A fiú kétségbeesetten forgatta a fejét őt keresve. Közben a kalauz megfújta az indulást jelző sípot. Joseph az ajtóhoz rohant, de az sem nyílt. Be volt zárva a vonatba, ami lassan megindult. Yves alakja egyre távolodott, elveszett a peronon tolongó sokaságban. Joseph dühösen dörömbölt a vonatajtón, még a könnyei is kicsordultak, kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Öklei egyre csak ütötték a közömbös ajtót, aztán felébredt. Éjjeli kettőt mutatott az ágya fölött kattogó öreg óra. Joseph letörölte verítékben úszó homlokát, és ekkor újra hallani vélte a dörömbölést. Rémülten ugrott ki az ágyból, mert az ő ajtaján dörömbölt valaki. Az igazgató állt hálóköntösben a küszöbön.
– Menjen azonnal a városba, és kerítsen egy rendes orvost! – adta ki a parancsot, és már el is tűnt a sötét folyosón.
Joseph azonnal tudta, hogy Yves-vel van baj. Hosszú másodpercekig mozdulni sem bírt a rátörő pániktól. Megjelent előtte az a bizonyos éjszaka. Látta magát, ahogy ott áll a sötétben anyja ágya mellett, és nem meri felkapcsolni a lámpát, mert legbelül tudja, mi történt. Öntudatlanul kapkodta magára a fekete papi öltözéket, úgy mozgott, mint egy robot. A teste tette, amit tennie kellett, elindult, hogy megmentse Yves életét, de a szíve ott maradt a sötét szobában attól remegve, hogy ha felkapcsolja a lámpát, nem az anyja kihűlt testét találja majd az ágyon, hanem a fiúét. Mire egy óra elteltével végre visszaérkezett az orvossal, az igazgató már fekete reverendájába öltözve, a várakozástól hisztérikusan fogadta őket.
Yves nem a betegszobában feküdt, hanem a kollégium vendégszobájában. Joseph csak egy pillanatra lepődött meg ezen, több ideje nem jutott az efféle gondolatokra, mert elméjét megszállta a félelem. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az orvos odabent vizsgálta a fiút. Joseph és az igazgató közben fel-alá jártak a szoba előtt, kerülve egymás tekintetét. Aztán végre megjelent a magas, szikár, sokat látott orvos, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
– Tüdőgyulladás. Méghozzá súlyos – mondta halkan, és a két aggódó papra nézett. – Nagyon legyengült állapotban van. Félek, ha nem tudjuk sürgősen levinni a lázát, nem éli túl az éjszakát.
Joseph megtántorodott, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Érezte, hogy az igazgató erős karja a derekára fonódik és megtartja, nehogy összeessen.
– Készítsenek jeges fürdőt! – adta ki az utasítást az orvos, és úgy tett, mintha nem vette volna észre az előbbi jelenetet, pedig az igazgató még percekig nem engedte el Josephet. – Én megpróbálok lázcsillapítószert szerezni a városban, bár nem sok esélyt látok erre az éjszaka közepén.
Ahogy magukra maradtak, rohantak, hogy összeszedjék a kollégium konyháján található összes jeget. Joseph keze kivörösödött a hideg víztől, mire elkészítették a fürdőt. A szobában Yves öntudatlanul feküdt az ágyon. Vékony kis alakja szinte elveszett a vastag paplan alatt. Josephnek minden erejére szüksége volt, hogy ne árulja el magát. Összeszorított foggal ment oda az ágyhoz, közben érezte magán az igazgató figyelő tekintetét, aki feltűrt ingujjban várakozott mögötte. Óvatosan levetkőztette a fiút. A vendégszoba halvány lámpafényében feltárultak Yves testének Joseph által már oly jól ismert titkai. Ez az érintés most más volt, nyoma sem volt benne érzékiségnek, a félelem uralkodott rajta, és a tehetetlenség gyötrő kétségbeesése. Amikor Joseph a karjába vette Yves láztól forró, karcsú testét, a fiú nyakában megcsillant a vékony ezüstlánc a kis csillagmedállal.
