Cseresznyefák
1.
Szedi a lábait, mert ha nem szedné, befagyna a feneke. Elhatározza, hogy másnap reggel betéliesedik, még sapkát is vesz, pedig utálja.
Deres a fű a beton repedéseiben. A levegő sűrű és nehéz. A tél hidege a benne siető emberek arcába vág.
Még gyorsabban szedi a lábait, de hamar kifullad. Megáll, úgy tesz, mintha a hátizsákjában keresgélne. Az kevésbé ciki. A nagy kutatás közepette rálel a cigarettásdobozára. Szívesen rágyújtana, de már így sem kap levegőt. Szuszog, köhécsel. Míg áll, egy egész világ siet el mellette, sok-sok élet, sok-sok halál.
Azt a kurva! – gondolja magában. – Kibaszott hideg van. – Ezt jól esik megállapítania. Érzi a hideget, és az jó. Ez azt jelenti, hogy még él.
Tovább indul. Kezét a kabátujjába bújtatja. Rohanna újra, de a piros lámpa feltartóztatja. Toporog, akárcsak a többiek. Most egy közülük. Még az is lehet, hogy ő is munkába indul, vagy iskolába, vagy föld körüli utazásra. Zöld. Újra magára marad. Egyedül ő veszi útját a kórház felé. Vajon utána néznek? Egészen biztosan utána néznek, és ez egyszer tökéletesen elégedettek azzal, hogy kizárólag önmaguk lehetnek.
A kert kihalt. A lombjukat vesztett fák csontvázakká kopaszodtak. Nyáron sokkal szebb betegnek lenni, mint télen.
A hematológia nappali kórháza messze van, sokat kell gyalogolni. Amíg odaér, akár meg is gyógyulhat az ember.
Visszavesz az iramból, mert érzi, hogy még ebben a hidegben is csatakosra tudta izzadni magát. A szíve azt hiszi, maratont fut, és össze-vissza dobog a mellkasában.
Türelmesen kivárja a sorát a betegfelvételi pult előtt. Legalább odabent már nem fázik. Fagyott ujjai olvadásnak indulnak, arca megmerevedett izmai elernyednek.
Hát, újra itt van! Három éve kapta az utolsó kezelést, amitől a teste végre felhagyott az önpusztítással. Aztán kiderült, hogy mégsem hagyott fel, pedig, ő balga, elhitte, és újra élni kezdett.
Van valami megnyugtató a viszontlátásban. A közös sors családdá kovácsolja az idegeneket. Egy nő maga elé engedi, hiába mondja neki, hogy nem siet. Ilyen rosszul nézne ki? Szemügyre veszi magát az ajtó üvegében. Soványka, az igaz, de amúgy még egészen jól fest. Legalább lesz miből vesztenie. A haját fogja a legjobban sajnálni. A doktornő azt mondta, hogy ezúttal talán megússza a durvább koktélokat, de a doktornő azt is mondta egyszer, hogy meggyógyult, ezért nem igazán bízik a doktornő szavában.
Sorra kerül. Megpróbálja halkan elmondani, hogy a nappali kórházba jött. Fene tudja, miért, de szégyellős. Mintha meztelenre kellene vetkőznie egy csomó meztelen ember előtt.
Figyeli, ahogy az asszisztens tömzsi ujjaival a billentyűzetet kalapálja. Sajnálja a billentyűket.
Mehet is. Kár. Még elálldogált volna, de megy, mert megszokta, hogy az élete csak igen ritka alkalmakkor igazodik az akaratához.
Tömött sor kígyózik a vérvétel előtt is. Keresztülvág rajta. Elnézést! Bocsánat! Többen utána fordulnak. Mi néznivalót találnak rajta? Megkönnyíti a várakozást azzal, hogy pár másodpercen át rá lehet gondolni.
Beér a nappali kórház folyosójára. Elhalad az öltözőszekrények mellett. Régen mindig a nyolcasba pakolta a cuccait. Nem babonából vadászott a nyolcas kulcsra, hanem szórakozásból. Akkoriban nem sok egyéb lehetősége akadt a szórakozásra, és azon átaggódni a hajnalt, hogy megvárja-e a nyolcas kulcsa, maga volt a kicsapongás.
Az ajtó nyitva áll, ismerős nevetés rohan ki rajta, és egyből szét is szalad az egymásba kanyargó folyosókon.
Elbizonytalanodik. Még meglóghatna.
2.
– Nahát, Danika! – csapja össze tenyerét a recepciós nővér. – Istenkém!
Francba! Mégis meg kellett volna lépnie.
Időutazás veszi kezdetét, melyben visszarepül három évvel ezelőttre. Megtorpan. Nem, mégsem utazik, már nem tud ugyanaz a tizenöt éves fiú lenni, mint aki akkor volt. Ezért hát, ne hívják őt még mindig Danikának!
– Ki szúrta, Danika?
Elmész anyádba ezzel a danikázással!
– Éppen ki – feleli megszeppenve. Az emberek folyton elbátortalanítják, pedig ő is ember, csak hát más ember. Túlságosan más.
Keresgél a szekrénykulcsok között. Hoppá, megvan a nyolcas! Diadalittasan pillant körbe. A szokásos látvány fogadja. Többnyire öregek vagy középkorúak. Szerencsések. A kór hagyta, hogy éljenek, mielőtt lecsapott rájuk.
Kisomfordál a szekrényekhez, beteszi a kabátját a nyolcasba, aztán visszacsoszog. Nehezebbnek érzi magát a kabát biztonságos rejteke nélkül. Most már tényleg látszik rajta, hogy beteg.
– Tomika, megcsinálod? – ordítja a recepciós nővér.
Érzi, hogy piros rózsák gyúlnak az arcán. Három évvel ezelőtt hajlandó lett volna nem meggyógyulni, ha Tomika szúrta volna. A hematológia egyetlen férfi nővérkéje volt élete nagy – vagy legalábbis első – szerelme.
A hatalmas terem végéből érkeznek a szavak:
– Meg én! Úgy megcsinálom, hogy csak na!
Tomika hangja ugyanolyan nevetős, mint a szeme meg a szája és a haja barnásszőkéje.
A nővérpulttal szemben talál egy szabad széket. Még emlékszik rá, hogyan kell beállítani úgy, hogy ne gémberedjen el benne. Régen folyton a telefonján lógott az infúziók alatt, mostanában már nincs kedve pazarolni az életét. Ül és vár, szemlélődik.
Tomika elsuhan előtte. Suhantában rákacsint.
Bárcsak ő lehetne! Bárcsak olyan lehetne, mint ő! Nevetséges, hogy nem az egészségét, hanem a szexuális életét irigyli. A testére vágyik, a szerelmeire, a kalandjaira. Arra vágyik, hogy legalább egyszer őt is ugyanúgy érintse meg egy férfi.
Lehunyja a szemét. Az a búcsúcsók jár a fejében, amit az érettségi bankettjén kapott attól a fiútól, akinek a létezéséről négy éven át sajnos nem vett tudomást. Mentségére legyen mondva, hogy abból a négy évből kettőben azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon.
– Lássuk azokat a vénákat, Dániel!
Felpillant. Tomika teljes szépségében tündököl mellette. Nem tudja eldönteni, mi babonázza meg jobban, a mosolya, vagy az, hogy Dánielnek szólította.
– Beteszek egy branült, hogy mocoroghass.
Kellemes illat csapja meg az orrát. Tomika maga a patyolattisztaság. Fehér pólója és fehér farmernadrágja kiemeli alakja kecsességét. Most, hogy közelebb lépett hozzá, látja a karján a szőke szőrszálakat. Nem lenne szabad ilyenkor a szexre gondolnia, illetlenség, de muszáj rágondolnia. Egyfolytában a szexre gondol. Mi másra gondolhatna? Tizengyolc éves, szűz, ráadásul lehet, hogy haldoklik.
– Hát, ezek nem díjnyertes vénák. Szorítsd ökölbe!
Tomika úgy tud szúrni, mintha nem szúrna, mintha belevarázsolná a tűt a vénába.
– Kész vagy, babám. Ez még csak az előjáték, aztán…
– Tudom a sorrendet, azt is, hogy a következő kurva sok lesz és baromi lassan fog csöpögni.
Tomika ránéz, egyenesen bele a szemébe. Nem részvét, hanem szeretet van a tekintetében. Lehetséges ez, vagy csak képzelődik?
– Ha bármi gond van, visítsál!
– Oké.
– Sokat helyesedett ám a pofid, mióta utoljára láttalak.
Tényleg ezt mondta? Zavartan pislog, nem hiszi el, hogy képes még a boldogságra, de képes.
Miközben ő boldog, Tomika elsuhan, és már egy másik betegnek teszi a szépet.
3.
Arra ébred, hogy émelyeg. A terem dugig van. Nagyon ciki lenne, ha kidobná a taccsot. Sokan szoktak hányi az első adag kemo alatt, de ő nem óhajt csatlakozni hozzájuk. Ő ennél sokkal büszkébb.
Tomika a nővérpultnál pucsít, a mobilját bizgatja, néha elmosolyodik. Hirtelen felkapja a fejét, gyanakodva néz szét a teremben.
Szólnia kéne, de még reménykedik, hogy mégsem lesz baj. Újra lehunyja a szemét, gondolkodni próbál. Elszundít. Nem észleli, hogy a hematológia egyetlen férfi nővérkéje mellé lép, és lassít az infúziója csöpögésén.
Álmában Tomikává változik.
4.
– Egészségedre!
– Köszönöm.
A Margó nevű nővér köti le az infúzióról. Ő is kedves, de nem Tomika.
Délután három óra van. Apukája fél négyre jön érte kocsival. A terem csaknem teljesen kiürült, a nappali kórház lassan bezár. Hová tűnt Tomika?
Megtapogatja karjában a gondosan gézbe csomagolt branült. Nem barátkozik meg vele, mert, vénáit ismerve, nem sokáig fogják egymás társaságát élvezni.
Kicsit szédül, de végül is volt már rosszabb. Elnyújtózik a székben. Ujjaival szórakozottan tekergeti gesztenyebarna tincseit. Arra gondol, hogy jó lenne, ha ezúttal nem hullanának ki.
Kellemes férfihang szűrődik ki a nővérszobából. Nemsokára Tomika nevetése teszi még kellemesebbé.
Fülel, leselkedik. Hiába, nem lát mást, csak a padló szürke linóleumát.
Pár perc múlva feltűnik Tomika pomponos sapkában, nyomában a kellemes férfihang gazdájával.
– Legyetek jók, libák, holnapig! – búcsúzik.
A mögötte toporgó férfi filmsztárosan jóképű, okos tekintetű.
Észreveszi, hogy lopva átkarolja Tomika derekát. Vajon megcsókolnák egymást – itt a nappali kórház kellős közepén –, ha ebben az országban nem lenne gúnyoldódás tárgya két férfi szerelme?
Először csalódottságot érez, aztán kineveti magát, és még inkább sóvárog, hogy Tomika lehessen.
A kocsi hátsó ülésén kuporogva, elképzeli a suhanó léptű férfinővért, amint azzal a sármos pasijával szeretkezik. Milyen jó lehet nekik!
5.
– Ez azért történt, mert menőztél. Szorítsad jobban!
Tomika szavai kizökkentik a fejhallgatójában duruzsoló dallamokból. Felpillant. A helyes férfinővérke a mellette lévő székben ülő beteg karján tartja a kezét. Mintha megérezte volna, hogy hajlandó részt venni a nappali kórház pezsgő életében, felé fordítja a fejét, és elújságolja:
– Behajlította a karját, azt átszúrta a vénáját a tű.
– Elfelejtettem, hogy benne van – mentegetőzik a dúsan tetovált, megöregedett macsó.
– De arra még emlékszel, hogy ki vagy és miért vagy itt?
Elmosolyodik. Rájön, hogy szereti Tomikát. Nem, már nem úgy, hanem egészen máshogyan, egy sokkal kitartóbb, önzetlen szeretettel. Hallgatja a társalgást. Szívja magába Tomika életkedvét.
– Mutasd a másikat! Hallod-e, te, nem sajnálták rólad a tintát!
– Adjak kölcsön párat?
– Hová férne ezen?
Rápillant Tomika közszemlére tett karjára. A férfinővérke elkapja a tekintetét, és rákacsint.
– Úgy hívom, hogy Stallone – kacagja. Miközben szúr, szőkésbarna tincsei a homlokába hullanak. – Így. És most már nyughassál!
– És azt hogy hívod, Tomika? – A férfi cigarettától baritonná mélyült hangjában recseg a nevetés.
– Arra nincsenek szavak, szívem. Na, tessék csitulni, mert ha ezt is elcseszed, akkor a következőt szúrhatod magadnak!
Most elképzelte azt. Bizsereg a teste a fantáziálástól. Abba kellene hagynia, de olyan jó. Pillantása elidőzik kicsit Tomika fehér farmerén.
Kikapcsolja a zenét, de a fejhallgatót nem veszi le álcázásból. Nem akarja, hogy beszélgessenek vele, sőt az lenne a legjobb, ha a többiek észre sem vennék a jelenlétét.
Amióta utoljára kinyitotta a szemét, rengetegen lettek. Minden székben terpeszkedik valaki. Még mindig ő a legfiatalabb.
A szemközti sorban, balra a nővérpulttól, az első székben egy fiatal férfi ül. Először megörül neki, hogy még sincs egyedül, aztán elszégyelli magát. Félénken szemügyre veszi. Tetszetős példány. A húszas évei elején járhat. Rövidre vágott, dús barna haja csaknem fekete. Tekintete sötét, a színét nem látja, mert lefelé néz. Jobb fülében nagyon apró, de azért észrevehető, ezüst fülbevaló csillog.
Rátör az a furcsa, zavaros érzés, ami mindig hatalmába keríti, valahányszor meglát egy olyan férfit, aki felkelti a figyelmét. Megrohanja a sok talán és lehetne. Elszomorodik, mert egészen biztos benne, hogy sosem lehet. Még ha valami isteni csoda folytán megtetszene valakinek, így, ahogy van, betegségtől aszottan, az a valaki sosem vállalná be annak a kockázatát, hogy túl hamar elveszítheti. Szerelemben gondolkodik. Hatalmas lángolásban. Örökké tartóban. Különben is, milyen nehéz lenne itt hagynia az életét úgy, hogy valaki szereti!
Elhatározza, hogy nem fog tudomást venni a férfi jelenlétéről, inkább Tomikát lesi. Csakhogy Tomika egyenesen a tiltott terület felé suhan.
– Minden rendben, Zsolti?
Szóval Zsolt. Még a neve is szép.
Tomika a homlokára teszi a tenyerét. Ilyet bezzeg vele sosem csinált!
– Nem vészes – állapítja meg.
A többit nem hallja, mert szokásától eltérően Tomika hangfogóval társalog. De legalább megpillantja a férfi szemének mélybarnáját.
A nagydarab tetovált sóhajtozva mocorog mellette. Székeik olyan közel vannak egymáshoz, hogy himbálózni kezd az állványra akasztott infúziós tasak, amitől táncot jár vénájában a branül.