Yves felszisszent a fájdalomtól, ahogy a hideg víz mint ezernyi tű fúródott a bőrébe, de nem tért magához. Joseph a kád mellett térdelt, átkarolva Yves vállát, így tartotta, nem törődve a karját égető jéghideg vízzel. Másik kezében egy törülközőt fogott, és néha gyöngéden letörölte az imádott arcról a láz okozta verítékcseppeket. Yves szemei szorosan csukva voltak, nyitott ajkain át hörögve vette a levegőt, beteg tüdeje egyre fáradtabban küzdött a levegőért. Joseph arra gondolt, hogy hol lehet most Yves, vajon mit érezhet odabent, öntudatlansága börtönében. Az igazgató a kád végében állt, és töprengve figyelte őket.
– Elég volt ebből! Ne kínozzuk tovább – szólalt meg végül halkan.
Joseph azonnal kiemelte a hideg vízből a fiút. Visszavitték az ágyba, és jó melegen betakarták, majd szótlanul álltak mellette. Teltek a percek, közben Joseph zsibbadtan nézte szerelme szenvedését. Kint, az ablakon túli világban, lassan hajnalodni kezdett. Yves megmozdult. Álmodott. Egyszer csak a paplanba markolt, és egy szörnyű, kétségbeesett kiáltás szakadt ki a torkából, olyan hangosan, hogy Joseph összerándult ijedtében. Yves kiabálni kezdett. Joseph nem értette az artikulálatlan szavakat, de valami azt súgta neki, hogy a fiú segítséget hív. Ekkor, legnagyobb meglepetésére, az igazgató térdre rogyott az ágy mellett, és megfogta a fiú kezét.
– Nincs semmi baj! Biztonságban vagy. Most már nem lesz semmi baj – suttogta.
Joseph döbbenten nézte. Nem értette, mi történik. Kopogtak. Végre megérkezett az orvos a lázcsillapítóval egy ápolónő kíséretében. A két papot kiterelték a szobából, és magukra zárták az ajtót a beteggel.
– Most mit csinálnak vele? – kérdezte Joseph az igazgatótól.
– Menjen, pihenjen le! Nem lesz semmi baj, már jó kezekben van – mondta az igazgató, akinek a hangja már rekedt volt a fáradtságtól.
Joseph tagadóan rázta a fejét.
– Menjen! Szüksége van a pihenésre, ha ápolni akarj a fiút. Aludja ki magát! Talán mire felébred, már ő is túl lesz a veszélyen.
Joseph az igazgatóra nézett, tekintetében megcsillant a kérdés: Mi lesz, ha nem? Ha Yves úgy hal meg, hogy ő nincs mellette?
Mindkét férfi a falnak támaszkodott, mintha a kollégium régi épületétől várnák a támogatást, az erőt. Egyikük sem mozdult, egyikük sem szólt többet. Vártak.
Egy hosszú óra elteltével jött ki az orvos.
– Értesíteni kellene a fiú szüleit – fordult rögtön az igazgatóhoz.
Joseph hallotta, hogy egy hang felüvölt benne, tele fájdalommal és tehetetlen dühvel.
– Árva – mondta az öreg pap, és lehajtotta a fejét, hogy az orvos ne láthasson az arcába.
Az orvos nézte a két papot, okos tekintete hol az egyik, hol másik fáradt arcon pihent meg.
– Nincs remény? – suttogta maga elé Joseph.
– Remény mindig van, ezt, atyám, önnek kellene a legjobban tudnia. Egyelőre nem tudtuk levinni a lázát, de még él. Értik? Véget ért az éjszaka, és még életben van. A fiatalember máris rám cáfolt – a fáradt, öreg arc elmosolyodott. – Ha életben akar maradni, akkor túl fogja élni. Menjenek aludni. Az ápolónő vigyáz a fiúra, és én is itt leszek.
Joseph elindult a szobája felé, még mindig úgy mozgott, mint egy robot. Teste tette, amit a józan ész diktált. Háta mögött ütemes koppanások hallatszottak, tanúsítva, hogy az igazgató is megadta magát.
Ahogy belépett a szobájába, az ágyra vetette magát, és sírni kezdett. Párnája alól elővette az ajándékba kapott hajtincset. Ajkához emelte, és megcsókolta. Még álmában is görcsösen szorongatta. Dél volt már, mire felijedt zaklatott álmaiból. Az ajtóhoz rohant, de keze megállt a kilincsen. Mi van, ha…? Nem! Ha meghalt, ő sem él tovább. Nem félt a haláltól, de az élettől nélküle rettegett.
A folyosón összefutott az igazgatóval, aki éppen őérte indult.
– Egyen valamit, mielőtt bemegy hozzá. Nem tért magához – mondta az öreg pap.
Joseph az ebédlőbe tántorgott, és leült a tanári asztalhoz. Nem messze tőle néhány diák ebédelt nevetgélve. Idegenek és távoliak voltak, tele élettel. Mit sem tudtak arról, hogy egyik társuk talán haldoklik. Joseph a tenyerébe temette arcát. Nem tudott vigyázni Yves-re. Hiszen látta, hogy fázik, mégsem tett semmit. Az az ostoba csokoládé!
Egy kéz érintette meg a vállát. Az igazgató volt.
– Jöjjön, Joseph! – mondta, most először keresztnevén szólítva Josephet.
A vendégszobába besütött a téli nap éles fénye. Amikor a két pap belépett, az ápolónő éppen a sötétítőfüggönyökkel bajlódott. Az igazgató mosolyogva lépett oda hozzá, és kihívta a folyosóra valamilyen ürüggyel. Joseph egyedül maradt Yves-vel. Remegő lábakkal lépett az ágyhoz. Yves csukott szemei alatt sötét lázkarikák húzódtak, hangosan, zihálva lélegzett. Most Joseph rogyott térdre és ragadta meg az egyik forró kis kezet.
– Kicsim! – suttogta, és csókokkal borította be a fiú vékony ujjait, nyirkos tenyerét.
Yves aranyhaja nagy csigákban terült szét a párnán, arca vékony és beesett volt, de még így is megőrizte szépségét.
– Egy ilyen kincset nem vehetsz el. Őt nem! Hallasz engem, Istenem? Nem engedem! Könyörögve kérlek, őrizd meg őt! Ő jó! Olyan nagyon jó!
Joseph óvatosan megérintette a fiú arcát, ujjai végigsiklottak Yves csukott szemhéjain, láztól cserepes ajkain. Még csak el sem búcsúzott. Úgy érezte, hogy az őrület határán van, hogy ez az egész talán csak az ő lázálma. Ő a lázas, nem Yves.
Nem hallotta az ajtó nyikordulását. Megszállottan szorongatta a fiú kezét, mintha így életben tarthatná, vagy visszahúzhatná a halál karmaiból. A szoba végéből torokköszörülés hallatszott. Joseph riadtan fordult a hang felé. Az ajtóban André állt sápadtan a látványtól. Joseph úgy pattant fel, mintha kísértetet látna, és rémülten hátrált el az ágytól. Egymásra meredtek. A súlyos csendben Yves zihálása felhangosodott. André az ágy felé indult, közben le nem vette szemét Josephről, csak akkor nézett Yves-re, amikor odaért hozzá. Az éjjeliszekrényre ült, és végigsimított Yves homlokán. Némán nézte a fiú szenvedését, látszólagos mozdulatlanságában néha, alig láthatóan megrándult a válla. André sírt. Joseph mozdulni sem mert. Ott volt a vetélytárs, aki ugyanúgy szerette Yves-et, mint ő, aki régebb óta szereti, és örökké szeretni fogja. André lassan megmozdult. Az ágy mellé térdelt, oda, ahol néhány perce még Joseph próbált összekaparni magában egy kis hitet az imádsághoz.
– Én kicsi madaram, hallasz engem? – kérdezte halkan, közben kézfejével letörölte a könnyeit. – Yves, hallasz engem? Egyszer már visszahoztalak az életbe, most sem fogom hagyni, hogy elmenj. Szeretlek.
Ekkor végre történt valami. Yves megmozdult. Fejét lassan André felé fordította, és résnyire kinyitotta a szemét.
– Yves?
André Yves fölé hajolt, és homlokára tette a kezét. Joseph visszafojtott lélegzettel figyelte őket.
– Én kicsi madaram! – suttogott tovább André – Gyönyörű kismadaram!
Yves tekintete a semmibe révedt, ajkai szétnyíltak.
– Joseph? – suttogta.
Hangja nagyon távolinak tűnt, alig volt hallható, aztán szemei újra lecsukódtak, és visszazuhant az öntudatlanságba. Súlyos csend nehezedett a szobára. André dermedten térdelt tovább az ágy mellett még hosszú percekig. Joseph úgy érezte, mintha jéghideg kézként markolná meg szívét a másik fájdalma. André váratlanul megmozdult. Megragadta Yves kezét, és könyörögni kezdett:
– Kérlek, élj! Élj, őérte!