– Bocsánat! – szuszogja felé az ex-macsó. Büdös a lehelete a sok gyógyszertől, de nem undorodik tőle, mert biztos neki is az.
– Semmi baj – dünnyögi.
– Úgy utálom ezeket a böszme nagy új székeket, hogy el se tudom mondani!
Hogy lehet az, hogy Tomika figyelmét semmi sem kerüli el? Már ott is terem, bepréseli magát a két szék közé, és véget vet a fájdalmas táncnak. Kioldja mindkét szék kerekeit, majd távolabb taszigálja őket egymástól. Karjaiban megfeszülnek az izmok. Felnyög az erőlködéstől.
Olyan közel van hozzá, hogy akár át is ölelhetné. Érdekes, hogy ez nem jutott korábban eszébe, mondjuk olyankor, amikor a vénáját tapogatja. Sajnálatos módon, szúráskor sosem Tomika szépsége jár a fejében.
– Nem lehet rendesen állítani, ráadásul akkora helyet foglal el, mint egy elefánt – zsörtölődik tovább a hematológia egyetlen férfinővérkéje.
– Mi az, Tomika, megjött? – Az egykori macsó röhögése köhögésbe fullad.
Tomika elereszti a füle mellett, de neki fáj a megjegyzés, pedig nem sértésnek szánták. Elgondolkodik rajta, hogy vegye-e magára. Vajon akkor is megilleti a homoszexuálisoknak kijáró megvetés, ha ő még csak képzeletben követett el szodómiát?
Átles a szemközti sorba. Zsolt lehunyt szemmel ül. Lehet, hogy elaludt.
6.
Szörnyű éjszakája volt. Nem akart felkelni, de anyukája kiráncigálta az ágyból, felöltöztette és bepakolta a kocsiba.
Betegsége összekovácsolta hosszú évek óta darabjaira hullott családját. Ezen a reggelen apja könyörgés nélkül otthagyta új feleségét a hitvesi ágyban, és hajnali hatkor lefékezett a kertkapu előtt.
– Jól vagy? – érkezik frontálisan az abszurd, de őszintén aggódó kérdés.
– Nem vagyok jól, apa, mivel leukémiám van.
Érzi, hogy ez a válasz gonosz volt, de nem tudta megállni.
Szakad a hó. Látja a hatalmas pelyheket az autó ablaküvegére esni és elolvadni. Milyen szép! – gondolja. Amíg egészséges volt, egyszer sem találta ennyire szépnek a havazást.
Apja eközben szidja az időjárást, a forgalmat, a politikusokat, úgy, ahogy van, ez egész világot.
Szörnyen ciki, hogy kísérővel érkezik. Általában mindenki kísérővel jön, de ő szeret különcködni. Őrizgeti a magányát, mint kagyló a gyöngyét.
Zsolt már ott van. Találkozik a pillantásuk. Ugyan elhatározta, hogy nem érdekli, mégis szörnyen zavarba jön. Éppen ezen a napon van a legjobban összeaszva! Úgy fájnak a lábai, hogy alig bír járni rajtuk.
Tomika suhan. Tesz-vesz, sürög-forog.
Öt percen belül a székben ül, kényelmesen, apátlanul, megkönnyebbülve. Kezdi otthon érezni magát a nappali kórházba. Itt legalább fajtája beliekkel lehet. Nincs neki már semmi keresnivalója az egészségesek világában!
Szokatlanul gyorsan telik a nap, pedig nem csöpög gyorsabban az infúzió, és ő nem hallgat zenét, nem olvas könyvet, nem szundizik, csak néz maga elé, meg néha lopva arrafelé, ahol Zsolt ül. Jó lenne megtudni, mivel kezelik. Megkérdezhetné Tomikától. Vicces helyzet lenne. Ő, aki soha nem beszélt két-három szónál többet, hirtelen egy másik beteg hogyléte felől kezdene el érdeklődni. Inkább nem. Egyelőre figyel és fülel. Reménykedik benne, hogy Zsolt a sorstársa. Csúf remény, de megszépíti az életét.
Pontosan a déli harangszó első kondulásakor a vénája megadja magát. Hűha, eljött a pillanat, amikor visítania kell! Csakhogy nem tud visítani, soha egy hangos szava nem volt, mindig mindenbe hangtalanul beletörődött. Fészkelődik, háta feltűnik valamelyik nővérnek, hogy gondja van. Tomika a terem túlsó végében szórakoztatja a nagyérdeműt. Miután a fészkelődés nem válik be, a fájdalom viszont egyre gyötrőbb, határozottabban kezd el tekintgetni a nővérpult felé, ahol lélek se jár. Amennyire tud, kihajol a székből, intésre emeli a kezét.
– Tomika! – Zsolt hangja betölti a termet.
Tomika szélsebesen suhan.
– Mi baj van?
Csoda van folyamatban! Valaki mesébe írta. Más magyarázata nem lehet annak, ami történik vele. Zsolt felé mutat, és Tomika már ott is terem mellette.
Ezt most meg kellene köszönnie. Félszeg mosollyal bólint megmentője felé. Zsolt visszamosolyog rá. Valóban csoda van folyamatban.
– Azt a mindenit! Hát, ezt jól kinyírtuk. – Tomika csinos ujjai pillanatok alatt megszabadítják a fájdalomtól. – Szorítsad kicsit!
Miközben Tomika elszalad a kosárkájáért, amiben a legkülönbözőbb tűktől a ragasztószalagokon át a vérvételi fiolákig minden van, azon töpreng, hogy mégiscsak felteszi a kérdést. De hogyan elegyedjen beszélgetésbe a hematológia egyetlen férfinővérével? Mindig irigyelte azokat, akik könnyedén csevegtek vele. Ráadásul nehezíti a dolgát, hogy tizenöt évesen fülig szerelmes volt belé, és köztudott, hogy egyetlen szerelem se múlik el nyomtalanul.
– Nézzük a másik praclidat! – Tomika a karja fölé hajol, ujjbegyével óvatosan végigtapogatja a vénáit. – Nem valami nagy a kínálat – sóhajtja, és felpillant rá. – A kézfejed lett a kiválasztott.
– Oké – préseli ki magából. Ha ez ilyen nehezen ment, hogyan lesz képes egész mondatokban beszélni hozzá? Reménytelen!
Úgy lefoglalja a gondolkodás, hogy még annyira sem érzi meg, ahogy a tűről a vénájába siklik a vékony műanyagcső, mint máskor.
– Nem feszít?
– Nem.
Tomika selymes hajtincsein át látja, hogy Zsolt a telefonjába mélyed. De mit keres szemmagasságban vele Tomika frizurája? A férfinővér az arcát lesi. Nézi, vajon min morfondírozik. Hatalmas kék szemei vannak, átlátnak még a félénkség sötétségén is.
– Merre jársz, Dániel? Vannak ott pálmafák és napsütés?
Ezen muszáj elmosolyodnia. Lecsap az alkalomra, mert a pánik közepette eszébe jut, hogy, ha nem sokára meghal, akkor nem sokáig kell együtt élnie a szégyennel sem.
– Ettől kihullik majd? – Nem erős kezdés, de hihető a kíváncsisága.
– Nem szokott. Előfordulhat, hogy meggyöngülnek a hajhagymák, de nem vészes a hajhullás. Ez már nem az a gatyaszaggató francnyavaja, amit régen kaptál.
Tomika megsimogatja a kezét, és türelmesen áll mellette, mintha megérezte volna, hogy a lényeges kérdés még nem került feltételre.
– Máskor tessék jajveszékelni, mert Zsolti nem lesz mindig itt! – figyelmezteti.
Most! Most! Most! Ennél nem adódik soha jobb alkalom!
– Ő… Nagyon beteg?