André lassan felállt, és Joseph felé fordult. Ott álltak egymással szemben, és beszélgettek, némán, szavak nélkül, csak a tekintetükkel, mert amit mondani akartak egymásnak, azt nem lehetett szavakkal megfogalmazni, azt csak érezni lehetett. Néhány perc múlva André az ajtóhoz ment, és olyan hangtalanul távozott, ahogy belépett. Joseph még sokáig állt a falnak támaszkodva, és megvetette magát. Szégyellte, hogy annyi éven át megtagadta az érzelmeit.
Yves felköhögött, és Joseph az ágyához szaladt. Borzalmas látvány volt. A fiú háta ívbe feszült, egész teste hevesen összerándult. Joseph lehunyta a szemét, mert nem bírta nézni. A szenvedés és a gyönyör, mindkettő ugyanazt a reakciót váltotta ki Yves testéből. Amikor Joseph végre erőt vett magán, az ágy mellé készített vizes ruhával letörölte a fiú verítékben úszó homlokát. Éppen ekkor lépett be az ápolónő. Barátságos mosolyt küldött a fiatal pap felé, miközben Yves pulzusát vizsgálta.
– Még sosem láttam ilyen gyönyörű gyermeket – mondta, és a fiú fölé hajolt. – Ne féljen, atyám, meg fog gyógyulni.
Joseph elengedte a Yves kezét.
– Itt maradhatok vele? – kérdezte bátortalanul.
Az ápolónő ránézett. Nem volt már fiatal, az évek alatt sok szívet látott összetörni a halál kegyetlen markában.
– Természetesen – mosolygott Josephre. – És nyugodtan fogja csak meg a kezét. Még ha nincs is magánál, higgye el, érzi. Akár egyetlen érintés is életben tarthatja az embert. Érintse meg! Hadd érezze, hogy van, aki visszavárja az életbe.
Joseph egész délután Yves betegágyánál ült és egy percre sem engedte el a kezét. Már nem érdekelte a színjáték, a díszlet, a kosztümök, mert ez a szerelem volt az élete egyetlen igazsága és úgy döntött, hogy megküzd minden percéért, ugyanúgy, ahogy Yves küzdött minden egyes levegővételért. Az orvos csak késő este tért vissza, és újra bezárkózott a beteggel. Joseph és az igazgató most is fel-alá jártak az ajtó előtt. Bentről kihallatszott Yves köhögése. Joseph a falnak támasztotta a homlokát, már az sem érdekelte, hogy az igazgató figyeli, hogy látja a kétségbeesését. A halállal nem lehet játszani, a halál az egyetlen igazi, kendőzetlen igazság. Lassan végighúzta ujjait a fehérre festett falon. Néhány napja ugyanígy érintette meg Yves-et, aki erre felébredt, és rámosolygott.
– Szeretlek – ismételgette magában. – Szeretlek.
Az ajtó megnyikordult, és megjelent az orvos.
– Lejjebb ment a láza, bár még így is elég magas – mondta, és szúrós, kutató tekintettel nézett a két aggódó papra. – Ki az a Joseph? – tette fel a kérdést, ami visszhangot vert a folyosón.
– Ez azt jelenti, hogy túl van az életveszélyen? – Az igazgató úgy fordult az orvoshoz, mintha nem is hallotta volna az iménti kérdést.
Az orvos rámeredt, egy pillanatig hallgatott, aztán mindent értett.
– Igen, úgy vélem, megmenekült – mondta, és elmosolyodott. – Bemehetnek, ha látni akarják. Magánál van.
Joseph nem akart hinni a fülének, az igazgatóra nézett.
– És ezt csak most mondja?! Talán azt akarja, hogy mi is ápolásra szoruljunk? – nevetett fel az öreg pap, és az orvos vállára csapott, majd Joseph felé fordult. – Menjen!
Joseph rámeredt. Az igazgató nem ostoba, nyilván az elmúlt napokban a színfalak mögé látott, de nem szól semmit. És hogy került ide André?
– Menjen, atyám! Mire vár? – harsant fel újra a most már parancsoló hang.
Joseph vetett még rá egy utolsó bizalmatlan pillantást, majd belépett a szobába.
Amikor Joseph leült az ágyra, Yves szemei csukva voltak. Kintről behallatszott az orvos és az igazgató beszélgetése. Yves keze a paplanon pihent. Joseph odahajolt, és megcsókolta a hosszú, vékony ujjakat.
– Joseph? – Yves hangja alig volt hallható, mintha csak álmában szólítaná.
– Nézz rám, kicsim! Kérlek, nézz rám! – Joseph hangja elcsuklott.
Yves végre kinyitotta a szemét. Tekintetük összefonódott.
– Szervusz, kicsim! – köszöntötte Joseph, és megszorította a kezét.
Yves elmosolyodott. Szemei még mindig csillogtak a láztól. Joseph egyre csak szorongatta a kezét, és próbált átlátni a rászegeződő kék tekinteten, próbálta elérni a fiú belső világát, de az most is zárva maradt előtte.
– Szomorú vagy – szólalt meg Yves végül gyönge kis hangján.
Joseph felsóhajtott, és ujjaival szórakozottan fésülgetni kezdte a fiú kócos fürtjeit.
– Fáj, hogy nem tudok elérni hozzád. Szeretnék eggyé válni veled. A szemeddel látni, a füleddel hallani, szeretném úgy érzékelni a világot, ahogy te, de ez sosem lesz lehetséges. Te mindig különálló maradsz, ölelhetlek akármilyen szorosan, a lényed távol marad tőlem.
Yves felköhögött, mire Joseph aggódva feljebb húzta mellkasán a paplant.
– Fáj, hogy nem tudom megosztani veled a szenvedésed.
– Szeretlek, Joseph – suttogta Yves, és megszorította a kezét.
– Már régóta kérdezni akarok valamit. Ostobaságnak fogod tartani, de szeretném tudni, hogy az évnyitó misén nekem szántad azt a pillantást, rám néztél, vagy csak véletlenül találkozott a tekintetünk? – tette fel a régóta benne motoszkáló kérdést Joseph.
Yves elvigyorodott, azzal a sármosan kamaszos vigyorával, amit Joseph imádott.
– Percekig szuggeráltalak, de te úgy elmélyültél a szenténekben, hogy kezdtem azt hinni, hívő vagy. Kétségbe is estem, hogy éppen egy olyan férfiba szerettem bele, aki nemcsak pap, ráadásul még elhivatott is.
Joseph felnevetett.
– Amikor a fiúk mesélték, hogy milyen fiatal és jóképű az új latintanár, csak a vállamat vonogattam, és kinevettem a rajongásukat – folytatta Yves. – Aztán megláttalak, és elállt a lélegzetem. Rád nézni sem mertem, olyan zavarba hozott a szépséged. Furcsa volt rádöbbenni, hogy szerelmes vagyok, hogy ilyen a szerelem.
Joseph megcsókolta a fiú homlokát.
– El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog voltam, amikor megérintetted a tenyerem. Éreztem, hogy direkt csináltad, és reménykedni kezdtem. De te nem adtad ám könnyen magad. Sokáig nem tudtam kiigazodni rajtad, Joseph.
Yves újra köhögött.
– Ne beszélj többet, mert még megerőlteted magad – figyelmeztette Joseph aggódva, de Yves kitartóan folytatta vallomását.
– Összeszámolni sem tudom, hányszor szeretkeztem veled gondolatban. Ebbe most belepirultál – nevetett, és beleborzolt Joseph sűrű fekete hajába.
Irigylem a szabadságodat – gondolta Joseph, de nem mondta ki, csak nézte a fiú angyali arcát a párnán.
Yves egyszer csak elkomolyodott.
– Volt olyan pillanat, hogy megbántad? – kérdezte, és egyenesen Joseph szemébe nézett.
Joseph megdöbbent. A fiú forró homlokára tette a kezét.
– Amióta megismertelek, sok mindent megbántam, Yves, különösen a nélküled elvesztegetett éveket. Sajnálom, hogy kizártam az életemből az érzékiséget, mert most ügyesebb lennék, több gyönyört tudnék adni neked.
Yves Joseph szájára tette a kezét.
– Ne beszélj butaságokat! – mondta. – Csodálatos veled szeretkezni. Már az is csodálatos, ahogy megfogod a kezem, ahogy rám nézel, ahogy levegőt veszel, ahogy megjelenik az a kis ránc a homlokodon, amikor aggaszt valami. Szeretem azt a kis árkot az álladon, a rakoncátlan hajtincseidet, a bőröd illatát, a szád ízét, a gyöngéd ölelésed, az elfojtott sóhajaid, a szemérmességed, a zavarod.
Joseph megfogta Yves kezét, és megcsókolta. A fiú lehunyta a szemét.