Ezt nehezebb volt kimondania, mint három évvel ezelőtt meggyógyulnia.
Tomika Zsolt felé fordul, pár pillanatig elidőzik rajta a tekintete. Mintha töprengene, mit mondjon, vagy hogyan mondja. Fehér fogai piros alsó ajkába marnak.
– Igen – feleli végül.
7.
Elállt a hóesés. Araszolnak a délutáni dugóban. Boldog. Olyan boldog, mint még soha, pedig ezelőtt is volt már szerelmes, de ez a szerelem más, ez olyan igazi. Persze még csak képzelet, de azért igazi.
8.
Megint kialvatlan, de ezúttal nem a rosszulléttől töltötte álmatlanul az éjszakát, hanem az izgalomtól. Randija lesz. Nem kifejezetten szabályos randija. Olyan szabálytalan, olyan izé… egyoldalú.
Meglesi a tükörképét, mielőtt elindulna. Kevésbé látja elhasználtnak magát, de az is lehet, hogy csak a pszichológia vagy a fantáziája működik alattomban. A lényeg, hogy ezen a reggelen sokkal jobban érzi magát.
Csúszik az út a ráfagyott hótól. Sietne, de kénytelen csigalassan araszolni a jégrétegen. Jöhetett volna megint kocsival, csak hát, nem akart. Inkább totyog, és jól elkésik, de legalább nem érzi, hogy más. Amikor egyedül van, nem tér el a normától.
A betegfelvételen kilométer hosszú a sor, majdnem elér az ambulanciáig. Beáll a végére, és elmerül a gondolataiban. Jó sok van belőlük, így nem unatkozik közöttük.
– Dani! – A csinos férfinővérkén piros póló rikít, nadrágja övén kis bársony puttony fityeg, teletömve rengeteg szaloncukorral.
Meglepődik, mi mindent el lehet mondani a nevével. Ebben a Dani!-ban van egy kis aggodalom, felháborodás, dorgálás, és még sok egyéb más, amit nem jut ideje kielemezni, mert Tomika karon fogja, és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében elindul vele a nappali kórház felé.
– Majd Marika felvesz. Hol a csudában voltál?
– Jeges az út – motyogja, és érzi, hogy vörös a füle. Még jó, hogy elfelejtette levenni a sapkáját.
A terem tele van, egyedül két szék szabad, vagyis csak majdnem, mert bennük ül egy-egy előre elkészített infúzió. Az egyikben vér van, a másikban kemo. Nyilvánvaló, melyik várja őt, mégis tanácstalanul toporog a székek előtt.
– Mikulás alkalmából ma választhatsz, melyiket kéred – kacsint rá Tomika.
– És ha a vért választom?
– Hát, annak Zsolti nem fog örülni.
Forróság önti el, mint mikor hirtelen belázasodik, csak nem hidegrázás társul hozzá, hanem borzongás. Jól indul a randi! Egymás mellett fognak ülni.
– Akkor a másikat kérem.
Az előjáték felénél tart, amikor végre megérkezik Zsolt. Elegáns fekete vászonkabátot visel. Nem válogat a szekrénykulcsok között, azt veszi el, ami először a kezébe akad.
Időközben felszabadult pár szék, és ő, visszatérve, rossz irányba indul.
– Hová mész, babám? – csendül Tomika megmentő hangja. – Erre van az arra!
Kötött pulóveréből kilátszik kék ingnyaka. A ruházat, ami a hétköznapokban olyan banális dolgokról árulkodik, mint a pénzügyi helyzet, vagy divatmánia, a nappali kórházban sokkal többet elmond a viselőjéről. Például azt, hogyan áll az életéhez. Csak az engedheti meg magának a mackónadrágot, aki feladta. Aki meg akar gyógyulni, az kitesz magáért.
Finom illata van, vagy neki, vagy az after shave-jének, vagy mindkettőjüknek.
Első lopott pillantásra azt sikerül megállapítania, hogy magas, és nincsen úgy összeaszva, mint ő.
Elbátortalanodik. Vajon a haldoklás növeli vagy csökkenti az elvárásokat?
A nővérpultnál kuncogás támad. Mi lelte ezeket?
– Tomika, tudjuk ám, miben sántikálsz!
Tomika a terem másik végében szúr. Neve hallatán, felkapja a fejét.
– Miben?
– Egybegyűjtötted magadnak a két szépfiút.
– Nem én, a Mikulás rendezte így, mert egész évben jó fiú voltam!
Érzi, hogy megint vöröslenek a fülei. Zsolt zárkózottan mosolyog mellette, keze az ölében babusgatott tasak véren pihen. Záporoznak rájuk a tekintetek.
Zsolt rápillant a telefonjára.
Átkozott masina!
Azelőtt ő is ötpercenként leste, de szerencsére a rák rávette, hogy inkább éljen valódi életet, anélkül, hogy bárki is lájkolná a létezését. Ezt a gondolatot költőinek találja. Egyszer chatelt egy helyes meleg sráccal, akiről később kiderült, hogy egy kevésbé helyes transz lány. Persze, semmi gond a transz lányokkal, csak hát, ő igazi fiúra vágyik, akinek mindene megvan, olyan fiúra, aki úgy nagyjából igazat mond magáról.
Rájön, hogy szereti a széket, amiben félig ül, félig fekszik, és szereti a nappali kórházat, szereti, hogy Zsolt ott van mellette a maga csöndes, látható valóságában. Fájó, hogy egy kütyü elveheti ezt a jelenlétet tőle.
Tomika suhan.
– Szépfiú numero kettő! Melyik kacsódat szúrhatom?
Nem tudja, mi jött rá, de most már bámulja. Alaposan szemügyre veszi Zsolt karját, szép vénáit. Az egyik úgy fut a bőre alatt, a csinos izomrétegen, mint egy liláskék inda.
Tomika megint lecsap rá:
– Ilyeneket kellene növesztened neked is, Dani. El vagyok kényeztetve, azt se tudom, melyikbe bökjek.
Eszébe jut, milyen páni félelem fogta el tizenöt évesen egy vérvételkor, amikor a körzeti orvos vérszegénység gyanújával beutalta a hematológiára. Nevetséges emlék. Úgy dönt, megosztja:
– Az ambulancián egyszer majdnem elájultam, úgy paráztam a vérvételtől. – Miközben ezt kimondja, eszébe jut még valami, gyorsan azt is hozzáteszi: – Nem sejtettem, hogy tényleg volt okom a parára.
Zsolt ránéz Tomika válla felett. Nem csak rápillant, hanem hosszan, beszédesen nézi. Tekintetében olyan a pislogás, mintha morzejeleket adna le.
Ettől megmámorosodik. Nem tudja, mi lelte. Eddig soha nem tudta legyőzni a félénkségét semmiféle lángolás. Talán Zsolt csendje a kulcs. Összeakadt valakivel, aki még nála is zárkózottabb. Lehet, hogy csak az állapota tette ilyenné. Végül is, nem számít, mitől az, aki, a lényeg, hogy az.
A CD lejátszóból karácsonyi slágerek szólnak. Kellően giccsesek és agyonjátszottak, de ezen a napon hálás érte, hogy megírták őket közepesen tehetséges szerzőik.
Napsugaras kedve kerekedik. Ha így folytatom, még megüdvözülök! – kuncog magában. Nem tehet róla, Zsolt jókedvre deríti. Még a másik oldalán lévő székben ücsörgő tragika szenvedő tekintete sem tudja elszomorítani. A nő többször megpróbál beszélgetésbe elegyedni vele, de kevés sikerrel jár. Panaszáradata nem talál benne megértő fülekre.
Zsolt lehunyja a szemét. Hosszú szempillái vannak, hófehér bőre és rózsapiros szája.