– Nagyon féltem. Rettegtem, hogy elveszítelek – suttogta, de a fiú már nem hallotta, mert fáradt álomba merült.
Joseph meghatottan nézte. Most már nem szégyellte meglesni az öntudatlanságát.
4.
Yves napról-napra jobban lett, és elmúltak a köhögésrohamok is, ennek ellenére az orvos nem engedte meg, hogy felkeljen az ágyból. A szilvesztert is a vendégszoba magányában kellett töltenie, miközben az egy emelettel lejjebb lévő ebédlőből felhallatszottak az ünnepség hangjai. Joseph minden nap meglátogatta. Most, hogy a fiú túl volt a veszélyen, ő is kezdett magához térni, és nem fogta meg a kezét mások jelenlétében. André visszautazott a családjához. Mielőtt elment, bement Yves-hez. Joseph sosem tudta meg, milyen beszélgetés folyt le a két fiú között, de nem is kérdezősködött, mert tiszteletben tartotta André szerelmét. Szilveszter éjjelén megvárta az éjfelet, és miután ágyba terelte az álmosságtól tántorgó fiúkat, elindult a vendégszoba felé. Az ápolónő napokkal ezelőtt elment, Yves egyedül volt. Benyitott a szobába, ahol sötétség fogadta. Halkan az ágyhoz osont, és leült a szélére.
– Már azt hittem, nem jössz – hallotta a fiú hangját a párna mélyéről.
Felkapcsolta a lámpát. Yves arcát beragyogta a fény. Még mindig sápadt volt, de a lázkarikák eltűntek a szemei alól. Szokásos hódító mosolyával ajándékozta meg Josephet, de a férfi komoly maradt.
– Fogalmad sincs, mit éltem át az elmúlt hét alatt. Mit kezdhetnék az élettel nélküled?
Yves felült, nyakában vidáman megcsillant a lánc.
– Szeretsz engem, Joseph? – kérdezte.
– Annyira, hogy elárultam magam az igazgató előtt, sőt a nővér és az orvos előtt is, és ha lett volna itt más is, hát akkor már ő is tudná.
Yves hosszú ujjaival megsimogatta Joseph gondterhelt homlokát.
– Az igazgatótól nem kell félnünk – mondta határozottan.
– Honnan tudod? Mi ez az egész, Yves? Én ezt nem értem…
Yves befogta a száját a tenyerével.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne bíznod az emberekben? – kérdezte.
Joseph hallgatott.
– Nem akarsz megcsókolni? – tudakolta Yves, és közelebb húzódott hozzá a takaró alatt.
Joseph érzete a testéből áradó meleget, de nem mozdult. A fiú nagy szemei ott ragyogtak előtte.
– Mitől vagy olyan biztos benne, hogy az igazgató annyiban hagyja majd ezt az egészet? Az egyház és a világ szemében is bűn, amit teszünk.
Yves erre még közelebb húzódott hozzá, így suttogott a fülébe, közben átkarolta.
– Az igazgató nem fog elárulni minket, mert szeret.
Joseph úgy kapta fel a fejét, mintha Yves megütötte volna.
– Yves! – kiáltott fel az undortól, de beléfagyott a kiáltás, mert a fiú felnevetett.
– Te bolond! Nem engem. Szerintem érted van oda.
– Honnan veszed ezt az őrültséget?
Joseph már fel-alá járt a szobában.
– Elragadó vagy, ha dühöngsz. Kívánlak – súgta felé a fiú csábosan.
Joseph megállt, és Yves-re meredt.
– Van fogalmad róla, hogy miről beszélsz? – kérdezte.
– Van fogalmad róla, hányszor szeretkeztünk a lomtárban az ő jóvoltából? – replikázott Yves, és kibújt a paplan alól – Csíp téged, ez nyilvánvaló.
– Kinek nyilvánvaló rajtad kívül?! – csattant fel Joseph, és visszaült az ágyra.
Yves azonnal hozzásimult, és belecsókolt a nyakába. Joseph érezte a fiú csábító illatát, nem tudta tovább türtőztetni magát. A hajába markolt, és magához húzta egy csókra.
Yves visszazuhant az ágyra, magával rántva Josephet.
Joseph a reverenda gombjaival bajlódott, lábainál ott hevert Yves pizsamája a földön. A fiú meztelenül feküdt a paplanon, és csillogó szemmel figyelte.