Addig gyönyörködik benne, amíg élethűen el nem tudja képzelni ajkain a fekete borostapöttyök szúrását.
A panaszár betör az idilljébe. Mivel csöndes ember, a düh kihozza belőle Hulk-ot. Oké, érti ő, hogy a rák szar dolog. Pont ő ne értené?! A nappali kórházba nem klubbéletet élni járnak a betegek. A legtöbbjük tisztában van vele, mekkora szarban van. Azokat meg, akik még nem tudják, minek előre beszaratni?
– Tudtátok, hogy a Coca Cola reklám óta piros a Mikulás ruhája? – teszi fel a kérdést félhangosan.
Meglepett csend felel. Tomika rákacsint.
– Hallottam. – Zsolt sötétbarna pillantása nem néz a szemébe, miközben ezt mondja.
Vajon azt hallotta, miért hangzott el a kérdés, vagy azt, hogy miért piros a Mikulás ruhája?
Ha már sikerült megragadnia, nem ereszti el Zsolt figyelmét.
– Azért szeretek ideülni, mert így szemben vannak az ablakok. Amikor korán jövök, látom a napfelkeltét – árulja el.
Zsolt hallgat. Nem baj, hogy nem mond semmit. Hallgat, és ez a lényeg!
Folytatja:
– Azok ott, cseresznyefák. Tavasszal átkozottul szépek.
Átkozottul? Végül is, nem túl áldott dolog innen szemlélni őket. Jaj, mi a csudát mondjon még?
Miközben töri a fejét, Tomika besuhan a képbe, szó nélkül beköti a következő infúziót. Most bezzeg nincs kéznél egyetlen poénja sem! Némán tesz-vesz, és már tovább is áll.
Feladja. Nem jut eszébe semmi. Állít kicsit a székén. Ha az embert lelkileg sarokba szorítják, ingere támad valami teljesen felesleges cselekvésre.
– Tavaly láttam őket virágozni. Tényleg szépek.
Ez a néhány szó felér egy gyöngéd simogatással. Oldalra pillant. Zsolt mosolya olyan, mint az ablakon besütő halvány téli napfény. Nincs az a cseresnyefa, amelynek virágpompája felvehetné szépségével a versenyt.
A kezelés további részét néma szemlélődéssel töltik. Tekintetük ide-oda jár a teremben, szökken egyik betegről a másikra, útközben néha-néha összeakad.
Töpreng, hogy is van ez a cseresznyefákkal. Persze, szépek, meg minden, de miért éppen őket szedte elő, és nem valami macsósabb témát? Arra a következtetésre jut, hogy a fák itt vannak, az ablak másik oldalán, a macsós témák meg valahol egészen máshol bohóckodnak, a kórházkapun túl. Látja-e még őket újra virágba borulni?
Megrázza a fejét. Nem! Amikor szerelmes az ember, nem szokott a halálra gondolni. De azért mégis egy kicsit, csak egy picike gondolatfoszlány erejéig: Vajon Zsolt látja-e még a cseresznyevirágzást?
Nem haragszik a halálra, nem is fél tőle. Jó ideje már, hogy az élete része lett. Amikor távolabb volt, rettegett tőle, de így közelről egészen természetesnek tűnik, szinte barátságosnak. Végtelen álomba merül majd, mint előtte oly sokan. És hát, mi rossz vagy fájdalmas van az alvásban?
De azért, jó lenne előtte Zsolttal aludni. Mielőtt elaludnának, sok izgalmas dolgot csinálhatnának. Felpattan a fantáziájára és messzire vágtat rajta. Elképzeli Zsolt lakását. Végigkámaszutrázzák az összes szobát. Ha kertes házban lakik – annál jobb! –, meg sem állnak a pincétől a padlásig, aztán a konyhakertben folytatják tovább. Netes pornón nevelkedvén, vajmi kevés fogalma van a valódi szexualitásról.
Megakad a szeme Tomikán. Kérhetne tőle leckéket, természetesen csak elméletben.
Kineveti magát. Hogyan is kellhetne egy ilyen buta kisfiú Zsoltnak?
Pedig kell! Kell bizony, mert újra rápillantott azokkal a sötét szemeivel! Mosolyog. Nem csak ő mosolyog, hanem majdnem az egész terem vele tart. Hangosra sikerült a nevetése. Nevesd el magad, és a többiek, nem rajtad, veled nevetnek majd! Ez is olyan, mint az ásítás.
Haha! Ha tudnák, min derülnek ilyen jót!
Megszépül a nappali kórház. A mosoly mindenkinek jól áll.
– Egészségetekre! – mondja Tomika, és elsuhan.
Egyszerre végeztek. Most először sajnálja, hogy csak három órán át csöpögött belé az infúzió. Úgy fájnak a lábai, hogy alig tud rájuk állni, de igyekszik délcegen kivonulni az öltözőszekrényekhez. Ma nem sikerült megkaparintania a nyolcast.
– Apud érted jön? – hangzik Tomika semmiből felbukkanó kérdése.
Elpirul. Nem kisgyerek ő már, hogy az apukája kísérgesse, még akkor sem, ha történetesen leukémiás. Hogy hozhatja ilyen kellemetlen helyzetbe Zsolt előtt?! Utálja Tomikát.
– Jól… vagy… ok – dadogja. – Egyedül is hazatalálok.
– Rendben. – Tomika formás, kicsi tenyere végigsimít a hátán.
Milyen jó ez a kurta kis érintés! Mégsem utálja. Hosszan néz utána. Már rég nincs a folyosón, de ő még mindig látni véli.
– Elviszlek.
Zsolt mellette áll, magasan és fessen. Kezében egyszerű fekete sapkát szorongat.
– Köszönöm.
Ez nem is jutott eszébe! Még a fantáziája sem vetemedett ilyen vakmerő szárnyalásra.
Követi Zsolt lépteit végig az ambulancián. Felemelkedik, és lebeg utána. Lehet, hogy csak a láz szakítja el a földtől, de az is lehet, hogy a szerelem.
9.
Zsolt autójában kellemes meleg van. Az ülésből is jön a fűtés.
Kibújik a kabátjából. Először az útra szorítkozik a tekintete, aztán rátéved Zsoltra, és rajta is ragad. Nem egy beszédes fiú. Zárkózott, okos szemei az utat figyelik.
A kirakatok már karácsonyba öltöztek. Jé, tényleg! Közeledik a karácsony. Ezt folyton elfelejti.
– Valahogy nincs ünnepi hangulatom. – Nem tréfának szánja, csupán kimondja hangosan a gondolatát. Kézfejével végigsimít a homlokán. Frufrujának tincsei belekapaszkodnak a branült védő gézkötésbe.
Zsolt bekapcsolja a rádiót. Pár dallamtalan amerikai sláger után végre felcsendül egy karácsonyi dal.
– Így már jobb!
Összenevetnek, majd újabb némán töltött percek következnek. A belvárosban araszolnak.
A belvárosban?
Elszakítja tekintetét Zsolttól, és megkockáztat egy apró megjegyzést:
– Nem erre lakom.
– Gondoltam, megnézhetnénk valamelyik karácsonyi vásárt… a Vörösmartyn vagy a Bazilikánál, csak a hangulat kedvéért. Persze, ha nincs kedved…
– De van.
Amint kimondja, azonnal elbizonytalanodik. Menne is meg nem is. Fél is meg boldog is.
Régen szerette a karácsonyt, de pár éve súlyosnak érzi, fáj tőle a háta, sőt mindene, nehéz cipelni a sok szeretetet meg fényfűzért, szaloncukrot, a színes üvegdíszeket.
Leparkolnak egy mellékutcában.