– Már el is felejtettem, milyen jó ágyban csinálni – kacagott csilingelő hangján.
Joseph odament hozzá, és megsimogatta a haját.
– Könnyelmű vagy. Az előbb őrültséget tettünk. Még meg sem gyógyultál teljesen.
Yves felült.
– Lehet, hogy őrültség volt, de azért tagadhatatlanul élvezted. Talán még soha nem élveztél engem ennyire – mondta, és úgy simult Josephhez, mint egy doromboló kiscica.
– Körmönfont csábító vagy – mosolyodott el végre Joseph, és mutatóujjával körberajzolta Yves csókoktól duzzadt ajkait. – Mennem kell.
Az ajtóban még visszafordult.
– Vedd fel a pizsamádat, és felejtsd el azt az ostoba históriát az igazgatóról!
Joseph miután lezuhanyozott, végigdőlt az ágyán, és álmatlanul nézte kicsiny szobája puritán berendezését. Bőrét még bizsergette Yves érintésének emléke. Végiggondolta az egész elmúlt fél évet, megpróbált visszaemlékezni az igazgató minden szavára, pillantására, de nem talált semmi feltűnőt, azon kívül, hogy az idős pap túlontúl elnéző volt vele mindig. Vajon honnan a csudából szedte Yves ezt a lehetetlen ötletet? Már hajnal volt, mire elaludt. Kopogásra riadt. Az órája fél tizenkettőt mutatott. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. Mint egy megelevenedett rémálom, az igazgató állt a küszöbön szokásos széles jókedvében.
– Boldog új évet, barátom! – köszöntötte a döbbent Josephet. – Miért néz ilyen riadtan rám? – tette fel a kérdést, de szokás szerint nem várt rá választ, és már bent is volt a szobában. Kényelmesen elhelyezkedett az egyetlen fotelben. Joseph álmosan ült vissza az ágyára.
– Nos, úgy gondolom, hogy holnap visszaköltözhet a fiú a közös hálóterembe. Mire elkezdődik a tanítás, kutya baja sem lesz. Erős legényke ez!
Joseph kutató tekintetet vetett az előtte ülő papra, aki erre felvonta a szemöldökét.
– Felteszem még egyszer a kérdést: miért néz így rám?
– Hogy került ide André? – tört ki Josephből a kérdés.
Az igazgató felállt, és járkálni kezdett a szobában.
– Amikor úgy tűnt, hogy nincs remény, sürgönyöztem neki. Három évvel ezelőtt is ő mentette meg Yves életét. Talán most is ő segített. André szeretete csodákra képes. Maga nem így gondolja?
– Nem értem – mondta sóhajtva Joseph.
– Azt hittem, elolvasta a tanítványai aktáit. Ezek szerint nem tud semmiről? – csodálkozott az öreg pap – Nos, három éve, nyáron, majdnem halálra verték a fiút.
Joseph körül megfordul a szoba.
– Ha André nem avatkozik közbe – folytatta az igazgató –, ki tudja, mi történhetett volna még. Fogalmam sincs, mi ütött abba az emberbe. A fiúk a gazdaságában dolgoztak, aztán az egyik nap elkapta Yves-et. Úgy megverte, hogy több bordája és mindkét karja eltört. Korbáccsal esett neki. Rettenetes, hogy mire képes az ember! Yves egy évig volt kórházban. Nem akart enni, nem beszélt, ha valaki hozzáért, azonnal megvadult. Szörnyű állapotban volt. Nem tudtam, mit tegyek, de valami azt súgta, ha a kórházban marad, biztosan nem bírja sokáig. Végül vállaltam a kockázatot, és elküldtem egy barátomhoz. Ott volt egy kis kert, madarak. Úgy gondoltam, talán túl tudja tenni magát a történteken, ha békén hagyják, ha el van zárva a világtól. Lassan kezdett is rendbe jönni, de akkor jött a következő kihívás: vissza kellett hoznom az életbe, a közösségbe. A külvilággal egyetlen kapcsolata volt, André. Odaküldtem a fiút, hogy próbálja meg kizökkenteni a magányából. Sikerült neki. Nem tudom, hogyan csinálta, de egy nyár elég volt hozzá, hogy megszelídítse. Persze, ne gondolja, hogy illúziókat táplálok. Tisztában vagyok vele, hogy a két fiú között lévő kapcsolat jóval meghaladja a barátság határait. – Az igazgató Josephre nézett, és elmosolyodott. – A lényeg az, hogy Yves már jól van.
Felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Ha összeszedte magát, jöjjön, és egyen valamit.
Joseph úgy reszketett, hogy percekig mozdulni sem bírt. [i]Miért nem mondta el? Miért titkolta olyan következetesen? Egyszer sem árulta el magát. Yves mindenét megosztotta vele, csak a tragédiáját nem. Joseph könnyei végigfolytak az arcán. Most már értette, honnan vette a fiú a gyűlöletet ahhoz, hogy úgy megverje azt a fiút. A gonoszságnak nem mindig van oka. Leestem egy fáról . A madarak nem bántanak. Rájöhetett volna, ha jobban figyel rá.
Joseph felpattant, és a vendégszoba felé rohant.
Yves aludt. Békésen, mélyen. Hason feküdt, egyik karjával átölelte a párnát. Kócos fürtjei szemébe hullottak, és eltakarták az arcát. Joseph, mint múlt éjjel, az ágy szélére ült, és óvatosan lehúzta a fiúról a takarót. Tenyerével végigsimított a hátán, még a pizsama anyagán keresztül is érezte a korbácsütések örök emlékét. Könnyei a kezére hullottak, majd bepöttyözték Yves szürke pizsamáját. A fiú megmozdult. Joseph tovább simogatta a hátát. Yves ekkor kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott rá, amikor észrevette, hogy sír, rémülten ült föl.
– Joseph! Mi a baj? Történt valami?
Joseph nem bírt megszólalni, csak a könnyeit törülgette, de azok megállíthatatlanul patakzottak.
– Joseph, mondj valamit! – Yves kezei között tartotta Joseph arcát, így nézett rá riadt, nagy szemekkel. – Mi történt?
Joseph lefejtette magáról a fiú kezeit, és most ő ragadta meg Yves állát.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte.
Yves először döbbenten meredt rá, aztán lehunyta a szemét, amikor újra Josephre nézett, tekintete tele volt fáradtsággal és félelemmel.
– Ki mondta el? Az igazgató?
Joseph magához szorította.
– Kicsim, te miért nem mondtad el?
Joseph a karjaiban tartotta Yves-et, szorosan, oltalmazón magához ölelve. A fiú nagyon halkan beszélt. Körülöttük félhomály volt, a szobában álló bútorok néha közönyösen reccsentek egyet. A folyosóról behallatszott a szünidő utolsó napjait töltő diákok vidám ricsaja.
– Én hoztam magamra a bajt… Látott minket a tónál. Az istállóban voltam, amikor rám támadt. Egy gerendához kötözött, és elővette a korbácsot. Már a második ütésnél elájultam. Később magával vitt a házba. Amikor meg akart erőszakolni, ellenálltam, akkor tovább ütött a derékszíjával. Nem tudom, mi történt volna, ha André nem töri be az ajtót. Majdnem megfojtotta azt az állatot. Többre nem emlékszem, csak a félelemre. Azon a napon belém költözött a félelem. Mindentől és mindenkitől rettegtem. André egyszer meglátogatott a kórházban. Tőle is féltem. Amikor hozzám ért, úgy rátámadtam, hogy az orvosok alig bírtak lefogni. Nem akartam, hogy tudd. Nem a sajnálatodra van szükségem, hanem a szerelmedre. Nagyon haragszol rám, Joseph?
Yves kibontakozott Joseph öleléséből, és úgy nézett rá, mint egy rémült gyerek, akit süteménylopáson kaptak. Félregombolt pizsamájából elővillant hófehér bőre, nyakában csillogott az ezüstlánc.
– Mindig félregombolod – suttogta Joseph, és hogy elrejtse meghatottságát, Yves pizsamáját kezdte gombolni.
A fiú megfogta a kezét.
– Most minden meg fog változni? – kérdezte.
Joseph erőt vett magán, és rámosolygott.
– Szeretlek, kicsim. Te vagy az életem – mondta, és újra magához ölelte a fiút. – Nem a te hibád volt. Érted? Te nem követtél el semmi rosszat! Emlékszel, miről beszélgettünk egyszer? Az emberek legtöbbször nem az okot, hanem az alkalmat keresik a kegyetlenségre.
Yves bólintott, és lehunyta a szemét.
– Maradj itt, Joseph! Ölelj még egy kicsit engem, és a titkomat...