– Ezt fel kell vennem – úgy mondja, mintha mentegetőzne.
Hátizsákjából előkotorja a szájmaszkot. Túlságosan egyhangúnak találta a zöldet, ezért mintákat rajzolt rá filctollal. Krokodilt, lepkét, vasmacskát, békejelet. Nem sikerültek túl jól, de mutatósak.
– Jól áll – bókol Zsolt.
– Nem is. Ijesztő vagyok így.
– Japánban ez tök természetes.
– Ja, csak az a baj, hogy nem Japánban vagyunk.
Lassan sétálnak a vásárig. Jól esik a bőrének a hideg levegő. Megborzong, megigazítja nyakán a sálat.
A téren hatalmas a tömeg. Lökdösődnek, türelmetlenül toporognak a kígyózó sorokban. Úgy zabálnak, mintha egész évben éheztek volna. Zsolt belekarol, hogy el ne sodorják őket egymástól.
Hamarosan megérkeznek azok a tekintetek is. Félnek tőle. Eszükbe juttatja, hogy ők is halandók, és meglehet, hogy a következő sarkon rájuk vár a rák.
Ketten isznak három deci forralt bort. Egymásnak adogatják, közben kikeverednek a forgatagból. A Duna-parton sétálnak tovább.
Igazából már rég otthon kellene lennie. Nem is érti, mit keres a város közepén egy idegen férfival. Ez lenne a szerelem? Ismeretlen utakon bóklászni egy idegennel?
– Nem fázol? – kérdezi Zsolt.
Alig ismeri, de aggódik érte. Rejtélyes dolog ez.
– Kicsit.
Visszaindulnak.
Mikor beülnek a kocsiba, az ég odafönt sötétedni kezd.
– Megvárt minket.
– Kicsoda?
– Az este.
Zsolt beindítja a motort, hogy elinduljon a fűtés. Ujjai tétováznak a kormányon, majd elhatározásra jutnak.
Gyöngéd érintés simogatja le róla a szájmaszkot. Óvatos csók tapad az ajkaira.
Eleinte bénázik, de aztán belejön, sőt, abba se akarja hagyni. Belekapaszkodik Zsolt kabátjának gallérjába. Érzi ujjai között a szövet puhaságát. Érzi a borotválkozás utáni arcszesz múló illatát. Érzi a férfi orrán kiáramló levegő forróságát. Annyi mindent érez, hogy számba sem tudja venni. Kinyitja a szemét, hogy meglesse, vajon Zsolt szeme nyitva van-e. Pillantása rátéved a kezére. Zsolt sötét tincsei között a gézkötés fehérje olyan, mint egy eltévedt bárányfelhő.
10.
Elringatja az autó. Jóleső az álom pihentető ölelése. Elfáradt a nagy boldogságban, a láza is felszökött. A piros lámpáknál fel-felriad. A város olyan, mint egy karácsonyfa. Eszébe jut, mit tanultak fizika órán a soros kapcsolásról. Ez az egy törvény van, amire még emlékszik fizikából. Ha egyetlen körte kiég, magával rántja a sötétségbe az összes többit. Milyen drámai fordulat!
11.
A metrólejáró mellett parkolnak. Emberár özönlik le és fel a szürke, kopott lépcsősorokon. Van valami ördögi ebben a le- és felvonulásban. Már életünkben túl sok időt töltünk a föld alatt.
– Érted megyek reggel.
– Nem jó ötlet. Anyámnak éppen elég a leukémiámmal megbirkóznia.
– Akkor ugyanitt foglak várni.
Ebben megegyeznek, és az egyezséget újabb csókokkal pecsételik meg.
– Azért ez romantikus.
Zsolt vet rá egy fürkésző pillantást.
– Micsoda romantikus?
– Hát, pont ilyenkor szerelembe esni.
– Mármint karácsonykor?
Egy kis sokat mondó hallgatás után felel csak:
– Ja, mármint karácsonykor.
12.
Énekel. Semmi hangja nincsen, és mindig is utált énekelni, de most kényszere van rá. A zuhanyrózsából permetező víz melege kihozza belőle a muzikalitást. Azt a dalt dúdolja, ami Zsolt kocsijában szólt. A legelcsépeltebb karácsonyi sláger, de a csókkal együtt egészen újszerűen hangzott.
Nem tud vacsorázni. Nem árulja el, hogy nem a kemótól jár táncot a gyomra, hanem a szerelemtől.
Mit vegyen fel holnap? Vágjon egy kicsit a hajából? Túl hosszú a frufruja, egy tincs hülyén göndörödik a föle mögött. De Zsoltnak így tetszett meg! Nincs mese, ilyennek kell maradnia.
Sokáig hánykolódik álmatlanul. Megírja fejben a másnap teljes forgatókönyvét, el is próbálja a jeleneteket. Nincs értelme, de legalább jól szórakozik, és nem azon jár az esze, hogy jövő hét végén, az utolsó kemo után, jelenése van a doktornőnél, aki, mint valami isten, eldönti majd, hogyan tovább. Sok rosszabb dolog van a kemónál, és a halál nem feltétlen tartozik közéjük.
Egyszer látott egy filmet, melyben a gyógyíthatatlan beteg főhős, nem kérte a kezeléseket, csak szép csendben meghalt. Tetszett neki ez a büszkeség. Úgy érzi, Zsolt is ezt teszi. Az élet akkor teljesedik be a maga sorsszerű szépségében, ha nem cincáljuk cafatokra a végét azzal, hogy foggal-körömmel kapaszkodunk belé.
Ő is így akar elmenni. Már nem érzi vesztesnek magát, már ő is elmondhatja, hogy élt előtte.
13.
Behajtanak a kórházkapun. A kert továbbra is ronda, de nem számít, mert egyikük sem a kertet nézi. Csoda, hogy idetaláltak, annyit lesték egymást útközben.
– Ne az épület előtt parkolj le! – kéri Zsolttól. – Szeretnék mondani valamit.
Zsolt nem szól semmit, pedig megjegyezhetné, hogy a kocsija jól szigetel, nem engedi ki magából a szavakat.
Hatalmas a kert, és sok benne a parkoló. Időbe telik, mire meglelik a tökéletes helyet. Egy rozoga épület mögött állnak. Mintha a világ végén lennének.
Zsolt leállítja a motort, és kíváncsian tekint rá.
Összeszedi minden bátorságát, még az utolsó napokra elraktározott vésztartalékból is kölcsönöz egy keveset. Zsolt combjára teszi a kezét. Hűha, nem jó! Tomika miért pont a jobb kezébe szúrta ezt a tetves branült? Gyorsan kezet vált. Azt a mindenit, de ciki, ballal még bénább lesz! Ha már most így izzad, mi lesz később?
Látja Zsolton, hogy nem számított erre a fordulatra. Szép barna szemében meglepett tekintet villan.
Egyre feljebb csúsztatja a kezét, egészen addig tapogatózik, amíg meg nem találja. Úgy szaporázza a szíve a dobogást, hogy alig kap tőle levegőt, ráadásul még Zsolt csókja is a szájára tapad. Végre megérkezik a segítség, magabiztos, bátor ujjak küzdenek meg helyette az övcsattal és a cipzárral. Olyan nagyon régóta várt egy ilyen pillanatra, hogy most nem tudja elhinni, hogy elérkezett. A mohó vágy legyőzi benne a félelmet. Zsolt mellkasának támasztja a homlokát, és megbabonázva nézi saját esetlen mozdulatait. Ölelés kulcsolódik a hátára, két erős kar zárja bele megvalósult álmába. Az jár a fejében, hogy ez az egész milyen szép. Szépek a tarkójának csapódó sóhajok, szép a kezén megcsillanó nedvesség, szép az érintése, ami gyönyört ad.
Véget ér az idő múlása. Végtelen hosszan lebeg egyetlen másodpercben. Aztán arra riad, hogy mindketten nevetnek. Kipislogja szeme sarkából a könnyeket.
Még akkor is mosolyog, amikor Zsolt érinti meg őt.
Most már örökké mosolyogni fog. Kicsit olyan lett, mint Tomika.
14.
Tomika pasija, az a jóképű, magas barna, a nővérpult mögött áll. Azt nem látja a székből, hogy ír-e vagy olvas valamit. Fehér köpeny van rajta. Tehát orvos. Vajon hogyan ismerkedtek meg? Biztos nem regénybe illően. Talán csak összetalálkoztak a folyosón, pont mint ő Zsolttal itt a nappali kórházban, és rögtön tudták, hogy egymásba kell szeretniük.
Tomika besuhan a gondolatai közé.
– Hová merült el szép szemed világa, Dániel? – kérdezi.
A lehető legidiótább választ préseli ki magából:
– Sehová.
– Akkor nem zavartalak meg semmiben – kacsint rá Tomika. – Bemutatlak valakinek.
Őt? Kinek? Miért?
– Attila!
A magas barna doki felkapja a fejét a nővérpult mögött. Zsolt, akinek ma nem jutott hely mellette, szintén hegyezi a fülét a terem túloldalán.
Elpirul. Túl sok a figyelő szempár.
– Attila, ő Dániel. Dániel, ő Attila.
– Szervusz.
– Szia.
Így közelről, még jobban néz ki a pasas. Nézik egymást. Azt sejti, hogy egy orvos mit néz rajta, de ő mit bámul ilyen kitartóan egy orvoson? Szégyellősen süti le a szemét.
Tomika végre megtöri a kínos csöndet:
– Dániel, most, hogy kellene, nálad van az a nagy halom kezelőlap meg zárójelentés, ami mindig nálad van, amikor nem kell?
– A hátizsákomban.
– Király vagy!
Tényleg? Király lenne?
– Engedelmeddel elviszem kicsit, de a kezelés végére visszahozom – mondja a jóképű magas – hogy is hívják? –, Attila.
– Oké.
Tomika újfent rákacsint, aztán kisuhan a pasija nyomában.
Furcsa gondolata támad: Mi lesz, ha esetleg még nagyon sokáig nem hal meg? Mi lesz vele Zsolt nélkül?
15.
Zsoltnak egyetlen szobából és egy picike fürdőszobából áll a lakása, még a konyha is csak egy alacsony fallal van elválasztva a nappali-hálótól. Se pince, se padlás.
– Mi a baj?
Az asztalnál ülnek, és azt a levest kanalazzák, amit Zsolt előző este főzött neki előrelátóan.
– Azt hittem, nagyobb a lakásod. Ne érts félre! Nagyon cuki kégli, csak kevés a hely.
Zsolt a megszokott lényegre törő szűkszavúságával felel:
– Az ágy nagy.
Összeszorul a torka. Kicsit fél. Pár óra múlva egészen más ember lesz. Legalábbis ezt képzeli, mert biztos benne, hogy a szex mindent megváltoztat majd. Na jó, nem mindent, csak őt magát.
Nem beszélnek a nappali kórházban történtekről, mert soha nem beszélgetnek a betegségükről. Megteremtették a saját világukat, nem akarnak tudomást venni arról a másikról.
Szöget üt a fejében, hogy szinte semmit sem tudnak egymásról. De ez így jó. Sorstársak, mi többet kellene ennél tudniuk?
– Én eddig csak pornófilmen láttam ilyesmit – ismeri be.
– Kis lakást?
– Te most kinevetsz engem?
Értelmetlen a kérdés, mert saját szemével látja Zsolt arcán a nevetést.
– Ha azokból a videókból indulsz ki, csalódást fogok okozni.
– Miért? Nem váltunk pózt kétpercenként félóra alatt? – Úgy van vele, ha már nevetnek rajta, akkor mondjon vicceset.
Zsolt tekintete a plafonra téved.
– Félóra?! – ismétli kétségbeesetten.
16.
Épp hogy beférnek ketten a fürdőszobába. Segítenek egymásnak levetkőzni. Zavarban vannak, ezért eleinte kerülik egymás tekintetét. Aztán megeresztik a vizet, és a gőz homályában egyre többször villan össze a pillantásuk.
Lábujjhegyre kell állnia, hogy elérje Zsolt száját. Összesimul a testük. Úgy érzi, mindkettőjük egy-egy nagy szívdobbanás. Mindenében érzi a lüktetést.
Tényleg nagy az ágy, szinte elvesznek benne. Zsolt hasán impresszionista festményként virítanak az injekciók helyei. Megcsókolja őket. Sós ízük van. Lejjebb araszol. Felszökik a láza. Jaj, csak ne most legyen rosszul! Vagy ez csak a vágy? Émelyeg, a legkisebb porcikájában is ott ég a sóvárgás.
Zsolt sóhajai egészen másképpen szólnak, mint az autóban. Már nem is emlékszik rá, hogy valaha zavarban volt, magabiztosan követi az ösztöneit.
Rájuk sötétedik. Villanyt gyújtanak, hogy lássák egymást.
Zsolt túlságosan vigyázni akar rá, gyöngédsége felingerli benne a mohón beteljesülni kívánó vágyat. Bosszantja a kötés a kezén, idegesíti a teste gyöngesége, könnyek szöknek a szemébe a tehetetlenségtől, mégis szárnyalóan boldog, gondtalanul szerelmes.
Egymásba gabalyodva fekszenek. Zsolt ujjai a hajában barangolnak.
Valahogy nem érzi magát másnak. Lehet, hogy nem csinálták még eleget?
– Zsolt!
– Hm?
– Tudnál még szeretni egy kicsit?
– Nagyon is tudnálak.
17.
– Hétfőn találkozunk a nappali kórházban – mondja, és indulna, de Zsolt még mindig szorongatja a kezét.
– Érted megyek reggel.
– Nem lehet. Anya bevisz, mert beszélni akar a dokimmal, de aztán elhúz melózni, és miénk a délután.
Elindul. Visszafordul. Megint elindul.
Zsolt kitartóan áll a kocsija mellett, és addig figyeli, amíg el nem tűnik a szeme elől.
18.
Végigállják a sort a betegfelvételen. Igen, ma a doktornőhöz is mennek. Nem, nem kell címke. Jaj, de idegesítő!
Nincs szabad hely a nappali kórházban. Beles az ajtón, de nem látja Zsoltot. Még nem aggódik, mert mindig később jön.
A doktornő katonás léptei végigkopognak a folyosón, megérkeznek eléjük. Ahogy előre sejtette, nem lesznek okosabbak, meg kell várniuk az utolsó kezelés eredményét. Nem hajlandó mi lesz, ha kezdetű kérdésekre válaszolni, mert nem látja a jövőt.
Anyukája kimegy a mosdóba. Onnan tudja, hogy sírni ment, mert soká jön vissza, addigra megürül egy hely a nappali kórházban.
– Gyere, Dániel! – kukkant ki Tomika fáradhatatlan mosolya.
Zsolt még mindig nincs ott. Szokatlan csend van a teremben, a rádió sem szól, a nővérek nem viháncolnak. Valami történt.
Beül a székbe. Tomika megvárja, hogy elbúcsúzzon az anyukájától, és csak akkor lép oda hozzá, amikor egyedül marad.
– Mit mondott a doktornő? – kérdezi.
– Semmit. Még nincs vége a kezelésnek.
– Ó, fiam! Már megint kikészítetted a cuccot.
Jé, tényleg! Észre sem vette eddig, hogy fáj a keze. Ezt most csinálta. Annyira fél, hogy ökölbe szorult a keze.
Amíg Tomika elsuhan a kosárkájáért, kitörli szeméből a könnyeket. Tizenegy óra van, és Zsolt sehol. Valami baj történt vele. Érzi.
Délben lehányja a szép új pulóverét, amit Zsolt kedvért vett fel.
A szélesre tárt ablakon át jéghideg levegő zúdul be.
– Semmi baj! – nyugtatgatja Tomika, miközben kihámozza a pulóveréből, és ráterít egy pokrócot.
Zokog, felszökik a láza, azt se tudja, hol van. A frászt hozza mindenkire. Még a doktornője léptei is visszakopognak hozzá. Tomika a háttérben falfehér. Ha meg tudna szólalni, elmondhatná, hogy nem a rák kínozza, hanem valami sokkal rosszabb. Képtelen gondolkodni a pániktól. Kap valami szert, amitől elalszik. Álmában Zsolttá változik. Nem akar felébredni.
– Jó reggelt! – köszönti Tomika egy árnyalattal halványabb mosolya.
Rajta kívül már csak két beteg van a teremben.
– Hogy vagy?
Még mindig nem tud megszólalni, pedig most megkérdezhetné. Lehet, hogy Tomika tudja. Csakhogy ő nem akarja hallani.
– Felhívod anyudat?
Tiltakozni bezzeg van ereje:
– Nem, jól vagyok. Hazavisz a metró.
Tomika puszit nyom a homlokára. Hűha! De kár, hogy éppen most végzetesen boldogtalan.
– Ilyet még egyszer ne merészelj csinálni!
– Oké.
– Emlékszel Attilára?
– Az a magas jóképű fickó.
Tomika büszkén húzza ki magát.
– Az. Ez itt meg a telefonszáma. Anyukáddal hívjátok fel!
– Miért?
– Mert megkérlek rá. Több szem többet lát, és hátha okosabb a doktornődnél. Megszáradt a pulcsid, van egy kis bukéja, de hazáig kibírod. Ígérd meg, hogy telefonáltok!
Jaj, ne! Nem akar újabb kezeléseket. Hagyják őt méltósággal kiballagni az életből… és Zsolt után futni!
– Megígérem.
Tomika elégedetten suhan el.
19.
A folyosó üres. Ilyennek se látja gyakran. Legalább olyan üres, mint ő Zsolt nélkül.
Lassan lépked. Valószínűtlen az ég kékje a feje felett. Hollók kárognak a cseresznyefák kopasz ágain.
Keresztülvánszorog a hematológia parkolóján. Eldönti, hogy nem akar meggyógyulni. Zsolttal akar lenni.
A szívbajt hozza rá egy dudaszó. A kurva anyád! Letörli homlokáról a hidegrázásos izzadtságot, és vánszorog tovább kifelé.
– Hova mész?
Megtorpan. Ez így nem jó. Itt valami nem stimmel. Zsolt pirospozsgásan, mosolyogva áll előtte.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdi.
Hogy mi? Az hogy elgyászoltalak! Még hánytam is miattad!
– Te életben vagy?
Döbbent csend furakszik közéjük. Zsolt nem tud mit felelni erre a kérdésre a nyilvánvaló jelenlétén kívül.
– Miért nem voltál kezelésen?
– Mert nekem már véget ért.
Most tör rá csak igazán a pánik. Szörnyű megérzése támad.
– Mivel kezelnek?
– Hemofíliával.
– De hát, az nem halálos! Te nem fogsz meghalni?
Zsolt eltátja a száját, aztán becsukja, és csak azután felel:
– De, egyszer biztosan.
Futni kezd. Zsolt rohan utána. A következő parkolóig jutnak, ott kifárad.
– Meg… ölöm… Tomikát! – zihálja. – Elhitette velem, hogy haldokolsz.
Leül a betonra. Zsolt mellétérdel.
– És az miért baj, ha nem haldoklom?
– Mert én lehet, hogy igen. Hogyhogy nem tudtad?
– Honnan veszed, hogy nem tudtam?
– Akkor mire volt jó ez az egész?
Zsolt ujjai letörlik a könnyeit.
– Mit adtak be ma neked? – kérdi nevetve.
– Ez nem vicces! Miért csináltad?
– Mit miért csináltam? Miért szerettem beléd?
Befogja a fülét, mert ezt nem akarja hallani, de Zsolt hangja átjut a tenyerén.
– Szeretem a csendedet, az okos szemedet, szeretem, ahogy a hajad kócolódik, szeretem, hogy szereted a cseresznyefákat és a napfelkeltét, szeretem a szájmaszkodra rajzolt ábrákat, szeretem a szád ízét, a bőröd bársonyát, szeretem, hogy, bárhová is szúrják, jól áll a branül.
– Azt akarta, hogy beléd zúgjak, hogy merjelek szeretni. Kinyírom!
Zsolt felrántja a földről.
– Hagyjuk már Tomikát! Rám figyelj!
Kitépi magát az ölelésből.
– Figyeltem rád. Nem tudod, mit beszélsz! Nekem leukémiám van. Egyszer kimásztam belőle, de most visszajött, és fogalmam sincs, milyen kezelések várnak még rám, és mit művelnek majd velem. Úgy fogok festeni, mint egy lestrapált madárijesztő. Tiszta hülye vagy, ha ezt végig akarod nézni!
Elindul, csökönyösen megy előre, pedig alig lát valamit a könnyeitől.
Zsolt újra utoléri. Átkarolja a vállát, és maga felé fordítja.
Kitartó csók tapad a szájára. Tele lesz az orra Zsolt illatával.
– Békén hagylak, ha megesküszöl, hogy holnap meghalsz – hangzik az alku.
– Nem szándékozok olyan hamar elpatkolni.
– Jó, akkor egyezzünk meg abban, hogy amíg nem szándékozol, addig szerethetlek.
Még mindig ki van bukva, de a csók kicsit észhez térítette. Nehezen mondana le róla így, hogy Zsolt emlékeztette rá, milyen jó.
Beülnek a kocsiba. Átfáztak az aszfalton kuporgástól, ezért élvezik kicsit némán a fűtés melegét.
Zsolt beleszimatol a levegőbe.
Ő is érzi. Beletörődve rántja meg a vállát:
– A pulcsimból jön. Lehánytam magam miattad. Lehet, hogy te is lehányod majd magad, amikor elpatkolok.
Zsolt megpuszilja a nyakát.
– Vállalom – sóhajtja elszántan.
20.
Szállingózni kezd odakint a hó.
Kikandikál Zsolt öleléséből, és a pelyhek táncát figyeli a pici lakás pici szobájának ablakán túl.
A sarokban a karácsonyfa büszkén feszít színes üvegdíszei alatt. Süteményillat keveredik a szeretkezés kellemes emlékének izzadtságszagával.
Végre nincs branül a karjában. Kedvére érinthet. Simogatása végigsiklik Zsolt hátán. Elér a tarkóján szúró rövid hajszálborostákig, onnan beleveti magát a hajtincsek sötét rengetegébe.
Szeret szerelmes lenni. Még sokáig szeretne szerelmes lenni.
– Mi jár a fejedben? – csendül csengettyűként Zsolt kíváncsi kérdése, mintha megérezte volna, hogy mire gondol.
Kicsit töpreng, de aztán úgy dönt, hogy elárulja:
– Tomika pasija. Totál levett a lábamról az ajánlatával. Azt hiszem, nem tudok neki ellenállni.
Ezt hallva, Zsolt egyre szorosabban és boldogabban öleli magához.
VÉGE
Tomika saját történetét itt olvashatod el. :)